Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-05 / 202. (1240.) szám
8 ^PA'GAI-A^AÍÍ^AR-HTRIíAP. 1926 szeptember 5, vasárnap. Áldás a magyar testvéreknek Ekétek alatt a fekete hant Puha. fehér kenyérré váljék; Ha dideregtek, süssön ki a nap, Ha lankadtok, nőjjön az árnyék. Ekétek alatt a fekete hant Fehér kenyérré váljék. Ha majd kisért idegen délibáb. Testvér, erős légy. ne bigyj néki! Amit az ősi tűzhely lángja fest: Csak az igaz, — a szép. a régi! Ne menj uj álmok, uj mesék után, Csek egy igaz: a régi! Dienes Adorján: Doni Bácsi Esetei A magyar élet tartaléktőkéje a magyar paraszt. A keletről magával hozott, viharokban megedzett őserő örök forrása a magyar nép erejének. Nemes konzervativizmusa őrzi a faji jelleget, de ha egy-egy fia nekilendül az élenek, ott versenyez a nyugat haladó fiával. A magyar irodalom, ha elvéknyodott egy-egy iráuybau meghoz s megdagad újra, uj színekkel lesz teljes, mert hoz s megad újra, uj színekkel lesz teljes, mert maga a nép s a költészete kifogyhatatlan gazdagságú. Dienes Adorján szőkébb hazánknak, Szlo- venszkónak egy zárt egységét, a Bodrogközt tárta fel „Dani Bácsi Eseteidben a népisme és az irodalom számára. Egy józan gondolkodású, természetes eszű paraszti ember élesen megfigyelő szemével nézi a földterület dolgozó, becsületes, józan magyar népét s kerek, művészi kidolgozású elbeszélésekben adja annak mikro-kozmografi- áját. Elbeszélésekből összeállított kötetet fárasztó olvasni, mert a tagoltságot felfogni — elszórja a figyelmet. (Talán azért van kisebb Keletjük manapság a novellás köteteknek, mint a regényeknek). Dani Bácsi Eseteit, — bár 24 külön- külön álló novella van a könyvben, — mégsem tudtam olvasás közben letenni, mert egységbe fűzi az eseteket a Dani Bácsi színes, mégis egy- lelke. Oly változatos a kép, amit az iró Dani Bácsi messze-mélyre néző szemüvegével rajzolt, hogy az érdeklődésünket nem hogy elfárasztja, de felüditi. Az iró nemcsak Dani Bácsiról,' mint a folyóktól körülzárt, egységessé forrott népcsoport tipikus képviselőjéről ad igen sikerült jellemképet, de szinte részletekbe menően megrajzolja „Rigóország" egész életét, bajaival, gondjaival, örömeivé! kellemességeivel, a . íipiknsság- ban is külön-külön egyénisülő alakjaival. Otf van a tehetetlen amerikaző Csonka' Bállá Józsi vra- gédiája, méginkább itthon maradt házaalja szomorúba verődő sorsa. Ott a sok bodrogközi nótának eredete a vizöntéses föld múltjának elbeszélésében. Ott az indulatában rosszat tett, de alapjában jóindulatú Suttyóin Palkó őszinte bünbá- nata. Gönyörü, szinte epitáfiurtiszerü képet rajzol a föld és nép aranyoskedélyü jótevőjéről, S ha tán nem dobban össze szivetek, Mert hús idők száz gondja marja, — És pártos harcban egymás éllen is Ütésre kész a testvér karja Az ütésből legyen kézszoritás — Anyátok igy akarja! Ha rátok zudul ezer gyűlölet, Mint hab, mit szélvész szírire vágott, Én még akkor sem szórok átkokat, Nem mondok mást, csak imádságot. „Pista báróról*! Tennyey Istvánról, aki hiába volt „ezerholdas“, csak egy volt lélekben a földhözragadt néppel. Könnyekig megható és jóizü mosolyra késztető történések eleven leírásai a kis novellák, mindahány. Az egyszerű népiélekben nem keres az iró erős konklúziókat, nem is magyaráz bele ilyesmit. A nagy’ tragédiák és nagy pórul járások is elsimulnak a kiegyensúlyozott népiélek tenger-felszinén, mint ahogy a tenger mélye szinte egykedvűen hideg, nyugodt marad,, ha napfény veri, vagy vihar szántja. Aki ezt a mélységes néplelket nem ismeri, annak talán egvügyüeknek fognak feltünui a naiv modorban tartott elbeszélések, de éppen abban van a művésziességük, hogy minden affektáció nélkül, nem külső szemszögből néz'?e, de szinte belülről föltárulva áll elénk a könyv olvasása után a magyar nép egy értékes csoportjának lényege. A könyv címlapját Tichy Kálmán rajzolta. Dani bácsi, a híres erdőkerülő puskájára támaszkodva, néz hunyorgató szemével végig a rónás- dombos vidéken, mintha a lélekben keresgetne paraszti filozófiájához uj „eseteket*! Az ízléses kiállítás á kassai .Kereskedelmies ipari-nyomdát" dicséri, a könyv ugyanott, vagy7 bármely könyvkereskedés utján rend el ehető meg 20 Kcs.-ért (—yf—) Szolimán ben Daria (Gróf Könígsegg Lajos regénye) Egy kalandos lelkű magyar ifjú néhány évtizeddel ezelőtt kezébe vette a vándorbotot, nekivágott .a misztikus csodákat rejtegető keletnek s előbb Ázsiában, majd Afrika vad népei között mint nagykereskedő, politikus és diplomata éveken keresztül irányító befolyást gyakorolt Kelet- Afrika fekete törzseinek életére. Ez a kalandos, lelkű magyar nem a fantázia szülötte. Ki ne emlékeznék a dusgazdág Inger-Szolimáira; aki Abesszíniát az osztrák-magyar monarchia fennhatósága alá akarta hajtani? A különös külpolitikai kaland nem sikerült s a regény hősét az angolok börtönre vetették. — Ennek a vállalkozó szellemű nagyváradi ifjúnak a történetét dolgozza fel Szolimán ben Darja cimü regényében Könígsegg La- sjo gróf, aki maga is hosszú ideig élt Afrikában és regénye hősének életéről olyan, részleteket is tud, amelyek avatatlanok előtt eddig ismeretlenek voltak. Ennél a regénynél érdekesebb és lonyü- gözőbb történeti regény kevés jeient még még magyar nyelven. Azok a kalandok, amelyeken Szolimán ben Darja a homoksivatagban, a szo- máli és amhara-népek között, a Szuezi csatornán keresztülmegy, igazán nem sablonosak: az exoti- kus vidékek lápjai, nádasai, hiénái és skorpiói, melyekkel az embernek Afrikában meg kell küzdenie, kegyetlenül forró éghajlata, a négerek etnográfiája, amellett, hogy Afrikáról való ismereteinket gazdagítják, a legizgalmasabb afrikai útleírásokat juttatják eszünkbe. Ez a regény nem az erotika fegyvereivel bilincseli le az érdeklődést, hanem az események meglepő rendkivülisó- gével és szokatlanságával. Aki ezt . a regényt elolvasta, sohasem felejti el Afrika zöld oázisait, vörös égboltjait, sárga homoksivatagait és szélesen elterpeszkedő mocsarait, melyekben a lomha víziló vívja élet-halál harcál a sivatag rablójával, a hiénával, amihez az exofikus madarak seregei játsszák a harci indulót, és a- halotti marsok A rendkívül érdekes tartalmú, Ízléses kiállítású regény a Pantheon rt. kiadásában most jelent meg. Ára 50.000 korona. Vihar Irta: Farkas István Éppen delet harangoztak, amikor lehullottak az első, kövér esőcseppek. Az égbolt feketéllett a felhőtömegtől, alkonyi sötétség borult az apró házikókra. Félig sietve, félig futva hazafelé rajzott a falu a mezőről. Pattogó ostorok nógatták a las- sujárásu ökröket, a lovas szekerek sebes iramban gurultak végig a felnedvesedétt utón. ... Két öregasszony kinnrekedt a hegyoldalban. Messziről már idelátszott, amint hosszú, kilométerekre (erjedő szalagban leereszkedik a felhő, a fekete rongyok szürke tömeggé folynak össze és mint hatalmas függöny, ráereszkednek a látóhatárra. Játékos, fényes villám sugarak átugrottak egymáshoz és mint pajkos gyermekek kacagása, beledörgött az étherbe rettenetes kacagásuk. — Eső lesz, — mondta Marosa néni, aki elsőnek került ki a fák közül. Ráncos, öreg kezevel délnek mutatott; — Amott már esik is. Judit néni, az idősebb, a háta mögött ballagott. Levette a kapát a válláról, rátámaszkodott. — Szentséges atyáin! Milyen csúnya felhők!... — Azt mondom én, siessünk, mert csuromviz leszünk hazáig — indítványozta Marosa néni. — Siessünk, siessünk, — dohogott a másik öregasszony —, úgy mondod, mintha én is csak hetvenesztendős lennék, mint te. Pedig már a nyolcvanat taposom. Hát siessünk, no... Ha lehetne ... — Akkor .^legalább húzódjunk ide a fa tövébe. . — Azt hamarább megtehetjük. És a két öregasszony leült a vadkörfefa alá. Az a határ a falusi erdő meg az urasági erdő között. Jutka néninek egy pillanatra megjött a jókedve. — Ládd-e, — mondta mosolyogva, — most úgy ülünk, mintha csak a cinházba ülnénk. Egyszer én ‘s voltam a komégyiába, akkor ültem ilyen nyugodalmasan. lettünk neki... Sohase nem győzött volna se osztrák, se orosz, — ha csakugyan az ország áll fegyverbe... De hol volt itt az ország? Volt néhány lelkes fiatalember, volt néhány elkeseredett jobbágy, — de hol voltak a többiek?... — Felkelünk újra: Kossuth odakint dolgozik, légiót szervez, szövetségeseket szerez... — Kossuth, az igen, — ebben az emberben van erő. De mi? Hiszen mi már az akarásra is fáradtak vagyunk! Igen, két év előtt, — akkor szinte már hittem. Mennyi tilz volt akkor, mennyi márciusi tűz... Emlékszel? Akkor csakugyan élni kezdtünk, — de most... Ki tudja, lesz-e még valaha annyi erőnk is, hogy akarni merjünk... — A magyarság... — A magyarság fáradt, elerayedt A keze még ökölbe szorul, mikor egy-egy uj akasztófát ácsolnak, de ütésre már gyenge ez az ököl... Tiszttartó-féle ember lépett be a szobába. Ijedten reszkető szavával félbe zavarta a beszélgetést: — Tekintetes uram, dragonyos katonák jönnek a ház felé ... — Bennünket keresnek — mordult fel az egyik bujdosó —, gyerünk tovább, ha még lehet... — Talán a szőlők felé még szabad az ut. — találgatta a házigazda, miközben kisietett a szobából. A nyitott ablakon behallatszott a fegyvercsörgés: a császár dragonvosai most szálltak le a lovukról, — Ön bujdosókat rejteget házában, — hallatszott a dragonyostiszt szava. — Tessék átkutatni a házat, —• volt. a kurta válasz. Döngő katonaléptek zavarták fel a ház nyugodalmas csendjét. * A nyéki kúria kertjében magányosan üldögélt a költő. Újságot tartott a kezében, amelynek hasábjai telítve voltak az ő dicséretével. Végigolvasta az ódái lendületű sorokat, — aztán félretolta az újságot. Szája fölött barázdásan sötétített egy keserű vonás. — Ez minden — dohogta —, „költő lendület**, „antisztikus szépség** — ez- az, amit meglátnak belőlem ... Ahol korbácsütésnek szántam a mondatokat, ott. nagytudós esztéták boncolgatják a „szavak költői fűzését". Minden alszik körülöttem és nincsen a világon harsona, amely ébredést parancsolhatna ennek az álomnak a végére ... Szeme messze mezők felé tévedt, ahol meghajtott derékkal dolgozott néhány elbinzott jobbágy. — Aratnak... A föld meghozza mindig a termést a magra, mit belevetettek. A föld becsületes, — az ember? ... Keserves sóhajtás szakadt ki a tüdejéből. Papirt, vett elő és fáradt, öreees mozdulattal föl éje hajolt. írni kezdett: Az ember sárkányfog-vetemény, Nincsen remény, nincsen remény! Keze alatt lassan megszaporodtak a siirü verssorok. Keze megállt a papiros felett, a tollat markolva tartotta öklében, — egy percig gondolkodott, aztán szinte beleüvöltötte az égbe a panaszt: — Az ember fáj a földnek! A kiáltásra trombitaszó felelt a messzeségből: gyakorlatról tértek haza a császári csapatok... F\7 osztrigás vendég Irta Dienes Adorján Valamikor nagyon régen, még az ut- levélkéivé riákn ak előtte, csatangolásaim közben Nápolyba is betévedtem. Rövid pár nap alatt egészen otthonosan éreztem magam a földi paradicsomban, ahol a Vezuvio kedélyesen pöfékeli a füstöt, akárcsak nálunk otthon vasárnap déhitánonkmt ott a ház előtti lócán a Mihály vagy a János bácsi pipája; ahol a népkert nyüzsög a töfcmagot ebédelő lazzaroni csemetéktől; ahol a ragaszkodó természetű utcai árusokat vagy igazán paradicsomi türelemmel, vagy pedig a paradicsomba éppen bé nem illő ököljogos energiával lehet csak kezelni és végre ahol tulajdonképpen semmi uj sem akad annak, aki ismeri az embert mint ilyet az ő nagyságában és törpeségében. A santa Luciára azonban mindennap lementem; ez a tengerpart az ő világforgalmi, mozgalmas tülekedésével megszokottá és unalmassá nem válhatok sohasem, mint ahogyan egy hangyaboly nyüzsgését el lehet nézni órákig anélkül, hogy az akár a szemét, akár a lelket fárasztaná. Sőt. Hát itt a santa Lucia forgatagában ismerkedtem össze signore Mamival, az én osztrigaszállitómmaL Úgy kora délután, midőn a forgalom már elcsitult, mindennap betértem kis bodegájába és felszürcsöltem a friss tengervízből kiszedett öt-hat osztrigámat. Ezeket mindig maga signore Marni sajátkezűig nyitotta fel előttem, világért sem engedte volna, hogy én fáradjak azzal. S aztán, hogy jól megnézte az állatokat (talán eleven voltukat állapította meg?), elém tessékelte azokat. Nemcsak ez az úgyszólván túlzott udvarias kodás lepett meg, hanem az is, hogy signore Marni a nápolyi zagyva tájszólás helyett az irodalmi olasz nyelvet beszélte, sőt a francia nyelvben is tökéletesen jártas volt. Csodálkozásomnak adtam kifejezést ezen, mire ő erős lendülettel dobta az oszlrigahéjakat a nagy kosárba s csak annyit mondott: — Lecsúsztam. Aznap nem is beszélt többet, azonban pl' nap múlva úgy látszik jól zárult szellős kicsi bódéjának üzletmenete, mert leült mellém és magától kezdett beszélni: — Nem is olyan régen még ott fenn a város elegáns részén, a Toledo közepén volt nekem osteriám. Ez a nem nagy, de diszting- vált vendéglő találkozóhelye volt a város gazdagainak, akik úgy séta közben betértek egy-egy finom falatnak, egy-két pohár vezuv- aljai bornak elfogyasztására. Csak egyedül felsőbb körökből kerültek ki vendégeim s ezért éppenséggel nem volt feltűnő, midőn egy este választékos eleganciával öltözött fiatal nr lépett be és affektált orrhangon kérdezte: — Lehet itt ebben a spelunkában osztrigát. kapni? Szinte megbotránkozva feleltem: — Oh excellencea! nemcsak most az osztrigaidény közepén, hanem egész éven át a napnak bármely órájában s bármilyen mennyiségben szolgálatára állok e csemegével. Mennyit parancsol? — Na, majd mindjárt egy hátizsákkal viszek magammal, mi? he? Adjon pár darabot s hozzá pohár pezsgőt. Magam szolgáltam ki a nagyhangú urat s miután kielégítettem öt, a szoba másik részében csevegtem törzsvendégeimmel. Meg is feledkeztem már osztrigás vendégemről, mikor ennek asztala felől oly rémes kiáltás hallatszott, hogy mindnyájan odanéztünk, sőt én azonnal oda is siettem. — Mi baj történt uram, az Istenért? A vendég nem felelt azonnal, hanem kezét a száján tartotta és elfintorította arcát, mint akinek nagy fájdalmai vannak. Aztán tördelve, hebegve megszólalt: — Jaj, jaj! valami kemény tárgyba haraptam. Az egyik fogam is kitörött, az sajog olyan irgalmatlanul. Kitátotta száját, és abból fog helyett egy -• gyöngyszem hullott a kezébe. Tenyeremre vettem a gyöngyöt s meglepetve láttam, hogy az a nálunk oly ritka, rózsaszínbe játszó, úgynevezett cseresznyegyöngyök közül való. — Excellencea — szóltam a vendéghez, lehetőleg nyugalmat erőltetve magamra —", tudja, hogy ez egy értékes darab? Elszóltam magam; mert most ő vette kezébe, jól megnézte és nagy nyugalommal a mellényzsebébe csúsztatta, mialatt közönyös hangon mondta: — Hát majd máskor is eljövök ide; úgy látszik ez az osteria szerencsét hoz számomra. — De uram! én osztrigát adtam el önnek és nem gyöngyöt. A gyöngy tehát az enyém. — Paperlapa, mio caro. Tudta, hogy gyöngy van az osztrigában? ugy-e nem? Én sem tudtam. Tehát az osztriga úgy ment át tulajdonomba, amint azt kézhez vettem: héj- jával s tartalmával együtt. Többi vendégeim is beleavatkoztak a vitába s a dolog vége az lett, hogy elfogadtuk Ricordi urnák, a dúsgazdag bankárnak s évek óta törzsvendégemnek Ítéletét: felezzük meg a gyöngy értékét. Ezt a fele értéket pedig vendégeim együttesen négyezer lirá- han állapitották meg. Többet ér, többet ér! ujjongtam magamban, de hallgattam, hogy majd a gyöngy értékesitésénél nevessek a markomba, Igen ám, de én pénzes ember soha nem voltam; szerettem mindig jól élni s amit üzletem költséges beruházása meghagyott, azt könnyüvérü életmódom emésztette föl. Most sem volt pénzem, legalább is nem ennyi, hogy a négyezer lírát kifizethettem volna osztrigás vendégemnek. Ricordi ur látta kétséges helyzetemet és segítségemre sietett, amennyiben bevont a törzsvendégek körébe s ott azok előtt átadván nekem a négyezer lírát, igy szólt: — Vegye signore Marni. Ha a gyöngyöt eladta, játszva fizeti nekem vissza ez összeget. Elégítse ki gyorsan azt a signort, hogy eszébd ne jusson hamarjában többet követelni. Az osztrigás vendég nagyúri grandezzá- val eltávozott, én pedig alig hunytam le szememet áz éjjel izgalmamban.. Korán reggel már ott járkáltam fel s alá a piazza Dante kövezetén és lestem, mikor nyit hát már végre a Tanfani e Bertanelli cég. Midőn aztán Tanfani, ez a világhírű ékszerész, kezébe vette a gyöngyöt, megingatta fejét és sajnálkozó mosollyal nézett rajtam végig. — Nos, nos, mit ér? — Semmit. — Per Madonna! . . . Tanfani valami csodás folyadékba mártotta a gyöngyöt és azonnal lemállott arról a csillámos rózsaszín. — Bizony lássa signore, — igy az ékszeres — önt alaposan rászedte valaki. Ez a darab közönséges üveggyöngy, amilyet minden bazárban hat sóidéért árusítanak. És itt kezdődött lecsúszásom: a furfangos kalandort persze hiába kerestettem a rendőrséggel, vendégeimnek pedig rendes gúnyoló tréfája lett velem szemben,. ü°gy midőn osztrigát kértek, hozzá tették: ’-- Tehet bele egy-két gyöngyöt is. Ez elkeserített s bosszantott, úgy hogy vendégeimet kezdtem mogorva, sőt goromba módon kezelni; ennek pedig az lett a következménye, hogy üzletem napról-napra üresebbé vált. Betetőzte még a bajt az, hogy Ricordi bankár kezdett pénzének visszakövetelésébe- kellemetlen lenni, inig végre egy szép — vagy inkább rettenes — reggelen még az ágyneműt is kihúzták alólam: mindent elárvereztetett a vérszivó szörnyeteg. Mindez pedig egy hat sóidét érő üveg- darab miatt, uram! Emiatt vesztettem el előkelő vendégekkel telt jó üzletemet s emiatt kell most itt a santa Lucia zugában meghúzódnom. Hanem azóta minden vendégem részére, még ha toprongyos lazarreni is, én magam nyitom fel s nézem meg az osztrigát: hatna gyöngy van benne? . . . i Uram, adj igazságot! Jankovics Marcell. Könyvek
