Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)

1926-08-29 / 196. (1234.) szám

8 f\ favágó Irta: ‘Mttgy Mid. A gomolygó, párás hajnali ködből frissen,, aranysárgán bukott elő a nyári reggel. Tiszta csend, esőutáni üde ragyogás nyújtózkodott az ébredő utcán s a házalt előtt silbakoló, nyirott- fejii gömbákácok úgy álltak feszes derékkal, mint egy-egy frissenszedett csokor. Egy rozzant kapualj széles támlásán, tem­pósan. egykedvű pipázgatással favágó lépett | ki az utcára. Fáradt, vünölő paraszt. Csak a vállára akasztott fűrész jelzi nnmkábainduló kedvét, a szeme — fénytelen, bágyadt mun­kásszeme — felhősen pislog és sebzetten a le­tépett álom után. Megáll, körülnéz. Az utcán lassan meglódul az élet . . . Ablakok nyilhak a reggelbe, fürge, futó pékinasok után frissensült kenyerek csikiandó jószaga vibrál, boltok redőnye gördül és a sü- rödő mozgás rést hasit a csend puha burkán. A favágó megindul, tempós, egykedvű lép­te egyenletesen csosszan a kőkockás ' járda csikján. — Károly! Károly! — éles asszonyhang fut a favágó után. Károly megáll, körülnéz szenvtelen pillogással és megpihen várón a szeme az érkező asszony szikkadt alakján ... Könnyű szellő száguld közöttük, odata­pasztja a kopott szoknyát az asszony aszott lábikráihoz s a beszédjük színtelen zengését helerázza a levegőbe: — Nézze, Károly, az lesz a legjobb . . . Jő, békés asszony, még egészséges. Gondját viselné magának . . . Mosna, főzne, még az aprításnál is hasznát vehetné . . . Károly szótlan tagadással, csendeskén íá- bólintott. Az asszony nem értette: — Tán így akar maradni egyedül, akár a kivert kutyák? Még az sincs, aki inget mosson vasárnapra. E“ meg igen jóasszony, akit mon­dok. aj‘ hogy milyen egy ügyes! . . . — Ügyesnek lehet ügyes. — bomlott ki Károly szájából türelmetlen szaporázással a szó — de olyan asszony még sincs, mint a‘ vöt, aki meghót szegény. Az első ... — Háthiszen nem mondom, jó lélek volt. szegény Boris, de öreg vót, oszt' .meghalt, ma­ma meg itt ténferegjen ezért rongyosan, éhe­sen? . . . Hadd beszéljek avval az asszonnyal. Károly..'.'' Károly, a favágó csak állt és a nehezen mozgó agyából akaratosan rázta ki a rábeszé­lés tarka-barka, erősfonalu pántlikáit, amikkel körülhurkolta az asszony. — Nem kell má‘ nekem más asszony, — bökte ki lassú szájjal a gondolatait rendszer­ije szedve, — kibiroin már egyedül azt á kis időt, ami még rendelve van nekem. Addig meg tán ad valami kis falnivalót mindig a cimborám felesége. Az asszony rosszkedvűen, tehetetlen hosszúsággal bámult maga elé- Nem tudta, mit kezdjen? Kerítő asszonytermészete a bosszú­ság dacára is fényt lökött a szemébe és a szá­ján sűrű szirupként édesedett a kínáló mo­solygás, ahogy erényekkel felcicomázva, to­vább kellette a másik asszonyt. Most már hiú­ság kérdésévé értékelődött a jóakaratu közbe­járás és a szavai a hiúság kemény köszörükö- vén megfenődve, — úgy érezte — hatásosab­ban érik a tiltakozó embert. Nem ment. Károly elmenőben odalóditott még egy pár csendes, meggondolt ellenérvet az asszony felé . . . És akkor, a pillanat kellemetlen feszült­ségébe hirtelen toppanással belépett a másik asszony. A felkínált. Nem vették észre a jöttét és a váratlan megérkezés kettétépte a beszél­getés gom bolyodó fonalát. A másik pillanatban azonban az öregeb­bikre megint ráhágott a siker vágya, de az­ért ravaszkodó asszohyösztönnel, íetteíett-kö- zömbösen szólította meg a pihegve érkezett asszonyt. — Jóreggelt, Juli! Munkába? Mi meg itt beszélgetünk kelten Károllyal. Ládd csak sze­gény ember itt ténfereg özvegyen, cszt‘ még a kutya se ügyel rá. A Julis kerek arcára kirajzolódott a -zá- nakozás. Előbb szomorkásán, a mondottak­hoz méltó sajnálkozással mustrálta végig a hallgatag embert, aztán szétnyílt rajta valami jóizii mosolygás. Izmos, kissé hizott munkás- asszony volt Julis, széles, hintáié derékkal, ki­csi, hennülő, meleg szemmel, pirosas, napsü­i tött, euyuéu fonnyadó arccal, aminek olyan volt a bőre, mint télvégén a parmenalmáké. Elnyűtt, fekete karton blúza nyitottan állt a nyakánál a melegség miatt és a köténye csücs­két legyezgetően libbentette maga felé­A kötényt leengedte, hirtelenjött mozdu­lattal belenyúlt a keblébe, a nyütt blúz alá: — Fogja csak. Károly bácsi! Egy kis szi­varvég. Most kaptam, debát magának adom. Károly bácsi gyerekes őszinteséggel, ki­éhezve odakapott a bagó felé. Az asszonyban felgyülemlett a jóság: — Nézze Károly bácsi, ezt a darabka ke­nyeret is magának adom, az ételbül is adnék, de azt a Tupica Jánosnak főztem, akivel együtt vállaltuk a favágást. Lehajolt a járdára, a meleg fazekak fölé s megemelte rajtuk a fedőt. Forró átható étel­gőz csapott fel belőlük és a jó pára emlékez­tetőén, borzongató melegséggel bujt a favágó bőre alá. Károly csendes, jóleső deliriummal állott a csikiandó ételszagban, a párája rezgőn elibe- állt a meghalt asszony emlékének és közelebb hozta az idegen asszonyhoz. . . Juli kezére vette a fazekakat, köszönő szí­vességgel odafordidt a két ember felé, aztán keményen, siető lépésekkel befordult egy mel­lékutcába. Károly, a favágó, hosszan, nyugalmasan utánanézett Julisnak, — a csendben forgott, viliódzott a megérett gondolat — de visszafor­dult lassan és tempós, ráérő szavával cdaszőlí ! az asszony felé: — Hát . . . beszéljen vele. Ha akarja. . A régi udvarház utolsó gazdái... Gyulai Pál 1826-1909. ­... A száz év előtti csodálatos csillaghul­lás utolsó meteorkövei •.. ... Az örökké harcos Gyulai Pál és a ha­lál érintéséig is poéta Lévav József... Utolsóknak maradtak, hírmondóknak ab­ból a dicső korból, amely egy Petőfit, egy Aranyt robbantott ki magából. Utolsóknak maradtak, hogy eltemessék kortársaikat, gondozzák áldott sirhantjukat. Hírmondóknak maradtak, hogy megvár­ják és lássák az uj nemzedéket s átadják még látó szemekkel a szent örökséget, — a végrendeletet. Gyulái Pál még a régi. harcos kedvvel Írja a Budapesti Szemlét... Lévay József még Újra és újra fellobbánő hévvel pengeti lant­ján a korán kidőlt bajtársak eldalolatlan da­lait, amikor Dévénynél „uj időknek uj dalai­val" tör be egy uj, merész poéta •.. A két veterán szive megremeg az uj cso­dáktól ... A Dévénynél berobogó, uj vereckei da­lok diadal másán dübörögnek az alvó magyar rónára, ahol már a veteránok húrjai csönde­sen elhalkulnak... A régi udvarház fölött uj szárnyakon szárnyalnak az uj dalok ... A magyar irodalom Werbőczyjének ke­zében megreszket a toll és csak annyit tud leirni,. — mintegy a szokástól vezettetve, — hogy „Ady tehetséges ember, de nem számit! Nem sokat ér!" Bizony ő, a régi udvarház Lévay József 1825—1918. utolsó gazdája", az uj gazdát nem tudja már magasztalni... Oh, aki regulákba foglalta a művészi alkotást, aki csak Arany múzsájá­ban tudta értékelni a szépet, az egyszerűsé­get. már nem bírta követni Adyt a titkok végtelen mezőin uj — szerinte — „érthetet­len szépségek" után­Sulyosodtak az évek terhei... fáradt volt... És a merészek, a fiatalok körül nagy vi­har dúl... De a harcos Gyulai Pál félrevo­nul a támadók soraiból. A nagy viharban a két veterán egvinást támogatja. Elvonulnak a csapkodó zaj elöl és a Termeszei, szgnt keb­lére hajtják fejüket . •; Csak messziről hall­gatják'Bakony rengő zsivaját. .. Az örökös harcoktól' kifáradt kritikus Margitszigeten — Arany János kedves fái alatt — Írja utolsó Írásait és helyezi el lap­jában bálás kegyeletül a kidőlt kortársak szent emlékének és méltó végrendeletképpen a most harcát vívó uj nemzedéknek... A harcukat vitézen harcoló H o 1 n a p o - sok uj Írásukat gyermeki szeretettel küldik Gyulai Pál édesapánknak, aki szigorú szeretettel vesszözve nevelte éppé, erős­sé gyermekét, a magyar irodalmat. Az ősz halálosan rálehelt az ódon Mar­gitszigetre és a Mester a szomorú levélhul­láskor leteszi tollát, csöndesen elköszön ... mindenkitől. •. Kis koporsójára Ady Endre szerető hálá­1926 augusztus 29, vasáraaf. val viszi az uj nemzedék örökzöld koszorúját: Vitéz kis ur, Gyulai Pa! ur, kicsi valód­nál többet leltünk. S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk: Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk ... Lévay József még maradt.., egyedül . •. egyedül, mint Mikes a bujdosók közül.. - Meg kellett látnia a világorkánt is ... Lantján meg-megrezdül a Szörnyűség hangja... Lei­kébe tépett, amit pedig a hosszú életen át soha szenvedély nem ekézett fel. Ezekben az években kissé idegesen veri a húrokat és igy próbálja elhessegetni ma­gától a háború rémeit: „Képek, gondok, gondolatok, Fejemből most pusztuljatok, Késő az éj, aludni kell, . Álmomat ne űzzétek el". — És „mint egy madár a költöző seregből", mégegyszer visszafordul, az öreg Sajó pari­ján bolyong. •. alól a haboknak, miként Mi­kes a Marmara tengernél... Elballag az is­merős helyekre, leikébe szívja még utoljára az ifjúkor emlékének levendula illatát... Elbúcsúzik a sajószentpéteri öreg templom­tól.' ahol először buggyantak ki leikéből az ó zsoltárok... leborul az Ur asztala előtt és csak azt kéri, hogy még a síron túl is ott le­hessen az énekesek között az ő örök poéta lelke .-. És amerre jár az imádott és költé­szetté varázsolt Sajó völgyén: halkan per­gette az öreg kor halkuló melódiáit... Néha-néha felcsillan a hunyó szikra, fi­gyeli az uj lantosokat... Várta, vájjon el- érik-e a „bérctetőt", „hová eddig szerencsé­sen ritka ember juthatott." Még reméli, hogy fáradt lelkének tépett szárnyai újra megnő­nek és újra szállhat fenn a magasban: Küzdő ifjak seregéhez Vonzzák a vágy, nem a verseny: Közel szelleműik füzéhez Tán enyém is újra serkeni! ... Mindez hiába •.. azok fenn merészen, uj szárnyakon szállnak: ..Meg se látnak, gyorsan szállnak Fent repeső madarak, Tőlük lelkem elfeledtem Szárnyszegetten elmarad .. ... Utolsó vágya nem teljesedett be: a fiatalság itt a földön számára már elérhetet­len maradt... De szivének minden szere Le­tét, jóságát nekik küldi utolsó dalában. Biz­tatja őket: „Oh! menjetek boldog ifjak! Bércről-bércre hágjatok, A magasság a tiétek. Én már alant maradok../ ... A hurok már alig remegnek ,. ■ ' Hal- doki á-ná-k a melódiák . .. „lemegy a nap" és „peregnek a fákról' az. őszi levelek .., . őszi tájról szebb liazába vonul a madár : . • ... És elvonult szebb hazába ... kilenc- venhárom örökké derűs évét itthagyva, csön­desen felszállt az Ur elé, hogy ott dalolhas­son tovább az örök magyar poéta ... A Múzsa talán adományképpen adta a két költőnek a hosszú életkort, hogy dicső koruk szent örökségét átadhassák az uj nem­zedéknek. Látták Petőfi hatalmas alakja után Adyt. Utolsó hangjai voltak a magyar líra aranykorának és láthatták másodszor is pompásó virágzásában a magyar líra orökéletü. terebélyes fáját-.. ... Ez pedig néni mindenkinek adatott meg ... V áss László. Jobb igy — Irta: Szabó Mária (Érmihályfalva) Fáradtan támaszkodott a nyitott ablakhoz. Nem nézett ki rajta- Nem érdekelte a lassan tovahuzódó homokbuckás táj, hiszen unos- untig látta már. Csak tűrte, hogy a vicinális hangos sikitással kanyarodik jobbra-balra, aztán buzgón szuszog, pöfög tovább és kíno­san vonszolja kifelényiló személykocsikból és teherkocsik beláthatatlan sorából kígyózó lomha testét. Pál. mint mérnök, önkéntelenül arra gondolt: vájjon sejtik-e a túlzsúfolt kocsik­ban szorongok, hogy tulajdonképpen az éle­tükkel játszanak, most? Hiszen az évek óta nem javított, rozoga pályatest néhol fdméter- nyivel is kijebb csúszott s a tákolt kocsik bi­zony nem sok biztonságot adhatnának ki­siklás esetén. De ezt csak úgy, futtában gon­dolta végig, — a lelkét üresen hagyta ez, mint a viz felszínét átíodrozó futószél a mély­ségeket. Eltompitó fáradtságot érzett s ez az igazi gondolkozásra képtelenné tette, és mikor a vonat nagy zökkenésekkel, zakatolva dübör- gött át az állomást megelőző váltókon, unot­tan fordult meg, mintha nem is tudná, hogy odaért, ahova, valamikor lázas sóvárgással vágyakozott. Úgy vágyakozott, mintha ez a homokbafult ghettoszerü piszkos város lenne a minden boldogságok előcsarnoka­Ezelőtt két... nem, már három éve is elmúlt ennek, miiyen boldog izgalommal né­zett ki! Már messziről leste, mikor tűnik fel a perronon a vendégekre váró vidám társa­ság. És megdobbant a szive, mikor felszíne­sedéit a lányok ruhája s a vonatkerekek kat­togásába belefonódott a ipmdtg jókedvű fiuk kacagása. Alig. várta, hogy közéjük vegyül­hessen,— közéjük, akik őt várták! Most?... Pál csak legyintett, mintha valami kel­lemetlen érzést akart volna elűzni maga elöl, amely, mióta eszébe jutott, milyen állomás következik, ott imbolygóit, kuszálódott előtte, mint nyarathazudó késő őszi napon a fehér ökörnyál. Kabátja után nyúlt és oda­vetve kérdezte a vonat elvbe szaladó hor­dártól: —. Bejött már a gyors? A hordár meglepetve kapta fel a Fejét. Kutatta az emlékei között ezt a hangot, ame­lyet annakidején elraktározott a bőkezű uta­sokat nyilvántartó rekeszbe. És csakugyan felcsillant arcán a megismerés. Mosolyra hú­zódott a szája­— Ni, a Pálffy nagyságos ur! Régen nem tetszett erre járni kérem szépen! Azonnal megnézem, bent van-e már a kocsi, csak méltóztassék utánam jönni... Pál ijedt mozdulattal tartotta vissza: — Várjon csak, Sándor! Vigye a pod- gyászt a váróterembe ... Sokat késik a gyois? A hordár vigyorogva intett. — A gyors, kérem szépen? Hát késik vagy másfél órácskát, lesz még vagy két órá­nyi ideje a nagyságos urnák... Hanem ezen csak nem tesz túl! Baktatva haladt tova a sínek között, mert ennek a vonatnak még az is szokása volt, hogy soha sem ott állott meg, ahol akarták. Most éppen jóval előbb sóhajtott utolsót. A hordár örült a régi ismerőméit. Sza­porán magyarázta tovább: — Méltóztatik tudni, ez még a tegnapi vonat, ennek még tegnap este be kelleti vol­na jönnie... Ezért szánhattam hát ón be azonnal, — gondolta Pál. - Ezer szerencse, hogy vo­natindulás előtt ment ki, ha rendes időben megy, esetleg csak éjjel, vagy másnap érke­zik. Kellemes lett volna félnapokat várni itt! Ösztönösen kerülte ki a fordítót, amely vérszomjas bálványként évenként áldozatot kívánt az utasoktól törött karok és lábak for­májában. Aztán bandukolt tovább a hordár után szótlanul, aki kissé meg is sértődött, hogy csak., nem merül bele a társalgásba. Pál hiába akarta űzni az emlékeket, csak megrohanták. Elárasztották édes-bus érzé­sekkel. Csodálatos, ilyen nyomorúságos hely­hez,-egy kisváros piszkos perronjához mennyi szép emlék tapadhat! És Pál sehogy sem bírta lefojtani az utolsót, a legutolsót, mikor könyörögve nézett rá egy különös .-szempár és remegő hangon vigasztalta valaki: — Ne haragudjék reám, Pál. Nem tehe­tem..- Higyje el: Jobb igy! És még most is, évek múltán is felnyö­gött benne a sértett önérzet, a maga iránt érzett harag, bogv olyasmit kért, amit sem önként, sem könyörgő erőltetésre nem kapóit meg! És lágyan libent tova az, ami már csak szellemárnyként élt benne: A régi nagy, igaz szerelem. összeszoritott ajakkal nézle át azt, ami azután következett: A dacszülte elhatározást, elhamarkodott házasságát, keserves házaséle­tét. És, — mintha csak most eszmélne fel, — fellélekezve rázta le magáról a fásultság és a kínzó emlékek fojtogató karját. FeisóaaitoU mélyen, szabadultán és átszáguldoit rajta a megkönnyebbülés: Hiszen szabad!.. Es erős! Ej, — az élet. lehetne rosszabb is! A hordár kivitte a podgyászt. Pál ciga­rettára gyújtott és tovább sétált a pálya liosz- szában. Elhagyta az állomás erősebb fény- udvarát, haladt lejebb oda, ahol már csak a telebold terjesztett fehéres fényt. Érezte, hogy jó ez a kis mozgás, — az utazás hosszú napjai óta úgyszólván az első, mikor nincs kocsi vagy vonat a lába alatt. És a mozgással együtt egyre jobban fel­oldódott a testét-lelkéí lenyűgöző zsibbadtság is. Már nem is védekezett az emlékek ellen, hagyta, hogy teljesen hatalmúkba ejtsék- Újra átélte a boldogságot-váró évet, amely­nek a szivében piros betűvel megjelölt nap­jai itt kezdődtek; ezen az állomáson. Dédel­getett vágyak mozdultak meg a lelkében, mint mikor egy drága, megfakult képnek adja vissza eredeti színét a szerető 'szem. Annyira beleélte magát a múltba, annyira elevenné vált minden perce, minden alakja, hogy meg sem lepődött, mikor egy* nagyobb társasággal szembekerülve vidáman kiáltott rá egy barátságos hang: — Mondom, hogy Pálffy!.. Szervusz két­szer Pálkám! Hol jársz itt, öregem? Gyerekképü, szőke huszárkapitány lé­pett hozzá. Örömmel rázta meg mindakét ke­zét és huzta-tolta a többiek felé. Mire Pál feleszmélt, már sorban kezet fogott a cigány- képű ügyvéddel, a két Horváth-fiuval, a fess földbirtokossal és kezet csókolt a kacagó sző­ke asszonynak. Aztán keresve nézett körül, mintha még hiányoznék valaki. Úgy látszik, a kapitány megértette ezt a pillantást, mert hátrább mutatott, ahol csak a holdfénylőt megvilágítva karcsú, feliérru- hás alak Hint fel. És Pál. az előbb még oly józan, mindent felejteni akaró Pál érezte, hogyan dobban meg az elfásult szive. — Ágnes, amoda járkál. A kis Ébertet vigasztalja. Borzasztó s*z a :áuy, neki csak az emberiség szomorúbb felére vau gondja- Macunkforma vidámak társaságában rosszul érzi magát. A szőkeasszony felkacagott és kacéran nézett Pálra. S a férfinak ez a pillantás eszé­be juttatta az egyetlen, előbb még fel nem bukkant emléket is, ami pedig alaposan meg­J * {

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents