Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-08 / 178. (1216.) szám
> ♦ APRAGAT'MACcYARtílRLAP'lRODAU^I'MEIiLEKLHl'E * < Hová mégy? A kertekben szopppnbubor ékokat fújnak a gyerekek. * Valaki a végtelenben buborékokat ereget: Merkúr, Vénus, Föld, Mars, Napok s más csillagok csillognak és elpattannak egyszer . . . Hová mégy? A földgöinbön néha álmok szinesülnek: a hantok alatt vidám halottak ülnek s a fák4 bokrok hajszálcsövein át fújják a bimbó-buborékolcat , . . Hová mégy? Tüzek, vizek harcolnak. öVk egymást az elemek, felhők gomolyognak, záporokat ellenek, folyók rohannak, fájdalmak iengerlenek> kiszáradnak. Te komoran, megszállóiként menetelsz. Hová mégy? Tavaszok futnak el örökre legényesen, virágosán, nyarak nyargalnak, őszök bársony lába oson, telek cammognak, mint százesztendős jövendőmondók. Te komoran, megszállóiként menetelsz. Hová mégy? A Földbuborékon utak Hinnék fel: dicsőség, szerelem, ) vallások, világnézetek, teremtés, történelem 1 és temetőkbe torkollnak az utak, mig egyszer örökre elpattan a buborék . . . Hová mégy? Mécs László. Bemutatkozom Mindig messziről jövök! és a szeretet összes gyertyáit kanócig égettem már, a biztatás tükreit U bezúztam mind, olykor sötét éccaka mégis meglátom magam, bár saját sóhajom is csak messziről melegszik nálam! Már iskolásán ültem a vádlottak padján,- ~ mert furcsa kérdésekkel parittyáztam a mesterek rövidlátó cvikkerét, de ők tradíciók osztálykönyves pajzsa mögül ‘ ff csöngetésre hivatkoztak és állig begombolkóztak, mert szabadszellemünk huzattal fenyegetödzött. 8 aztán nagykegyesen, egyhangúan kipofoztak az elégtelen világba, és szivünkben elvérzett a vágy és öklünkből kihullt az erő és azóta senkit se köszöntök kalaposon, nagyon tisztelem ám az emberek parcellás nyugalmát, de néha letegezem az égről a holdat, ka jegenyésen állok a szélben és az alkony tüzébe dobálom bele gesztenyés szemeimet. Édesanyám őszülő feje naponta többször jut eszembe nékem, mint ahogy más rendes polgári ember óráját nézi unalmába, de nékem órám sincs s vadházasságban élek az idővel az élet is elfut mellettem, mint egy rohanó villamos, jegyem sincs sehová, de ha jól meggondolom: csak egyetlen egyszer követtem el végzetes mulasztást: egy tikkasztó asszony egyszer sötét hajamba turkált forró ujjal és utána, akkor, még álmomba sem látogattam meg rzegény édesanyámat . . . Egy másik csillagzat alatt — remélem — jóvátehetem ezt, hisz én csak azért élek, hogy ezer fáj cklmam magas létrájáról a kedves és szédítő nagyhalálba zuhanjak le. Komolyan ezt. Ez vagyok én. Hát titeket ’iogy inak? Kik vagytok ti? Mondjátok már! Emberek? Na beszélgessünk! . . . Seb esi Ernő. AZ IBS SODRÁBAN Irta: Schöpflin Aladár. A dráma és a rádió A budapesti rádióban a nyár folyamán divatba hozták a színdarabok előadását és nagyon érdekes tapasztalaitokat tettek vele. Előadták Paul Geraldy „Szeretni" cimü szép drámáját, aztán Móricz Zsigmond müvét, a „Sári bírót" és az „Iglói diákokat", Fankas Imre kedves, ártatlan kis énekes játékát és mind a három előadással igen nagy sikerük volt. Mint nekem mondták, közvetlen az előadások után, még az este, órák hosszat el volt foglalva a stúdió telefonja, sorra jelentkeztek az előfizetők, hogy közöljék a rendezőséggel elragadtatásukat és a következő napokban ezrével jöttek a levelek, melyekben mind arról volt szó, hogy mennyire tetszett a színdarab. Ez elsősorban annak a biztos jele, hogy a közönség mennyire szereti a színházat akár- miféle formájában s ellene mond azoknak, akik a színház válságáról beszélnek és attól félnek, hogy a mozi előbb-utóbb meg fogja ölni a színházat. Szó sincs róla, nem fogja megölni, még csak szorosabb korlátok közé szorítani sem, mert a mozi egészen más valamit ad, mint a szindarab és az egyik nem i tudja pótolni a másikat. Egyszerűen csak az lesz, hogy az emberek megnézik a jő mozit és a jó színdarabot is. Ha pedig a színházi tömegtermelés kissé megosappan, abból legfeljebb egy-két vállalkozónak lesz kára, de nem lesz kára semmiféle közérdeknek. De van ennél érdekesebb szempont is. A szindarabnak lényegéhez tartozik, hogy a könyvvel ellentétben nem csupán a szemnek szól, hanem a többi érzékeknek is, elsősorban a fülnek. A színházban látom a színész mozdulatát, a diszletet, világítást, az egész színpadot és egyidejűleg hallom a beszédet a színész ajkáról, ahogy a szerző előírta. Ennek tulajdonítjuk a szinielőadás legfőbb vonzóerejét: az ember egész lényét ragadja meg. A rádióbeli előadás azonban azt mutatja tneg, hogy mindebből mégis csak az a fontos a hallgatónak, amit a füle révén kap: hallani a darabot. A rádióelőfizető ül a szobájában, fülére illeszti a kagylót, nem lát semmit az egészből és mégis oda tud rögzítődni a figyelme, teljes érdeklődéssel tudja kísérni az előadást. Az élvezete éppen akkora, vagy legalább majdnem akkora, mintha ott ülne a fényesen kivilágított színházban, előtte ágálnának a színészek és a szemét kápráztatná a díszletek és ruhák ragyogása. Mindenesetre nagy gyönyörűsége telik az előadásban így is. Ez egyrészt azért érdekes, mert a színház rendesen túlbecsüli azt, amit a szem révén nyújt az embernek, rengeteget költ a látnivaló külsőségekre és ezekkel akarja el- kábitani a nézőt. A mostani példa pedig azt mutatja, hogy erre nincs okvetlen szükség, a darab, ha jó, meghatja az embereket enélkül is. Ezek tehát nem a lényeghez tartozó, hanem járulékos dolgok, jó, ha vannak, de mellőzhetők is. Nekem már régtől fogva ez a nézetem: több ízben kifejtettem, legutóbb a Kamaraszínház Shakespeare - színpadjával kapcsolatban, azt az önmagámon és másokon tett megfigyelésemet, hogy a díszlet másod- rangú vonzóerő, mert csak addig veszem észre, amig maga a darab és a színész játéka le nem kötötte figyelmemet, vagyis az előadás, illetőleg a felvonás első pillanataiban, a továbbiak során már nem is látom, csak a darabra és a játékra figyelek. Egy s más tanulságot ebből levonhatnának a színházak is. A rádióban nem látom a színészt, tehát csak az a fontos, hogy a hangja és a beszéde megfelelő legyen, a külseje nem hat rám, nem is hathat, hiszen nem látom. Lehet, hogy egy fiatal színészt öregnek képzelek, ha öreges a hangja, viszont az öreg színésztől is elfogadom a fiatal szerepet, ha a hangja és a szavalása fiatalos és fel tudja bennem kelteni a fiatalság illúzióját. Tehát elvesztik a fontosságukat a színész külső tulajdonságai s csakis a szoros értelemben vett művészi tulajdonságaival tud rám hatást tenni. Erre azt lehet mondani, hogy a rádió jobban kihozza a tiszta, szublimált művészetet, amely mellékkörül menyek nélkül csak a maga elemi erőit viszi harcba a hatásért. El kell képzelni: a stúdióban egy asztal körül ülnek a színészek, előttük a szöveg, alig mozdulnak, nincsenek szerepre öltözve, sőt, ha nagy nyári meleg van, ingujjra vetkőznek és úgy mondják a darab szavait. És ezek a szavak szárnyra kelnek, a készülékek ezreiben felhangza- nak, a valóság illúzióit keltik fel ezer meg ezer ember lelkében és megtöltik azokat a költészet gyönyörével. Az emberi szó és hang diadala ez. Természetesen egész más rendezői feladatokat feltételez az ilyen előadás. Mindaz, ami a színpad berendezésére, a színészek mozgásának vezetésére és egyéb a színpadon döntő fontossága dolgokra vonatkozik, itt most elesik. Csak egyre kell ügyelni: a hangra. Más a szerepezés feladata is, mert elsősorban arra kell ügyelni, hogy a szereplők hangjai ne folyjanak össze, hogy a hall- -gató élesen meg tudja egymástól különböztetni az egyes hangokat, mert különben nem érti meg az előadást. A színészeket eszerint kell összeválogatni, tehát esetleg nem lehet használni azokat a színészeket, akik a színházban játszották a darabot, ha a hangjuk nem megfelelő, ha például kettejüknek véletlenül hasonló hangjuk van. Általában mindent a fülre kell beállítani. Olyan darabok, melyeknek nagyon mozgalmas külső cselek- vényük van, kevesebb kilátást nyújtanak, mert ezekben a oselekvény megértéséhez inkább kell látni, sok részlet úgy érthető csak, ha a színész mozdulatát is látonj. A Hamlet- ben például az utolsó felvonás tömegöldöklése alighanem zavarossá válnék, ha csak a beszédet hallom és nem látom, hogy ágálnak kardjaikkal a színésze1- Viszont csendes, halk cselekvényü darab esetleg jobban hat, mint a színházban, mert nyugodtabban, zavaró momentumok teljesebb kiküszöbölésével élvezhetem. Ha ezek a mostani kísérletek tovább fejlődnek, egész uj dramaturgia alakulhat belőlük. Egyszer majd fognak egyenesen a rádió számára darabokat Írni s ezek technikája már egészen a hallgató szempontja szerint való lesz, nem törődik semmit a látnivalóval s csupán a hallható szóra lesz alapítva. A világirodalomnak van néhány oly remekműve, melyeket a színházak nem tudnak előadni, mert a költőjük nem volt tekintettel a színpad technikai lehetőségeire, —'ezek most megelevenedhetnek a rádióban és esetleg uj nagy hatásokat válthatnak ki. Általában fontosabbá válik az előadásban az, amit a szerző ad és háttérbe szorul mindaz, ami a színházé és a dráma visszatér az irodalomhoz, melyet kezd mértéken túl elhagyni. És ha valakinek egyszer sikerül összekapcsolni a rádióval a mozit? Ez beláthatatlan perspektíva s a legmesszebb menő lehetőségeket nyújtja. A 19. században a technikai tudományok teljesen átalakították az ember külső, fizikai életét. Hátba a huszadik század hivatása az, hogy ez a fejlődés egy nagy lépéssel tovább menjen és a technika behatoljon az ember belső életébe, művészetébe és ezzel az érzelemvilágába is? fl prairie ura Irta: Szántó György. A kis nyugati városka fehér faházalnak egyikére nagy fekete betűik voltak mázolva: SALOON. Az utca felől tíz ló volt a kerítéshez kötve. A nyitott ajtón és ablakokon élesen hallatszott ki a Cowboyok röhögése. Aztán nagy csizmák dobogása és sarkamtyupengés egy mexikói bangó ütemére. Bül lassan kocogta tolt elő az egyik kis mellékutcából. Csak úgy lógott a lován, nehezen, mint a zsák. A bordái alatt mintha tőrrel szurkálták volna, zihálva és sipolva lélekzett. A korcsma előtt nehézkesen ereszkedett alá a magashátu lóról. A bőmadrágja két külső varrásán rézgombsor mellett kecskeárhák voltak végigvtarrwa. Az elálló, nagybozontos szőrben vénfoltok. Megállt az ajtóban. Széleiskarimárju, magas kalapjának begye az ajtófélfát súrolta. A táncolok egy percre megálltak. A sarokban kuporgó néger •tovább verte a banjót és nagy, üvegfényü szemei az ajtóra meredtek. A magas deskről, amelyen az üvegeik katonás sorrendben, álltak, leugrott egy kis fekete, bajlottoiru lány és a belépőhöz szaladt. Aztán a tánc végleg abbamaradt. Bili letilt a fal mellett húzódó gyalulatlan deszkapadna. Leoldotta a nyakáról hátára lógó íehérbabos vörös kendőjét és a nedves homlokába csapzó haját töriilgette. Mindenki körütálta, még a néger is. A kis fekete lány mellé ült és megfogta a kezét. — Halló, öreg fazék, úgy látszik, még nem vagy a régi? — szólt egy feketenadrágos mulatt. — Mondd, minek is volt az egész? Bili nem felelt. Az öklébe horgaeztotta a fejét és szíttá a cigarettát, amit a lány a szájába dugott. Az ajtónyitáson át a fejére tűzött a nap. A körüláliók most egyszerre meglátták, mennyire megőszült néhány nap alatt. — Nézd, Bili — mondta egy zömök ir, széles övébe dugva a két kezét —, ez már megint uj mozdony, ezzel nem birocb Bili két szájaszéle fájdalmasan iegörbedt. Szomorúan és idegenül nézte a körüláUókat, akik évek hosszú 9orán együtt törték be vele a csikókat. — Nem, úgy látszik, ezzel már nem bírom. Már a kétszázhetes őrháznál észrevettem, hogy a Delawar oldala véres a sarkantyútól. Erre még sohasem volt szükségé A töltés forgott velem. Mindig ugyanegy vagon mellett voltunk, séhogy- sem tudtam csak egy ablakkal is előbbre jutni. A kétszáznyolcasnál már kezdtek az ablakok lassan elém nyomulni. Az egyikből egy kékruhás nő integetett, a másikból egy kövér ur üvöltött, hogy ne hagyjam magam, már ezer dollárjába vagyok. Egy másik kövér röhögött mellette, biztos, ezzel fogadott. Még láttam, hogy a Baker-farm indiánja etébern vág. Hurrá, kiáltottam, legalább ő megmenti- a becsületet. Ekkor történt velem az, amiről nem tudok. — A Delawar e beleszaladt a sorompó oldal- fájába, — mondta a mulatt. — Vagy öt ölnyire repültél róla, nekj a töltésnek. — Mondjátok, az indián is lemaradt? Hallgattak. Látták hogy a Bili arca kivörösödött az izgalomtól, ez még nem történt meg soha a prairie legjobb lovasával, hurokvetőjével és ökölvívójával. Nem mertek szólni, tudták, hogy az indián az utolsó remény. Végre az ir kinyögte: — Nézd, Bili, ez uj mozdony. Ezzel már ő sem bírt, pedig olyan háromévesen ült, amit alig egy hete, hogy betört. Azon a vasárnapon nem táncoltak többet. A lányok dühöngtek és megvető pillantásokat vetve Bilire, hazaszáhingóztak. Vakarni nyomasztó, ismeretlen érzés ülte meg a korcsma füstös levegőjét, még csak verekedés sem volt aznap. Hajnalban Bili már kiment a méneshez. A fiuk kalapjaikat lengették feléje és revolvereiket az ég felé sütögették. De ő komolyan elgondolkozva meredi maga elé és alig viszonozta az üdvözlést. — Össze van törve, — súgta egyik a másiknak. — Ebből nem lesz többet a régi Bili. A távolban lihegett valami. A lihegés lassan robogó zakatolássá erösbödött és a SzikJás-hegyscg kőfalai mind élesebben verték vissza a robajt. Bili, aki eddig a karám küszöbén ült. és a virágokat nézte, mosl egyszerre feldobta magát uj lovára és a töltés felé ügetett. — Láttátok az arcát? — mondogatták egymásnak.
