Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-19 / 214. (1252.) szám
3926 szeptember 19, vasárnap. Lázadók — Elbeszélés — Irta: Rácz Pál worth leányát, az angolnyeivü regényírás egyik legmélyebben meglátott nőalakját. A kendőzetlen, erősindulatu, nyersbeszédü parasztok közt fölnevekvő Clara felébredésének jellemzése a könyv legköltőibb és legsikerültebb része. Valami könnyesizü, halk virágillat száll felénk ezekből a lapokból. Clara nem bírja soká ezt. a durva környezetet és mikor felébredésével kapcsolatban félreértés támadt közte és apja között, idegenbe megy. Az idegen városban aztán egy leánytársa oly hatással lesz rá, hogy elidegeníti a férfitól és később, apja házába visszatérve, csak nehezen leli még az utat a férfihoz, akkor is a passzivlelkü Hugh-ot választja, aki mellett évek küzdelmei után találja osak meg tökéletes asszonyiságát. Az angol regények lapos és élettelen nőalakjai mellett Anderson Clara-ja valóságos forradalmi tett. Merész ennek az érdekes leánynak a jellemzése, merészek a helyzetek, annál figyelemreméltóbb az a finomság, mellyel An- derson az egyes jeleneteket megfesti. A modern európai irodalomban talán csak Jens Veler Jakobsen vagy Knut Hamsun alkotott hozzáfoghatok a Pan Edvardájában és a Victoriában. Clara és Hugh háromesztendei házasélet után találják meg egymást; Clara-nál ez asszo- nyi pszichéje természetes átalakulásának következménye, a szüziéslelkü és tiszfaéletü Hugh-nál azonban egyénisége jelentékeny részének feláldozása, feltaláló énje megsemmisítése utón következik be. A fejlődés képe az álmodozó naplopótói a feltalálóig hiánytalan és analitikailag tökéletes Hughnak a dolgozó társadalomba való asszimilálódása, de a végső probléma andersoni elintézése nem helyes megoldás. Ezt érezzük. Feltétlenül szükséges-e, hogy az alkotó ember az útjában őt előrehajtó énjét, titkos nyugtalanságát, lelke belső motorját a békés családi életért feláldozza? Vájjon a célok betetőzése-e a nyugalmas családi tűzhely? Az író azt is mondja, a feltaláló elérte nagy célját első gépei megalkotásával és minden más, minden folytatás csak ismétlés. De ha az életstációk ismétlése szempontjából nézem a regény tendenciáját, akkor a végső konklúzió teljesen helytelen: végső megnyugvás, megállapodás nincs, az igazi álmodozó, az igazi sulianc ereiben Ahasvér vére folyik, mely nem engedi a tűzhely mellett melegedni. Anderson nem irta meg a lelki értelemben vett felelőtlen ember, az igazi naplopó regényét. Talán meghozza egy újabb regényében ennek az izgató problémának egyéni megoldását, vagy egy más> iró feladatául marad ez a munka. De valamit tagadhatatlanul, maradéktalanul hozott: két érintetlen, lelkileg és testileg tolstoji tisztaságú embert, ezeknek harcait, kételyeit és találkozásukat. A regénynek ez a hallatlan belső tisztasága Andersoni a legnagyobb európai epikusok mellé emeli. ÜriSiaíJÚ sjaion JmtfIklintpl aíapiftra 1880-fiau. sarait. ÜPsbths „fóuruna, rés „mindent megértő", „mindent megbocsájtó" mi történik a testében a magamfajta asszonynak? Látod a lélek szót nem használom! Ez a tielek, a „tisztáké", nemeseké" s én megvetem azt, ami veletek közösségben van ... Természetesen, ez éppen megfoghatatlan neked, mint nekem a te férfiak melleit hűvösen elmenő,' barátságokat és lelkiszépségeket kereső lényed. Tudnod kell, hogy undorodtam tőled, mint egy hüllőtől, mikor hűvös közönyösséggel jártál a a szerelemre éhes férfiak között és sohasem vetted észre a vágyat a szemükben. Hiszen bűnnek tartottad volna, ha egyetlen egyszer is hallgattál volna a véred szavára „lelkivonzódás" nélkül... Vagy nem is szólalt meg a véred soha? Mit tudom én? Velem soha nem beszéltél róla, csak könyvekről, zenéről, természetről — s jaj, már a gondolatára is ásítanom kell — anyai hivatásról, hitvesi kötelességekről. Pedig hátha li tévedtek? Hátha az, amit ti bűnnek neveztek nem bíin, hanem jog és kötelesség? Hátha a bűn az, hogy ti az életörömöt elriasztjátok magatoktól? Egy bizonyos: Élni nem éltek. Az, amit életnek neveztek, csak lézengés az igazán élők között! Istenem! Még csak félhét! Hát megállóit az idő? Jaj neked Erzsébet, még teljes félóráig kínozhatlak s én kihasználom ezt az időt! Kamatostól fizetek — kínoztál te is engem eleget! Ne hidd, hogy egyszer is boldog lettem volna nálatok, „a boldogság hajlékában". Nem csak untattatok, gyűlöltem mindent és mindenkit nálatok! Legjobban természetesen téged. Aztán a fehérhaju szüléidét, akik állítólag még most is szeretik egymást. Ostoba húgodat, ki hozzád szeretne hasonlítani. S a bátyáidat! Udvarias bátyáidat — akik barátul fogadták a férfit, akivel te kényszerűénél házasságra s akik eljátszogattak a gyermekkel, mert talán érezték, hogy inkább a tiéd, mint az enyém. De soha észre nem vették a kívánatos asszonyiságomat! Utáltam a kertet, a teremszerü szobákat, a komoly bútorokat! A komoran sötét, vagy ártatlanul derűs képeket, szörnyű könyveidet s a zongorátokat, amelyen senki sem tudott kedvemre játszani. Hiszen sokszor elhallgatta!!.:! a fei-felsirő vágyamat, bilincseket rakott a lázongó véremre. Tudjátok-e ti, mi is a zene voltaképpen? Nem. Éppen úgy nem ismeritek az igazi, vérkorbácsoló zenét, mint az életet... És mégis volt valami, amit. szerettem. Éppen a te szobádban volt, — egy kép volt ez Erzsébet. Nem kérdeztem, honnan való. ki festette? Féltem, hogy megtudod: Szeretem. Hátha ezt is máskép- pen magyaráztad volna, mint ón láttam, úgy hogy Az asszony a tükör előtt állott. Mintha a visszaverődő képének is hangja lett volna, amikor beszélt: — ... És ezt nem tűröm tovább! — Mit? — Azt, hogy én kulija legyek a háznak. Hogy én csak dolgozzam és neveljem a gyermekeidet. - • Hogy én csak enni adjak neked, mig te csak vendég leszel itthon, mert elsőbb a hivatal, a munka, mint a családoddal való együttlét és a velünk való szórakozás ... Mert én ... én... már nem számítok semmit... neked ... Kenőcsös kezével végigtörölte arcát. Ujjait belemélyesztette a bőrébe, hogy kiűzze belőle a ráncokat, amiket a kötelességteljesités sajtolt belé... Az anyaság gondjai felhozták be homlokát és az asszony ezeket a felhőket gyűlöletesen szerette volna elhajszolni, hogy a fiatal élet napsugara ismét megdicsőitse azt... A férfi felállott. Kezét a menyeseinek emelte, mintha áldást akarna adni a saját, örök rabigába fogott életére és úgy* szavalt: — Hát ne tűrjed! Fogd meg az életedet és csavard vissza... Hagyj itt engem az én őszülő koponyámmal és kezd elölről. Ti asszonyok, a családi élet ellen lázadó anyák, mindenkor megpróbáljátok ezt... Pillanatokat, édes perceket lopni a múltból... amit a jövőtök bán meg, mert a természetben nincs ugrás... Mit nektek az élet logikus törvénye, ha ti élni akartok? ... Az asszony visszasziszegte a tükör elől: — Igen! Mi élni akarunk és élni fogunk, tovább, mint ti és mindig élni fogunk, mert mi nem tűrjük tovább ezt a ronda igát... A férfi feje lekókadt. Azt hitte, hogy itt nincs már számára érv és felelet. Az asszony még mindig a tükör előtt állott- Feje fölött a púder illatos felhője terjengett és anyaságának bájmaradványai panaszosan fonnyadtak a csipkés selyem alatt. A férfi horpadt arcára feneketlen fájdalom rajzolt el nem múló halálos ráncokat. Lassan, óvatosan szólalt meg, szinte, hogy igazolja magát: — Hát azt gondolod, hogy a mi életünk fenékig boldogság? Hát azt gondolod, hogy a mi igényeink megállnak a családi élet kilendhónapos eredményeinél, ahol látjuk a magunk folytatását, anélkül, hogy visszakapnék azt, akit az oltárnál a magunkénak esküdtünk? Azt gondolod, hogy a gyermekágynál ottmaradt a kicsi emberbimbó mellett a feleség is, akinek csak jogai vannak, mert anya és kötelességei nincsenek, mert azokat a vajúdás perceiben egy életre letudta?... Oh nem! Nagyon tévedsz, ha azt gondolod, hogy rabszolgáknak születtünk és sorsunk a szánalomra- méltó férj sorsa, aki pórázon vezethető... Az asszony megfordult. Szeméből a gyűlölet mocsárlángjai káklettek elő. Nem is azt a meggyötört embert gyűlölte, aki előtte, hanem azt a sorsot, amit kettejüknek dobott a kegyetlen élet. Ajka széezt is meg kellett volna gyűlölnöm, mint minden mást nálatok ... Három fiatal lány halad kézenfogva virágokkal buján átszőtt réten. Felhőtlenül nevet felettük az ég, virágzó bokrok cirógatják őket. De nem érzik a környezetet. Szemüket távoli, láthatatlan célra függesztve mennek előre. A jobboldali úgy megy, mint a közönséges, józan ember szokott. Előre néz. Nem örül. Nem busuL Nem fél. A baloldalon te vagy Erzsébet! Te — és a hozzád hasonlók. Szemedet elfeded, mintha nem mernél látni, csak botorkálsz, habozva, vonakodva... S a középen — a középen megyek ... nem ... rohanok én és személyemben a testvéreim! Könnyű fátylak lebegnek a testem körül, szemem izzik a szenvedély tüzétől. És szeretném lerázni a bilincseket átfogó, vissza-visszarántó kezedet! Egyszer, mikor nem voltál bent, megnéztem a keretbe bevésett cimet: „Dér Liebe entgegen". A festő nevét már nem betűzhettem ki, mert jöttél te örök fehéiTuhádban. Hűvös kezeddel megfogtad a forró kezemet s vittél magaddal — naplementét bámulni Hát ezt a képet igazán szerettem Erzsébet. Legalább is annyira, amennyire én a piros életen és izzó szerelmen kívül mást szeretni tudok. Mert — és ezzel ütök legnagyobbat rajtad — én azt az embert sem szeretem, akihez ma este — mindjárt — elmegyek, s akit szolgálni akarok, mert ő is szolgál engem. Én Erzsébet, csak a gyönyört, a magamfelej- tést szeretem! És mindezt veszem és adom ma és ezután mindig, ott, ahol találom! Hiába tartottál vissza olyan sokáig, olyan erős-biztosan! Mialatt a levelemet olvasod, már elment, elrohant, a hajában láthatatlan szőlőlombbal a boldogság, a szerelem elébe: az örök Éva. Foszlányokból összegyűrt gomolyaggá változott a levél az Erzsébet kezében. Felzokogott benne az elkeseredett reménytelenség, a teljes vereség lealázó megértése. De nem tarthatott sokáig. Felneszeit, mintha elfojtott sírást hallana — aztán ment, rohant ő is, mintha láthatatlan szálak húznák. végigszaladt a poros, göröngyös ideán és mire a késlekedő nyári éjszaka teljes sötétségében megérkezett, már otthon is volt újra a mindigváró gyermekágynál, és végtelen gyöngédséggel helyezte bele az egyedül talált, elrémült kicsit, aki nem érthette meg nagy sorsfordulását: Hogy ma elvesztette az igazi anyját és árvaságában megtalálta a valódit. lesre vékonyodott, ahogy kisorakoztatta fehér mü- fogait: — De mennyire megeredt a nyelved? Eddig nem is hallottalak igy beszélni. Eddig, ha szólottám, bocsánatkérés volt a felelet. Most már igy vagyunk? Nem is tudtam, hogy már gyűlölsz, hogy már nem szeretsz. Azt hittem, hogy van egy kis szived irántam és belátod, mennyit dolgozom rátok, értetek... A férfi összehúzta elernyedt testét. Minbha ugraui készült volna, de az asszony szavai leszerelték. A beszédnek ezen a terén gyáva volt és nfem akart igaztalan lenni. Eszébejutott a két évtizedes múlt, amelynek elején, mint országos parádé, ott csillogott az esküvői szertartás hamis ezüstje... Oh, ezt feledni nem -szerette volna. Ennyi ideálizmus volt még az életében, amelyhez, mint börtönlakó a tenyérnyi kék éghez, babonás hittel ragaszkodott . Az asszony látta a hatást és zsarnoki hangon beszélt tovább: — ...De nincs szived! Azt hiszed, hogy tovább is huzni fogom melletted az igát... Pedig nem! Már soks*>r megmondottam neked, hogy engedj engem szabadon, vedd le rólam ezt az igát és én elmegyek, azt sem fogom mondani, hogy valaha is itt voltam, mert igy az én életem nem élet... — Ugyan miért? — Azért, mert nem élet • • • Az én fiatalságom már nem soká tart. Nem akarok vónasezony lenni! Érted? Nem akarom, hogy az életem igy teljen le, ebben a mindennapi kenyérkeresetben, mert én tudom, hogy még egyszer boldog és szabad lehetnék ... — És a gyermekek? — A gyermekek? ... Az asszony gömbölyű vállán észrevehetetlen horpadás keletkezett. A tükör ezt a horpadást feneketlen mélységgé torzította. Önkéntelenül utána- kapott. a tükör fényes mezején... Mintha e mélységbe zuhanó gyermekei után nyúlna: megijedt a saját szeme tekintetétől. — Nem ... Nem ... a gyermekeket nem hagyom ... Lesz gondom rájuk, hogy felnevelődjenek ... De... de te!... No, elég volt már ebből az életből! Határozottan, visszanyert erővel mondotta ezt, mint. aki biztos a sikerben. A férfi körülnézett a szobában. Szeretett volna még valamit felelni, de a mindennapi élet oly elviselhetetlen súlyát, érezte a vállán, hogy végtelen menekülési vágy vett rajta erőt. Megindult és kitántorgott a szobából. Az asszony még utána szólott: — Eredj és sohase jöjj vissza ... Elhatározó utravaló volt ez a mondat. Nem volt benne szív és nem volt benne lélek. Valahol a város végén, ahol a halk természet Kisasszonynapja Érzed? már szilvaillat. Elgurultak a dinnyék. A fecskék megremegtek És messzeszálltak innét. A hangos hegyoldalban Nyiladoznak a pincék, A koldus fa gazdag lett És földre szórja kincsét. Látod? már őszirózsa. Szivek kertjében jóság. Látod? levelek hullnak, Szomorú szomorúság. Az ősz az uzsorásunk, A nyár volt az adósság, Most behajtotta rajtunk ... Dobjunk utána rózsát. Falu Tárná* fi tündér Irta: Sár ősi Árpád Valamikor sokat meséltek nekem az erdőkről, azokról a mély, óreznitudó sötét erdőkről, ahol hangtalanul, csöndesen jár az ember az ösvényeken. A hegyekről, ahol minden szakadékhoz, tóhoz, sziklához csodás és szomorú történet fűződik. Bejártam a Tátrát, a fenyveseket. Sokáig laktam bennük és elhittem mind azokat a misztikus meséket, amelyekkel a mesemondó öregek tartottak. Most már elhiszem. Amikor napszálltával ott ültem a Sólyom- szikla kinyúló ormán, fent, fent, ahová nem jut. el semmi a földi örömök mámorából, a boldogság dalaiból, ahová nem ér fel a nyomor jajkiállása és gyönyörködtem a nap vérvörös sugaraiban égő hőmezőkben: ott láttam himbálódzni a jégkirály leányát. Aranyhaja leomlott a mélységbe, azon hozta fel titkos kedvesét. Mind igaz a mese, amit a hegyek lakói elbeszélnek. A furcsa kis manók, a tündérek ott cinek az erdők rejtekében, a zuhatagok mellett. Néha egy levél se rezdült kertünk orgonafáján és a fenyőerdő hajlolt-hajladozott, mintha szélvész marcangolná valamennyi fáját. A fenyőszálak sirlak, sóhajtoztak. Ilyenkor azt mondották a hegyek lakói, a tündér veri a fákat, mert elrejtették aranyíá- tyolóL —————————^ elnyeli az utcák zaját, a poros fűbe roskad' a menekülő ember. Nehéz, bajokkal teli sóhaj ömlött ki a száján. Ökölbe szorult a keze és a pillanatok felszabadító hatása alatt lázadón tört ki belőle az örök ember. — Elég volt már ebből az éleiből! Lerázni minden bilincset és élni a mának és temetni a jövőt ... Eltemetni, mielőtt megszületnék ... Azalatt pedig a finom porfelhős, izgatott korzó emberhullámaiban oft éviekéit az asszony. Férfiszemek keresztül-kasul járták és anyaságának minden szenvedését pellengérre állították néma kritikájukkal... Igen erezte, hogy ebben a szenvedélyes levetkőztetésben minden oltalom nélkül áll. Érezte, hogy valaki hiányzik mellőle, aki nem éhes rá, de aki értékeli az ő anyaságának feláldozott bájait; aki nemcsak a vágyaival emészti őt, hanem szereti és tiszteli benne az ideált... Akinek életcélja ő, ha nem is tökéletes... És a lázadó asszony kimenekült az élet parfő- mös zsibvásáréból. Nem birt volna az utcalányok szomorú portékájává értékelődni, mert érezte, hogy az anyaság magasztossága mindennél többet ér. ... Már áhította azt a szürke, hétköznapi férfit, aki az ő roboíos munkájával összekaparja a mindennapi kenyeret. Lázadozása megszűnt és ismét az alázatos asszony lett, aki keresi a párját, mert nem tud kevesebb lenni, mint amennyi eddig volt... A föld tragikus hőse pedig, a férfi, a megma- kacsosodás jeges elhatározásaival fordult vissza az elhagyott otthon felé. Már nem volt benne semmi vágy a boldogság után. Már csak a kötelesség húzta vontatóbötelével a házasság megszokott réve felé. És ő ment. Sorsát ismét odakötögette a családi otthon korhadó bárkája mellé. Szeme még vissza-visszapillantott oda, ahol az élet szabad lovagjai öklözik fel magukat a boldogság magaslatára, de már semmi ereje nem volt hozzá, hogy visszatérjen ................ A küszöbön az asszonnyal találkozott. Egymásra néztek. Két pár kihamvadt szemből két pár vádoló tekintet rontott, egymásra, de a következő percben mindkettő a viszontlátás titkos, boldog örömévé enyhült.. — Hol voltál? — pattogott utolsót a nő. — És te? — olvadt szét szájában a férfinek a sző. — Ahol nekem tetszett, — volt az ellenállás utolsó erőfeszítése. — Én is, — dobta el utolsó védekező fegyverét a lázadó férfi. — Akisor rendben van, — zárta be a vitát az asszony és szinte jól érezte magát, hogy isméi: megalázkódbatik az előtt, aki néki mégis osak a legtöbbet jelent a világon. — Remélem, vége már a veszekedésnek? — kérdezte tovább a nő. — Én egy pillanatig sem veszekedtem, — tért ki a férfi a szó elől. Tisztán elláttunk a hómezőkre. Egyszerre csak köd ült a hegyekre, kék, átláthatatlan fátyol. A tündér megint szövi a hálót. Cimbora, ne indulj most haza, nem látod meg többé feleségedet, buksi fiadat. Azt tartják, a tündérnek abban lelik gyönyörűsége, ha elfedheti csalóka fátyoléval a hegyi utakat. De még nagyobb a gyönyörűsége, ha valaki hálójába téved és pirosra festi vérével azt a rövid utat, amelyet zuhanás közben szikláról sziklára megtesz. Láttam iramló őzöket, amelyeket senki sem kergetett, óriási medvéket, melyet puskacső nem űzött — csak felriadtak egyszerre és bőgve, vakon menekültek szédületes mélységek, sebes vizű zuhatagok felé. Nyomukban a pajkos kedvű tündér. Láttam mindezeket és hiszek a mesélő vadásznak ... * Hansz, az uradalmi vadász, Jonek, a hajtő és Pavel, a csősz, ott pihentek a kalubi völgyben, egy leszakadt szikla árnyékában. Jólesett megpihenni, hajnal óta vannak már talpou: lesik a zergét. A herceg ur két nap múlva megérkezik s illik, hogy egy csomó zergét ejtsen el vendégei szemeláttára. Ez minden öröme. — Annak örüljetek, minél több zerge esik el, vélekedik Hansz ur, ez nekünk is jó, mi Jonek? — Mi hasznunk belőle. — Te persze, Pavel, ezt nem érted. A herceg egy jó vadászat után két kézzel szórja az ajándékokat. Mi, Jonek? — Igaz, Hánsz ur. Tavaly egy pompás pipát kaptam tőle, ugye, Hansz ur. Micsoda pipa! de abból csak ünnepnapon füstölök. Hansz egészen a szikla alá húzódott — égette a forró nap. Pavel a két tenyerét szemei elé tartotta és a hómezők felé tekintett. — Mi a Pavel? Csak nem a tündér? — Zergék, Hansz ur. Fent a megolvadt szennyes havon öt-hat barna árnyék mozgott. Zergék kapartak a hóban. Lesz zerge bőven. Pavel élesen füttyentett, mint a morgók. Hansz, a tiroli hegyek közül ideszakadt vadász, megtömte kis fapipáját, megkínálta embereit pálinkával é'S kényelmesen végigfeküdt a köveken. — Pavel, hát te nem hiszed, hogy hegyeinkben és erdeinkben tündérek laknak, akik meg- rontják a férfinépet? — Én még nem látam.
