Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-22 / 216. (1254.) szám
4 1926 szeptember 22, szerda. ^R®íMt/V\AfifcAR-HIRLAB A Magyar Szigettengeren Utinapló Treucséumegyéből I. — De biz idevalósi vagyok én, csak két esztendőt odale voltam az allöldön, ott tanultam meg magyarul. — Oszt minek volt odale? — Hát tetszik tudni, Itt tizedelte a szlovákokat a száraznyavalya. A méltóságos ur édesapja — az Isten áldja haló porában is — kijárta a kormánynál, hogy összeszedték a gyönge mejjü gyerekeket, oszt levitték arra az áldott jó Alföldre hizlalóba. Mink heten voltunk testvérek. Apám, anyám göthös, gyerek is, valahány. Engem, meg a kis húgomat választottak ki az urak, mi voltunk a legmaznábbak. Apám, anyám elsiratott, hogy sose lát. Ugv értette, hogy mi veszünk oda. Hát nem is láttuk egymást, mert mire fölcseperedtünk fi visszahoztak makkegészségesen, bizony föld alatt volt apám, anyám. A testvéreimet már én temettem el, aki még megvárt. Azóta se voltam beteg. Magamba mindég magyarul beszélek, meg a húgommal is, nem lehet azt, kérem elfelejteni... Nem is szabad! Szerettem volna megkérdezni, mit nem szabad elfelejteni, a magyar szót-e, vagy azt, hogy az az „elnyomó" sokat gyalázott, régi magyar világ törődött még a heptikás szlovák gyerekek testi egészségével is? Nem kérdeztem meg, nem akartam a lázitás vádjába keveredni. Mert akkorra körém gyűlt az egész arató raj. Csak álltam, nem beszéltem, az ő szájuk nyilt szóra: — Tetszik látni, most igy kínlódunk. Sokan vagyunk, kevés a kenyér. Azelőtt? Lejárt a férfinép aratni az Alföldre. Ezt a kis ritka zabot-árpát betakarította az asszonynép is. Búzára nem volt gondunk. Azt ingyen hozta meg a vasút ősz elején. Fehér kenyerünk volt egész télen! Most? Ami itt terem, az nem elég — adóra sem! — De hisz pótolt minden bajt az elnyert szabadság! — próbálkoztam nyugtatni a panaszkodást — A fene, aki megette! — legyint a kezével s munkának lát! Magam is tovább állok, keserű szájízzel a számban, mintha beleharaptam volna abba a ragacsos, fekete kenyérbe, melyet egy kis, horpadtmellü, puffadthasu kis fiú rágcsál a barázda partján ... Skif. Szlovenszkó, szeptember derekán Az ősz nyarat hazudik. Forró napsugárral kendőzi magát, mint egy másodvirágzását élő még- mindig-szépasszony. Mintha pótolni akarná az idei nyár hűvös ősziességét. Szívesen bomlunk utána, csalatjuk magunkat vele, örömmel szökünk meg az Íróasztaltól a csalóka természet még forrón pihegő keblére, mint az nyár derekán szokás. Csak mikor este elhüvösödik a vénasszonyok nyara, jut eszembe a kötelesség az esőkönnyes emlékű nyárasszony iránt, megköszönni neki azt az egy hetet, amelyet szomorkássága közben derűsnek, napcsókosnak nyújtott s valami oly feledhetetlen emléket ajándékozott benne, amely hosszú időre megerősít magyar hitemben. Úgy esett a sora, hogy a nyáron szokásos lé- lekugarozás közben elvetődtem — akkor azt hittem — a szlovák tenger kellős közepébe, csak ott tudtam meg: a magyar szigettengerre: — Tren- cs én megyébe. Nem tudom másnak nevezni: a magyar arőhipelagus. Itt és ott, falvakban és városokban, ősi parkokkal övezett régi udvarházakban, a végeláthatatlan szláv tenger közepén él a magyar szív, a magyar ezó, a magyar akarat. Tisztán és áldozatosan, szenvedve, de örülve is, a magyarságnak egy-egy előretolt őrhelye. Láttam könyvtárakat, a magyar szellemi élet gazdag panteonját, oly dúsgazdagokat, hogy díszére lennének bármely múzeumnak. A magyar bibliofillá remekei benne. És az ősnyomtatványok, az első kiadású klasszikusok mellett ott vannak a mai, szlovenszkói irodalom első szárny vetései is, jeléül annak, hogy itt nemcsak a múltat mumiázzák, de a jövőre is készülnek. Láttam hitben égő szemeket a magyarság sorsa iránt, láttam elszántságot: állani a tenger ostromát a kicsinyke szigetek ellen. Láttam — itt-ott könnyet a szemekben, hogy „nem úgy van már, mint volt régen", de nem láttam kétségbeesést, nem láttam esztelen lázadást a sors ellen és nem láttam gyűlöletet senki iránt. Láttam a völgyekből felhőbe vesző romokat, festői sziluetteket az ég kék vásznára vetitődve s dobogó sziwei másztam meg a meredek hegyoldalakat, hogy meséltessek magamnak a néma kövekkel Trencsén és a Vágvölgye nagy magyar múltjáról. Egy kissé szomorú volt az utalás ezekben a múltból itt rágadt kövekben a jövőre: ha ezek az öles vastagságú bástyatornyok fent az egekbe veszve vaspáncélosan nem bírták a harcot az idővel, fogja-e bírni fegyvertelenül, a völgyekbe leszállóit élet? Nem csalóka ábránd-e, bizni az akarat és elszántság erejében, hinni, hogy itt magyarok élnek és fognak élni, „etsi fractus illabatur orbis"!? És aztán beleusztunk a tengerbe: a nép közé. És láttam, hogy az a tenger nem is ostromolja a kicsiny szigeteket, tenger törése inkább védi, szeretettel simogatja a partjait, óvja az elpusztulástól, hiszen egy ezredéve él együtt vele megértő szereltben s ma megnyílt szemmel látja, hogy ami a szigetekből árad feléje, a jóság szele volt és marad mindenkor 8 az a pusztitő hullámverés, amit idegen tengerekről kelő szél hajt feléjük s egyformán ártalmas tengernek — szigetnek. És megtelt a lelkem hittel, hogy ezek az apró, meleg otthonok nem pusztulhatnak el, mert a szeretet erősebb, mint a vaspáncél és erőszak s a jóság ellenállóbb, mint az öles falak. Nem pusztulhatnak el, mert hivatásuk van: ébren tartani a kölcsönös megértés, az emberi szeretet és a kultúra Vesztatüzét. A Vágvölgy egy benyílójában áll az ősi kastély. (Nevet, helyet nem irok, mert nem akarom, hogy az irigységet és rosszakaratot fölidézzem.) A tizenharmadik század óta egy a család neve a faluéval, nyolc évszázad óta forrott össze az ember és a föld. Az ablakból kilátás a Vágvölgyére, hajnalban. ködfátyolba burkoltan, nappalra ezüst színben vonul át a festői panorámán a méltóságos folyam. A férfiszoba asztalán térkép, onnan olvassuk le a szépnek Ígérkező napok hadi tervét- A Vlára-ezoroson, Vlárka völgyén hátból kerülünk az Oroszlánkőre. Aztán Zsolnán át a vidék leghatalmasabb várához, Lietvavára s hogy ne csak azt bámuljuk, amit ember keze kontárkodott az isteni mű koronája gyanánt, elmegyünk a Vrátna völgyébe is. Kész a terv, hátizsák, szögescipő, kedélyes társaság, — a saját nevelésű két csikó befogva, indulhatunk. Az ut. mentén gyümölcsfa, ezernyi. — Az édesapám ültette, — mondja vendéglátó gazdám. — Egy félmillió csemetét osztott ki a nép között ingyen!... Akkor kinevették e bolondos passziójáért az — urak, ma áldja a nép az emlékét is. (Vájjon a mostani „urak" gondolnak-e a nép jövőjével igy s az ő fiuk fog-e tudni dicsekedni a nép szere tété vei?) Ott forgunk a Komlóhegy aljában. Hol előtűnik, hol elbújik az Oroszlánkő, a sziklafaltól nem lehet megkülönböztetni a saját köveiből rakott sasíészket. Kocsiút, vasút, aztán már csak amúgy az apostolok lovain vesszük a hegyoldalt. Fáradtan, tikkadtan érünk fel az Oroszlánkő aljába, de elfeledünk mindent a fenséges panoráma nyiltán, amely szemünk elé tárul a hatalmas sziklafalak közül. A társaság hegymászáshoz nem szokott tagjait egy négyökrös szénásszekér hozta föl, önként, szeretettel ajánlotta föl a rétjén dolgozgató paraszt. Már itt feltűnt a szívélyes viszony az ur paraszt köz!. Az oligarcha utód tűzzel kínálja a jobbágyi vad ék ot s az izmos, de finom kezet szeretettel szorongatja a munkában kérgesedet t tenyér. Szó nem is esik, csak a szemek lobbannak össze. Nézem. Ez hát annak az elnyomásnak az eredménye, melyet a „felszabadítók" hánytorgat- nak a régi magyar uralom terhére? Pedig most igazán nem lesz követválasztás, sem főispáni installáció, nem „captatio benevolantiae" ez, nem úri gesztus, szívtől jött és szivhez szól. Oroszlánkő. Régi idők megkopott emléke, de a vakmerő építési mód, a tudás, amivel a természet alkotta sziklafalakat az emberalkotta mü része gyanánt tudták felhasználni, az Ízlés és szabályosság, mely — ha lehet — még szebbé varázsolja a szeszélyes sziklafalakat, ma is bámulatraméltő. Jó lenne elidőzni a régmúlt emlékeinél, melyek szépek, romantikusak, de — véresek is, de engem izgat a jelen problémája. Mi az oka, hogy annyi demagóg uszítás sem tudta elszakítani azt a belső kapcsot, mely e vidéken a szlovák nép é9 a magyar urak közt van. Nem az úrhoz fordultam, de a népet kerestem föl. Másnap pihenőnap. Megszöktem egy őrizetlen pillanatban kedves vendéglátó gazdámtól, a mezőn szorgoskodó aratókkal álltam szóba. Szegények a többhetes esőtől megázott, kévében csírázásnak indult silány gabonát állitgatták kis kupacokban, mint nálunk a kendert szokás áztatás után. Az egyik öles, temérdek vállu, tipikus szlovák paraszt rámköszönt a legtisztább alföldi magyarsággal: — Adj Isten, jónapot! Azt hittem, álmodom. Odamegyek, lekezelek: — Honnan tudja, hogy magyar vagyok? — Meglátszik az, kérem, száz lépésről az urakon, ki magyar, ki más! — Honnan gyütt ide kend, mert hogy nem idevalósi, azt. látom. A költő Egy délután megérkezett az autóbusszal a német expresszionista költő is a Breíagne- ba, ahol már nagyon hiányzott; a felesége és egy tisztelője kísérték. Munkászubbonyt viselt, óriási haja volt, nem fürdőit a tengerben s napokon át nyugtalanul járkált egy fekvőszékkel és vastag könyvekkel a kezében a parton, nem lelte a helyét. A felesége két lépéssel mögötte futott utána, derélk, jó asszony volt. A költő bemutatkozásakor harsány hangon ezt kérdezte: — Maguknál magyaroknál állandóan könyvek jelennek meg, amiket németre is lefordítanak, ezt nem értem. Ki Írja azokat a könyveket? Először dühbe jöttem, aztán nyeltem egyet, mint mindig, ha ezzel a nagyszerű nemzettel találkozom, s udvariasan feleltem: — Az Írók, könyörgöm. Mit gondol, a németeknek szabadalmuk van az Írásra? Rögtön barátságosabb lett, pislogott, leült, előszedte a könyveit és olvasni kezdett. Vacsoránál azt mondja a feleségének: — Marie-Louise, délután elérkeztem az ezredik szóhoz. Az asszony összerezzent, fölnézett azzal a derék, jó nézéssel az urára, s egy hangon, amiben tisztelet, epedés, megdöbbenés és alázat vegyültek, halkan azt mondta: — Nem jutok tovább hatszáznál, Karl- August. Mert mindegyiknek volt külön két keresztneve. A férfi biccentett, elégedetten s ette tovább a rákot. „Solimeckt schön" — mondta a rákról. — Szeptember végén készen leszek — mondta később. — Mivel? — kérdeztem. — A kínai nyelvvel. — No ne vicceljen — mondtam ijedten. — Kínaiul tanul? — Igen. A feleségem is. Nem jut tovább hatszáz szónál. Én az ezredik szónál tartok. Szeptember végére 1800 szót fogok tudni, beleszámítva a kötőszókat és az igegyököket. Az elég. — Nem, de nekem elég. Egy normális kínainak is elég persze. — És amelyik nem normális? — Annak nem elég. Az tud ötvenezer szót is. A iánál nyelvnek nincsen grammatikája s minden fogalmat egy más Írásjel fed. Nézzen ide . . . Nekikezdett írni az abroszra kínaiul. Nyitva maradt a szájam. Nagyszerű nép — nem a kínai, hanem ez a német! — No és mikor megy? — kérdeztem. — Hova? Vissza Erfurtba? — Nem, hanem Kínába? Most neki maradt nyitva a szája: — Mit csináljak én Kínában? — kérdezte és vicsorgó fogaikkal nevetett. — Hallod, Marie-Louise, az ur azt hiszi, hogy Kínába megyek? Hehe. Két kis szárazát nevetett. Azt hittem, hogy frocliznak, kivörösödtem. — Hallja — mondtam neki —, én peTsze nem .tudok kinaiul, nekem rajzolhat itt, amig fekete lesz. De ha nem megy Kínába, akkor mi a fészkesfenének tanul kinaiul? — No — azt mondja —, hát ez kitűnő! Hogy minek tanulok kínaiul? ... ______ Néz tek egymásra, ő meg az asszony, néztek reám, erre a barbárra, aki vagyok — összenéztek, okosan, fölényesen, hűvösen, az emberek fölött. Meg kell jegyeznem, ai egész étteremben ott a breton korcsmában ők ketten tudtak csak kinaiul. Összesen 1600 szót, beleszámítva a kötőszókat és a gyököket. — Kérem — mondta hűvösen. — Ez nálunk öncél. Mi most szabadságon vagyunk, s a nejemmel (igy mondta: „Gattin") elhatároztuk, hogy megtanulunk kinaiul. Nem volt erre a nyárra semmi más programunk. Igaz, Marie-Louise? Az asszony intett, hogy úgy van. Minden nap, ha a tengerből jöttem, láttam őket, ahogy egy szikla alatt guggoltak a parton, nagy könyvekkel a térdükön s morogtak, mint a dervisek. A tengernagy A tengernagy, D. angol tengernagy, Di- nardban abban a hotelben lakott, ahol én. Az ebédlőiben szomszédos volt az asztalunk. A tengernagynak három gyermeke volt, később megmondta, hogy egyiket sem neveli tengernagyi pályára. Ó volt az első tengernagy, öleit életemben közelről láttam, ezért jól megfigyeltem. Az ember azt figyeli meg, amit tud. Semmi disz nem volt rajta, semmi a nagyságból és semmi a tengerből. Inkább szomorú volt egész nap. ötvenéves lehetett. A húsból mindig kétszer vett, a halból csak egyszer. Fehérbort ivott, vízzel keverte. Soha egy szót nem szólt. A feleségére azzal a tisztelettel nézett, ahogy csak angolok tudnak a feleségükre nézni. Ha ment, oldalvást hajtotta a fejét. A feleségéhez se szólt, 6oha egy szót sem. Talán, ha emberek nem látták, szólt hozzá egy pár szót, nem tudom. De emberek előtt nem szólt hozzá. Nem dohányzott. Tengerészeti szaklapokat olvasott és a Times-t. A tengert persze úgy ismerte, mint a zsebét. Ha a tengernagy fürödni ment, akkor biztosan dagály volt. Látszott rajta, hogy ez az ember mindent ismer, ami a tengerrel összefüggésben van, a kisujjában vau a dagály lés az apály ideje, ami az óceán partján elég változó. Délelőtt tizenegykor, vagy délEmberek, útközben után négykor, de ha a tengernagy vállára vette a fürdőköpenyét, tudta az egész hotel, hogy jön a dagály. Ilyenkor loholtam én is a kabinok felé, mert vakon megbíztam a tengernagyban. Soha nem tévedett. Csak egy hét múlva jöttem rá, hogy mielőtt fürödni megy, mindig megnéz egy kis fekete táblát a fürdőigazgatóság előtt: erre a táblára mindennap kiírták a dagály idejét. Később már én is tudtam előre a dagályt, a tábláról. A tengerben mindig a nyomában úsztam, mert föltételeztem, hogy ismeri a záto- nyos helyeket. Lassan úszott, nem szólt senkihez. Ha a három fia közül valamelyik közel került hozzá a vízben, szelíden belerúgott. Nem szerette, ha úszás közben zavarták. Háromszor beszéltem vele. Először azt kérdezte, hogy tudok-e angolul? — Nem — mondtam. Ez volt az első beszélgetés. Másodszor franciául szólított meg: ezt a nyelvet én hozzá képest úgy beszélem, mint Racine. Azt kérdezte, hogy a gentleman, már mint én, tudom-e, hogy áll aznap az angol font? Felírtam neki egy papírra, hogy 170. összehúzott szemöldökkel nézett el a tenger felé, megfeszítetten gondolkozott valami fölött, aztán biccentett a fejével és elment. Ez volt a második beszélgetés. Harmadszor egy este vacsora után a terraszon fogott meg, mikor olyan köd volt a tengeren, hogy egymás arcát csak nehezen láttuk a parton. Közel jött, barátságosan megfogta a karomat, jókedvű volt. A másik karjával kiintett a tenger felé s precízen mondta: — Brouillard. Hogy köd van. Stimmelt, olyan köd volt, hogy az orromat nem láttam. Intettem a feleségemnek, hogy figyeljen, milyen nagyszerűen ismeri az időjárást ez az ember. Egy kis ideig nézte még a ködöt, aztán szelíd hangon, mint az olyan ember, akinek vacsora után eszébe jut valami, ezt mondta még nagyon lassan: — Amikor Seebrüggét lövettem, éppen ilyen köd volt. Amikor Seebrüggét lövette ... Szelíden, barátságosan nézett maga elé ez az öreg angol, aztán szépen köszönt, karonfogta a kisfiát és ment lefeküdni. Ez minden, amit fel tudtam jegyezni a tengernagyról. Az utilektür St. Malóban elindul a párisi gyors, hárman vagyunk a kupéban. Szemben velem egy elegáns angol ur ül. Keztyüs, nyesett- bajszos, napsütött úriember. Sportember. Gavallér. Szalad a vonat, előkeresem az utilek- türt, amit még gyorsan az elindulás pillanatában vettem a pályaudvaron: a „Sourire" cimü erkölcstelen párisi hetilapot, amit tisztességes ember nyilvánosan igazán nem vesz a kezébe, mert tele van ledér rajzokkal és disznó adomákkal, például ismerik a,zt, hogy az inas azt mondja a bárónőnek ... de nem, le se merem Írni. Szóval ezt olvasom, bevallom, nagy élvezettel, mert szeretem a könnyű úti olvasmányt, s ez aztán igazán könnyű. Az angol ur Rennes-ig nem olvas semmit. A táskáján a címe, hogy hazautazik Londonba. Rennes-ben feláll, kinyitja az egyik táskát s nagy erőlködéssel kikapar belőle két vastag kötetet. Házisapkát húz föl, kikészíti a evikke- rét, fölhúzza a keztyüjét, fölemeli az egyik könyvet. Olvasom a címét: „Anglia története." Két kötetben. Nem olvas egyhuzamban, csak liébe- korba, néha leteszi a könyvet és kitekint az ablakon. Csak akkor olvas, ha elfárad a nézelődésbe. Ilyenkor olvas egypár oldalt, ahogy az ember utón szokott, valami könnyűt. Márai Sándor. ................I* n I I ' ------------■*" J- 1 : íg y fiatalít és szépít a Coraü-créme Corail-pusier Corall-szappan F81«n1»( t C. S. R. réasór* t Vörös Rák gyógytár, Bratlslava. L-----------------------------------
