Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-05 / 202. (1240.) szám
MAG\^^S^NAP F\ véghetetlen ostor Irta: Szombalhy Viktor A nagy szörnyű mezőn emberek nyüzsögtek. Lihegő, lázas emberek, öregek, aggok, unokák, lányok, asszonyok, férfiak: egyetemes, hatalmas mozgásban lüktetett minden, . földrehajlásuk egyetlen hát ivbegörbülése volt, felemelkedésük hatalmas kiegyenesedés a felhők felé. A belárha- tatlan nagy térségen embereknek rettentő tömege forrongott, dolgozott, véritékesöppeik, buzgó- ságuk jelének párája felhőnek iparkodott a nap felé. Morogtak és mozoglak: karok, lábak kavarodása; arcukon ráncokba futott az igyekezet s az első embertől az utolsóig kanyargósán körbefutó nagy vastag kötelet fonták, csavarták, áztatták, gyúrták, szegecselték el nem múló odaadással. Most egy szürkecilindere;?, szürkeruhás, szürkearcu kis ember felkapaszkodott egy dombocskára, hogy így mesterségesen emelje ki magát a tömeg feje fölül: — Készül az igazság ostora! — kiáltotta torzult arccal, — készül az ítélkezés nemes vesszeje, emberi erkölcsünk hathatós védelmezője, kiváló etikai törvényeink végrehajtója! Helyeslő morgá9 öblösödött ki a torkokból. A másik dombra nagy szuszogással kaptatott főt egy uj emberke. Arcát, hamisan ájtatosképü, pietásba lobbanó kerek arcát ellepte a kegyesség képmutató frázisainak papirvirágcsokra, ami úgy ágaskodott ki minden ruhanyilásából, mint csipkerózsabokron a tövis. — Készül az erkölcsi világrend! Készül a mindeneket sújtó ostor! Dicsőséggel dicsőítjük önmagunkat, igazlelkü emberek, mert nagy lesz az ostor ereje! Most több dombocskán, emelvénykéken csörtettek másfélméternyi magasra a1 földtől a szürke emberkék. Némelyiknek olyan nagy képe volt, hogy domborodó pocakja csak mint függelék bukdácsolt alóla, de jöttek' asszonyok, éles rikácsolással, jöttek apró gyermekek, akikét szent extázisbán toltak a kimagasló lépcsők felé, mindegyik maga volt az ítélkező szó, a megbotránkozások szentsége s némelyiken olyan jóság- stigmák nyiladoztak, hogy rögtön siettek őket nagy könyvekbe leírni, mint az erkölcs újra kibukkanó diadalát.. Az ostor pedig hajladozott, készült,- kígyó-, zott, apró és hatalmas göbök- csomóztak már rajta a megbotránkozásból, sziszegtek az ostor nyelvei, rosszakarat, kicsinyesség, pletyka volt az alkotója a masszívan megfőni szerszámnak. Csuszós-mászós, borzongató, hideg és rideg alkotás volt: minden szürke emberke hozzáfont a maga testéből-lelkéből valamit, feketés-vörösen mozgott az ostor, a széles mezőn dolgozók önmagukba nyúltak, szivük és lelkűk rozsdáját kenték az Ítélkezés emez eszközéhez. Buzgó izzadtságukkal olajozták. — Nem fogjuk tűrni, hogy csak valaki is kiemelkedjen fejünk fölött, — mondta egy alacsony emberke és hevesen hozzátoldott még egy kis irigységet a hatalmas súlyú ostorhoz. — Mindenki, aki emelkedik, beleakadjon az ostor fogába s mi földre vonjuk őt! — helyeselték lelkesen az emberkék körülötte. — A nagy világrendet majd mi intézzük el! — fogadkozott egy öntelt társadalomtudós és mellőztél ősének minden gyötrelmét hozzákente az ostor csomóihoz. — A szerelmi életet majd mi ellenőrizzük, — rikácsolta mellette a ráncosképü nő, mialatt a titkolt szenvedélyek kínjait leválasztotta meddő testéből s éhes sóvárgásával szögezte ki az ostor ráeső részét. Mindenki hozzágyurta a maga nézeteit. Kö- véredett, fejlődött, hízott az ostor, mert soha i'ven bőséges, termékeny tápláléka eddig egy emberi találmánynak nem volt. A legelső szürkeruhás emberke végighuz'a tenyerét a tapadós ostoron. Gyorsán fekete nyakkendőt illesztett nyakara s fehérkesztyüs kezével messzire csillapított csendet. — Elkészült a túlcsorduló emberi kedv fékező ostora! íme nézzétek a próbát! A szemek úgy ugrostak a várakozás izgalmában, mint tüzes golyók a cirkuszi arénán. Egyöntetűen fordultak egy magasabb domb felé. Fiatal emberpár állott ottan, pőrén és diadalmas ruhátlan szépségben. Nő és férfi, akiket a szürke emberek erőszaka tolt fel a pellengérre s kívánta rajtuk beteljesíteni az ostort. Egymáshoz bújva várták a csúszós ostor Ítélkezését. Az o3!.or megmozdult. Csörögtek, zengtek, sziszeglek és csattogtak rajta a csomók, ahogy olajos nyomot hagyva maga után kígyózva, lopva csavarodott a két tiszta emberi test felé. Aztán nem türtőztette tovább magát. Pattanva, hullámozva ugrott fel, s a puha, rózsaszínű testen elcsattant az első ütés. Vészesen pergelt hirtelentil a többi. Csattogott, porzott a korbács ezer csapása a két árva emberi testen. A férfi védőn ölelte át a nőt. De nem segíthetett. Zuhogtak a csapások. Mindenki ujjongva megelégedetten nézte az ostor erejét, s titkos örömmel szemlélték, ha az ő ütésük a másikánál erősebben csapott. — íme! Az erkölcsi világrend beteljesíti önmagát, senki se lehet má?., mint ml vagyunk, mert éles a mi ellenőrző szemünk és jaj a sorból kiugrónak! Ezt- szónokolta a szürkekabátos ember. A tömeg azonban nyugtalanabbul kezdte figyelni az ostort. Egy jajszót nem hallott a tönkrevert párt fájdalmából -s mig az ütések eleinte puhán csattogtak: most egyre keményebb, zen- gőbb lett a zuhogás. Fejét csóválta mindegyik. A szürkecilinde- res izgatottan törülgette homlokát. Az ostor hibásan működött. — Valahogy más távlatból nézve készítettük el a dolgot, — hebegte egy öreg, tapasztalt bácsi, aki filozófiai könyvekkel dermesztette meg néha a jobbravágyakozókat. Mert az ostor ütései egyre ércesebb pengésnek lettek. A két ember, — a férfi s a nő — immár mozdulatlanul állták az ütéseket, testük fénylőn ragyogott már, s megmagasolva szinte a A koszorús költő Az ócska butorzatu kisszobában pislákoló, vékonyka lánggal világított a mécses. Csend volt, melyet csak néha törtek meg egy-egy reccsenéssel a szúrágta, öreg bútorok. Az asztalnál, melyen rendetlen összevisszaságban hevertek féligiíott papírlapok, tenyerébe hajtott fejjel ült a költő: gondolkodott. Szomorú, fáradtnézésü szeme mereven nézte a szemközti falat amelyen különös ábrákká rajzolódott a mécses egyenetlen lángjától megvilágítóit bútorok árnyéka. A költő időnként kezébe vette a tollat s gyors, szaladó vonalakkal egy-egy sort jegyzett fel a maga elé tett papírlapra. Teljesen belemerült munkájába s igy meg sem hallotta, hogy valaki bekopogtatott az ajtón. Csak akkor riadt fel, amikor már mellette állott s megszólalt barátja, a kritikus. — Min dolgozol, Mihály? A költő szinte ijedten kapta fel a fejét. Idegenül nézett barátjára: szemein még ott tükröződött egy másik világ álomképe, amelyből a váratlan látogatás rántotta vissza. Pillanatokig tartott, míg szájából kikényszerült a köszöntés: — Isten hozott, Ferenc. A kritikus megismételte az előbbi kérdési: — Min dolgozol, Mihály? — Jegyezgetek ... — Zavarlak? — Nem, — fáradt vagyok már úgyis. Jó lesz pihenni egyet. Percekig szótlanul ültek egymással szemben. Végre a költő törte meg a csendet: — Látod, éz itt, — végigsimitotta kezével az asztalra terített, széthányt papírlapokat, — vázlat, csupa vázlat... — Egy uj éposz? — Nem. Én többé nem irok éposztt Hőskölte- mérv? Minek? Múlt, — mindig csak múlt... Mindig dicshimnusz, mindig szép szavak, mindig hafelhőkig nyúltak. Ragyogott üdén, tisztán a két test: szoborrá, gyémánt szoborrá, szent tisztasággá edzette őket az osíor. Az ostor, melynek minden ütése újabb piszkot kellett volna, hogy hagyjon a pellengéres emberpár testén, mig cafattá akarta őket verni a szürkeruhás emberkék üvöltő sokasága. Pengett, zengett a szobor. Gióriás tündöklés reszkette körül. Az ostor még tett néhány elkeseredett vágást, aztán korcsul, szomorúan, szégyenkezve, fáradtan összeomlott. Vadul rohanták rá. Mindegyik kézbevelte a ráeső munkarészt. Apró kristálykák ragyogtak rajta. Az ostor kimerültén lihegett, vonaglott. A szürkeruhás emberke felemelte ezüstbotját: I — Újra kezdjük! Nem jól főniük az ostort. ' Túlságosan idealizál! zugság — soha egy becsületesen kimondott igaz szó... — Te mondod ezt, Mihály, a nemzet első, epikusa? A költő fáradtan legyintett: — Hadd el, Ferenc, — ebből elég volt... Árpád? Nos, hát igen: ő volt. Volt honfoglalás is, volt, — de mi most vagyunk!;,. — Nem értlgk. — Nem érted? Mi mindig csak emlékezünk: Árpád nagy volt, Bolond erős s Lehel vitéz . . . De mi? Mi nem vagyunk nagyok, nem vagyunk erősek s vitézek sem vagyunk... Nem érzed-é,, Ferenc, — idestova ezer éve már, hogy nem csinálunk semmit; nagy mel-letveréssel mutatunk visszafelé: nézzétek őseinket, s közben, szép engedelmesen, akárki jármába bedugjuk a fejünket... — Keserű vagy ma, Mihály. — Keserű? Nem: szomorú vagyok. És fáradt. Nagyon fáradt... Dolgozni kéne most, — de nem eposzt: tragédiát! Meg kellene Írni a magyarság tragédiáját. Fél'bemaradottságunkaí, tegnapba néző szemünket. Korbács kellene, mellyel talán mégis életre lehetne verni ezt a fajtát, — ezt az ezeresztendős álomra ítélt mesebeli királylányt. Mert életre kellene verni! S mi nem csinálunk semmit... Semmit! — Ugyan, Mihály! Te nem csinálsz semmit? Hát a „Zalán futása", no és az „Eger"? — Zalán futása? Eger? Hősköltemény... Nem ez kell most, Ferenc! Bodrogmező, alpári sik, — talán igaz, talán mese... Alom! — de nézz körül: itt körülöttünk, mostan élet van, s ez az élet is csak olyan, mintha álom lenne! Ezért mondom: ha százszor is betörte Botond a bizánci kaput, akkor is döglődünk — mostan. Ferenc, én érzem, én gyönge vagyok ide: egy hérosz kellene, aki úgy megrázná ezt a földtekét, hogy még nekünk is fel kellene ébrednünk a rázkódásra, — de hol vannak itten héroszok, Ferenc? Itt csak jó szolgák vannak, akik szájtálva lesik, hogy milyen parancsot intenek a Burgból. Tragédia ez, Ferenc, — vagy talán még csak nem is tragédia .. . Talán kicsinyek vagyunk ahhoz is, hogy tragikus ' hősök legyünk... — Lesz ez még jobban, Mihály! A nép már szomjazik a szóra s ez a szó már nem várattam magára sokáig. Itt vagytok ti: ezrek lesik a szói, ami kikerül a pennátok alól. — Ezrek? Aligha... — százan talán... De ha ezrek lennének is? Tudod, Ferenc, hány ember lakja ezt a földet? Hányán vannak köztük, kik még csak olvasni sem tudnak? Akik pedig ismerik a betűt, nem olvasnak magyarul, mert franciábbak alkarnak lenni a franciánál, németebbek a németeknél. Keserves sors, ez a mi sorsunk: Írunk, de tulajdonképpen senki sincsen, kinek kellene, amit Írunk... — Ugyan, Mihály, te a nemzet koszorús költője vagy! — A nemzeté? Aligha... Tán ezer magyar sincs, ki valóban olvasott valami! abból, amit Írtam, — a koszorú pedig?... Igen: ti megkoszorúztok, a Kritikai Lapok hasábjain öles cikkek .koronáznak költővé, — de hol van itt a nemzet?... — Elégedetlen vagy sorsoddal, Mihály. — Igaz, de mi tenne elégedetté? Szavakat kapok, szép, esztergályozott, dicsérő szavakat, —de ez az egész! Egy nemzet lázadása lázadozott bennem, írni akartam, dolgozni, nagyot alkotni s ekkor — tanítanom kellett... Tanítani, gazdag urfia- kat tüdásrá nevelni, hogy megkapjam ezért a mindennapi kenyeremet... Vagy azt hiszed, Ferenc, jól volt ez igy? — De most... — Igen, most: tudom, mit. akarsz mondani, — én leltem a Tudós Társaság első fizetéses tagja! Nos, hát igen: már nem vagyok .nevelő a Perczel- urfiak mellett, már irhatok nyugodtan, nem pusztulok éhen! így van, igaz: de mindig gond a hol- 'napi ebéd, de mindig gond a megkopott ruhát Keserves sors ez, mondom neked, Ferenc... De mit bánnám én á magam sorsát, — hanem mindennel igy van: a magam nyomorában százezrek nyomorod oftságát kell-ereznem ... Jajgatni - kéne, de jajgatni — nem szabad! Nálunk, Magyarországon, •csak dicsérni, csak lelkesedni szabad, —* a jajgatás sérti a füleket, az ébreszteni - akaró korbács fel- sebzi a bőrt, mi kényelmes szolgaságban fehérré puhult. A költő elhallgatott. Szemében vad lángok tüzeltek, keze görcsösen markolta az asztalt, — aztán elmosolyodott: — Hát-igy vagyunk, Ferenc... No, dolgozzunk még egy keveset! Mutasd, miféle Írások jöttek az Athenaeumnak? A kritikus előszedett zsebeiből egy köteg teleirt papirt. A költő kivett a kötegből egy kézirat- csomót és lassan, figyelmesen olvasni kezdett. * Fényes ruhába öltözött császári lovasok járták az országot: bujdosókat kerestek, kiket a jószerencse elmentett a vérbirák kegyetlen keze elől. A városokra ráfeküdt a kétségbeesés, amikor a to- borzó cserepárok csapata megjelent az utcákon, hogy dallal, tánccal, vagy — ha másként nern megy — kötéllel szerezzenek uj harcosokat a császárnak. Még néhány padlászugban eldugva szomorkod- tak a kávébarna attilák s a fényes honvédkardok, még néhány égőbitü ember figyelő szemekkel meredt Olaszország felé, — de már csend volt mindenütt, szomorú, halotti csend. Néhány torokból még ki-kikuruckodott az „eb ura fakó", — de az elhamarkodott mondások után félősen néztek körül az emberek: vájjon nem hallja-e a szót egy nyitottfülü császári kopó? A tegnap szabadult, megkínzott jobbágyok engedelmesen dugták vissza fejüket az elhagyott járomba, — mindenki tudta: fizetni kell azért, hogy néhány hónapra emberré mert lenni..; * ‘ A dohányzóban három férfi ülte körül a tölgyfaasztalt. Pipáztak, s néha egy-egy szót eregettek a pipafüst közé. A házigazda, — keménvnyaku kálvinista öreg — fojtottan kérdezte: — S most, merre veszitek utatokat? Mély hallgatás felelte meg a kérdést. — Az egész vidék zsandárral van tele, — vitte tovább a szót az öregur. Két vendégének arcát nemtörődömre színezte a fáradtság. Az egyik megszólalt: — Majd csak eljutunk valamerre ... A másik dühös gúnnyal toldotta meg a választ: — Ha másfelé nem, — az Újépület felé még mindig szabad az ut. Akad ott még golyó is. kötél is, — ha ez a debreceni kormány képviselői számára kell... — Ne bolondozz, Mihály —-csapott' a szóba az első —/valamerre csak eljutunk még. Ne hagyd magad: Rád még szüksége van á- országnak* — Ugyan már, Józsi. — mindig ezzel jöttök... Ferenc örökkön ezzel tüzeli munkára, ha a koplalásba már belefáradt a lelkem, mos;, ha a 'óba n fárad bele; az országúinkba,' la b?m;rsz inkáéig erről .. . Az ország! Hiszen láthatod, hogy néni kelMÉCS LÁSZLÓ: Feljött. a hold. A harmat is lehullt. Sóhajtanak, suttognak a vén fák, fészkek felett imádkoznak a lombok. A tulipánok bezárták szirmukat. Egész nap pirosra kacagták magukat, itták a fényt. Most ringanak, mint kis angyalszívek. Szegény szivem csöndesedj, ne irigykedj! Szeretnél ilyen könnyű, tiszta, fényittas lenni? Szeretnél testvérünknek állni azi esti kertben? Szeretnéd, ha kalapjára tűzne az Álom, s úgy vinne, vinne a varázserdön keresztül, holdas pázsiton alvó kedvesének? Ajándék Ma éjjel kilopták kis kertemből a szűz, édas, leány-meleg, ' ■-•V. ■ - - -: - a tuUpiros tulipánokat. ' . v . V J/ / ' •;*"/ Aludtam. Ő futott a holdfényben s mig melléhez szorította őket: . . ......... le lkiismer étén végigcsurgott a- vérük ... . f ■ . Reggelre két patkós lábnyom maradt a kertben; reggelre két lábnyom maradt az álmaim közt s forrás fakadt belőlük: fájdalom . . . Magyar miniatűrök Irta: Jarno József VI.
