Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-11 / 154. (1192.) szám
^I^<£M7V\AfifeiR-HlRIk4E 1026 július 11, vasárnap. Párás egyik legnagyolbb kiadófa magyar volt, de elfelejtett magyarul Ferenczi éditeur, alti megkapta a becsületre ndet — Hogy csinált karriért Franciaországban a bajai ember — 50 centimeses regények, 200-000 példány — Az irodalomra ráfizet — A P. M. H. párisi tudósítójától — Páris, julius 9 Néhány nappal ezelőtt a francia hivatalos lap szürke és unalmas betürengetegében a következő sorokra bukkantam: „Ferenczi József kiadót, a francia kormány a múlt évi nemzetközi iparművészeti kiállítás alkalmából, a francia kultúrának tett szolgálatai elismeréséül a Becsületrenddel tüntette ki.“ Amiből a francia adminisztráció Lassúságán kívül látható, hogy itt Párisban van egy magyar kiadó is. őt a Párisban élő magyarok mindig úgy emlegetik, mint a legjobban beérkezett magyart, aki nagy karriért futott be s aki vagyonszerzés szempontjából ideálja a párisi magyar kolónia küzködő és nyomorgó tagjainak. Felkerestem őt. Az orleánsi kapu mellett van a kiadóvállalata. Nagy vöröstéglás ház, amelynek a homlokzatán messzire büszkélkedik „I. Ferenczi kiadó. Alapittatott 1879-ben“ felírás, őt magát a tágas irodában találtam, öreg, kistermetű, őszhaju és fehérbajuszu ember, pirosló orcákkal s folyton mozgó, élénk, hunyorgató fekete szem elek el. Gomblyukában már ott ékeskedett a Légion d'honneur piros szalagja s arcán az újonnan kitüntetettek boldog és megelégedett mosolya. Magyarul szólítottam meg. A válasz meglepő volt és francia nyelven hangzott: — Én nem vagyok magyar már s magyarul nem is beszélek. Elfelejtettem, nem tudok. A magyarokkal semmiféle relációim nincsenek. Én már francia vagyok — és a keze önkéntelen a kabátja gomblyuka felé emelkedett. Ott, ahol a piros szalag virit. Erre franciául kezdtünk beszélgetni. — A karrierem? Ne gondolja, nem romantikus. Egyszerűen az üzleti éleslátás eredménye. _ 1878-ban Bajáról kerültem Párisba, az akkori világkiállításra. A város megtetszett. 1 Itt ragadtam. Egy könyvkereskedésben állást találtam, kolportör lettem. Itt tanultam meg a mesterséget. Három hónap múlva már magam nyitottam egy kis bizományi üzletet. Az üzlet jól ment. Rövid idő múlva összeismerkedtem egy George Pradelle nevű Íróval, aki azt tanácsolta, hogy a nagy Írókból és a fiatalok munkáiból népszerű kiadást csináljak. A terv tetszett s elegendő pénzem volt ahhoz, hogy az első kiadást kihozzam. Megcsináltam. A vállalkozás jól sikerült. Egyik kiadás a másikat követte, az olcsó könyveket vették, a befolyt pénzből mindig jobban és jobban kiszélesítettem a vállalkozásomat. És anélkül, hogy valami nagyobb nehézségeken kellett volna keresztülmennem, ma ott tartok, hogy üzleti forgalmam évenként meghaladja a 7—8 millió frankot. „Larusziroztam“ pár fiatal irót, akik ma már beérkezettek, mint Aveneille Bennett, Michel Morphy, vagy Alexis Bruen. — Mégis minek köszönheti, hogy anyagilag, sőt erkölcsileg is ilyen jól sikerült a vállalkozása, amikor annyi kiadó van, aki megbukik, vagy éppen csak tengődik? — Egyszerűen annak, hogy én honosítottam meg Franciaországban az úgynevezett népszerű kiadást, én dobtam először a piacra az olcsó könyveket, a tiz, húsz és ötven centiinesos füzetregényeket. Három évig konkurrencia nélkül voltam a piacon s csak akkor kezdtek a többi kiadók is foglalkozni az ilyesfajta kiadással. Az első ilyen füzetes regénysorozatniak a cime „A zászló 3 siron“ volt, a cimlapon egy francia trikolorral letakart sir és egy haldokló francia katona képével. Ennek a képnek, ennek az ötletnek, ami akkor nagyon kedvezett a francia nép hangulatának, köszönhetem a sikert. Hetenként háromszázezer példányt dobtam belőle a piacra s mind elfogyott. Példányonként tiz cen- timesért adtam, olcsó is volt, meg is felelt a nép ízlésének s nekem nagyszerű üzlet volt. — És még ma is a népszerű kiadásokat csinálja? — Hogyne. Habár ma már nagy a konkurrencia, ez mégis olyan jő üzlet, hogy amit az irodalmi kiadásokra ráfizetek, — mert körülbelül 50—60 irodalmi értékű könyvet adok ki évenként akadémikusoktól és elsőrendű íróktól, — azt bőven megkeresem az ilyen népszerű kiadásokkal. Van ötfajta füzetregénysorozatom, amely hetenként jelenik meg, átlag 200.000 példányban sorozatonként. Egy füzet ára 50 centimes. Ezek regények, gyermekmesék, kalandortörténetek, oserkészregényso- rozatok, fiatal leányoknak irt dolgok, detektív- és sporttörténetek. — Kik írják ezeket a dolgokat? — Hivatásos íróktól kezdve a kereskedősegédekig mindenki. Hatszáz, nyolcszás frankot fizetek egy-egy ilyen regényért. Sajnos, most már nem írnak olyan jól az emberek, mint a háború előtt. Ma ötven beküldött munkát is el kell olvasni, mig talál az ember egy nyomdafestékre valót. Nem volna kedve véletlenül írni nekem egy ilyesfajta regényt? — Ah non, merci. Inkább kiadni szeretnék, mert amint látom, ezzel többet lehet keresni, mint 600—700 frankot. — Az igaz. Ért megkeresek vele évenként egy millió frankot most. Azelőtt többet jövedelmezett. Ma már nagyon drága a kiadás, a könyvek árát nem lehet tovább emelni, mert akkor a francia publikumom,, munkások, midinettek, katonák és a kispolgárok, alcilc a vásárié közönségei adják, többet nem vásárolnának. Most Is kénytelen vagyok már exportra dolgozni: Délamerikába, Kanadába, Oroszországba. Gondolja meg kérem, hogy évenként 45—50 millió füzet számára kell piacot találnom, ami nem kicsiség. — Magyarokkal, Magyarországgal nincs üzleti összeköttetésben? Nem lehetne például valami magyar kiadást csinálni, tekintve, hogy odahaza háromszor olyan drága a kiadási költség mint itt és innen a magyar területekre szállítani? — Bagatell dolog. Kis piac. Nem adnék el ezer példányt sem. Ez nem nekem való. Nem üzlet, — s legyint egyet. Tökéletesen igaza van. A magyar ötkrajcáros kultúráért nem kapna becsületrendet, sem nem kereshetne milliókat vele. Hát akkor minek? — Apropos, magyarok! — folytatja, — a szemeit hunyorgatva, — Egyszer valaki elhozta hozzám Rózsa Sándor históriáját, de olyan rosszul volt megírva, hogy nem tudtam kiadni. Kár, mert ezt olvasnák. — Más magyar tárgyai dolgot franciában nem lehetne kiadni? — Évekkel ezelőtt Holtai Jenővel beszélgettem arról, hogy esetleg Jókait ki lehetne adni a kis füzetes regényekben. A tárgyalás abbamaradt. Nem lett belőle semmi. Mással meg nem próbálhatom s nem is akarok próbálkozni. Másból aligha lehetne üzletet csinálni. ' Most egy fiatalember lépett be az irodába. A fia. Egy szót sem tud magyarul, teljesen francia már. — A fiam, — mondja az öreg Ferenczi. — Repülőtiszt volt a háborúban. Természetesen francia. Most már ő vezeti a vállalatot. Én öreg vagyok. 71 éves. De azért az öregségére rácáfoló fürgeséggel emelkedett fel pár perc múlva a székéből és indult * SzSowenssfté iegfiasim&b ^ 0^* jp íji FOfj l Oi 1 * 11 zíet Paiasz I. KoSBca, jPd-nfca 19. sí. (Telefon 33J , 5300 i A Rosenthal és Meissen porcellángyárak vezérképviselete. meg, hogy megmutogassa a vállalata helyiségeit. Négy emelet, mind tele könyvekkel, a padlástól egészen le a pincéig. Az olcsó könyvek tartalékjai. Sorbarakva, összekötözve, rendben. A könyvtömegek között keskeny kis járatok. Az öreg, ahogy előttem megy, innen is onnan is kihúz egy-egy füzetet és a kezembe nyomja: — Dugja kérem zsebre. Megnézem őket. Rikító színnyomású címlapok. Pár cim: A szivek párbaja, Tavaszi idill, Szerelem a vérpadon, A sebesség hőse, A Szajna vámpírja... Mire leérünk az udvarra, a kezemben van már vagy egy tucat ilyen francia kultúrát árasztó füzet á 50 centimes. Lent az udvaron már várt bennünket az öreg Ferenczi testvére, az egyetlen, aki még magyarul beszél. Egyébként ő is benne van az üzletben és egy pikáns francia lapnak a kiadója és szerkesztője egy személyben. A kapunál nagy, sárga luxusautó áll. Burghardt Aladár. ISTENEK NYOMÁBAN A szamaritánusok- — Jeruzsálem, áprilisban. Útban Tiberias leié, a Genezáreth-tava felé, Názáret előtt megállók Nablusban és egy korcsmában megebédelek. Harmincezer arab él ebben a városban és százötven kihalásra ítélt ember. Ez a szamaritánusok városa. Egy arab korcsmában ülök egy fügefa alatt, bárányhust eszem és fűszeres salátát, az utcáról belátni ide a kertbe, az arab gazda barátságosan rakja elém, nem lehet letagadnom, a muskotály bort, s senkinek nem jut eszébe, hogy agyonverjen. Nablusnak az a hire, hogy nem szereti az idegeneket. Nablusban nem él egyetlenegy zsidó sem. Itt csak arabok élnek, akik még Baedeker szerint ás megverik az idegeneket, gazdag, szép, egészséges arabok, akik ma különösen békés hangulatban lehetnek, mert végig a városon senkinek nem jutott eszébe egy rossz szót szólni hozzám; inkább valami lenéző közönnyel mentek el mellettem. A város gazdag, sok patak és sok pálmaallé bűz végig az utcákon, az arabok szagos szappant és parfümöket gyártanak itt, amiknek jó hírűit van Keleten. Gőgös, elegáns, szabad arab népség lakja Nablust. S ebben az arab tömegben él egy nép, egy kihaló néptörzs, mint a Tüzföld utolsó indiánusai, egy kis törzs, egy gőgös, engesztelhetetlen, önmagával kegyetlen nép, származásra, faji tisztaságra a világ legrégibb arisztokratái: a szamaritánusok. Siohem-nek hívták ősidőkben a várost, József csontjai porlanak a kapuk előtt. Minden oroszlánszívű turista kiszáll itt és fölkeresi a szamaritánusokat, beszól a főpappal és megtekinti a híres tórát, az egyetlen hiteles tórát, amit Áron ősunokája kiszámíthatatlan idők előtt sajátkezüleg irt; ez a tóra, ez a repedezett pergament a szamaritánusok halálos iélete. ősidők éta ezt a tórát tartják a zsidó Hit egyetlen hiteles kutforrá- sának. Aki nem él ennek a tórának a betűi szerint, az nem tiszta zsidó s hitetlennek számit Jehova arca előtt; igy tanítják a szamaritánusok. S bezárva a ghettójukba, egy szűk utcába, két évezrede élnek egymás között gőgös elszigeteltségben, a vérkeveredés rágja, pusztítja őket, minden évtizeddel kevesebben lesznek, s egy-két emberöltőn belül kipusztul ez a nép, elpusztul az utolsó szamaritánus. S akkor, a szamaritánusok szerint, kipusztul a földről az igazság, a tiszta Hitnek nem lesznek őrzői és hívei többé. Mert csak az él Jehova kedve szerint, aki szamaritánus. Sértődötten, s valami szomorú, halálos gőgben és egykedvűségben élnek és halnak ki az utolsó szamaritánusok. Egy nagy példázat valamikor a könyörületesség szimbólumaiként állította ezt a népet a könyörtelen emberiség elé. De a szamaritánusok könyörtelenebbek önmagukkal, mint a világ velük; ebből a szűk nablusi ghetto-utcából nem vezet ut a világ felé, halványsárga, végtelenül degenerált gyermekek játszanak a nyomorúságos házak előtt, fáradt, magasnövésü, finomkezü, kékeres bőrű férfiak állanak a házak kapujában, s a templomban, egy toprongyos, fehérre meszelt zsinagógában, őrzi a Főpap (mert a szamaritánusoknak Főpapjuk van, aki Áron törzséből származik — jóságos Jehova, ezt a leszármazást vezesse vissza egy genealógus ennek az utcának a harminc családján keresztül!), — az igazi tórát, a halálos Ítéletet, a Betűt, aminek nincsen lelke, de évezredekre kiható gyilkos ereje van. Az arab gazda megkérdi, akarok-e beszélni a Főpappal? Nem akarok beszélni, mit beszéljek vele? Nablusban úgy tartják az arabok, ezek a gazdag és egészséges, gőgös és haragos arabok a szamaritánusokat, mint egy európai város az állatkertet, s abban is az utolsó, kivesző bölényeket, ők a város exotikns nevezetessége, a látványosság, .ez a pici nép, ami a maga-irta törvények szerint él és hal ki, fáradtan, tiltakozás nélkül, meggyőződve a maga kiválasztottságáról s az Úr különös kegyéről, ami reájuk szállott. Naiblus csakugyan egyedül SÍ a maga látványosságával a városok között: egy kihaló néptörzset a maga ősi életében még európai attrakciós vásárokon sem mutogatnak. Az arab gazda nem bírja ki, hogy ilyen közönyös vagyok, s elszalaszt valakit egy szamaritánus után. Kisvártatva egy fiatalember lép be a kertajtón, turbánban, copfba fonott hosszú hajjal, lassan megáll, s zavart mosollyal néz rám. Harminc éves lehet, eljött megmutatni magát. Valami leereszkedő mosollyal kelleti magát, tudja, hogy attrakció, hogy bölény, akit egy idegen látni akar, s ezért kap majd néhány piasztert. A szituáció lealázó, embertelen. Fölállok és hellyel 'kínálom. Lassan jön közelebb, mindig ez a bátortalan, s egyben fitymáló mosoly, — leül, mézzel és vajjal kínálom, eszik egy keveset. Szoktatom magamhoz... A gazda a tolmács. De nekem nincsen sok kérdezniva- lom tőle. Ha azt kérdezném, ami egyedül értelmes: miért haltok ki ilyen bölénymódra, szamaritánusok, hát érdemes? — gőgösen mosolyogna és nem felelne, a tórára gondolna, aminek fekete írásjeleibe Isten szavát zárta be egy régi kéz, s amiért neki most föltétlenül meg kell halni. Ha azt mondanám: fuss, menekülj, szamaritánus,. a világ nagy, három órányira innen, Tiberiasbán, gyönyörű kertek állanak a legravaszabb gyümölcsökkel, Jaltából hajók indulnak nagy városok felé, menekülj ebből a halálos körből, amit egy korlátolt végzet húzott köréd, gőgösen mosolyogna és nem felelne, mert nem róla és a világról van szó az életben, hanem a tóra igazságáról, ami az egyetlen igazság, s amit neki, a kiválasztottnak, őriznie kell, mintha szabadalma lenne az igazságra. Ha azt mondanám: nem érdemes a betűért meghalni, szamaritánus,' mert az igazság relatív dolog, s igazság ha van, csak egy van, hogy élni kell, amig és ahogy lehet, — felállana, meghajtaná magát é$ ezekkel a lassú, bizonytalan, szinte támolygó, évezredes léptekkel visszamászna a nablusi ghetto- ba. Mit beszéljen velem? ő tudja, Áron megmondta. Ül, egy kicsit vigyorog, ez a hétpróbás arisztokrata, ez a tiszta fajta, ez a fajvédelem dicsősége és diadala. Olyan, mint egy orvosi ábra: a füle, a szeme, a fejformája, a kezei, a fáradt és fénytelen, okos szeme, minden tagja anatómiai demonstrációja a degenerált- ságnak. Kivel él ez a szerencsétlen, miféle asszonnyal? Kivel eskette össze a Főpap, az ötödik, vagy a tizedik házból hozta-e az asz- szonyt, aki a húga, a lánya, ő maga se tudja már. A X. dinasztia egyptomi hercegei házasodtak csak ilyen exclusivitással, a saját testvéreikkel, mert minden más asszony tisztátalan volt s méltatlan a hercegi vérré; a piramisok sirkamráiban láttam a falakon ennek a szamaritánusnak a portréját, ezt a közönyös, fáradt kiszolgáltatottságot egy kiválasztott sorsnak, ami önmagát rágja föl, s ami után nem jön semmi. Barátom, szamarU tánus, ezzel a szabadalommal nem lehet megélni; Jehova s a többi illetékesek ezt nem igy gondoltait el,' mikor embert gyúrtak agyagból s nekiadták a földet s asszonyt a bordájából és értelmet a leikébe, hogy megismerje a jót és rosszat: a Paradicsom- kertje nem ghettónak készült egy kisajátított igazsággal, hanem a Paradicsom-kertjének, sokféle állattal, sokféle igazsággal és sokféle boldogsággal. Egyenletesen vigyorog a kiválasztott férfiú, amig nézem. Tudja, hogy kit látok benne, tudja, hogy mi a sorsa, egy kicsit kelleti magát, mint ritkaság, aminek nincsen párja. Csalódottan veszi tudomásul, hogy nem akarom a kegyetlen s egyedül hiteles tórát, s őrzőjét, Áron ősunokáját, a Főpapot látni. Nem, nem akarom látni, nem érdekel. Kezdek az ilyen dolgokban dogmatikus lenni én magam is, szamaritánus; csak az érdekel, ami él és élni akar, s elfordítom a fejem minden elől, ami halott betű és gőgösen kivesző bölény. Vesszen ki, ha nem tud okosabbat. A gazda kövér arab purdéja kedvesebb nekem, szamaritánus, mint a Te száz- ötvenedmagaddal haldokló méltóságod, merev Titkod, Főpapod, és repedezett tórád, sálom! Biccent a fejével, neki igy is jó. Pénzt adok neki, ennek a főhercegnek, együtt megyünk ki a házból, én az autóba ülök, a szamaritánus megáll a sarkon. Az autó elindul s sebesen kanyarodik le az útra, Tiberias kertjei felé, ahol minden megpattanásig duzzadt gyümölccsel, színnel, napfénnyel, illatokkal; a szamaritánus megfordul, s a halálos hittel a szivében és tiz piaszterrel a zsebében, lassan visszamegy a roskadt ghettóba. Látom, ahogy befordul a keskeny utcán, — az autó egy narancserdőbe kanyarodik, meg kell fulladni ettől a habos, hirtelen illattól, vállat vonok és nem gondolok ebben az életben többé reá. Márai Sándor. xx 10 színes mümelléktet, 144 szövegki;'Ti kép díszíti az 1000 oldalas Ki® Brekin: Az állatok világát. ^»OOOOOÖO©Q©0©ÖS3©©OÜO00 2C é Syfiüdoiofiö Dr. Ke2b ozolőtt a prápnl, frankfurti ós berlini börkli aiktMc t.nnársasfórljo ás másodonos;i 3iQ. l’'fli>aBaálLí*cr>Wíin SS'fi. »x*fnnna. Wnsso r ni a n n v 1 / • ■. jr.U r t' 'tooecoeöQööoooooööoa fölsöc jer 4 Baagassgr-'ff Utánnyomás tilos
