Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-25 / 192. (1230.) szám
8 Szerda, 1926 augusztus 25. GR1G0RIJ RASZPUTIN OROSZORSZÁG TITKOS CÁRJA IVÁN NASIVIN REGÉNYE Vége a nagy tragédiának (42) Lövések dörrenek. Sikoly. Szivrázó gyermekkiáltás. Szuronyok recsegnek a húsban. Vérszag, puskaporfüst tölti meg a szobát . . . Csakhamar minden csendes. Az udvaron egyhangúan berreg egy teherautó . . . Végig szalad az alvó városon. Egy nagy zöld réten óriási máglya lángol. A megmerevedett véres hullákat reá dobálják. És vége a tragédiának. Az első sárga levelek — éjszakon oly korán jönnek — kis arany hajók gyanánt keringtek az aranyló máglya lánnyelvei fölött. (Vége.) Londontól Kalkuttáig lélekvesztőn Küzdelem a haragvó óceánnnal, a tengerészeti bürokráciával és rövid látogatás Robinson szigetén Irta: Niels Ventegodt kapitány Egymást kergető éles gyors képek sza ladtak tudatában. Oly élesen rajzolódtak 1( a múlt emlékei. Esztendők — pillanatok alatt A Coburg-várkastély vendége. Széttár ablakok. Holdfény. Ragyogó tavaszi holdas es^ te. Rózsaszínű virágok csillámlanak az illatos gesztenyefákon. Olvadó lágy zongorahangoli fölé tiszta csengő leányhang emelkedik ki: With unending true devotion Deeper far than I can say . . . Vőlegénye, a szemérmes bamaszemü !Miklós lágyan szorítja a kezét. — Ez a hang az én szerelmemet zengi tehozzád. Igen: With unending true devotion Deeper far than I can say . . . Nagy, szürke, melegen fölsugárzó szeme Miklóson pihen. Milyen szeretni való. Szemérmes, lágy és bátortalan. Szeretnivaló mint ember, szeretnivaló ‘mint egy nagy birodalom leendő császára, ki őt, a választottját, emberfölötti hatalom szédítő magasaiba fogja emelni. Elérhetetlen magasság. Gazdagság várja. Számtalan milliók istenitő imádata. . . . Szerelmük váratlanul jött. Csodasze- rüen. Először eredménytelenül látogatta meg leendő vőlegényét. Mélyen megsértődve, gyűlölni kezdte a határozatlan fiatalembert. De hirtelen föllobogott Miklósban valami. Pedig még teljesen Kseszinszkaja hálójában volt. És a cárnő gyűlölete heves szerelemmé olvadt. Gyönyörű tiszta májusi nap. Moszkva. Nem is látni a házakat. Csak zászlók, szőnyegek, girlandok, virágok s embertömegek színes tengerét látni. Embertenger fölött, számtalan harang csengő muzsikájának zugó tengere fölött száll őmaga, boldogan, ittasan. ... Az aranydiszes kocsit hat pár csordás, kócsagtollas mén röpíti. S előtte lovagol Ő, Miklós. A csillogó kiséret. A pompázó gár- daezredek fénylő lavinája. . . . Boldog ^mosollyal, büszkén hajtja meg fejét az ujjongó nép felé. Érzi, most minden mozdulása boldogságot oszt az embereknek. Életük végéig nem fogják őt elfelejteni. ... Itt a kőből rakott mese: a Kreml. Alatta az álomodozó fblyó. Istentisztelet az ősi, szent porral belepett dómban. Miklós arany koronában és hermelinpalástban reszketve teszi lehajtott fejére a ragyogó koronát. És a szegény, ismeretlen német hercegnő, a számtalan hercegnők egyike, ime, hirtelen az orosz birodalom egyeduralkodó nagy cárjának a neje. Egyetlen az egész világon ... Fényes, bál. Hadseregek mámoritó parádéja. Zászlóik Miklós előtt hajlanak meg. A legfőbb Hadúr előtt. Ünnepi követségek, a világ minden tájáról. Lelkesült ujjongó tömegünneplések . . . És ennek a pompának és hatalomnak a középpontjában ő áll. Fiatalon, boldogságit- fasan, súlyos koronázó palástban, fején a császári korona, mely mesébeillő drágakövek fényétől ragyog ... Nehéz lépések dongnék az ajtó mögött. A cárnő haragosan üti föl a fejét. Kopogtatás nélkül Jurkovszkij komisszá- rius lép be magas csizmáiban, hosszú köpenyben. Züllött képéből apró szemek szur- kálnak. Homlokán lecsüngő nagy sörény. — Mit akar? — kérdi a cárné élesen. — Költse föl gyorsan a hozzátartozóit — parancsolja Jurovszkij rekedt hangon. De szeme kerüli a cárné tekintetét. — Még ma éjjel más helyre kell kerülnünk. Gyorsan. — Hová? Miért? Minek? — Nem vagyok köteles a kérdéseire válaszolni. Ez a parancs. Punktum. — A trónörökös beteg. — Nem tesz semmit ... A fehérek közel vanak . . . Gyorsan, gyorsan . . . 1 Léfipn S. Ipoly | iS a magyar nyelv hites és esküdt tör- Ö Q vényszéki tolmácsa 0 § Prága l„ liléin?} !rh 3. szám ti v Okmánymásolatok és fordítások postafordultával Q való elkészítése és hitelesítése. Ügyvédeknek és Q hivataloknak árengedmény. Ó Saint Malc, augusztus. Utolsó tudósításomat Etretatból küldöttem, amikor jeleztem, hogy a francia halászfaluban hoszabb időt vagyunk kénytelenek tartózkodni. Tizenhat napi gyengélkedés ulán végre felépültem és egy friss és verőfényes hajnalon elindulhattunk. Az orvos Le Havreban ugyan teljes nyugalmat rendelt nekem, de én azt állítottam, hogy az evezés lesz a legjobb nyugalom számomra és a dicsőség, amely reám vár akkor, ha tényleg eljutunk a lélekvesztőmön Kalkuttába. Az indulás Le Havret gyorsan hagytuk el. A Szajna tölcsér-alakú szája nem sok jóval biztatod. Erős északi szél paökolta a folyó tenger felé rohanó habjait úgy, hogy meglehetősen sok vizet kaptunk be a csónakba és elég bajunk volt a kime- regetéssel. Mindazonáltal gyönyörű utunk: volt egész éjszakáig. Amikor az éjjel közeledett, csak nehezen tudtunk megfelelő helyet találni, a kikötéshez. Benzevalnál állapodtunk meg, amely nyugalmas kis halászfalu, valamivel Trouville után. A szél itt hirtelen oldalszéllé változott, mert a partvonal itt hirtelen kerekre fordul. Itt-ott vizet shippeltünk, azonban kikötésre alkalmas helynek Benzelval sem mutatkozott. Az apály miatt a viz színe már majdnem egy méterrel alacsonyabb volt, mint a partfövény s igy még tizenöt kilométert kellett mennünk Quistrehamig a Caen-kanális torkolatáig, ahol reméltük, hogy elég viz lesz. Az evezés meglehetősen nehéz volt. A szél fokozódott és a viz már emelkedett. A tengerről magas, sürü hullámok törtek be a partokba, a „Viking" nagyon sok vizet shippolt és nehezen állta meg a helyét. Alvó-zsákjaink alaposan átnedvesedtek és bizony, éjfél is elmúlt, amire kikötöttünk. A tengeri rablók börtönei A következő nap Quistrehaniban maradtunk, hogy az idő változását bevárjuk és harmadnap hajnalban indultunk el, hogy a reggel közepesen csendes óráit kihasználjuk. Sajnos, 9 óra 30 perckor a szél már olyan -erős volt, hogy újra egy kis kikötőben kellett menedéket keresnünk. A következő nap megismétlődött ugyanez. Hajnalban indultunk, féltizre máj nem bírtunk az idővel. A Saint Marcouf-szigetek egyikén kerestünk menedéket a szárazföldtől mintegy hét kilométernyire. Magányos és idillikus hely. Ezek a. gigantikus szirtek a régi időben Franciaország híres erődítményei voltak, az ódon tornyok romjai között azonban már fészket vert a bagoly és a szigetek teljesen lakatlanok. Csak vihar idején vetődik ide a világitó-torony vörös fénynyalábja, hogy menedéket mutasson a remegő halászoknak. Vigan és jókedvűen vettük birtokunkba ezt a szüz-zöld szigetet, a virágbaborult földsáncokat, a repkénnyel befutott várromokat s egy könnyű reggeli után útra keltünk, hogy átvizsgáljuk az. uj birodalmuiikat. Átmentünk néhány lenge fahidon, amelyek a Moatsohoii (igy hívják a sziget egyetlen folyócskáját) át vezetnek az ódon vár felé. Hajtott bennünket a kíváncsiság. A beomlott várkapun s a hatalmas vártérén keresztül keskeny, komor folyosókon át jutottunk el a vár legtitkosabb részeibe. Zord és nedves börtönök voltak ezek, amelyek falain évszázadok óta ott fehérlett már a penész. Tengeri rablók birtokában volt valaha ez az erődítmény, akik ebből a védett és biztos sziklazugból csaptak ki a tengeren közelgő kalmárhajókra. Hány gazdag kalmár jajgathatott és nyöghetett itt ezekben a dohos börtönökben, amíg megérkezett a váltságdíj, amely szabadulásukat jelentette. Borzalmas és kegyetlenül hideg és nyirkos a börtön levegője még ma is. Az ember hátán végigborsódzik a hideg és szinte maga előtt látja a hüvelykszoritót és a spanyolcsizmát. Mikor az apály beköszöntött, a Moatsohon jóformán teljesen kiszáradt. Az alig pár centiméteres vízben azután elsőrendű hajtóvadászatot csaptunk, a sziget egyetlen élő lakóira, a natal- maB ollótlan rákokra, amelyeket a spiritusz- kályha felett főztünk meg aznap este a legnagyobb ünnepséggel. Szóval kitünően találtuk magunkat, mint uj és egynapos Robinzonok. Csak egy árnyoldala volt ennek a rövid szigeti királyságnak és ez pedig az ivóvíz hiánya. A folyócska ugyanis éppen olyan sós volt, mint a tenger, úgy, hogy a viz- tartalékunkkal nagyon takarékosan kellett bánni. Csillagos, nyugalmas éjszaka után másnap hajnalban indultunk tovább. Az idő ismét nem volt kedvező. Hatalmas hullámóriások röpítetlek magasra Vikinget, úgy, hogy egy párszor olyan gyönyörű kilátásunk volt egy ilye# hullám (elejéről, mintha egy dombról néztünk volna végig a síkságon. A következő percben lezuhantunk a mélybe és nem láttunk magunk körül mást, mint zöld vizet. Ezek a hullámok azonban, bármilyen nagyok voltak, nem okoztak komolyabb bajt nekünk. Csak amikor egy alsó áramfenékre kerültünk, akkor törtek be a hullámok itt-ott a csónakunkba, úgy, hogy jó sok vizet shippoltunk, mire Saint Vaastotba értünk. Találkozás a Bürokráciával Ezután következett a Szajna torkolatának legveszedelmesebb része, a félsziget északnyugati fele. Itt egy apályos hét-nyolc csomós áram kavarog örvényekkel és darabos hullámokkal, tehát ezen a ponton abban a pillanatban kellett átsiklani, amikor az apály változott. Ez szerencsésen sikerült s elhagyva, a mi veszélyes külön Charrybdisünket, nemsokára Cherbourgba érkeztünk, ahol legnagyobb megdöbbenéssel azt tapasztaltuk, hog>T ennek a pompás kikötőnek nincs egyetlen egy evezős klubja sem. Ez természetesen egyáltalában nem zavarta meg az alvásunkat és másnap szép időben, derült kedéllyel eveztünk tovább. Carteret kikötőjében meglehetősen kellemetlen meglepetés várt. Egy buzgó vámőr, aki nem volt megelégedve kollégái vízumaival, azzal fogadott, hogy nem mehetünk tovább, mert nekünk van ugyan útlevelünk, hanem a Vikingnek, a csónakunknak nincs. Ekkor találkoztunk először a bölcs Bürokráciával, amely, úgy látszik, a világ minden részén egyforma. Végre is — de kérem ne nevessenek — külön útlevelet kellett kiállítani a csónakunknak, amely két frank és néhány centimesbe került. Most már azt hittük, hogy nyugodtan mehetünk tovább, de a kitűnő Bürokrata nagy csontkeretes pápaszeme mögül azzal az újabb megállapítással vágott mellbe bennünket, hogy ez még mind nem elég, mert nincs egészségi bizonyítványunk. Hiába mondottuk neki, hogy elég bizonyítvány arra, hogy egészségesek vagyunk, hogy Londontól idáig eljöttünk egy lélekvesztőn a nyilt tengeren, ő neki ez nem volt elég. Angyali nyugalommal jelentette ki, hogy irás beszél és azzal nyomban kitöltetett velünk egy félkilométer hosszú papirost, amelybe bele kellett Írnunk, hogy ki volt a nagyapánk, a keresztapánk, hogy fogaink épek-e és hogy van-e murva bányánk odahaza. Szerencsére az egész mulatság csak egy félórái mérgelődésbe és újabb félfrankba került, de megérte, mert ezeket a bürokráciái remekműveket klubbunk irattárába fogjuk helyezni Carteretben Titzel ur — avagy a harmadik utitárs — kivált a társ-ságunkból, mert nem bírta megszokni ezt a primitív élatet. Knud Jor- gensen és én egyedül indultunk el Carteretbó’l és egy kis halászfaluban, Port Bailébau vettük fel újra az evezőket. Addig vitt a viz. Délben elértük a tengert. A mogorva toronyórák Seneguetetnél kötöttünk ki a világitő toronynál, amely benn áll a tenger közepén. Meglátogattuk a két mogorva toronyőrt, akilc huszonnyolc év óta dolgoznak együtt ezen a magányos szirtfokon. Szeretném tudni, ki örült jobban a látogatásnak, ők vagy mink. Tizenöt méter magas keskeny vaslétrán másztunk fel a torony bejáratához, ott vacsoráztunk az őrökkel és reggel elhagytuk barátainkat, akik valószínűleg három hétig beszélnek majd a mi látogatásunkról. El- hagyatottságukban, ha mást nem, legalább társalgási témát adtunk nekik. Tovább haladtunk az Atlanti Óceánon. Persze lehetőleg szorosan a part közelében. Az egész ut alatt nagyon kellett vigyázni az apályokra, amelyek hihetetlenül megváltoztatnak minden tengert. Este érkeztünk meg Grandviliébe, amely egy hatalmas nagy kikötő és a kikötőnek a fenekét nemcsak szárazon találtuk, de még három- négy méterrel emelkedett a viz szino fölé. Hihetetlen, hogy ez a kikötő nyolc-liilenc méter mélységre menő hajókat is be tud fogadni. Apálynál tizennyolc kilométeres szárazföld van az öbölben, de e dagály oly hirtelen következik be, hogy egy perc alatt átváltoztatja ezt az óriási földdarabot tizenkét-tizenhárom méteres mély tengerré. És vigyázni kell az apálynál is, mert a hirtelen földdé változott tenger nem más, mint feneketlen futóhomok. Éppen úgy bele lehet fűlni, mint a tengerbe. Ezeket a partokat el kellett tehát kerülni. Egyforma veszélyesek voltak ránk, úgy az apálynál, mint a dagálynál, amikor a \iz örvénylő forgásban kavarodott a homokban. Nagyneliezen jutottunk csak át ezen a veszélyes öblön és biMagyar, román, angol stb. utlevél- vizumok megszerzését, valamint idegen állampolgárok lejáró útleveleinek meghosszabbítását l előfizetőink és olvasóink részére a rendes költségek megtérítése ellenében készséggel eszközli a Prágai Magyar Hírlap kiadóhivatala. zony örültünk, amikor a biztos szárazföldet éreztük lábunk alatt Egy izgalmas éjszaka Majdnem két napig voltunk Grandvilleben, ahol egy kedves kikötőmester bocsátotta rendelkezésünkre az irodát. Második nap este 9 óra felé a szél és az apály olyan kedvező volt, hogy neki mertünk indulni a további útnak. Négy órán keresztül eveztünk kezünkben az iránytűvel. Az öböl erős és rendetlen kavargása emelt és dobott bennünket. Szélmentes ut volt, kezünkben az iránytű, köröttünk koromsötétség és a távolban itt-ott néhány világítótorony. Éjfélig nyugodtan haladtunk az Óceánon. Egy órakor azonban, úgy látszik, nagyon közel jöhettünk a földhöz, mert meghallottuk a sziklákon a hullámtörést. Koromsötét volt, nem volt könnyű tájékozódni. Ki szerettünk volna kötni, mert fáradtak voltunk már, de nem mertünk közel menni a partokhoz, mert a csónakunkat egy pillanat alatt darabokra zúzta volna a szírieken az egyre erősbödő hullámverés. Félórát eveztünk félgyorsasággal és feszült idegzettel a part mellett. Az eső megeredt, fáklyánkat eloltotta, nem láttunk semmit. C&k a hullámok iszonyú zúgását hallottuk, amelyek haragos erővel csapdosták a szírieket. Végre Jorgensen, akinek kitűnő füle és még kitünőbb szeme van, észrevette, hogy a hullámok nem viz- ben kiálló szírieken törnek meg, hanem magán a parton. így nyugodtan haladhattunk a part felé, mig végre egy bájos kis homoköblöt találtunk, ahová kihúzhattuk a csónakot, pár perc múlva elállt az eső is és igy kimerültén álomba merültünk a nedves homokon. Egyikünk sem kapott náthát. Másnap elértük Saint Malot, amely úgy bukkan elő egy kis sziklaöbölből, mint kopár hegyoldalon, egy csokor havasi gyopár. A városon kívül kötöttünk ki egy magányos öbölben, amelynek partján szomorú füzek borultak rá a vízre és ahol a hold ezüstös ragyogással csillant meg alvó habokon. Boldog és nyugalmas álmunk volt: eddig ösz- szesen 847 kilométert, azaz 456 tergeri mérföldet eveztünk. Üzenet a nagyladnai cserkésztáborból Kaptuk e következő kedves levelet: Mélyen tisztelt Szerkesztőség, magyar cserkészfiuk küldik üdvözletüket a nagyladnai táborból. Magyar fiuk, akik kijöttek a természet lágy ölére, hogy megfeszült izmokkal építsünk egy sátoxvárost a nyilt természetben, hatalmas hegyek alján, a- rnelyek vigyáznak reánk, magyaT fiukra. — Keressük a természetben az Erőt, amellyel felvehetjük a harcot magyarságunkért, az Egészséget, amellyel fenntarthatjuk magunknak az Életet. És a természet szívesen fogad bennünket, magyar fiukat, felkarol bennünket, elősegít törekvéseinkben és belénk neveli a Szeretetet, az ísten-félést, megmutatja, hogy nem gyűlölet alkotja a világot; ha az a kis bogárka megfér a nagy lepke mellett, meg tudnak az egymással egyenrangú emberek is férni — csak egy dolog kell hozzá; a Szeretet. Mi fiuk pedig gyűjtjük az erőt, tanulunk a természettől, igyekszünk megmutatni, hogy, ha szomorú sorsot is mért a jó Isten reánk, tudunk vigadni szívből, őszintén, hogy a nóta szivünk mélyéből száll az ég felé. Nem afakoskodunk, amikor tréfálunk, vigadunk: ez is kell az Erőhöz. Akkor is vidámnak, jókedvűnek lenni, amikor dolgozunk, amikor fel kell vennünk a harcot Isten, magyarságunk és a természet ellenségeivel. Bíznunk kell Istenben akkor is, amikor keserű sorsot mért reánk, mert az Ö gyermekei vagyunk, Ö jól tudja, hogy mit cselekszik velünk. Vigadva, énekelve építettük fel sátrainkat, vigadunk akkor is, ha főzünk, ha mosogatunk, ha fát hordunk, mert tudjuk, hogy folytonos xésenállásból, munkából áll az élet, nem lehet elcsüggednünk akkor, amikor nekünk nem éppen tetsző munka vár reánk. Esténként, a tábortűz körül felharsan az édesbus magyar .nóta az ajkainkon, száll, száll az ég felé, hogy ott, mint egy nagy felhő, szétoszoljon és végigszaladjon a világon, mindenütt hirdetve, hogy vaunak még magyar fiuk, akik maguk előtt látják Vörösmarty örök jelmondatát: „Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt!" És Ti, magyar cserkész- és nemese [•késztestvéreink, üdvözlünk Benneteket a természet lágy öléről. Tudjuk, hogy Ti is gondoltok reánk, Rákóczi városának magyar fiaira. akik állandóan igyekszünk jó munkál végezni. És most kivárniuk a kassai ő. sz. magyar fiucserkészrnj nagyladnai táborából minden magyar testvérünknek ínagysxos „Jó munkát!". Fél óra múlva az egész cári család összegyűlt a kis szobában. Szivszorongva várakoztak . . . Sötét van. Rettentő pillanatok. Félelmetes alakok törnek a szobába.
