Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)

1926-10-19 / 238. (1276.) szám

1936 október 19, kedd. rÁ skandináv partokat szinte repülve ér­ték el. Tovább... tovább délnek. Fjord fjord után. Mintha repülve száguldanának le mellettük. Mig az éjjel be nem következett, inig a tornyos ember... Itt aztán megszűnt az emlékezés. Mit tett az a titokzatos ember? Mit tett? Órák hosszat törte a fejét, hogy kitalálja, de nem sikerült. Nem sikerült az álmát sem megfejtenie. Álom volt-e csakugyan? Vineta? Az el- sülyedt város a Keleti tengerben. A mondát, amely a városihoz fűződött, persze, már kora ifjúságától ismerte. De aztán ami az álomban tovább követ­kezett. Az a kép, amint a város elterül a sziget északi csücskén. Fenn a váT, lábainál a város. Ott volt a városban, járta utcáit és tereit. Látta a lüktető életet. Álom volt? Álmodhat az ember olyasmi­ről, amiről sohasem tudott, amit értelme soha nem vett fel. Hamburgba irt tudakozódó levelet, hogy Írjanak meg neki mindent, amit a kutatások felderítettek Vinetáról. És ezekben pontról pontra azokat olvasta, ami­ket megálmodott. Azok a képek voltak ben­nük, amiket ő is látott. Sokáig töprengett, vájjon nem ismerte-e valahonnan a történelemből a dolgokat, nem ezeket a régen tanult, de elfeledett emlékeket tükrözte vissza az álom. Nem! Meg mert volna esküdni rá, hogy soha ezek­ről a dolgokról nem olvasott. Matematikai képzettségű agyának mindig idegen volt a történelem tudománya. Ez a dolog túllépte a tiszta értelem hatá­rait. Hosszú alvás után szobájában ébredt fel... az átélt dolgok emlékeivel viaskodva. Felkapta az újságot. Az állott benne, hogy azok a helyek, amelyeken egyszer .Vineta állott, felbukkantak a tengerből. Szemei úgy tapadtak a kis hírre, mintha életéről, vagy haláláról lenne benne szó. Ajkai folyton ismételték: A helyek, melye­ken egykor Vineta feküdt, felbukkantak a tengerből. Ez aztán már sok volt. Mechanikusan zsebébe dugta az újságot és a bányába ment. Mintha tűz égett volna a zsebében. A bánya­lámpák szomorú fényénél ismét és ismét elővonta a lapot és úgy olvasta: A helyek, melyeken egykor Vineta feküdt, felbukkan­tak a tengerből. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta legyűrni az ut emlékeit. A régi tornyot azóta elkerülte. Mert csak a rápillantás felidézett benne mindent, amit feledni akart. Most ott állott a torony lábánál. Előtte a lépcsők, amelyek a kapuhoz vezetnek. Kezé­vel végigsimitotta homlokát, mintha a képe­ket ... az emlékezéseket, melyeket ez az ut. felidézett, szét akarná oszlatni. A lakóházban fogadta őt Uhlenkort. Egyedül... a másik nem volt ott... a labo­ratóriumban dolgozott lámpa mellett. Uhlen- kort előszöT egy pár közömbös szót mondott a bányák leépítéséről, a munkásság elszállí­tásáról. Aztán áttért a kérdésre: Hová? A kérdés... az egyetlen kérdés! Mi lehetett volna még más is? Tredrup beszélt neki a tervéről, hogy legénységének esetleg az Uraiban keres el­helyezést. Uhlenkort hlyeslőleg bólintott, az­után áttért Délaírikára. Beszélt az országról, amely első sorban alkalmas arra, hogy a kivándorlók tömegeit befogadja. Ez az ország azonban a háború küszöbén áll. Ki keres majd uj hazát egy olyan országban, amelyet súlyos háború fenyeget... Augustus Salva- tor ... Timbuktu ... Obermoser ... Azt a pár szót, amelyet Tredrup ott an­nak idején talán nem is komolyan mondott el, most Uhlenkort visszaidézte emlékezeté­be. Csakúgy mellékesen kérdezte mej, hogyan is értette akkor a szavakat? Tredrup megmagyarázta, de még mindig nem sejtette a fejleményeket. Uhlenkort hosszú ideig ült mély gondolatokba merülve, rátekintett, mintha legmélyebb belsejében akarna olvas ni. Azután ezeket mondotta: Tájékozott ön Azokról a nehézségekről, amelyek jelenleg Augustus Salvator császár és a délafrikai ÜT)ió között íeunállanak? — A fajok egyenjogúsítása, felelte Tredrup a vállát vonogatva. — Az egyik akarja, a másik nem akarja. Mit tudom én? Én ismerem őket mind, a világ valamennyi fajtáját Egyenjogúsítás? Ez a kérdés soha sem izgatott engem. És ekkor Uhlenkort hosszú ideig beszélt hozzá. Hosszan, behatóan, mig előtte is tisztán állott a dolog. A fejok egyenjogúsításának kérdése egyet jelent a fehér fajta rabszolga­ságba döntésével. Első foka a hanyatlásnak, amely aztán rohamosan bekövetkezik. Tredrup úgy ült ott, mintha minden mást elfelejtett volna, mindaddag, mig a Csadtó felemlitése fel nem riasztotta. Uhlenkort most még egyszer megismételte a szavakat, amiket Tredrup Obermosernél mondott. Most már tudta, miről van sző. Az első ösztönös érzése az volt, elutasí­tani! Ez a feladata... óriási terhet, veszélye­ket jelent. Már szinte kinyitotta száját, hogy megadja a feleletet: Lehetetlen. — ön az egyedüli ember a világon, aki ezt megteheti. Uhlenkort ezen szavai szivén érték, ő az egyedüli a világon, ő, Tredrup! A szó most befurakodott agyába és gúnyt űzött a józan megfontolás érveivel. Felugrott és kezét nyújtotta. — Megteszem! Az még tovább beszélt, de Tredrup már semmit sem hallott. Gondolatai már a tettnél szárnyaltak. Uhlenkort még azon a napon visszatért Hamburgba és magával akarta vinni őt is. De ezt elhárította azzal, hogy munkásait el akarja kísérni legalább az ut első szakaszán. S most a stettini parton állott. Búcsút véve azoktól, akik körülötte tolonganak, könnyes szemekkel szorongatják kezeit és arra az Ígéretre bírják, hogy később felkeresi őket a messze Ázsiában. (Folytatjuk.) Kot éláltali halálra ítélték a galgóci családirtót A vádlóit önkívületi állapottal védekezett s kétségbevonta a vizsgálóbírói jegyzőkönyv hitelességét — A vizsgálóbírót is kihallgatták — Az orvosszakértők a beszámithatőságról Nyitra, október 18. (Saját tudósitőnktőL) Krisztek János, a galgóci családirtó bünpöró­nék szombati tárgyalása folyamán ellentétek merültek föl Kriszteknek a vizsgálat során tett és mostani vallomásai között. Eddigi val­lomásával szemben most azt hangoztatta, hogy a gyilkosságra nem készült föl előzete­sen. Féltékenységére vonatkozólag pedig, amivel tettét indokolja, nem tudott konkré­tumokat produkálni. Majd általános meglepetésre azt állította, hogy tettét önkívületi állapotban, egy megmagyarázhatatlan, különös érzés ha­tása alatt követte el. Á nyomozást végző osendőrőnmester hangoz­tatja, hogy Krisztek . beismerte előtte az előre megfontolt szándékot. Krisztek úgy ezt' a vallomását, mint pedig a vizsgáló bitó előtt tett beismerését letagadja és kétségbevonja, hogy a vizsgálóbíró előtt felvett jegyzőkönyv hűen adná vissza szavait. A bíróság ekkor elrendeli Engelthaler Vladi­mír vizsgálóbíró kihallgatását, ami a főtár- gyalásokon csak igen ritkán szokott előfor­hozzávetőleges fogalmat sem tudott alkotni magának a kár nagyságáról, mert mindeddig nem sikerült annak megállapítása, hogy a rablók mi mindent vittek el a kastélyban őr­zött kincsek közül. Valószínűnek látszik az a feltevés, hogy a betörők kifosztották a kastély érem- gyűjteményét is, amelyben öt évszázad ideje alatt forgalomba került arany­pénzek legszebb példányai voltak felhal­mozva. Bizonyos, hogy a betörést már hoszabb idő óta készítették elő, de mindamellett meg­magyarázhatatlan rejtély, hogy a tetteseknek miképpen sikerült behatolniok a magas­feszültségű villanytelepekkel és önműködő jelzőkészülékekkel körülvett kastélyba. Való­színű, hogy az ékszerlopást ugyanaz a betörő- banda követte el, amely a legutóbbi időben egymásután fosztogatta végig Franciaország legismertebb múzeumait. A francia kormány széleskörű nyomozást indított a vakmerő tettesek kézrekeritésére, akik számára egyébként sem lesz könnyű feladat az elrablóit kincsek értékesítése, mert például [g* a rózsaszínű gyémántra eeholsem talál­nak vevői A rablók csak úgy adhatnak túl a meg­becsülhetetlen értékű ékszereken, ha azokat darabokra törik, de helyzetük még igy sem lesz könnyű, mert a francia rendőrhatóságok a kincsek pontos leírásának birtokában fontos óvintézkedéseket léptettek életbe. dúlni. A vizsgáló bíró vallomásában előadja, hogy prakszi sában egyetlen ügynek sem szentelt annyi figyelmet, mint éppen ennek a családirtásnak és a vádlott szavait szó- szerint diktálta a jegyzőkönyvbe. Krisztek vizsgáló bíró terhelő vallomását megjegyzés nélkül hagyta. Mislivecsek és Krákora pozsonyi orvos- szakértők egybehangzó nyilatkozatukban a vádlott beszámithaíóságát hangoztatják. Idegessége csak enyhítő körülményként jö­het számításba. Az a tény, hogy a különben ideges ember a gyilkosságot a legnagyobb lelki nyugalommal hajtotta végre, a szakér­tők szerint bizonyos lelki depresszióra vezet­hető vissza. Az ügyész a gyilkosságra vonatkozólag tett fel kérdéseket, mig a védő, Lángé István dr., a szándékos emberölés megállapítását kérte. A perbeszédek megtartása után az esküdtek a négyrendbeli gyilkosságra igennel feleltek, minek alapján a bíró­ság a vádlottat kötél általi halálra Ítélte. Az ítéletben az ügyész megnyugodott, a védő semmiségi panaszt jelentett be. Hogy rabolták el a rózsaszínű gyémántot? A chantilly-i kastélyban elkövetett ékszerlopás részletei Paris, október 16. Az elmúlt napokban részletesen beszá­moltunk már arról a példátlan vakmerőség­gel elkövetett, nagyarányú ékszerlopásról, amelyet ismeretlen tettesek hajtottak végre a Paris közelében fekvő Chantillyben, ahol az ottani kastély kincstárát fosztották ki. A betörők tudvalevőleg többek közt elrabolták a nagy Condéról elnevezett rózsaszínű gyémántot, amelynek értékét hozzávetőleg tizenötmillió aranyfrankra becsülte a párisi ékszerészek szindikátusa. Ennek a világhírű, két és fél centiméter ma­gas és három centiméter széles drágakőnek az elrablása ad különös jelentőséget a fel­tűnést keltő bűnügynek. A betörést a kora reggeli órákban fedez­ték fel, amikor az őrség leváltása után a napos altiszt körüljárta a kastélyt. Az úgy­nevezett „kincses toronyba" érve ijedten látta, hogy az erkély üvegajtaja be van törve és első pillantásra megállapította, hogy a kastélyban betörést követtek el. Az altiszt azonnal jelentést tett az esetről a kastély gondnokának, aki viszont a csendőrséget értesítette. Izgalmas nyomozás kezdődött, amelynek során megállapították, hogy a be­törést. csakis a terepviszony okkal ismerős tettesek követhették el. Érdekes körülmény, hogy a betörők csak a legnagyobb értéket képező drágaságokat vitték magukkal, mig a csekélyebb értékű régiségekre és ereklyékre ügyet sem vetettek. Ohantilly kastélya Franciaország leg­gyönyörűbb épületeinek egyike. A kastély hatalmas erdőség szélén emelkedik a hason­nevű község közelében és annakidején a Gondé és Montmorency hercegek tulajdona volt, akik nagy szerepet játszottak Francia- ország történetében. XIV. Lajos király ural­kodása alatt a kastély Franciaország marsall- jainak székhelye volt, de a forradalom alatt a csőcselék lerombolta a gyönyörű oszlopcsar­nokokat és márványtermeket, a falakat éke­sítő, megbecsülhetetlen értékű festményeket és gobelineket pedig összevagdalták és elé­gették. A mostani betörés alkalmával a tettesek minden valószínűség szerint főleg az ékszergyűjteményt akarták ki­fosztani, amelynek egyik legnagyobb díszét a rózsaszí­nű gyémánt képezte. Karátok szerint számí­tott súlya után ítélve ez a gyönyörű drágakő ugyan nem tartozik az óriásgyémántok sorá­ba és nagyságra nézve sem hasonlítható össze a Regent, a Koh-I-Nor, a Oullinan, vagy ha­sonló gyémántkolosszusokkal. A rózsaszínű gyémánt legfőbb értéke szokatlan színárnyalatában rejlik, bár általában a viztiszta, színtelen gyémántok sokkal magasabb értékűek, minit a kék, zöld vagy sárgás színbe játszó gyémántok. Ezen a téren a rózsaszínű gyémántok képezik az egyetlen kivételt, mert ez a színárnyalat csak a legritkább esetben fordul elő a gy émántbány ákban. Ennek folytán az ékszerészek és műgyűjtők óriási összegeket fizetnek a rózsaszínű gyé­mántokért, annál is inkább, mert a legutóbbi időben egy közismert angol vegyésznek az a kísérlete, hogy rádiumsugarakkal való mes­terséges megvilágítás által rózsaszínű árnya­latot adjon a fehér gyémántoknak, nem járt kellő sikerrel. A GhantiUy-kastélyban őrzött rózsaszínű gyémánttal kétségtelenül az ilyen drágakövek legszebb és legértékesebb pél­dánya került a betörők kezébe, a tett szín­helyére kiszállt rendőri bizottság pedig még J. P. Morgan Korvinája Teljesen ép állapotban van a Morgan Libraryban Mátyás király könyvtárának Amerikában őrzött darabja f Neioyork, október hő. A 36. utcában, a Madison Ave közelében emelkedik a Morgan Library gyönyörű épülete, amely a világ egyik legértékesebb magán könyv- és kéziraígyüjteményét rejti falai között, J. P. Morgan milliókat áldozott erre a gyűjteményre, amely ha nagyságot illetőleg nem is éri utói a Huntington Libraryt, több gyöngyszemet ölel fel, mint minden más kollekció. J. P. Morgan körül­belül egy évvel ezelőtt az egész könyvtárat és az épületet a köznek adományozta, a látogatási fel­tételeket azonban úgy megkötötték, hogy csak kutatók és külön engedély alapján kaphatnak be­bocsátást A könyvtár hatalmas bronzajtaja állandóan zárva van és amikor becsengetek, hogy Gábriel Wells tanácsára és ajánlása mellett engedélyt kér­jek annak a Korvinának megtekintésére, amely­ért J. P. Morgan közel kétszázezer dollárt fizetett csali kellő examináció után nyilik meg előttem az ut. A műkincsekkel díszes, tágas termekben tem­plomi csend honol. Vastag perzsa szőnyegek fog­ják fel a lépések zaját A falak mellett, szabadon és bronzrácsok mögött a foliánsok és kisebb-na- gyobb könyvek végtelfn sora áll néma silbakot. A tisztviselőnő — a szabályokra hivatkozva, neve mellőzését kéri — keresés nélkül rátalál a Korvinára. Ott állott egy könyvespolcon szabadon. Hatalmas, fehér bőrkötéses folió. Olyan karban van, hogy nem kell kíméletre figyelmeztetni. Sza­badon lapozhatok benne és bámulhatom a közép­kori latin irás ákom-bákomjait a finom perga- mentlapokon. A festék ma is friss, az illuszi rációk csodálatosak. A színeken meg sem látszik három és félszázad nyoma. A címlap ragyogó műremek. Hollós Mátyás és Beatrix királyné portréja éke­síti kétoldalt a címerekkel együtt Kitűnő munka. Nem hízeleg. Mátyás király orra olyan nagyT, mint a legendák mesélik. A könyv Alexandrinus Di- dyomus, az alexandriai teológiai iskola vak írójá­nak munkája a IV. századból Krisztus után. Cime: De spiriluo sancto. A szerző kevés meg­maradt munkái közül a legértékesebb. — 1911-ben Olaszországban vásárolta Morgan ezt a Korvinát — kapom érdeklődésemre a vá­laszt. — Tavasszal Párisban volt. kiállításon. A Bibliotheque Nationale égisze alatt XV. század­beli olasz nyomtatványokat és kéziratokat állí­tottak ki a francia fővárosban. Két részben, a Mu- see des Árts Decoratives és a Bibliotheque Na­tionale helyiségeiben tartották meg a kiállítást. A francia nemzeti könyvtár t. i. vonakodott átszál­lítani kincseit, amelyek között három Korvina volt. A kiállítás különben a bibliográfiái világ eseménye volt, mert olasz magánkönyvtárai; küld­ték el legértékesebb dolgaikat. Négy Korvina volt. ezek között, a Morganéval és a párisiaki; al ösz- szesen tehát nyolc könyv reprezentálta Mátyás király könyvtárát a kiállításon. Ha érdekli a ha­zai bibliográfusokat, szolgálhatok a pontos ada­tokkal. A Bibliotheque Nationale Korvinái ezek: Cassianvs: De inslitutis coenobiorum. St. Hyeronimus: Breviárium. Polofemcus: Geographia. Az olasz könyvtárak kiállított példányai: Diomeda Caraffa: De inslitutione vivendi, Farma, Bibliotheque Palatina. S. Gregorius Magnus: Hőmet i-ae in Ezechie- lem, Modena, Bibliotheque Estense. Ammianus Marcellinus: Rerum gestarum libri, Modena. Averlino (dit Filarele): Archettura libri, Ve­lence, Bibliotheque Marciana. Gondolkodva forgatom Hollós Mátyás Korvi­náját. Valamikor egy király lapozgatott benne. Három és félszázaddal később egy dollár-király kezei simogatták végig. Micsoda ür! És mégis, hogy összekapcsolja az elmúlás szomorúsága mind a két királyt. Egy elsülyedt világrész története M51

Next

/
Thumbnails
Contents