Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-29 / 196. (1234.) szám
A költői önérzet Irta: Sziklay Ferenc. Minden művészben leéli, hoíiv benne éljen a művészetének, szeretete- Kell, hogy hite legyen létjogosultságában, embernevelő hasznosságában, szóval kell, hogy önérzete legyen. Az önérzet a sarkaló erő, mely átsegíti a művészpálya ezer veszedelmén, az alkotás fájdalmas örömén, a meg nem értés sötétjén, sokszor a leírhatatlan nyomoron. Az önérzet veleszületik a művész tehetségével, az önmagába vetett hit talán a tövises művészpálya egyetlen vigasza, a kétségekben vergődő művész egyetlen támasza az elbukás, vagy a fi- lisztersorsba verődés ellen. Meghatottam olvassa az ember Horatius ezerszer idézett mondását, melyben költői önérzete szavakba tör: „Exeg monumentum aere perennius**, valóban .oly emléket állított nevének, mely örökebb az ércnél, magasabb a királyi piramisoknál s melyet nem dönthet le a romboló vihar s nem fogja az orkán. Petőfi vértesi csodáját bámuljuk szavaiban: .,Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak, •Anyám, soká, örökkön él." Az utókor előtt rendkívül hatásos az ilyen örökélet jövendölés, — ha beteljesedett. Igazolt Horatius büszke öntudata is, hiszen mikor megírta, tulajdonképpen élete oeuvre-jét tetézte be vele. ügy l átszik azonban. hogy a példa vonz s a költői önérzetet, vagy' talán helyesebben költői önimádatot eltanulták a nagy példáktól sokan, akik semmi mást nem tanultak el elődeiktől. Az egyik megnyilatkozás a múltra, a befejezett életműre támaszkodhat, a másik egy páratlan lángész előrelátása, tehát a jövőnek szól, nagy kérdés azonban, van-e jogosultsága a túlzott költői öntudatnak a jelenben? Miná- lunk különösen. Minálunk eddig olcsó volt a siker. Áldottuk, aki a nehéz életben vállalta a költő még nehezebb sorsát s a jogcím az irodalmi életbe, való bejutáshoz sokszor elég volt ez a sorsvállalás, a jószándék. Dicséretek röpködtek a levegőben s a kritikátlanságban elveszett az önkritika is. Igen, az önkritika, mely éppen az öntudatos, nagyok nemes erénye is volt. Az önkritika, mely az első sikert nem sikernek könyveli el, de buzditónak szebbet, jobbat alkotni, az önkritika, mely ott gáncsosko- dik az igazi költő lelke mélyén: „Jól irtam-e meg, amit irtain?" „Érdemes-e megírni azt, amit meg akarok írni?" Ma majd mindenki azon kezdi, amin Horatius végezte s Petőfiből csak azt veszik át, ami benne a kortársak előtt Ízléstelen, visszataszító volt- A költői önérzetei csak a beteljesülés igazolhatja. Hogy miért irom ezeket? Egyszer talán dokumentum lesz az önálló szlovenszkói magyar irodalomtörténet részére az a sok-sok levél, melyet szerkesztői pályámon kopogtatok s melyet szorgalmasan rakosgatok félre. Ma úgyszólván nincs fiatal poéta (— tisztelet a kivételeknek és érdekes, hogy a kivételekben, a szerényekben látom a jövő kezdeteit —), aki ne Petőfi öntudatával követelne helyet a Magyar Vasárnapon. (Boldogult tanár koromból maradt rossz szokásomhoz hiven piros ceruzával húzogatom alá a — helyesírási hibákat!...) A szlovenszkói irodalom ért aggódó józan lelkek kritikát kívánnak. Én önkritikát szeretnék beoltani a fiatalok leikébe, mert a korán, érdemetlenül felébredt önimádat — amilyen megható és bámulatra méltó a valóban nagyok önérzete, — éppen olyan veszedelmes betegséggé kezd dagadni, nem az irodalom fejlődésre, de magukra az írókra nézve. Aki azt hiszi, hogy tökéletes, az nem tanul tovább, arra nézve nincs fejlődési lehelőség. S a művészet sohasem befejezettség, mindig fejlődés, mindig haladás. A legnagyobbak példája igazolja, hogy az igazi költő, művész soha magával megelégedve nem volt, a haladás indító erejének nagyobb értékű összetevője a kétség, az igazság keresése, mint a megelégedettség, a maga igazának megtalálása. Ma a komoly, lehiggadt, objektív, jóindulatú, de szigorú kritikáért betörik az ember fejét, tudom, hogy nekem is több lesz az irodalmi ellenségem, mint barátom azokért a levelekért, melyekben szeretettel s a nyilvánosság kizárásával igyekszem lenyesegetni a fiatalok leikéből égnek ágaskodó fattyúhajtásokat, de az nem baj- Egy célunk van, a szlovenszkói magyar irodalom fejlődése, értéke- sedése s ezért érdemes meghozni minden áldozatot, még a vaskalaposság s öregesség vádját is. Az egri vár komor, nehéz kőfalai közül vidám mulatozás hangjai szűrődtek ki az elnéptelenedett vidékre. Az ágyuroncsolia réseken keresztül széles sugárban ömlőit a jókedv, amely kiáltó kontraszt volt ezen a töröknyomoritotta pusztaságon. Nótaszó és hangos-vidám kurjant ások vegyültek a fülledt nyári levegőbe: végvári vitézek feledkeztek bor mellett az élet küzdelmesen nehéz óráiról. A bástyaróseknél szigorú arccal vigyáznak távolba az őrök: (török lovasok gyakran vetlek erre porlyázó útjukat és ilyenkor könnyen repült a tuzcsóva a környező falvak házainak szalmafede- lére. Most kihalt volt a vár alatt elterpeszkedő rétség, csak néha zavarta meg az elnéptelenedett utak csendjét kopogó lépteivel egy-egy siető, éj- szakába-tévedt paraszt. Az őrszemek vigyázó szeme belemeredi a messzeségbe. Testüket fáradtra kínozta a tikkadt nyári levegő, —, vágyódva gondoltak valameny- nyien a vár boltozatos termeire, ahol hűvös a levegő s ahol könnyű feledkezni az élet és a világ ezer bajairól. . . . Odabent perdül a kocka, gomolyog a tánc és sűrűn ürülnek a jófajta boroktól terhes kupák, — idekint pedig járni kell szakadatlan fel és alá s vigyázni a sötétbe burkolódzó messzeséget, miközben az átforrósodott bástyakövezet szinte felégeti a csizmán keresztül az emberek talpát... Az őrszemek csizmája türelmetlenül kopogott:: sóvárogva figyeltek valamennyien a város felé, hogy nem hallják-e még a bakter időjelző hangját, amely az őrség leváltásának közeledtét jelentené... * A vár egyik bolthajtásos nagytermében végvári vitézek ülték körül a széles tölgyfánsztalt. Olyik már bortól álmosodat! szemekkel pislogott maga köré, de legtöbbjük még szorgalmasan ürit- gette (kupájából a hegy piros .levét. Egy szélesvállu,- daliás levente vitte a szót: asszonyokról beszélt, tüzesvérü, feketehaju lengyel asszonyokról, akik nagyoai-nagyon tudnak szeretni... Vaskos szavak hömpölyögtek a vitéz szájából, de a vaskos szavak mögül lágyzenéjti, félig- mohdott hangok bátortalankodíak elő — s ezek egy másik asszonyról beszéltek. — Krakkó — az volt az élet! ömlött a bor, perdült a kocka, sűrűn törtek a kopják és gyakran villantak meg a kardok az éjszaka sötétjében. Vitéznek való, katonás élet volt! Tüzes csókok, forró Ölelések, mámoros éjszakák... Igen: mámoros éjszakák, — néha vont kardra kellett ébredni belőlük, de oda se neki! Másnap is volt asz- szony, másnap is volt férfi, aki bosszúra húzta a kardját... Szép volt ott az. élet: nagyon nekem való! De néha rossz volt mégis... Felhőket láttam: a Tátra felől jöttek ezek a felhők... Ilyenkor ökölbe szorult a kéz, a torkon nem fért ki a felszakadó káromkodás és — kétszeresen kellett a bor! Ilyenkor felrémlebt egy másik asszony képe, egy asszonyé, akit sohasem öleltem, s ilyenkor, bizony, nagyon idegenek lettek a gyorscsóku lengyel asszonyok! — Hát bizony, — ez igy van... — mordult fel bajusza alól az egyik vitéz, akit lassan-!assan szelíd báránnyá varázsolt a bor. A lovag nyársaló szemekkel nézett maga köré: hogy mer ez a részeg fickó az ö asszonyáról beszélni?! Az ő asszonyáról! — Igyunk! — hördült fel belőle az indulat és fenékig üriiette a boroskupát. A lovagterem lassan ürülni kezdett: a bor- fáraszíoíta legények' sorra szállingóztak a fekhelyük felé. A lovag egyedül maradt a vár hadnagyával, egy sebhelyes arcú, deresedő fejű vitézzel. Neki nem ártott az ital, — de társát már csak az tartotta az asztal mellett, hogy nehéz dolog olyankor lépni, mikor már közepe felé közelgeí az átborozott éjszaka ... A lovag egyre beszélt: a hangok türelmetlenül bugyogtak elő szájából, érzett rajtok, hogy már régóta várnak a kimondásra. A hadnagy el- elszunyőkált már s csak olyankor riadt fel bor- közi álmából, mikor néha keményebbre csattant a lovag szava. — Lengyelország ..; Bizony, az szép volt • • • Mindenütt hegyek, mindenütt erdők... De néha nagyon hazagondolt az ember, — ilyenkor aztán szűk lett körülöttem a kastélyok boltozatos tenne, ilyenkor ki kellett rohanni a mezőkre... Tudod-e, Gergő, — a mezők ott is olyanok, mint idehaza... A mezőn otthon van az ember! Hát daloltam is: új, szent nótákat, ezek akkor keltek ki belőlem, ezeket még nem hallhatta sohase ember. Olyanokat, hogy „Zöld erdő pázsitját, piros csizmám nyomát, hóval lepi bé a tél..Ilyenkor nagyon húzott valami, egy emlék: Coelia. Persze, te nem ismered őt.,. — Ismerem, — motyogta csendesen a hadnagy, aki az utolsó szavakra riadt fel a szunyó- káíásból. — Kicsodát? — horkant fel a. lovagból a féltés, — kit ismersz? Elkapta a hadnagy nyakán a ruhát és megrázta a szundításba puháit alakot. Az kapalódzva igyekezett szabadulni a szorításból. — Eressz el, Bálint, ne bolondozz. Persze, hogy ismerem azt a nótát, hisz* naphosszat dalolod mindig... A lovag megnyugodott és lassú hangon beszélt tovább. — Igen, a nóták... Valahogyan felszakadtak a mellemből: szép lovat láttam, nóta lett, szép asszonyt öleltem, nóta lelt, jó' borokat ittam, nóta lett és néha nagyon megsajdult a szivein, —. nóta lett akkor is, keserves, házavágyó, szerelmes nóta ... — Szerelmes nóta — helyeselt félálomban a hadnagy —, szerelmes nóta... — Mit ludsz te ahhoz! Verekedni tudsz, inni tudsz, de mit tudod te, hogy mi az: a nóta! ... A nóta él és jobban él, mint az ember. Az ember rossz: istentelen, verekedő, csapodár, — de a nóta szent, mert olyankor jön elő az emberből, mikor az jó akar lenni. Itt vagyok,-én: országot,, hitet cseréltem, hiulenkedtem. kötekedtem, — mondom neked: sok lenne a gyónásom, ha egyszer_ paphoz akarnék, — de amikor nóta termett belőlem, tikkor tiszta voltam mindig, olyan tiszta, mini gyerekkoromban, mikor a felvidéki hegyek között csavarogtam naphosszat... Tudod-e, Gergő, tiszta voltain... — Tiszta voltam, — fejezte be a mondatot mégegyszer a hadnagy, aztán nagy neki fohászkodással íelcihelődöft az • asztaltól és nehéz, tántorgó léptekkel kiment a 'teremből. A lovag hosszasan nézett utána. Arcán skeserű lázadások vonaglotíak, Szmüítig töltötte .a., megürült . kupát, "amely előtte szoi'nörkodott az asztalion, — de' nem ivott. Papírt vett eío' s lassú, egyforma belükkel felrótta rá: Pusztában zsidókat vezérlő nagy Isten. Kinek kezébe életemet adtam. Viseljed gondomat, vezéreld utamat. j Mert csak rád maradtam . . ; Hangos, kopogó léptekkel néhány feifegyvérzett vitéz sietett át a termen. Elmúlt már éjfél, az őrség leváltására mentek. A lovag észre se vette őket, lázasan, tüzelő szemekkel nézte a keze alatt' szaporodó betűket. A szája mellől- lemaradt a kemény, katonás vonás, a szava pedig, mely.a leírt mondatokat ismételgette el, olyan lett, mint a szelíd gyerekgügyögés... - A * A pataki várban fegyverre lett. kézzel vártak a vitézek. A poros országúton lóvassereg kígyózott a vár felé, hogy eleget tegyen a király parancsának: el kell venni a váraf Balassa Bálinttól, aki; minden jogok ellenére, fegyveres erővel foglalta el azt sógorától. A várbeli vitézek között nem valami nagy. volt a harci kedv: egy kis verekedésre, török- elleni csatározásra készen lett volna valamennyi, de a király csapataival szembeszállni, — ehhez kevés, kedve volt. a merészebbjének is ,.. : Balassi Bálint idegesen. járkált fel s' alá a vár udvarán. Ezer gondolat, emlék járt a fejében. Feleségére gondolt, kinek kedvéért ezt a várat elfoglalta és sógorára, aki minden, lehető bűnökkel bavádolía őt a király előtt: „bitorlás, vérfertőzés, világi és egyházi törvények semmibevevése.. Balassi Bálint elmosolyodott: idegennek, távolinak érezte magától mind e dolgokat... Most már a büszke, dúsgazdag Losonezy Anna járt a fejében. Igen: ez az asszony végigkísérte az egcsz életen... Ez az asszony, az egyetlen asszony, aki nem hódolt meg Balassi Bálint szavai és csókjai előtt • • — Igen, másképpen is lehetett volna. .7 Talán, ha Losonezy Anna... De most már mindegy, már közelednek a király csapatai, hogy megbüntessék a lázadót... Mosl már mindegy, de még se, — egy ut még van! Hangosat kiáltott: — Hadnagy, ide hozzám! Keményvágásu vitéz állott meg élői te. Balassi Bálint hangja megint keményen dongott: — Hozzál ide egy pápista papot! A mi papjaink szerint vérfertőzés a házasságom, nos hát, jól van, — pápista leszek! A hadnagy kérdő szemekkel nézett urára. Az durván felkacagott: — Mit bámulsz rám? Katholikus leszek és ezzel vége! Akkor majd megsegít a császár! Ha a csapatok a vár alá érnek, le kell ereszteni a fel- vonóh'idaí. Nem verekszünk, de —. keresztelőt; csa-! púnk! Az én keresztelőmet! Siess háti. A hadnagy feszesen állt még egy másodpercig, aztán megfordult és elsietett. * A király lovasai lassú iiggetéfeben érkeztek a várfalak alá. A főherceg, aki a csapatot vezetie, csodálkozva nézett a falak feló: semmi jel nem vallott arra, hogy a bentiek harcra készülődnének. A bástyákon vigyázó őrszemek tisztelgésre emelték kopjájukat. aztán megcsörrentek a felvo- nóhid láncai és a híd lassan ereszkedni kezdett a várárok fölé. A főherceget meglepte a nemvárt fogadtatás. Ö csatára készült, háborúra jött és itt békésen hódoló vár fogadja... Elmosolyodott: — Ez hát az a híres Balassi Bálint, a meg- zahoíázHatatlán, fékezhelellen főur? Ez az a hírhedt verekedő? Hiszen ez már a fegyverek puszta látására is hódol.,. Magához intette a lovasok egyik hadnagyát valami utasítást adott neki, mire az elnyargalt. Pillanatok múltak, végre egy kürtös léptetett a várfalak alá s ott megfőj ki hangszerét. Az öblös kürtszavakat megszánsz orozva verték vissza a bástyafalak. Ázián egy percre csend lett, melyet az egyik liszt érces hangja szakított meg: — Őfelsége, a király parancsára! Nyissátok ki a várkaput! Az egyik várablakból szitok felelt: —- Egy ’kékkövi és halasi Balassa Bálintnak nem parancsol a német, m-'giha király is! A magam várában én vagyok az.ur! Kurta parancsszavak hangzottak. A félig le- engedett felvonóhíd újra magasba emelkedett s a bástyákon harcraemelt fegyverrel jelentek meg a katonák. A főherceg .csodálkozva bámult maga elé. Nem értette a dolgot, idegesen rágcsálta a bajuszát, miközben morogta: — Das. versiébe ich nicht! Dér verfluc-hte üngar! ■ • A kolostor sekrestyéjében letette válláról a miiséruhát az apátur. Két kezét még összetetté egy •miatyánkra,' aztán a- körülötte ácsorgó barátok felé fordult: ‘ — Imádkozzatok érte: a pogány ellen harcolva halt meg és Krisztus neve volt a száján, amikor meghalt... At 'együk szerzetes keresztet vetett s úgy folytatta: ' ■ " v Á ’• — Isten bocsássa meg az; ő bűnéit ... A barátok összesúgtak. Mindegyiknek volt egy itélő szava: — •'Sokat ivott és duhajkodott! * , — Verekedett: nem volt előtte szent se rokon, se barát! '. — A király ellen is felemelte kezét! — Csalt es lopott: a pataki várat fegyverrel i vette el tulajdon sógorától. .. — Édesunokahugat. vezette 'oltár elé.... Vérfertőzést követett el! — Bűnre kívánta másnak a feleségét: a szép Losonezy Anna és sok más asszony... , -r-.. Hitet- cserélt és hitet sértett! — Bűnös virágénekeket szerzett, mik egyként botránkoztatják a jámbor lelkeket. .. Az .apátur szomorúan bólintott: — Rossz ember volt- Az Isten legyen könyörületes hozzá ... A halottak fölött már csak ő'iíél- ■ he.t, Oremus.... Megindult lassan a . temploma]tő felé. Mögötte kettesével, imára kulcsolt kezekkel vonullak a barátok. ■ ' A sekrestye üresen maradt, de a nyitva felejtett. ajtón beszűrődtek az orgona kouiorfenségü hangjai... Árnyak az erdőn Szavaid: a fák ezüst csengői Bágyadtan hullnak, betegek. Az elmúlásnak megsejtett órája. Lázas szemedben megremeg. A bús karok: játéka viharoknak, Csúf árnyakat ölelnek délután, j Magad maradsz. Már csak a csend viga••;;(«! S És meghal ő is azután ... • Legyen még egyszer ünnep a nagy erdőn: A rengések mámorát — j Aztán vigye emléked uj tavaszba. Az ősz szoknom vándora. Sárosi Árpád. ®©®®©®©®©®®©©®©®©®®®®®©Qs;®ces2e®i § Papii; mHIÍ3 Ili ISII § 8 é I a D Tizenegy nyelvre lefordi- ‘íj tott, világsikert elért, könyv. @ ®. • Ara fűzve: 65.— ^ g „ kötve 75.— g Megrendelhető u „Prágai ® m Magyar Hírlap*' könyvosz- ^ ® t.ályánál, Prahall.,Pan.sbá ÍJ. M >TÁPRÁGAI-MAfirYARHIRI^P-IRODAWI-MElLEKlJ.T& ♦ < Magyar miniatűrök Irta: Jarno József V. A lovag
