Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-31 / 248. (1286.) szám
8 1^<OT-MA<#AR-HTRIiAt> 1926 ofcMHer W, va&rnap'. /<ni/> CTC • «“ CrMCLET 5 rágógumi ™ ® W ^*2® fSBhű W *8085®*^ (Figyeljünk a védjegyre) felüdit-dezinficiál — Megvéd a garat kellemetlen kiszáradásától — Megakadályozza a fogkövek keletkezését. — Mindenütt kérhető! Csehszlovákiai vezérképviselet: E. FRANCOUZ et Co., WEINBERGE 1321neon értett németül, még csúfot is űzött belőle. ,Verseiket kdaibáltalk üssze-vissza néimet szavakból, amiknek nem vofltt semmi értelme, de falun leheteti nevetni rajta. Bizony, nem szépen balnak meg még az áhítatos csodaszép dolgok sem. így aztán a názáreti Snájderből Mesett az a rugó, ami. hajtja az emberi gépezetet. Egészen remete lett belőle. Kevésből élő, temiplomjáró, kegyes beszédű, szegényeiket istápoló. Mikor az egyházfi a fia házához költözött Gyir- mótira, mindenki helyes dolognak vélte, hogy Snájder legyen az utódja. Most aztán valahogyan kerékvágásba zökkent az uttalan ember szekere megint. Komoly tásztes- eég+udássá egyenesedett a tartása. Évek hosszú sora ment el igy. Nem bánta, ha egv kicsit görbül is a válla. Jólesett neki. rajta érezte az egykori keresztet a passzió játékokból. Az élet neki sohase volt probléma. Csak ugv öBztönszerüleg keresett valamit, ami fölötte van e 6áros világnak és nem múlik el úgy, mint a falevél. A szomszédasszony, aki felesége lehetett volna, régen meghalt. Sokat szenvedett a korhely pallér mellett, szegény! Már azt hitte, hogy simán, csendesen jut el a temetőig, a templom tövében. De az élet még egyet vágott rá, utoljára. Valami szeles diák jött nyaralni Csanakra és amint unalmában csatangolt a faluban, megismerkedett a názáretivel, akit igy hívott az egész falu. Sző szót ért közöt tűk. t Beszélt az öreg a régi Időkről, a passziójátékokról, az áosmesterségéről, amit választott, mint neki illendőt. — Ember, — fogta meg a Snájder vállát a diák. — Ma már be van bizonyítva, hogy József ee volt ács, hanem kőfaragó, kőből építő mesterember. Palesztinában nem nő más, csak fügefa. Az meg nem ácsolni való. Salamon Mrály is a Libanonról hozatta az épületiét. Bizony sohase volt ácsolás a Szentföldön. A názáreti ránézett. Nem hitte el, amit a diák mondott, de azért megingott benne valami. Attól a naptól fogva sokszor igen zavaros volt a beszéde. Félnapokig elkódorgott egyedül. A Rákóczi fájának támaszkodva, belebámult a levegőbe. Nem látta, hogy a felhők mindig szürkébbek lesznek. Nem érezte, hogy mindig hidegebb lesz a szél. Az ő tekintete a felhők fölött, a szelek fölött keresett valamit. Az emberek nem is csodálkoztak valami nagyon, amikor tél elején megfagyva találták a ménfői kereszt alatt. A legújabb angol uridivat A. Prochaaka, Pralsa B" Kassává tf. 8. Telefon 31590. 5585 Hitelképes egyéneknek részletfizetésre is. Egy sors Irta: Wimberger Anna. — Hát Varga, annak meg muszáj lenni, — mondta az orvos, amíg a vastag szappanhabot öblögette a kezeiről a mosdócsap alatt. — Majd feltelefonálok a nővérnek. — Holnap reggel sorra kerül. Varga nézte az orvost. Magas volt, szőke, igen határozott mozgású, olyan, mint egy katonatiszt. Keményszavu, de a szeme meleg és emberséges. — Hát, kérem szépen doktor ur, — kezdte Varga rekedten, — mán mondaná meg, súlyos lesz-e az operáció? Mer ha belé találnék pusztulni, hogy hát az asszonynak... * Nehéz lett egyszerre a szó a szájában. Az orvos törülközőt vett le a fogasról s a vörös kezeit nézte amíg dörzsölte. — Hát csak nem kell mindjárt ilyeneket gondolni, — mondta tovább is a kezeit nézve. — No, hát menjen szépen Varga, menjen fel, — mondta egyszerre hangosan, friss, erélyes modorában és előre kilépett az ambulancia ajtaján. Varga lassan csoszogott utána. Túl nagy papucs volt a lábán, a kékcsikos köpönyeg is lötyögött hirtelen kiszikkadt, hosszú testén. Lassan mászott felfelé a lépcsőn s a daganatba, az éppen hogy alig látható kis daganatba a hasa jobb oldalán beléöklelt a fájdalom. A széles folyosón ültek, csoszogtak a betegek. Nem igen beszéltek. Nem jó a betegségről beszélni. Elég nagy a baj, a beszédtől még nagyobb lesz. Másról meg miről lehet, ha az embert innen is, onnan is nyo- morgatja a fájdalom. Aki jobban volt, csendesen pipált. A jodoform, a husi evesszag, mely ilyenkor estefelé nehezen ülte meg a folyosót, émelyítően áradt Varga elé. Bement a szobájába. A nagy, meztelen ablak üresen mutatta az ég szürkeségét. Csak egy pár csöpögő telefondrót szelte rézsut. Kintről mái' szivárgott az őszi est korai sötétje. A szoba hideg tisztasága beléfájt a szivébe. Végig dűlt az ágyon s a szemét behunyta. Valami roppant, ólmos közöny dobta le oda. Egy ideig feküdt, mikor kinyílt az ajtó, a nővér jött be, nagy fatálcán hozta a leveseket. — Varga, — mondta, — magának csak egy kis húslevest adok, hogy holnap üres legyen. — Hát már tudja, — gondolta Varga s a kezével intett, hogy a leves nem kell. y — De csak egye meg.. Jó! Dara van benne, — mondta a nővér barátságosan, mig a másil^ ágyhoz ment, az öreg, fehérszakállas Bónis bácsihoz, aki nyűgösen fordult elébe a levesnek. A nővér kiment, de a villanyt, mint ilyenkor szokta, nem csavarta fel. A leves ott állt a fehér kis pléhasztalon s füstölögve ontotta a szagát. Varga undorodva nézte. Mindentől undorodott. A tiszta ágyneműtől, a durvaszálu ingétől, a vastag, fehér csészétől, amelyből már száz és száz kíntól kicserepesedett száj szürcsölte az ugyanilyen izü, párolgó levest. Lassan belesötétedett. Varga érezte, hogy a keze, a tarkója kiforrósodik, hogy láza van. A fejében forogtak a képek: az eddigi élete. Látta otthon a petróleum lámpát, az asztalon, a gyerekeket az asztal körül, nevetve, egymást piszkálgatva. A két. kislány különösen sokat veszekszik, — gondolta s látta, amint durcásan panaszkodnak az anyjuknak. És az asszonya, amint közibük legyint s mérgesen mondja: juj, juj, olyanok vagytok egymásra, mint a koka- sok!... Az egészséges, nagyhaju asszony! Látta, amint a rengeteg haját fonja apróra, szorosan s beborítja vele az egész fejét. — Hát, — szaladt át az agyán, — kapna nyugdijat a négy gyerek után, segélyt is valamennyit. Megélne. Dolgos. Mikor ezt gondolta, hirtelen felült, ösztön- szerüen, hogy valahogy felébressze magát. Olyan alattomosan beléje lopódzott ez a gondolat. Nem a szivéből mondta előbb se az orvosnak, hogy „hátha belépusztulna“... Az ember nehezen tudja magáról elhinni, hogy meghal. Varga se hitte. De most ez a gondolat úgy belészi- várgott ... Hangosan krákogott, körülnézett a szobában. A folyosóról a keskeny ajtónyitáson éles, vékony fénycsik hullott a padlóra, végigmászott az ágya csücskén s a feje felett függő táblán a latin irás első szavára hullt: carcinoma ... Hosszan sóhajtott, hogy a furcsa nehézség elmúljon a melléről és tovább ült az ágyban. Ha csendesen ült, nem fájt a daganat. Már elég régen fájt pedig. Akkor kezdődött, jól emlékezett. rá, nyár derekán, mikor Nyíregyházán voltait az éjszaka, tehervonatot vittek s az este soká kártyáztak a kövér Bokros Zsuzsi korcsmájában ott mindjárt a vasútnál. Altkor érezte először, hogy valami a gyomra alatt, jobb oldalt nyomorgatja. De nem nagyon fájt, csak éppen tudta, hogy van, s még igen jóízűen nevettek, ö akkor a Borbástól, a vonatvezetőtől, elnyert két liter bort. Igen jóizü ember az a Borbás, amilyen vastag, nagyhangú, fekete ember, olyan vastag jó tréfákat is tud mondani, — mosolyodon el magának szegény Varga. Igen, akkor éjjel lett rosszul, s azóta se igen ti:dott rendbe jönni. A bort se bírta. Pedig Varga szerette a bort. Nem a nagy, öblös ivást, a duhaj kedvet, de azt a könnyű, csöndes mámort, amit az a boldog, könnyű Isten a pohár fenekén itat a bajos emberrel. Nem a durva, testi szomjat, de azt az izes kívánást, amitől színes varázslat festi a létet 'zá>. duzzadó izmu szép lehetőséggé. Hát, bizony jő volt! — gondolta Varga s maga se tudta, mi mondatja vele a dolgokat a múltba. Úgy belégyült egyszerre szépsége, jósága a nagy életnek s úgy elbontotta öntudatlan boldogsága azoknak az óráknak, ha nézett előre a mozdony kerek üvegén a szaladó, vesző ezüst sinszallagra s oldalt maradoztak a tavaszi zöld, sokszínű mezők, a gabonaföldek, kicsi, megbújó falvak hegyes tornya, egy-egy kígyózó ezüst ér, vagy robogva, a váltókon csattogva sok kis pirostetős, tisztelgő őrház... Valami multbanéző, csöndes mei. icholia szoritgatta a mellét. Haj, haj... Egyszer a nővér benézett, de mikor látta, hog: mindaketten lehunyt szemmel feküsznek, lassan kivitte a levesbögréket s az ajtót betette. Aztán igen nagy csend lett, csak az öregnek tompa lélekzése hallatszott furcsán, fojtottam — Mintha koporsó alatt szuszogna. — Ez megint úgy belefordult az agyába. A szeme gödréből jött a forróság s a furcsa gondolatok csak úgy kóvályogtak rajban. Érezte, hogy lassan ránehezedik az álom. de ijedősen fel-fel rezzent. Úgy érezte, a nagy ambulancia asztai. xekszik, körötte bántó, fehérhidegen a magas falak lassan-lassan ereszkednek alá. Mind lejebb, lejebb, mindig szükebb lesz a szoba, már alig tud lélekzeni, már a homlokát érinti a menyezet. Ilyenkor felijedt. Végtelen lassan múlott az éjszaka. Egyszer hosszú csöngetésre ébredt. Hallotta, hogy a folyosón szaladnak a nővér :k, hallotta a keményített kötényük suhogását, egy ■ ajtó nyílt, valaki hangosan, jajgatva nyögött, aztán az ajtó becsukódott és csönd lett megüit. Újból elszunnyadt s úgy félálomban furcsa érzése támadt. Valaki lassan Mnyitotta, s lassan megint betette az ajtót. De kis idő múlva érezte, hogy most is ott áll. Az ajtónál áll és rá néz. Soká. Nem fordította oda a fejét, de tudta: hosszú, sovány fekete ember, valami hosszú, fekete ruha van rajta, az arca szögletes, fehér s a szürke szeme rettenetes hideg mozdulatlansággal nézi őt. Egyszerre rászakadt a rémület. Nagy erőlködve felnyitotta a szemét s mozdulatlan ijedtséggel feküdt. A szoba szokatlan világos volt, az ég kint kiderült s a holdfény széles sávokban feküdt szerte a szobában. Varga érezte, hogy ürisíahú sjalon Jasef íElimpl aíapitoa 1880-ban. <Prag. palaia „j&urmta A legbiztosabb és legenyhébb csokoládé hashajtó FSIerakai: Vörös Rák ?£■*- Bratisiava Egy doboz ára 3.60K8. fl szent kereszt Irta: Schmidek Dezső. A suszterék fiatalok házasok. Bár iram- lóban a mézeshetek, mégis naphosszat csattog a vigság náluk. A kis suszter lankadatlan kopácsol. a suszterné dallal, vihánccal térül, fordul. A kalitkában feszengő sárgapetty kanári torkaszakadtából füttvög. A nap süt, a virágok illatoznak, a szegett kenyérből még tart a subladban jócskán. (A minap egy valóságos kecskével is bővült a „virtcsaft“, van hát mit becézni, körülosodálkozni.) A fiatalok közt még nem volt borulat, hangosabb szó sem. Napnyugtáig égett kezükben a munka. Csak egy baj van: a szerelemre kissé rövid az éjszaka. Tizórai ke- nyérfaláskor. dél ebéd után pótolgatják is csókkal, becézéssel. Nem kívánkoznak sehova. Mondogatják is az emberek, úgy élnek, akár a fecskék. Az asszonyka csak vasárnap mozdul el otthonról. Kalapot tesz s égő orcával templomba megy. Ez kell. Sőt. Kötelesség. Hisz rangban, méltóságban emelkedett. A pusztai béres lányából susztenné ténsasszony lett: illeti hát a kalap. Pár nap ó;a még nagyobb a vigság náluk. Két ölelés közt egy éjszakán, pirulva súgta meg az asszonyka, hogy apróka élet mozdulását érzi. A kis suszter kalapácsa azóta még vigabban pörög s csintalan, vi- háncos viccei minduntalan megpirositják az asszonyka arcát. A levegőbe kábító akácvirágillat bomlik, napdézsából érlelő-vörös pocsolyák .loccsannak a dolgokra s ha leszáll az este, a hold ezüstös fénybe mártja a karcsú nyírfákat. S az asszonyka felsóhajt: — Istenem, az asszonysor — s halkkal csupa szépségre gondol. Később kelletlen — suhanó árnyként az anyjára, aki sírva ölelte át, mikor fehér menyasszony ruhájában elébe állott: — Leányom, az asszonysor nehéz, de szent kereszt!... A gyerekeid, ha leszjiek .. Többet nem szólt, mert könnyei elfojtották a hangját... ... Az asszonyka elhessentette a kellemetlen emlékképet s fürge kezekkel, harsányan dalolva dolgozott tovább. A. kis suszter ezalatt parádés munkával bíbelődött. Az aljegyző ur barna félcipőt rendelt! Lázasan igyekezett, mert tudta, ha ez a munka sikerül, beérkezett a számottevő, meglett iparosemberek sorába. Mert az aljegyző ur finnyás divatfl. Ruhája szabását, nyakkendője csokrát még a földbirtokos kamaszfia is megcsodálja. Remeket készített hát... Ezekben a cipőkben lélek vari: büszkélkedett magában a kis emberke. A picit-büzös bőrszag kellemesen csiklandozta az orrát. Hát még az állása, járás közben a csikorgása!... Elhatározta, hogy mindjárt elviszi az aljegyző ur lakására. Az asszonyka eközben már a teknő mellett mosott. Pár szóval, csókkal megbecézte s fürge léptekkel kifeszengett a kapun. Az asszonyka szorgalmasan dolgozgatott. Nemsokára habfehéren feszültek a ruhák a két szeder fa közé vont száritókötélen. Munka közben dalolgatott. Elnémult. Elmosolyodott. — No, nézd csak, hogy dörömböl a gyöngyöm. Biztosan fin lesz! Aztán a vacsorához látott. Az étel már főtten állott a tűzhelyen, mire észrevette, hogy beesteledett. És az ura még nem jött! Hol lehet? Ez még sohasem fordult elő eddig! Kiállt a konyhaajtóba. Az égen vérszegény fénnyel pislákolt egy pár csillagocska, holdvilág sem volt s tömör sötétségbe merültek a dolgok. Az asszonyka szivén komor sejtések suhantak át. Tán csak nem találkozott a cimboráival? (Eszébe jutott, hogy legénykorában cimborás, italos, duhaj volt az ura. De ezt a gondolatát mint lehetetlent mindjárt megmosolyogta. Az ő ura! Hogy elmaradna? Könnyű legények közt italra pénzt bitangolna: az lehetetlen! Különösen most! Milyen örömmel várja az alig mozdult apró életkét: A gyereküket! Elmosolyodott! Biztosan az a nyafka aljegyző tartóztatja ... Ebben megnyugodott. Ledült a tűzhely előtt szorongó padkára s könnyű álombá szunnyadt... Arra ébredt, hogy a konyhaajtó kicsapódik s az ura támolyog be rajta. Jézusmár- jám! De milyen állapotban! A szemei keresztben állnak s idegen, ijesztő tüzek bújnak bennük! Az arca hévült, vértől pirosló! A szája széléről vékonyka sugárban csordul le a nyál. S a bamba mosolya s a fogai ahogy igy kivillannak! Berúgott! Oh... Oh... — jajong az asz- szonyka. S már az ura elé ugrik önfeledt hevületben, hogy valami nagyot, elképesztőt sikoltson az arcába, de megesuklik a hangja s vádjó visongó sírássá oldódik az indulata. A suszter egy helyben áll. Merőcsuron részegségbein s csak egy szót mekeg: — A vacsorámat! A Az asszonvka a padkára borulva sir. Nem felel. Ebben a percben szabadul fel a suszterben az ördög. A mámora teljes, öntudattipró s most már bömbölő ordítással: — A vacsorámat! A kutyaszentségit! Az asszonyka a puha siráspólyában mármár megszunnyadó indulattal pattogja felé: — Ott van a tűzhelyen! Vegye! Falja! A suszterben most már megbillent minden, ami ember. A lélek s a jóérzés mámor- béldvóba tehetetlenült s testét, mozdulatait élettelen, akarattalan bábuként mozgatta az ördög. — Az anyádistenit! Feleselsz! Ne! Itt a béred! — S ökölbe rándült kezekkel verni, püffölni kezdte az asszonyt. Az asszonyka szemei ijesztően megtágultak s vaksi rémület borzongott a tekintetében. Kezeit villámgyorsan a hasára tapasztotta (védelmezni a halkul dörömbölő életkét) s fedetlen testét ájult engedelmességgel áldozta a pörölyösen dögönyöző férfiöklök alá. ... S mikor a suszter mámortól, verekedéstől elynütten halálosan tompa álomba zuhant, a suszterné görnyedten kivonszolta megzilált testét az udvarra. Feketén árnyéktalan volt az éjszaka, még apróka csillag se serkent. És a meggyötört testű asszony egyedül a csenddel leskődött, nem ártottak-e az öklös ütések a pirinyó életnek, de megérezve az ismert örömös rezzenést könnyei kékre- püffölt arcára csordultak s halkan motyogta: — A szent kereszt! A szent kereszt! iUilNIY életbiztosi tótársaság fiókigazgatóság Szlovenszkó részére, BRATISLAVA, Lorencova brána 17. WBfcdflHHHHWMMHHMHMi Minden modern rendszerű cletbiztositások. 5852
