Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-15 / 157. (1195.) szám
4 ^X«WíAI-yV\4!SÍAR*H IRIiAB 1926 julius 15, csütörtök. Keresztül-kasul Ruszinszkón A Tisza mégis csak magyar folyó Egy sóhegy kráterében országában. Templom a vizen — A furcsaságok Máratnaros, julius közepe. I. (Ruszinszkói szerkesztőségünktől.) Kattog a vonat és belerohan a máramarosi kék levegőbe, keresztül a megenyhült Tiszán, melynek itt is „szőke’* a vize a hegyek között kószáló fellegek pászmás permet égj ét őt. A vonat állandóan a „határátlépés** veszedelmével kacérkodik. A máramarosi Tiszavölgye a csehszlovák-román határ térképrajzolóinak szeszélyét szenvedi. Mindenütt magyar szó A vidéket nem ismerő ember azt hiszi, hogy Rokosov, Huste, Sokyvniea, Busiino, Bedevla és a többi állomások egy most felfedezett misztikus keleti világot jelentenek. De ahogy kinéz a vonat ablakán és látja az állomásokon békésen pipázó, vagy a vonatra felcihelődő jóképű magyar embereket, azonnal felderül a lelke, mert bizony itt a természet, az emberek, a napfény és a szellő, mind, mind a régiek, csak az élet más ... A nyomorúságos, elszegényített, pusztulásra Ítélt. A Tisza széles völgyében Rákász, Száldobos, Visít, Técső, Aknaszlatina és még néhány kisebb község ma is csak olyan jó, derék, dolgos magyar népet rejteget a csehszlovák, vagy ruszin külszin alatt, mint régen, amikor még ezt a világot itt kívülről át nem festették... • 'A közmondás tehát nagyon igaz. A I'isza a leg- magyarabb folyó. Még Ruszinszkóban is. Jön a román Vonatunk békésen rohan és robogva hirdeti a civilizációt, amikor egyszer csak megáll. Tarésva állomás. A vonatra csehszlovák fináncok kapaszkodnak fel. Jtt lesz valami. Pár perc múlva már látjuk is. Pár kilométerre Tarcsvától (Taracköz volt régen) ismét átfestett világ közeledik. „Campolung la Tisa“ kiáltja a kalauz, de ha ki akarunk szállni, zord fegyveres román gran'Usár áll elénk és visszaszámüz a kocsiba. Ez már román terület. A vonat, mint egy tehénért bűnös, fegyveres román katonáktól körülvéve, áll az ismeretlen nevű állomásépület előtt. Vájjon mit vétett? Semmit. Csak a békekonferencián valakinek megszaladt a piros plajbásza és ez a kis félrecsuszás kettévágta a kultúra abroncsát: a vasúti síneket... Ez már Románia, ahol szegényesen, rongyosan öltözött vasúti alkalmazottak és tiroli kalapos granicsárok képviselik az államhatalmat. Egy jóképű román vasutas nagyon is érzi a hatalomnak súlyát, mert egy hivaialos írással a kezében sorra járja az állomás vasúti alkalmazottait: — Olvassa el má, hogy mi a fenét jelent ez a sző, mer hogy nem tóm kibötiizni... A hivatalos irás román. Egy kicsit nehéz a jó tiszavölgyi újdonsült „románnak**. Az állomásfelvigyázó belepillant az írásba. — Eh, hagyjon kend békét most vele, nincs időm... A vonat megindul. Minden oldalról román katonák kapaszkodnak fel rája, min'ha a világháború keserű levét éreznék a szánkban e sok rosszképü katona- fegyver láttán... De forog a film. Jön egy állomás Sarasan ... Majd Sighetul Marmatiei... Végül Camara la Sigeth. A szigeti állomáson román katonatisztek és ünneplő civilek nagy társasága hullámzik a per- ronon. Akármerre figyelünk, még véle térségből sem hallunk egyebet, mint magyar szót... No igen! Az átfestett cégtáblák, a kikeresz- tell nevek, az átalakított jelvények sehogysem bírják eltűntem, hogy itt, a legmagyarabb Tisza folyó partján játszók a világháború utáni politikát, amely azonban a nép leikétől teljesen idegen. Aknaszlatinán Mint valami száműzetésbe készülő gonosztevőket, román katonák felügyelete mellett kalauzolnak át az aknaszlatinai vicinális vonatba. A román katonáktól azonban itt sem szabadulunk. Azaz hogy, amikor a Tiszán áthajtó vasúti hídhoz érünk, a román katonák leugrálnak a vonatról s mintha az ember felsóhajtana: Végre szabadok vagyunk... Egy sókráter tetején Lehet valakinek bármilyen fantáziája, el nem tudja képzelni, hogy milyen az a sókráter, amely az aknaszlatinai Kunigunda-bánya helyén keletkezett. Azt látni kell és attól szédülni kell. A Kunigunda-hányába évekkel ezelőtt betört a Tisza vize. A viz kiolvasztotta a sórétegeket és egy szép napon Aknaszlatinának egy része sü- lyedni kezdett. SOlyed még ma is. A szép zöld füvei bevont alacsony hegy tetején óriási kráter tátong. Kerek oldalaiból fantasztikus só sziklák merednek ki. Fenekén, a kráter peremétől nyolcvan m,éter mélységben halálosan csendes tó áll. Vize sötétzölden csillog a napfényben. A halál tava ez. Tetején a víztől kimosott bányafák íekiisznek mozdulatlanul. De alul, a viz alatt még százhúsz méter mélység van, fele oldott sóval. Borzalmas kráter ez, de nem egyedülálló. Körötte, a zöld hegyoldalban, három, öt lépésre egymástól, kisebb-nagyobb kráterek tátonganak. Ma még zöld, dombom füves heverő hely, holnap már lefelé fordított tökéletes kupalaku mélység. Ma még ház áll ott a helyén, holnap sötétzöld sósvizzel kacérkodik a napsugár. A főkráterben vassíneken rozsdás csillék pihennek. Muukások százai próbálják ezt a földalatti sóstengert földdel betömni ... Sizifuszi munkai De kell. Mert ma, a bánya boltívei alatt mozdulatlanul szorongó sósviz valójában az egész bányahegyet a hátán tar!ja. A katolikus templom összerepedezett sülyedő falai csak addig maradhatnak helyükön, mig a földréteget a sósviz elbírja. Ha nem? Egész utcák, egész házsorok eltűnhetnek máról-holnapra a borzalmas mélységben. A i^tolikus templom valósággal a viz hátán van. Lpnlis helyzet, az bizonyos! Istent imádni kell t nem lehet. Az aknaszlatinai magyarok tehát bevonultak az ártatlan kisdedek hajlékába, az óvodába és annak udvarán tartják az istentiszteleteket. Megható kép! Vasárnap délután van. Az ovoda eresze alatt oltár. Előtte pirosgalléros mi- nistránsok. Oldalt harmonium, melynek hangjai mellett felszól Istenhez a litánia. Gyermekek, leányok, asszonyok, férfiak, aggok, a kis gyermeklócákon ülve, a. fák árnyékában áhi.alosan éneklik a szent dallamot... Hangjukat messze viszi a havasokról lekószáló szél, mig nem messze, egy másik ház előtt ugyanakkor néhány munkás előtt kommunista agitátor szidja a magyar nemzeti pártot, hogy a kongruát, az agrárvámokat és az illetőségi és állampolgársági törvényt megszavazta ... Furcsa kép! Olyan furcsa, mint egész RuDe hát Istent imádni kell. A templomban | szinszkó... Damaszkusz, májusban. Két esztendeje, hogy megállt az élet Szíriában. A vasutak nem járnak s ha járnak, akkor úgy, ahogy mindjárt elmondom: tiz kilométer sebességgel az órában. Az ország, az egész libiai part legvirágzóbb, ősidőktől leghatalmasabb, leggazdagabb városa, a keleti kereskedelemnek és iparnak ez a kincseskamrája: Damaszkusz két esztendeje halott város. Miért ez az égés? Szükség volt erre? Mire vezethet ez, van-e módjuk a franciáknak, elfojtani csirájában ezt a lappangó tüzet, vagy kifut-e a láng a kezük alól, végigharapózik-e Keleten, s lesz belőle olyan égés, amilyet még nem látott ez a pörkölt világ se? A franciák sziriai szerepléséről, a legjózanabb objektivitással, legyen máskor szó; de elég három-négy nap Béyrouthban, meglátni azt, hogy ez a háború nem egy maroknyi elkeseredett és fanatikus arab népség, nem a 120.000 djebel-druz háborúja a hadihajós, tankos és kimeríthetetlen hadianyaggal rendelkező Franciaországgal, hanem valami egészen más, — a kulisszák előtt véres csetepaték, a kulisszák mögött világerők mérkőznek, — Moszkva és a Kapitalizmus, mint mindenütt ma a világon. Ami nemzeti sallang, vagy gyarmati politika még ebben a mérkőzésben, azt senki nem veszi már komolyan. . . . Béyrouthban a fürge és tolakodó soffőrök, akik francia pénzért is sokrnin- denre kaphatók, angol fontért se vállalkoztak a 150 kilométeres damaszkuszi utazásra. Cook emberei a vállukat vouogatták. Forduljak az angol konzulhoz, ha ő kíséretet ad, meg lehet próbálni. Az angol konzulátuson a vállukat vonogatták: forduljak a kormányzó, de Jouvenel, kabinetirodájához, ha azok akarják, akkor eljuthatok Damaszkuszba. A dolog a kíséreten.fordul meg, — egyedül az ut nem tanácsos ... De a kormányzói kabinetirodát már ismertem s tudtam, hogy onnan nem várhatok sokat. Ha tudok és akarok, utazzak . . . ennyi volt minden. Végre egy ben szülött ur, párisi ismerős, n „.Könyörült rajtam:- „A“ vonat holnap reggel mégis elindul — mondta, mint egy kinyilatkoztatást s "'Ián ő is vállat vont. — Ha mindenáron Damaszkuszba akar menni, üljön föl erre a vonatra. Az ut ugyan tizszer tovább tart, mint kellene; nem is egészen biztos utazás; de ha szerencséje van, a végén mégis csak odaér. Az állomáson biztattak: ba éjjel nem vágják át a síneket, mint két nap előtt, akkor a vonat reggel nyolckor minden emberi számítás szerint elindul. Jöjjek korán, egy órával előbb, hogy helyet kapjak. A vonatnak csak három személykocsija van ... — Miféle vonat ez? — érdeklődtem. — Tehervonat? A sziriai hivatalnok vigyorgott: — Részben. — És különben? — Páncél vonat. Insallah . . . * Ezzel a vonattal utaztam reggel nyolckor Beyrouthból Damaszkuszba. Nincs szebb, nincs gyöngédebb, frissebb, mint egy sziriai reggel. Ez a vonat, istenem, — hogy az emberek mit csinálnak szép reggeleken az életből! .. . Hát az elején volt egy jó francia hadimozdony. Aztán egy vagon katonákkal. Aztán három rozoga, kimustrált személykocsi, a bagdadi vasút állományából (hogy kár ne legyen értük, ha baj történik). Fapadok. ötödik osztály. Aztán két tehervagon, roskadásig megrakva aruval és élelmiszerekkel, majd megint egy vagon a végiben fegyveres katonákkal. S az egész fogaskerekekre jár. S ez a vonat tizenkét óra hosszat ment velem 150 kilométert. Meg kell jegyeznem, hogy a körülményekhez képest pontos vonat: reggel nyolckor indult s este nyolckor menetrendszerű pontossággal megérkeztünk Damaszkuszba. Haladtunk az órában 13 kilőni étert . . . A vonat két nap előtt forgalmi akadályokba ütközött s azóta megint egyideig nem járt. A baalbecki elágazás előtt éjszaka átvágták és ötszázméteren fölszedték a síneket. Éjjel, két patrouille között, speciális sin- vágási eljárással. Ki szedte föl? A druzok? De hiszen azok messzebb vannak, csak Damaszkusz körül esedékesek, a libanoni vonalon belül mindenütt benszülött és francia katonaság, erődítések, repülőparkok, bivakok... hogy járnak ide éjszakánkint a druzok? A válasz,' benszülöttek, utitársak válasza, rövid és sunyi: lovakon jönnek. Gyalog jönnek. Úgy lovagolnak, ahogy csak ők tudnak, vagy hason csúsznak le órákon át a völgybe, villámgyorsan föltépik egy vonalon a sineket és vágtatnak, inainak vissza a sziklák közé. Guerilla-háboru: nem lehet tankokkal, ezre- dekkel küzdeni a támadások ellen. Ötven humuszos ember lekuszik az éjszakában ut- talan utakon, amiket csak ők ismernek s tudnak kihasználni s amiket a katonai térkép hiába ismer. Hangtalanok, villámgyorsak, szívósak és keresik a veszélyt. (Ez nemcsak szólásmód, hogy „keresik a veszélyt4' — a sziriai háborúnak minden nagy politikai háttere mellett vau egy pszichológiai rugója is, — a djebel-druzoknak, ennek az ősidőktől harcias, verekedő nomád törzsnek kedve telik a háborúban, a kalandban. A bőrüket viszik a vásárra, mert egyebük nincsen; háborút viselnek, mert egyébhez nem értenek. Közben küzdenek a „szabadságért'4, „autonómiáért'4, de küzdenek egy kicsit magáért a háborúért is . . .) Ennek a sinfölszedésnek a druzok részéről stratégiai szempontból sók értelme nincsen. Ez „a44 vonat, ez a szomorú, ziháló, megrettent kis vasút Beyrouth és Damaszkusz között nem az egyetlen lehető közlekedési eszköz; a benszülöttek járnak gyalog, kocsin, s akinek van autója és föltétlenül utaznia kell, az jár autón — s ez mind egyformán veszélyes, vagy nem veszélyes, kinek milyen a szerencséje. S a francia csapatok elmasiroznak százötven kilométert, csapat- szállitási érdekek nem fűződnek ehhez a helyiérdekű vasúthoz. Beyrouth és Damaszkusz között jár a karaván s szállítja a kereskedők áruját, s ezt a karavánt a druzok éppen úgy megrohanják, vagy nem rohanják meg, mint a vasutat. Nem, a Beyrouth-Da- maszkusz-i vonat, ez a vánszorgó és begyulladt kis vouat nem életszükséglete a két városnak, teherautók is lebonyolítják szükség esetén a forgalmat; ez a vonat reklámvonat, ez a francia'presztízs vonatja, amit, úgy látszik, fenn kell tartani minden áron. A francia mandátum erősen megingott presztízse fűződik ehhez a vonathoz. A franciák presz- tizs-okokból ragaszkodnak hozzá, hogy a vonat járjon, és a druzok presztízs-okokból ragaszkodnak hozzá, hogy a vonat ne járjon. Ez a történet pendantja az essen! vonatoknak a Ruhr-megszállás első idejéből. A presztizs- vonat 12 kilométert megy óránkint; az utasok s a masiniszta minden zökkenőnél Állatira vagy Jehovára gondolnak, már ki hol van jobban beajánlva; a vonal fentartása sok pénzbe, sok izgalomba, sok emberáldozatba kerül. De a vonat jár. Lassan jár, az igaz; nem jár mindig, az is igaz. De végig ezen a 150 kilométeren a bakterházakban ott ülnek a bakterek, állítják a váltót, a szemafort, benszülött, sötét, sunyi bakterek. Sziriaiak. Franciabarátok . . . Franciabarátok? A francia kormányzóság egyidőben kételkedni kezdett ezeknek a baktereknek francophil szenvedélyeiben. A sineket gyakran vágták át, éjszaka, nagy csöndben, egy-két kilométeres távlatban a bakterházak között. A katonai megfigyelés egyes esetekben végre is kételkedni kezdett, hogy a merényletet a. druzok követték-e el? S a franciáknak talán egyetlen helyes pszichológiai cselekedete volt Szíriában, hogy a gyanús baktereket nem lövették agyon, hanem megfizették. Akinek a vonalán nem esik hiba, az kap havonta ezer frank prémiumot — a sziriai psyche reagált az ajánlat mély politikumára s a francia hadvezetőség most legalább biztosan tudja, hogy esetről-esetre csakunyan a druzok nyesik át a sineket . . . Néha leég éjszaka egy állomás. Néha őrükre nyoma vész egy patrouille-nak. Néha kisiklik a 12 kilométeres sebesség mellett is egy-egy vonat. De a vonat jár. * Négyen vagyunk a kupéban. S az egész vonatban, nem számítva a katonai fedezéket, talán harmincán. Nem tolonganak az utasok erre a vonatra ... Az egyik fülkében egy féltucat aktiv katonatiszt. Az összes többi fülkében, velem az élükön, mind aktív civilek. A háborúról nem esik szó. A kupéban keleti csönd. Nem azért, mert a kupéknak is fülük van; később alkalmam volt látni, hogy a sziriai nem tesz lakatot a szájára, ha mondanivalója van ... A három ur az én kupémban benszülött arab, de európai ruhákban, sőt feltűnően elegánsak; az arcbőrük fehér, a kezeik finomak. Az egyik kereskedő, a másik orvos. Mind a ketten damaszkusziak. Az orvos Párisban végzett. A harmadik ur valami állami hivatalnok, ahogy megértettem, körjegyző-féle lehet. Délfelé kialakul valami beszélgetés. Az ut irdatlan hosszú. A rozoga favagonok délfelé átfülnek, mint a kemencék. Védekezni nem lehet a hőség ellen. Apró állomások, ismeretlen arab nevekkel, ahol órákat vesztegelünk. A telefon csönget a bakterházban. A vonat érdeklődik, hogy szabad és biztos-e a következő tiz kilométer. A civilek nem szállnak le sehol. Lassan, gyanakodva mászik föl a vonat a hegyen. Soha szebbet, soha üdítőbbet, mint ez a nagy, üde, zöld kert, Szíria! Tiszta, majdnem elegáns apró városok; tiszta falvak, kőházak, rendes utak, zsúfolt kertek, nagy termés a földeken, pálmaerdők, gazdag plantáció. A falvakban feltűnően csinosan és tisztán öltözött emberek; a libanoni völgyben sok keresztény él, illetve az ország keresztényei, talán félmillióan, mind erre élnek; a lakosság, nagy tömege, négy és fél millió ember, mohamedán. De itt, ahol a vonal elágazik Damaszkusz felé (lenn a völgyben fekszik Baalbeck) még kereszt van a mecset ormán és az asszonyok nem hordanak fátylat. Az arcok, ezek az „évezredes keresztény arcok44, tiszta sémiták, — Cham, a durvább típus, nem járt erre, Sem, a finomabb vonásu, igen. Minden szántóföldön egy-egy Ruth áll és köti a kévét. Május van, itt már arattak. Minden ötszáz lépésre egy francia poszt: nyolc, tiz ember, színesek, vagy legionaris- ták. Utkeresztezéseknél, állomások körül drótsövények, — nem minden állomás megbízható, lehet, hogy itt már történt egyszer valami. Ez a háború nem beszél nagy jelekkel, fájdalmas pusztításokkal a tájból s mégis mindenfelé ráütötte a maga keserves, piszkos, gonosz pecsétjét erre a békés, gazdag, szelíd tájra. Állandó patrouille-ok vándorolnak a sinek mellett, hegyi öszvérek cipelnek gépfegyvereket. Sok repülőgép száll el naponta a Libanon felett. Ez a háború a repülők háborúja odalenn: Soueidához, a druzok fészkéhez, nem vezet ut, csak a levegőben. A hegyekben, á la Montenegró, ötven kecske- pásztor meg tud állítani egy ármádiát. „Sou- eida bombázása44 ez az álíószedés-ciin az újságokban, heten kint megismétlődő esemény. Ha a franciák elszánják magukat, hogy lefolytatják a végéig ezt az ostoba, kegyetlen, céltalan háborút, akkor nem tehetnek egyebet, mint lassan, hetenkint egy, két, három repülőtámadással kibombázni a világból ezt a 120.000 djebel-druzt ... De a franciák tudják, hogy ez az eljárás lassú, körülményes és költséges. — De Jouvenel unja Soueida bombázását ... — mondja az orvos. — De Jouvenel meg fogja kötni a békét . . . A franciákról nem nyilatkoznak. De Jouvenel ről szívesen. Az első rokonszenves francia, aki politikát csinál külföldön, óvatos. Tárgyilagos. Szabad keze van . . . S ami sokkal fontosabb a Libanon tövében: udvarias... Kelet urait néha (elég ritkán) nem lehet Utazás Damaszkuszba Utánnyomás tilos
