Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-31 / 248. (1286.) szám
1926 október 31, vasárnap. 'Ssre<ífóMAfi't^'HnuiAB 9 most úgy fekszik: hosszan, egyenesre nyújtott lábakkal, hanyatt, a mellén a keze összekulcsolva. És ekkor belevágott a bizonyság, hogy meg fog halni s a szive retteneteset, hideget borzadt. — Hát csak ennyi volt, — gondolta s olyan hihetetlen rövidnek érezte az életéi, olyan közelmúltnak a fiatalságát, mikor még úgy feküdt előtte az élet, mint egy gyönyörű, viruló vidék, amit jókedvű, legényes füttyszóval ballag majd végig. És most itt van a végén. Hisz még a derekán sincs annak a sok lehetőségnek, amit még elgondolt, ami még jöhetne! És most már nem lesz semmi! Feküdni fog igy, mozdulatlanul, mig fölötte a füvet borzolja a szél, s holt anyag, fekete, termő trágya lesz a földben ... „Amikor az ember meghal, a lélek elválik a testtől, a test pedig visszatér a földbe", — jutott most eszébe valahonnan igen messziről a katekizmus. Ő, kis suhanc, hadarta ezt valaha az öreg, szuszogó plébános előtt állva az agyonfaragcsált iskolapadban. És most egyszerre köze van ehhez a mondathoz. De ahogy a túlvilágra, az Istenre gondolt, csak a régi, templomos szi- nes képek jöttek fel az agyában, búgó, orgonás misék, de akkor is, suhanc komiszkodással, ahogy meggyűltek az oltár mögött, az aranyos faragványok között kikuncogva a lányokra. Hiába, ami még volt valaha gyerekes áhitat a szivében, lassan úgy elmosták az évek, úgy ki- csurgott belőle. A régi emlék csak szines emlék lett, megfakult, foszló, — s az öreg Isten, a szakállas vén ember, aki kitárt karokkal őrködött ott a templom menyezetére festve, is már csak egy régi, régi s olyan valószínűtlen mesealak ... Varga lehunyta a szemét. Úgy érezte egy keskeny padló végére ért s onnan le kell hogy lépjen, le kell hogy zuhanjon, a végnélküli semmibe ... Egyszerre megérezte a ház, a sötét kőtömb fölött a mérhetetlen távolságot, a nagy, nagy fagyasztó semmit, amelybe belevész, belesodródik, elmúl... A gyerekek, az asszony, életteljesen, pirosán, beléhullva a mindennap lekötő, semmis és mégis oly élettelt apró történéseibe, minthogy körülsáncolva még a jövőtől, a drága élettől, mint duzzadó kicsi magok édes, dús húsával a gyümölcsnek. De ő már idegenül, bdelökve az elmúlás pusztaságába, egyedül... És Varga homlokára hideg borzalommal ült ki 3 verejték, mig a sejtés lassú iszonyattal mászott végig ermn, mint egy óriás csiga hideg, nyirkos tesm. Eelévágő rémületében ekkor felült s nyitott szájjal, két ijedt, rebbenő szemével nézett végig a sivár, holdfényes szobán. Valami: keresett, amibe fogüdzhat, ahol megbújhat a rettenetes valóság elő1, sziikölve, fájón, mint egy szegénv kis állat. Le körül olyan nagy volt a csend s a derengő, fehér falak hideg pusztasága, mintha csak az ő rettenetes magányát bástyáznák körül. Varga úgy érezte, ottan, ahol azelőtt a szive melegen dobbant, nőst egy óriás, ásító nagy, fekete lyuk van. Csak ült, szikáran felegyenesedve az ágyon 8 tágranvilt szemmel meredt az éjszakába... Ekkor megmozdult az öreg Bónis s Varga ezt is megkönnyebbülésnek érezte. Az öreg hosz- szan sóhajtól':, nehezen forgatta fájó testét, aztán reszketve felült s Varga látta, hogy térdére támasztott karjaira hajtja arcát s a szemét lehunyja. Majd halkam suttogva, reszketően, egy- egy hangosabban ejtett szótaggal hulltak a szavak a holdas csöndbe. Az öreg imádkozott. Soká. Együgyű, makacs hittel, keményen kulcsolt két szikár kezét körrsös könyörgésrte fonva. Lassan múltak a percek, mig Varga hallgatta az öreget s egyszerre eszébe jutott az anyja. Az is igy imádkozott. Ilyen makacsul, ilyen igaz, kemény, paraszt hittel. Varga felsóhajíott, s a szeméből lassan, melegen gördülve megeredtek a könnyek. — Mi Atyánk, — mi atyánk Isten, — kezdte el reszkető szájjal, — mi atyánk... s egyszerre gyerekes rémülettel vágott belé a tudat, hogy az*! imádságot már elfelejtette... De az öreg csöndben, halkan, suttogva, mint a csöndes folyású viz, elhalkuló és nekidagadó, széles, kiapadhatatlan áradattal hömpölygette kiszáradt ajkairól az imát... És ekkor Varga felemelkedett az ágyról, lassan az öregemeber ágyához vánszorgott s halk, elcsukló hangon mondta: Bónis bácsi, imádkozzunk, — imádkozzunk együtt... ziz öreg ránézett, hosszan, keményen, aztán szótlanul, reszkető, széles, paraszti mozdulattal /etett keresztet, mig felemelkedő hangon kezdte: Mi Atyánk Isten, ki vagy a mennyekben... S míg Varga térdre ereszkedve, reménykedő, >örcsös bizakodással vetett keresztet, — megnyúlt imyékuk a holdas falon fölébük hajolt s miként i sötét végzet, úgy vetette föléjük a keresztjét... Átveszünk csehszlovák állampapírokat teljes névértékben. Ajánlatok az értékpapírok névértékének, teljes megjelölésével Pozsonyba „Bratislava, Postfach 18." küldendők. SZŐRMEÁRU mindenféle kivitelben és minőségben, kizárő'ar 0«ját gyártmány, javítások és átalakítások kiválóan és jutányosán eszközöltetnek. Képes árjegyzék ingyen és bérmentve. | Telefon V VFMFlFH PRAHA \ ' w rr’im — ’.zcr:'.- . : .avr: .•ssrsrea:soaa. ataeGKacacr THALIfl* Komédiás vagyok az élet színpadán, kacagásra torzult arccal játszom szerepeimet, amelyek lárvát kényszerítenek reáan: a taposó hétköznapok álarcait mert igy, látod, az én dalom nem egyéb, csupán egy zűrös, meddő hangzavar. Fogd a varé záromét kezedbe » muzsikálj lelkem bomlott hegedűjén. Hiszem, hogy költő vagyok s megadatott nékem Muzsikálj — a tisztánlátás s bűvölő ujjaid nyomán a feltörő dal s Botára a hazugság, a bűn ránkerőssakolt szemüvegén ke-széihu 1 lámák az ócska, festett színfalak, De mit ér a látás, [résBtül.melyek között rabságban éltem eddig. mit ér, ha megtajpimtom a döbbenetes valót, ha érzem fojtó poiipkarjait, Muzsikálj — amelyek mindem bitet, álmot befonnak — s elhallgat nyomban a dobot pmtfogtató 6emkik és gyönge vagyok, mint a hajától megfosztott csörgősapkás, lármázó hada. Kiáltanék s neon jön torkomra szó, [Sámson.Megujnlva eszmélek mostan-születő önmagámra megráznám e kabaré-világ rongy oszlopzatát és szörnyű ólomsuly van karjaimon s görnyedve hajtom a filiszteusok malmát. Vergődve keresem önmagamat 8 az álarc miatt meg nem láthatom, hazug az omló könnyek tükörképe ás. Várom a szabaditót, akinek egyszer, tudora, jönnie kell, a pünkösdi lélek szélzugása közt, az elmúlás fekete diadalszekerén, vagy egy leány hótiszta képében. Szivem íedajzott húrja ngv remeg, mint a rádió érzékeny sodronya: minden ritmus, hang, szin belém zuhog; a környező világ fájdalma, nevetése, a csecsemő selypítő gügyögése, szerelmesek csókokba - nyíló vallomása, életöröm és halálsikoly. Jöjj el szabaditóm, szer elmem, ments meg életem örvénylő forgatagából,-és diadallal harsain ajkamon a feltámadás fönséges indulója. Muzsikálj — , s letépem arcomról a szürke maszkot, bajazró-sorsom kínzó bélyegét. El a betanult komédiás mosollyall, el a megalkuvás hízelgő fintoraivall, sírni, eirai, sírni kell előbb, hogy megzendülhessem végre az ősi, megváltó életerő kacagása. Muzsikálj — nem leszek többé garasért nevető színész. Ember vagyok, ki pőre lélekkel indul az öröklét zúgó tengere felé. Hallom, hulláma miként morajlik, zengő, ezüstös habja hívogat és holtakat ébresztő leűiellete ott viharzik, ott muzsikál a varázshegedűn: a leltemen, amelyet esodaselymes vonóval ébredő, bivó szerelmed ígér. ölvedi László. * A ,,Múzsáik" c. ciklusból. Megölték a tavaszt! Irta: Véeseiné Jankovich Lajos Dr. Vadass levette a pápaszemét, maga elé tette az íróasztalra, mely úgy meg volt rakva jegyzetekkel, toronyba rakott szakkönyvekkel, hogy vézna testét szinte elfödték a fiatal leány elől, ki egy angol székből előrehajolva, csak úgy leste minden szavát. — Kérem, gyermekem, — kezdte a hírneves orvostanár, — ne ütközzék meg egy öreg ember udvariatlanságán, aki... — Oh, tanár ur, — vágott szavába a leány meghatottságtól remegő hangon, — hogy is mondhat ilyet. Amint levelét elolvastam, nem éreztem egyebet, hálás örömnél, amely mindig elfog, valahányszor alkalmam van találkozni önnel. Fájdalom a sors ezekkel az alkalmakkal nagyon is fukarul bánik, — tette hozzá kedves kacérsággal. — Azt a váratlan szerencsét pedig, hogy most is a szentek szentélyébe hivott meg, nagyon sokan irigyilheíik tőlem. — Nem, ne beszéljen igy, — emelte fel tiltakozva finom fehér kezét a doktor, — rosszul esik nekem. És éppen most... Egyáltalán nincs helyén. Halmos Vera nem számított erre. Szemeit tágra nyitva nézett átellenesére, kinek magas homlokán kidagadó erek jelezték a bensejében dúló vihart. Felugrott a helyéről és az ablakhoz sietett. Jóidéig bámult a szemközti palota nagy tükörablakaira, mely mögött ismeretlen emberek élik az ő ismeretlen életüket, aztán megint visszatért a helyére. — Az imént nem engedte, hogy kibeszéljem magam, — mondta magára erőszakolt nyugalommal. — Udvariatlansággal vádoltam magam, mert ahelyett, hogy én kerestem volna fel, ide kérettem. De mindjárt be fogja látni, hogy nem volt számomra választás. Amit mondani akarok, nem tűr tanukat. Nem lehetett volna például, hogy tisztelt bátyja, avagy sógornője jelen legyen. — Ágnes! — oh, Istenem, ő előtte, a’> az elhalt anyám helyét pótolja, igazán nem lehet titkom. — Nem is titokról van itt szó, hanem... vannak olyan természetű dolgok, amik ... amiket ... Ej no 1 Azon veszem észre magam, hogy nem találom meg a helyes kifejezést. Én, aki naponként száz és szán fiatalember előtt tartok előadást! Nem nevetséges? De cserben hagy a be-1 szélcképességem, mikor maga, kicsi leány igy rám néz a kérdő gyermekszemeivel. Vera ijedten kapta el tekintetét és egy ösz- tönszerü mozdulattal vonta össze vállait, mintha fagyos szél érte volna, és úgy ült ott, mint egy gyámoltalan madár ahogy az ágon gubbaszkodik, amikor nem tudja, honnan csap rá a veszedelem. Mert, hogy az van készülőben, most már érezte. Benne volt ennek a különös szobának a levegőjében, ahol nem tettek egyebet, mint hogy küzdöttek az-örök ellenséggel és ahol mégis az egyik sarokból a rettenetes csontember vigyorgott rá diadalmasan. Ott leselkedett rá a messze földön híres orvostanár okos, átható szemeiből és ott rez- gett a hangjában, amely gyengéd, simogató iparkodott lenni, mint mikor beteg gyermekkel van dolga, akit biztatni, áltatni kell, mialatt az operációhoz készíti elő a kést. — Nem kerülgetem sokáig a dolgot. Nem kínozom. Ki tudná jobban, mint én, hogy aminek meg kell lenni, jobb azou túlesni minél hamarább. Ne vizsgálja most annak a szőnyegnek az arabeszkjeit olyan behatóan, leányom, hanem emelje fel a fejét és nézzen a szemembe! Úgy. És most mondja meg nekem őszintén és becsületeden: szereti a fiamat? Vera, ha a világot neki Ígérik, nem tudott volna e pillanatban eleget tenni a doktor kívánságának. Hanem ahelyett lángba borult arrcal ugrott fel, hogy véget vessen annak a tété á téte-nek, mely immár kezdett nagyon különös fordulatot venni. Már futott volna is, de azon vette észre magát, hogy az öreg ember vékony acélos ujjai átkapcsolják a karját és ő kénytelen visszaülni a székébe. — Tehát szereti... — mondotta mély meggyőződéssel. — Most már tehát nem marad más hátra, minthogy megmagyarázzam, miért kell engem szépen, türelmesen végighallgatnia. Úgy bizony, nem azért törtem a fejem, amíg kitaláltam a legegyenesebb, tehát a legcélravezetőbb utat, hogy most egyszerűen a faképnél hagyjon. Mit gondol? Ha én rászántam magam, hogy tárgyalásba bocsátkozzam egy ilyen kis csitri leánnyal, annak komoly okának kell lenni. Egy széket kerített most magának és leült Verával szemben, aki most sápadtan, egy szobor merevségével ült helyén és várta mi következik. A délutáni nap, mielőtt letűnt volna a pompás palotasorok mögött, néhány ragyogó fénykévét dobott búcsúzóul a nagy erkélyablak tükörüvegére. Egy közülök a leány hajára jutott, amely csillogott, hogy a doktornak le kellett hunyni a szemét. Hosszú szünet következett, mely alatt Vadass idegesen dörzsölte a homlokát, mintha minden alkalmatlan gondolatot el akarna kergetni magától, aztán neki kezdett kitűzött feladatának, amely bizony nehezebbnek tűnt fel most előtte, bármely komplikált operációnál. — Az imént azt kérdeztem, szereti-e a fiamat? Felesleges kérdés volt.' Ilyen arcról, amely nyílt és makulátlan, mint egy kis gyermeké, leolvashattam az igazságot. Erre az önkénytelen vallomásra azonban mégis szükségem volt, mert erre kell felépítenem a mondanivalómat. Igen kérem, — szakította félbe önmagát, — mielőtt tovább mennék, beszélje el most már ismerkedésük történetét. Szeretném tudni: hányadán vannak? A fiatal leány arcát újra átfutotta az áruló pirosság. A szive vadul dobogott és a gondolatai olyan kuszák voltak, hogy egy összefüggő mondat kiejtésére nem hitte volna magát képesnek, mégis, az öreg ember csodálatosan szuggesztiv szemeinek hatása alatt, talán anélkül, hogy tudott volna róla, elmondott mindent, mintha gyóntató atyjának beszélt volna: — Néhány héttel ezelőtt a belvárosban valami bevásárolni valóm volt. Mikor azt elvégeztem, felfutottam egyik barátnőmhöz, aki a Klotild- palotában lakik. Amig az ebédlőben, ahol egy kis tízóraival kínált meg, kedélyesen elbeszélgettünk, a házigazda a dolgozószobájából egy fiatalember kíséretében lépett ki. Bemutatta nekem: ifj. dr. Vadass Emil. Leültek ők is és az a félóra, amit ott töltöttem még, csakúgy elrepült. Elbúcsúztam a háziaktól, ő is. Együtt mentünk le. A kapuban engedelmet kért, hogy hazáig kísérhessen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez az első találkozás végzetes volt. De néhány nap elteltével, amikor talán már rá sem gondoltam, különös látomásom volt. — Ültem az ágyam szélén és egyszerre mint egy bűvös tükörben, előttem állott. Láttam az arcát, a szemeit, hallottam a hangját és éreztem kezének meleg szorítását. Aztán lefeküdtem és nyitott szemekkel bámultam a sötétbe, mikor egyszerre az a csodálatos érzésem támad!, hogy az anyám ül mellettem, simogatja az arcomat és igy szól hozám: — Szereted ezt a fiút, kis leányom! Neked való. Én hoztam az utadba. A látomás eltűnt, engem pedig valami leírCAFE REUNION Prága, Národní tr. Palais ReunioEe. Telefon: 22433, 20607. 18 modern billiárdasztal, kényelmes kártya- és játékszobák, magyar lapok. Esténként szimfonikus hangverseny. hatatlan nyugalom szállott meg és elaludtam. Ez történt az első találkozásunk után. Egészen biztos voltam mo6t már, hogy az én drága jó édesanyám — a véletlen képében — újra ösz- szehoz bennünket. És csakugyan. Nemsokára egyik iparművészeti kiállításon láttuk egymást. Mikor. szembetalálkoztunk, mindegyikünk tudta a másikról, hogy gondolatban sokat foglalkoztunk egymással. Mindjárt akkor engedelmet is kért a bátyámtól, hogy meglátogathasson. És ... és... azóta gyakran élt ezzel az engedelemmel... Ez minden. Nem tudom, fogalmam sincs róla, hogy mi vár itt reám, csak azt tudom, hogy magammal hoztam ide az egész szépséges tavaszt, mely tele volt ígérettel, ujjongó boldogsággal, most pedig... Itt hirtelen megcsuklott a hangja, finom ajkai vonaglottak az erőszakkal visszatartott köny- nyektől. Dr. Vadass pedig csendeden bólintott, mintha mondta volna: tudtam, ezt vártam... Csak nagysokára szólalt meg újra és a hangja fáradt volt, mintha lelke nagy távolságokat repült volna be azalatt. — Hogyan ismétlődik minden a világon. A fiam története az enyém is. Én is közös ismerősünknél találkoztam a feleségemmel, azzal a különbséggel, hogy ez az ismerős, az ő legjobb barátnője, nagybeteg volt és ő ápolta. És megszerettük egymást, az irgalmas kis szamaritánusnő és a fiatal körorvos. Mert bizony csak szimpla falusi doktorka voltam én meg akkor. Szegény ördög, kinek legmerészebb álma egy csinos kis kertes ház, megfelelően berendezve, ahová a feleségemet vihetnem. És bizony abban a kis kertes házban folyt volna le az egész életem, ha egyetlen fiunk születése után egy rettenetes kór meg nem támadja az én drága egyetlen szerelmemet. Méhrákot kapott szegény. És — hasztalan volt minden. Hiába hordoztam orvostól orvoshoz, hiába vittem távol országok leghíresebb specialistáihoz, hiába vagdosták. Ideig-óráig segítettek rajta és mikor már remélni kezdtem a csodában, újra kiütött a baj. Három hosszú esztendeig pusztult, senyvedt a szemem láttára. Hogy szeretett volna pedig élni értem és a gyermekéérti Hogy könyör- gött, hogy ne hagyjam elpusztulni, mentsem meg, hiszen fiatal még és úgy fél a haláltól! — Rettenetes volt!... Mikor ^eltemettem, a kétségbeesés első vihara után minden tehetetlen dühöm egy irtózatos nagy akarássá összpontosult lázadó lelkemben, — hogy úgy mondjam, — rögeszmévé fajult, mely egy pillanatnyi nyugtot nem hagyott azontúl: leigázni, kürtani az alattomos kórt, amely olyan, mint a mesebeli hydra, hiába ütik le az egyik fejét, más támad helyébe. És hiába töri a fejét a világ minden orvosa, a leghíresebb professzorok, lángelmék, megbirkózni még nem tudott vele senki. Nahát én, én megbirkózom! És ha nem lesz sem éjjelem, sem nappalom! Ha mindent fel kell is áldoznom annak a szörnynek, de én elpusztítom, kiirtom a föld színéről, hogy csak az átkos emléke marad meg. Mondom, a tébolyodásig izgatott, a végsőig ambicionált ez a nagy elhatározás, mely sodort magával, mint a rohanó ár, a kitűzött cél felé. A kisfiam gondozását egy nővéremre bíztam, én magam felköltöztem a fővárosba és tanultam, tanultam, tanultam, összeutaztam később a külföldet, átmentem Amerikába is. Kísérleteztem, kutattam. Ha az egyik módszerrel kudarcot vallottam, szerencsét próbáltam a másikkal. Valamelyik csak beválik! Közben híres tanár lett belelem, akinek neve most már fogalom. De mit ér mindez? Amig én hiába operálom az én szegény, halálra Ítélt rákos betegeimet, hiába zengenek dicshimnuszokat nagy tudásomról, én kacagok rajta a legkeserübben, mert utolsóbbnak érzem magam a falusi kuruzslónál. Mit ér az én eget ostromló tudományom, ha van egy betegség, amely kisiklik a kezeim közül és ádáz kárörömmel vigyorog a szemem közé, valahányszor azt hiszem, hogy sikerült diadalt ülnöm fölötte! És most... végre is én merültem ki a rettenetes hajszában. Éppen mos*, a c.L előtt. Mert ott vagyok. Tudom, érzem. Csak néhány lépés még. De ezt már megtenni nincs időm. A nyomorult szervezet, melyet megőrölt az emberfeletti munka és sok izgalom, felmondja a szolgálatot, most, amikor a legnagyobb energiára volna szükségem. Orvos vagyok, nem áltathatom magam. Máról holnapra kihull kezemből a fegyver és akkor — hiába volt minden ... Hogy ez a szörnyűség meg ne történhessék, szükségem van valakire, aki tovább folytassa a harcot. Ez a, valaki pedig nem lehet más, mint a fiam, akit azért szántam az orvosi pályára, hogy segítőtársat nyerjek benne. Ő néki kell elérni azt, ami tőlem megtagadtatok De hogy eleget tehessen ennek a sorsdöntő hivatásnak, kell, hogy ő is kh^rólag ennek élhessen, úgy amint én. Az életéből nem szabad, hogy részt követeljen a szerelmes asszony, a gyermekek. A család már eltérítené az utjából. Ért most már engem. Nekem nem a maga személye ellen van kifogásom, édes kis leányom. Sőt. Lojálisán bevallom, hogy szin- ről-szinre látva, fájó szívvel mondok le róla, hogy menyemnek nevezhessem. Ez is egyike a nagy áldozatoknak, amit az én rémemnek hozok. Tudja most. már azt is, hogy más nő nem fogja a fiam lelkében eltörölni ideálja képét. Azt a szomjat
