Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)

1926-09-05 / 202. (1240.) szám

^IW<IMMAfiͣaRHIRLAB

Küzdelem a kisvárossal

Búgó gépen, eget hasítva Féktelen vágyam hiába szálldos. Ezer titkos, vilJámló sugárral Húzza, vonja, rántja magához A város, a kicsike város.

Ha bárányfelhőt kergetek.

Vagy ámúlok tarka délibábon, Minden zsibongó forgatagban ő mindig egy és változatlan, örök arcát naponta látom.

Vándorutanion elkísér Oly makacsul, miként az árnyék. És ha Bizánc-kaput döngetek, Óhnos köddel ernyeszti karom És visszahív a régi tájék.

Virágja bogáncs, szúró csalán, Kaiángkóró, poros unalom.

Nincs harmatcsöpp és nincs vihar! Éget a szikes, meddő határ, Emberszdvet őröl a malom.

Kutat ásni durva homokba.

Úgyse lehet, mért is akartam? Nem áll meg itten sohasem Az Élet zengő karavánja . . .

S a város mégis halhatatlan.

Meghal — s százszor születik újra Jegyét hordozza föld, fa. ember,

Mint menyasszony a halottas ruhát. Bolondos mákony van borában,

Az ölelése néma seender.

Küzdők vele kérlelő szóval,

Ostorozom, hogy többet éljen.

Sebet ütök bénuló szivén.

Sápadt arccal lüktetem belé Kiáradó, pirosló vérem.

Hiába! — hát ellököm magam' Megtagadom, hogy sarja voltán,

Nem virul erre rozmaring,

Másfelé női rózsa, tulipán . . . Szarkalábért minek hajoltam?

Nem viszek innét semmi kincset Maroknyi port sem szemfedőnek A köntösömről is lerázom!

Rajtam nem fogan az átka E lélekvesztő vad mezőnek.

Tán a Tátrára visz a sorsom,

Talán csak a legelső dombtetőre.

Tán megszakad a. szivem érted,

De megtagadlak kicsi város.

Nem kellek? jó, lássuk, ki jut előbbre.

ölredi László.

Muzsika

Irta: Aradíj Zsolt

1926 szeptember 5, vasárnap.

Marosa néni már elkészítette olvasóját, a szoknyazsebből. De azért válaszolt.

— Még fizetni se kell. Senki nem kér bilétát, igaz-e?

Már a körtefán is kopogott az eső. Szembe velük,.- a patakparton, jó kilométeres távolságra, állott egy jegenyefa. Most csak azt látták, hogy nagy, fényességes égi fejsze kettéhasitotta. A jegenye szinte felnyögött fájdalmában és áthidaló ívben bukott a patakra.

— No Istenkém, fele sem tréfa, — vetette magára Jutka néni a keresztet. — Van-e nálad olvasó, hé!?

— Van. Én már belekezdtem.

— No csak, mondanád hangosan. Hogy az Úristen megkönyörülne ezen a szegény falán ...

Kettesben, félhangosan mormolták az üdvöz- légyet.

Magukra emelték a felső szokuyát, mert már a fa alatt sem lehetett kibírni. Az eső szakadt, mintha millió dézsából egyszerre öntötték volna. Köröskörül a falvakban zúgtak a jiarangok, a mennydörgés egy-egy halkabb percében idecsengett a hangjuk.

A villám már ott bolondozott mellettük az erdőben. Sürü, ropogásszerii robajjal járt közöttük a vihar,

— Jutka néni, Jutka néni! — kiabált Marosa néni, — jobban húzza magára a szoknyát, mért elmos az eső.

Az öregasszony nem felelt, ült egy ülőhelyében, összekulcsolt kézzel.

Akkor Marcsa néni segítette rá a felsőszoknyát. Egészen a fejére.

— Szüljék már, jó lesz-e igy?

Az öregasszony nem felet.

—■ Jó lesz-e igy? — kiáltotta fülébe még hangosabban.

Megfogta a kezét,. megrázta. A két gyenge kéz erőtlenül, élettelenül hullott alá.

—• Él-e még, Jutka néni??

És elhúzódott mellőle, mert a párán keresztül megérezte az élettelen test különös szagát.

Jutka néni a viharban elaludt.

Hatalmas, hosszú villámsugár cikkázott keresztül az égbolton s hirtelen kanyarulattal belevágott. a toronyba. A harangok fölreszkettek és ijedten sikítottak bele a viharba.

Marcsa nénire kiült a halálfélelem és verej- tékes arccal, félig eszméletlenül morzsolgitta a halott mellett az olvasót...

Attól a naptól kezdve, ha esős időben a körtefa mellett jártak a falu fiataljai, babonás félelemmel vetették magukra a keresztet:

— Itt halt meg egyszer Jutka néni!

És sietve odébb álltak ...

Örtsjabö sjalon Jtrsef Ikltmpl

alaptíoa 1880-batt.

íj^rap. falaié „ituntna"

xx Bármilyen szempontból érdeklődik ön az állatok élete iránt, a Kis Brehm-ben mindazt megtalálja. Az ára — ne felejtse el — csak 280 korona, ha nem bírja egyszerre kifizetni, úgy öt hónapon át törleszthet!.

Peer Gyntöt adták. De ö benne nem Solvejg dalának mindent feloldó, megbocsátó hangjai áradtak széjjel, hanem Aase halála. Ennél a jelenetnél megállt számára a darab s hiába volt a visszatérés, az ő lelkét nem vitte magával. A végén is, mikor mindenki kifelé készülődött, ott ült még mereven maga elé nézve s a vasfüggöny lassú ereszkedésével együtt mindjobban távolodott az utolsó jelenettől s fülébe láthatatlan zenekarok dübörgő akkordjai sirták Aase halálát... nem értette meg egyáltalában az egészet. Minek az az utolsó jelenet? Visszatérés? Nincsenek S->1- vejgek — mormolta magában, Peer pusztult volna el, mikor Aase meghalt... Pedig ő nem is tartozott azok közé, akik otthagyták Solvejgjüket, hogy vad utakra induljanak. Egyenes utón járt világ- életében, egész embert adott annak, akinek adta magát... és mégis őt hagyták el véresen, csufo-_ san. Az ő számára minden darab megállt a legtragikusabb jelenétnél és mindig' ott zúgott a levegőben a sötét Grieg-zené jajgató ködfátyöla.

—- Tessék a nézőteret elhagyni.

Csak most vette magát észre. Egyedül volt a tátongó széksorok közt már, úgy hogy a szolgáknak kellett figyelmeztetni. Zavartan ugrott fel és kisietett a teremből.

Az ajtóban majd fellökött valakit, gyorsan magára szedte a felöltőjét és rohant haza. Borzasztó volt neki most egyszerre az utca izzó zsi- ]

bongásával. Pedig máskor örömmel üdvözölte — ó, nem az utcát — hanem az örökös mozgást. A sietést, a rohanást, ami az ő lelkének igazi eleme volt. De most?

Kizökkentette a gondolataiból. Aase halála után már úgyse figyelt az előadásra, hanem megkomponálta a szimfónia negyedik tételét. Az egész ott zúgott már benne régóta, mióta Máriát utóiszor látta. — Hazaért. Levágta magái a díványra és komoran bámult a fénybe: Igen, mióta Máriát utóiszor látta ...

Messze volt és mégis oly jólesett rágondolni.

A hegyek között járt akkor. Az erdőkben barangoltak. Forró nyár volt. és még forróbb vér.

— Nem, nem mondtam azt a szót Zoltán, hogy igen, hogy a magáé leszek... Ez Mária szava volt... őszinte vagyok és megmondom: Ismertesse jobban meg magát velem.

Mintha gúnyosan csengett volna a hangja.

.—s De hát aem elég az én. szazam — -é — és én magam?

Mária elsimította arcából a haját:

—, Én szeretem magát, de más vagyok, mint a többiek. Sokat akarok. Egészet. És ha én azt mondom:, igen, én is egészet adok.

Beljebb kerültek, a városhoz közel. Messziről ide világítottak a szomorú kisváros — Lőcse — apró gyertyácskái. Hűvös lett.

| — És most Isten vele Zoltán, egyedül akarok

Almok vására

— Thomas Lövell Beddres — (1803-1849.)

„Ha lenne ábrándjainknak vására, —

Mi volna szived óhaja?

Egyiknek lélekharang az ára;

Másiknak szived halk sóhaja

— Oly könnyű, mint a lehelet, —

Mely elsodor rózsalevelet.

Ha venni lehetne álmot,

Szomorút, avagy ridámof S már hallod a kikiáltót...

— Mi volna szived óhaja ?“

•JVIagányos csendes házikó,

Sürü, zöld lugasok.

Hol szivem búját elrejthetem Addig, — mig meghalok.

Élet koronájának e gyöngye Mért is nem hullasz hát elembe? —

Ez volna lelkem választása,

Fájó sebemnek gyógyulása ...

Ez volna szivem óhaja!"

Angolból: Liszkay E.

A kötelesség

i.

A háromezerholdas cserháti birtok szédületes sebességgel úszóit el Cserrey Kázmár könnyelmű börzespekulációin és az agyonrajongolt, udvarlók hadától körülrajzott cserháti Cserrey Dóra — megszűnt aranyhal lenni.

Édesanyja, a nagy energiájú, mérhetetlenül gőgös asszony nyerte vissza legelsőnek a józan hidegvérét ebbén a taglóütésként ható rideg valóságban és még mielőtt a napi pletyka ínyenc falatnak kapta volna be az anyagi összeomlásuk hírét, kész tervet dolgozott ki a borzasztó nincstelen- ség kikerülésére.

Férjének ifjúkori barátja.' Mátray Péter, a világhírre emelkedett orvostanár, gyakori vendégük volt és a cserháti pihenések alatt feltűnő szívesen foglalkozott a szép játékbabával — a tizennyolc tavasz pompájában virágzó Dórával.

Dóra minden felkészültsége az élet színpadára csupán a beszélőbábák technikájával volt. azonos, mert a könyvekből tanult tudását, fel nem dolgozta a saját egyénisége, folyékony francig angol társalgása soha egy önálló gondolatát nem árulta el — mert hiszen az anyja túltengő energiája, bár öntudatlanul, de kiirtott belőle minden akaraterőt, minden megnyilatkozó Én-t. Ezek helyébe a feltétlen engedelmességet, a gondolkodásnélküli Köte- lességteljesités érzetét plántálta be serdülő leánya öntudatába.

A cserháti kastély szívesen kínálta fel úri kényelmét Poor Tibornak, a nagy jövőjű ifjú képviselőnek és ha a végzetes börze baisse fel nem szippantja a zsíros, fekete rónákat, bizony Poor képviselőnő lett volna a cserháti örökösnőből. — Poor Tibor elszegényedett dzsentrifamiliából szakadt az életbe, utravalónak azonban szellemi javakkal és nagy ambícióval dúsan megtömöt't tarisznyát kapott ajándékba Fortuna istenasszonydói, de hát ez most megszűnt csalétek lenni, a szalmaszál után kapkodó Cserreyné szemében.

A nagy szalon kitárt ajtaján keresztül, a parkban oszlódtak el a zongorából kicsalt akkordok, valami meg nem született, de az Énben megfog- gant, szunnyadó erő csalta ki ezeket a hangokat az acélhurokból — Dóra zongorázott.

A félhomályos sarokba melléje telepedett az anyja s míg fülkagylójában a tovasuhanó hanghullámok rezdültek, komoly, szigorú ajkán energikusan koppantak a szavak. Elmondta Dórának, hogy a lábuk alól kifutott a nyugodt, úri életet izzadó ősbirtok s az ut, amely róla a nagy bizonytalanságba vezet, keserű lemondásokkal, kenyér- telen gondokkal van szegélyezve.

— Egyedüli mentségünk le vagy', Dóra és a gyermeki kötelesség parancsolja neked, hogy mindhármunk exisztenciáját kimentsd az elmerü- lésből, — fejezte be a hosszúra nyúlt purparlét Cserreyné.

— Édesanyám, mit tehetek vájjon én? — jaj- dult- fel félénken Dóra, ugyanakkor pattanásig feszült erőlködéssel nyeldeste féltörő könnyeit— Feleségül mégy Mátray Péterhez — csattant fel az anyja ellentmondáshoz nem szokott hangja —, kötelességteljesilésed busásan meg lesz jutalmazva, amennyiben szüleid nem válnak meg Cserháttól és te, Dóra — a dúsgazdag, világhírű nagy tudós, Mátray professzor ünnepelt asszonya leszel!

II. . . Cserreyné kiváló hadvezéri talentummal rendelkezett, mert mire nedűbe sajíolódoft a harmatos szőlőfürt, kieszelt hsdilervét hajszálnyi pontossággal keresztülvitte és az Őri ént-expressz

egyik elsőosztályu fülkéjében Mátray professzor kisérte Konstantinápolyba az ő engedelmes, szépséges kis játékbabaasszonyát — cserháti Cserrey Dórát.

A kiváló tudós, aki felfedezett szérumjaival hírnévre, vagyonra bukkant, laboratóriumán, fioláin, betegein kívül csak még egy nagy szenvedélynek volt a guzsbakötött rabja: imádságos áhítattal, őszbe hervadó szivének minden dobbanásával szerette az ő Dóráját. A gyerekasszony minden szeszélye parancs volt az ő számára s a sok egyedüllétre ítélt fiatal nőt ő maga vezette be a leg- exkluzivebb körökbe, ott a legelső helyek egyikét biztosítva neki — nevével és pozíciójával. Minden szabadságot, minden örömet királyi bőkezűséggel ajándékozott Dórának, mert hát a sok egyedüllétért rekompenzálni kell ám ezt a drága teremtést, aki a maga rózsaillatos tavaszával májust csal a deresedő fejű, híres tudós romlatlan szivébe. Mert hát Dóra asszony keveset látja az urát, aki még az ő bálványozott felesége kedvéért sem tud hűtlen lenni a fiolákban sokszorosodé bacillusokhoz, az emberiség szenvedéseit enyhíteni hivatott kutatásaihoz... Veleszületett kötelességérzete odaparancsolja őt betegei kórágyához és a lelkiismeretesen teljesített hivatás, párosulva a szivében izzó tiszta szenvedéllyel — a legboldogabb Emberpéldányt produkálja benne.

III

— Dóra, há^ eszméljen már egyszer és lássa be, hogy ez az élet vétkes bűnözés egyéni boldogsága ellen, — suttogta Poor Tibor Mátray profesz- szorné boudoirjában. — Hát nem látja, hogy az ura teljesen megfeledkezik Magáról? Avagy talán az ellenkezőjét bizonyítja azzal, hogy Maga heteken keresztül alig látja?... Mert a tüdővész ellen vél felfedezni egy uj szérumot?... Dóra, az istenért, Maga olyan viruló, mint az Egészség Istennője, mi köze Magának a tüdővészhez? Azért hanyagolja el Magát a férje, hogy valahol egy pár horpadtmellü, köpködő nyomorult pusztulása — még lassúbb legyen? Tudom, hogy Maga is szerel engem és ezért ennek a kínlódásnak gáiat kell építeni... Tudja, hogy kék vérem minden cseppje Magát szomjazza, tudja, hogy Maga nélkül nem élhetek. Dóra! én fikkadt kis ,Dórám, légy az enyém!... Hogy háládatlan leszel a bogaras Mát- rayval szemben? Ne fclfsd, a laboratóriumában tenyésztett baoillusai, miazmás lehelletü betegei hamar elfelejtetik vele. hogy íegszentebb 'kötelességének meg nem felelt;

9

■rwniiiwn i —— t

hazamenni' Különben is itt várnak... Viszontlátásra — akkor Jaj sietek, félek, hogy megfázom.

Zoltán csak fogta a kezét és végieleu szomorúsággal mondta:

— Maguk mindig akkor fáznak meg, mikor nekünk a legnagyobb melegünk van — — —

Mária elértette a célzást:

— Úgy, köszönöm — és elsietett a legközelebbi villa irányában. Egy darabig még néztó karcsú alakját, amely fehér ruhájával plasztikusan emelkedett ki a sötétből, még hallotta a hangját, amint, a többiekkel tá-gyalt. s azfáu rászakadt az éjszaka, az üresség száz éhes szellemével.

Azóta üres a szemközti karosszek, ahol mindig ült. hogyha ő játszott. Üres az egész ház, hiszen nincs senki, aki délutánonkint zajt hozzon belé. Üres számára a város, hiszen nem beszélhet vele. Üresség, tátongó barlangszáj a lakása és egyedüli fogoly ő maga ...

De nem tudta feledni Máriát. És mikor elváltak, bár érezte, hogy igazságtalanul maradt egyedül, a büszkesége vad munkára lázadt.

— Ismertesse jobban meg magát!

Igen! ez a dolgozó nő szava volt. Aki vár a férfira, de közben maga is készül. Akinek nin- osének naphosszu ábrándjai, mert dolgozik. És Mária? Zoltán most néha mélységes szánalmat érzett, iránta, mert látta széltől piros arcát;, amint a város messzeségéből befelé rohant, látta fáradt, rajzoló kezét és úgy szerette volna odakiáltani:

— Mért nem jössz, hiszen leszakítanálak. .. De akkor egyszerre belevágott dacos szeme és abból azt olvasta ki: — Tégy értem valamit. Dolgozz meg értem, hogy érdemesek legyünk egymásra.

— De vájjon ezt mondta-e? Vájjon csak beszéd volt, odavetett eldobó mondás? Talán?

És akkor Zoltán elhatározta, hogy megkomponálja a férfi szimfóniáját. Viharzó dac lesz, csupa akarás. Négy tételből fog állaui: a Bánat, a Tépelődés, a Remény és a Dac. Csak azért. is. Megmutatja, hogy mire képes és beleharsogja a fülükbe: Nélkületek! A.

A Reménnyel már kész volt reges-régen, mikor még nem is akarta megírni; a többi fájdalmasan kiszakadt a leikéből. És ma kialakult előtte a negyedik tétel is. Semmi melódia. Csupa újra nekilódulás. csupa elindulás. Kifogyhatatlan energiák és a végén — — — a végén belefojtja az egészet egy hatalmas, zenekarokat meghazudtoló, rázó akkordba, vad őskiáltásba:

— Ez lesz! És a zongorán dübörgő hangok szakadtak ki az ujjai aló1!. Csupa merészség, erő és akarat és egy sikoly, örömkiákás: Egyedül! Nélkületek!

Két hónap múlva megkapta, a választ. A fil- harmónikusok adták már kisebb darabjait, igy hát ezt is szívesen fogadták. De —

— Pompás, pompás, mondta a nagyszerű karmester, de kedves maestro Erdős • én félek valamitől. A negyedik tétel. — túl merész. Tudja, hogy ez meghazudtolja még Stravinskyt is? A többi pompás, nagyszerű, tele,.. tele szépséggel. Lássa, például ez a részlet — és fütyülni kezdte

— micsoda sikere lesz ennek, a végétől azonban félek. Ez már túllő minden célon. Maestro jnaga is elszakad a földtől és valósággal zenei vevista lesz.

Zoltán menteni próbálta:

Mátray fáradtan nyitott be a felesége szobájába. A szakadatlan munka, kísérletezés kimerítette, de az' újabb sikert már győztesen tűzte bele a hírnév hervadaílan koszorújába — az oltások sikerültek, ma reggel hat tüdőbeteg hagyta el gyógyultan a kórházat. Dórának most akarja elmondani, hogy pihenés végett már a jövő héten külföldre indulnak — élvezzen ez a szegény kicsi asszony is egy keveset, — gondolja anyáskodó be- cézéssel. De nini, merre is van hát az egyetlen. Asszonya? Közelebb lép az ablakhoz és a kicsi secrétaire felpattant lapján megpillantja a neki címzett levelet. Fáradtan ereszkedik bele a rózsafából készült karosszék rózsaszínű, lágy ölébe és

— vonagló szájszélei meg-megremegnek, az arcvonásai eltorzulnak a levél olvasása alatt...

„Péter — dűlnek oikomyás akaratnélküliségben a karcsú fekete betűk —, bocsásson meg nekem, de az én nyomorult kis életem is követeli a természefadta jogát. A szerep, amelyre gyermeki kötelességből vállalkoztam, tulon-tul sivár,túlontúl üres — és én attól félek, hogy előbb-utóbb összemorzsol engem. — Maga, aki az emberi Kötelességek legszentebbjének tartja a „mások szenvedését enyhíteni" — Maga meg fog nekem bocsátani, amiért elindulok a szivem hivő szavára és követem azt. — akinek a nevét még a leányszobáin éjszakáiba suttogtam bele... Péter, én sohasem szerettem Magát, a színlelést meg már nem bírom tovább... ezt kötelességem bevallani."

— Becstelen nőstény, — hördült fel Mátray ziháló melléből s az ökölbe szorult kezében összegyűrődött a zizegő fehér papírlap, amelyen az ő boldogságának halálos í télete fékét éllei t.

IV.

Mátray professzor a válópör befejezése után lemondott minden nyilvános szereplésről; sebzett szivével, szerinte foltos becsületével (melyet ő, az Ember jótevője, nem akart embervérrel tisztára mosni), csalódott hitével — külföldre költözött. A svájci Val d‘Hérens-ba rakta szárnyaszegetien párnélküli fészkét és a hófehér „Confience“-szana- iórium az Elveszettek paradicsoma lett.

Az önzetlen jótékonyság, a becsületes kötelességgel teljesített; lángelme munkája meghozta a galambősz nagy tudós lélkiegyensulyát s a „Con- fieuce“-szanatóriumból gyógyultan távozók hálája a Megelégedés csendes boldogságával jutalmazta a Természet, rombolása ellen győztesen küzdő Mát- rayt. A fehérfalu „Confience" a templom fogalmával azonosodolt össze a józan, dolgos parasztság köztudatában és csupán a mélyen gyökerező isten-