Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-20 / 139. (1177.) szám
^P®<ÍAT-/V\ACíS?AR-HIRIiAE 1926 junius 20, vasárnap. 8 — Mit suttogott? — kíváncsiskodott a lány. — Jó lenne meghalni... Már pedig, ugy-e, fiatal lány csak akkor keresheti a halált, ha nagyon boldognak, vagy nagyon boldogtalannak érzi magái. Ez eset szintén csalhatatlan diagnózisnak számit. Mert képzelje el: valaki vagy akkor dobja el magától az életet, ha már megunta, vagy még könnyebben akkor, amikor legboldogabbnak érzi magát, attól félve, hogy később roppant keserű lenne a kiábrándulás. — Érdekes. Én még az egyik esetet sem éltem keresztül. —Akkor nem volt komoly szerelmes. De várjon csak. Itt van a harmadik diagnózis. Együtt éltem egy lánnyal. Sokáig éltünk egymás szomszédságában. Csóknál, szerelmes, szép szavaknál tovább ritkán jutottunk. És egyszer csak, amikor szó volt róla, hogy el kell örökre válnunk, azt mondja a lány: „Csak egy pár hétig maradj legalább, aztán... nem bánom, hát... szeressük egymást, ahogy csak tudjuk!" Ha maga hallotta volna azt a hangot. Látta volna azt a piros, de mégsem szégyenkező arcot, azt a tűzben égő, barna szempárt!... És..- szerettük egymást. Legfeljebb önmagunkat csaltuk meg vele. ■i A fiú elhallgatott. A lány uj cigarettára gyújtott és idegesen fújta a füstöt. Most már ő kezdett csendes, monoton beszédbe. — Maguk férfiak még csak rájönnek néha a helyes diagnózisra. De mit szóljunk mi, nők, akik soha nem vagyunk tisztában a férfivel?! — Ahá, — most vallani fog — gondolta magában a fiú és egykedvűen nézett a lány szemébe. — ... Mi csak eszköz vagyunk, a maguk vágyainak eszköze. A fiú nem állhatta meg, hogy maliciózusan, hirtelen közbe ne szóljon: — Hát maga is tudja? Azaz, gyakorlatból, vagy valamelyik könyvéből olvasta?? A lány állta a gúnyos tekintetet. — Olvastam — mondta határozottan. — Hála Istennek, még nem kerültem férfihálóba. Megőrizett a hidegvérem, a belémnevelt józanság. — Ah, ügy? — szólt közbe a fiú és sajnálkozva nézte a gyenge teremtést, aki a maga negyvenkét kilójával olyan nyugodtan üldögélt mellette. — Talán... nem is közeledett még magához úgy senki... Szállodai takarékíüzhelyeket, valamint komplett konyha- berendezéseket a legjobb minőségben és legmodernebb kivitelben szállít „E R © §” Fraiiz WIníerEistz & Cö® kályhagyár Praha VIII., Královská fi. 366. Árjegyzék ingyen! — Nem. Ne gondolja, hogy nem tudok lelki életet élni, vagy félek talán a szerelemtől. Egyszerűen nem gondolok rá. Eltolom magamtól, mint fölösleges rosszat. — Mondja csak, — kérdezte a fiú — ugy-e nemrégen olvasta Erdős Renétől „A nagy sikoly“-t, hogy Henrik püspök tanítványának látszik?! — Oh, régen olvastam. És mondhatom magának, csak pillanatnyi hatást váltott ki belőlem. Ne gondolja, hogy szentimentális gondolkodású bakfis vagyok. Utóvégre, akkor nem mennék kenyérkereső pályára. De ... lehet, hogy nem is volt még alkalmam ... vagy talán van valami a viselkedésemben, ami nem melegeti fel a férfisziveket. — Lehet. —Valószínű. Majd... ha komolyan kell számítanom az életre ... akkor talán megválA nagy bujdosásba honfi bu kisérte. Csak a havas eső sirt, zokogott érte. Késmárk vára alatt leborult a rögre Rálehelte csókját s búcsút vett örökre. Rodostói portán nézte roskadozva Kincseit, palástját idegen orozza, Míg pántos pallosán sebzett keze reszket, Szive, lelke érzi a Krisziuskerésztet. Piros csizmák nyomát a szél betakarta Magyar temető lett Márvány-tenger partja, Nagy Bercsényi Miklós, Bezerédy, Bottyán, Sorban elindultak a halál robotján. Sok nemes vezérből nem marad meg egy se, Mikes is csak azért, hogy eltemethesse, Hogy megírhassa még a kedves néniének: Vitéz magyarokról véget ért az ének. De amikor meghalt egyszerre feltámadt, Mártírrá avatta őt magyar Bánat; Hiába ütöttek sírjára pecsétet, Magyar nagypéntekből egyszerre Husvét leit. Mig élt sok hívéből nem jött érte egy sem, Mert meg kellett halni, hogy vissza térkénén, Mert meg kellett halni, hogy a kassai dómba, Mint királyt temessék márvány koporsóba. Most felzug az ének, hangos, gyözedelmi: Nagy mártír, Rákóczi, jönnek ünnepelni. Trianon szögébe akadt magyar lélek Könnyel és virággal övezi emléked, Kapaszkodik: hozzád, sírod lett az oltár. Te, ki királyoknál nagyobb király voltál. De én hallom hangod: „Nincs itt még a reggel Sírom kövét addig ne emeljétek felé* * Halloni ahogy mondod, akik hozzád jönnek: „Hogy vezessem népem szebb magyar jövőnek} Én, aki elhagytam szép hazám, családom, Esze Tamás népét a lapuban látom? Öten összejönnek, hat pártot csinálnák, Vállveregetésért labancokká válnak. Aki hízelegve köszöni a morzsát, Kinek minden mindegy, megérdemli sorsát." tozom. Utóvégre a Szabó Jucik is csak: nők.I A fiú mosolyogva nyitotta ki a száját, de' abban a pillanatban erős hullámmal rezdült feléjük a muzsika. És amint a meleg emberpárával sűrített levegőben, keresztül-kasul vibrált a falak között a nóta, a fiú észrevette, hogy két nehéz könnycsepp ül ki a lány pilláira. Belülről jött melegséggel nem állhatta meg a fiú, hogy csontos nagy kezét rá ne tegye a lány soványka kis kezére s azt részvéttel meg ne simogassa. Mert a leány csúnya volt s egyedül csúnyaságával tudta leplezni a benne lángoló vágyakozást. — Szegény kis kollégám — mondta oda halkan a fiú és föltette magában, hogy egykét kellemes nappal helyreüti nyers őszinteségét ... Hej, Rákóczi, mégis nyakas kuruc módon, Pántos pallosommal kopogot ajtódon. Igaz, hogy mi rajtunk ősi átok gázol, De mi lesz belőlünk, ha te nem vigyázol? Úgy elfáradtunk a panaszba‘, sírásba‘, Hogy észre sem vettük: A nagy sir megásva. Veszti hitét néped kínos fájdalmába", S halálos fáradtan beleroggyan lába. Sírod kőtáblája nekem bezárt ablak, Bezörgetek rajta, nyugodni nem hagylak. Mint Nagypéntek után szétriadt taniivány Bolyongva jár néped kétség labirintján S nem mer a sziklák közt uj utat hasitni, Csak a múltért sírni és a jelent szidni. Reményt, vágyat, álmot, mindent kútba ejtett, Bocskait, Bethlent és téged elfelejtett. Ébredj, nagy Rákóczi! Te Krisztusi szellem, A munkácsi sáncra állj a romlás ellen. Tárogató sódnak parancsold meg újra: Bujdosó népednek gyülekezőt fújja. Ez a nép, kit Isten is dísznek teremtett, Fogja fel kaszáját, vágjon újra rendet. Akármennyi rosszat irt neki a végzet: Termő földdé teszi a munka a bércet. Szent lázadozással zörgetek ajtódon, Köny s vérét tékozló népemért aggódom: Ébredj nagy Rákóczi! Mondd, próbáljon élni, Csak a gyáva szokott a jövőtől félni. Ébredj nagy Rákóczi! Állj elébe, intsed, Hogy tarisznyájába Isten rakott kincset, Melyet semmi zsarnok el nem vehet tőle, Erőt, bátorságot merítsen belőle. Dicső Fejedelem üss szét mi közöttünk, Kik szép jövőnk fölé pókhálót kötöttünk. Holt kurucok élén nesztelen robogva Szállj közénk, kik ülünk babilon-romokba. Gyújts nagy szent őrtüzet Tátra havas ormán, Népednek, mely virraszt, dacosan, mogorván. Hadd lássa fényénél, hogy te itt vagy vélünk, Hogy csak addig élünk, ameddig remélünk. Iíersék János. Rákóczi ébresztése A kenyér Irta Sziklay Ferenc Éhes vagyok! — Hiába panaszkodom, nogy kevés nekem az étel, mert nagyétkű vagyok, nem segítenek rajtáim. Hatalmas aoélizomzatom megpettyhüdt, lábam reszket, ha az egyórás napi séta után feljövök a lépcsőn, S ha fáradtan végignyulok a kemény ágyon, forog velem a világ. Jelentkeztem maródivizitre is, kértem az orvost, segítsen rajtam, hisz nem halálra Ítéltek, de ha a két esztendeig — amíg büntetésem tart — igy koplaltatnak, belepusztulok! Az orvos ki is állította a bizonyítványt, javasolta a duplaporciót, hiába. Az orvos az egyetlen ember, aki itt nemcsak a gyilkost nézi bennem, de az emberi értéket is, a többi csak egy-egy sróf az igazságszolgáltatás gépezetében. Igazságszolgáltatás?! Nevetséges! Mit tettem én? Művész vagyok. Kellett valaki, aki mintát adjon, hogy a szépet köbevéssem az emberek számára, ő volt! Megmintáztam. Nem őt, de ő utána. Mindent. A tavaszt, a kacagást, az Életörömöt — ha jókedvű volt. De a Démont, a Bánatot is, ha szeszélyeske- dett vagy szomorkodott. Milyen színes volt a teste. Csupa élet, maga az Élet! Nekem? A művészetem forrása, az ihletűm, a múzsám. Belőle áradt rajtam keresztül az egész világ számára az élet értelme. Nélküle talán semmi sem lett volna belőlem, Vele emelkedtem világhírre. És elvették tőlem. Egy kiállításon valami perverz amerikai beleszeretett a szoborba. Nem a Szép kellett neki, az eszme, de a test, a kéj, amit beleképzelt a „Szerelem" mintájába. Kikutatta, ki volt a modell és elvette. Megvette! Pénzzel. Egyszer eljött Ö, mikor állnia kellet volna és nem akart levetkőzni. Azt mondta, szégyenli magát. Az amerikai telebeszélte a fejét, hogy szégyen az, az egész világ elé állani meztelenül. Hiába beszéltem, hogy nem ő az, de a gondolat, melyet a testébe képzeltem, buta volt, nem értette. Kérleltem, könyörögtem, nem használt. Tele voltam eszmével, reszketett bennem minden idegszál az alkofásvágytól s tehetetlennek éreztem magam nélküle, mint egy hegedűművész, akinek leszakadtak a húrjai. Hiába, — elment. * Másnap a Szalonba hívtak, hogy vevő jött a „Szerelem“-re. Csodálkoztam rajta, mert úgy szerettem azt a szobromat, hogy eszem ágában sem volt eladni, olyan nagyra szabtam az árát, hogy lehetetlen legyen megadni érte. Még meg is jegyeztem: — No, az csak valami dollármilliárdos lehet! És az volt. A vetéJytársam. Volt olyan tapintatlan, hogy magával hozta őt is. Fájdalom és harag tombolt bennem, ridegen kijelentettem : — Nem eladó a szobor! — De nekem mindenáron kell! — felelte gőgösen. — Az én szobrommal én rendelkezem! — vágtam vissza még gőgösebben. — A dupláját adom — bár a felét sem éri meg a kiirt árnak. — Ha minden pénzét nekem adja, akkor sem adom, pont. Engem nem lehet pénzen megvenni, elégedjék meg az ur, hogy megvette a modelljét. — De én, mint a miss vőlegénye, nem engedhetem, hogy menyasszonyom testén az egész világ bámészkodjék! — Azt hiszi, uram, hogy mindenki olyan állat, mint ön, aki egy művészi alkotás mögött a kéjes női testet nézi? Felpattant benne az amerikai önhittség. — így mer ön beszélni az Unió fiával? — Nekem nem imponál, akárki fia-borja, a szobor az enyém, azt tőlem el nem vehetik, ha az egész amerikai hajóhadat idekül- dik, akkor sem! — Majd meglátjuk! — Erei kidagadtak a halántékán a dühtől. Hirtelen fölemelte a botját s mielőtt megakadályozhattam volna, rásujtott a szoborra. Letörte azt a csodás vonalú kart, mely nekem szentség volt. Mely soha meg nem ölelt, melyet félénk szeméremmel érintettem meg, mikor kitapogattam bársonyos bőre alatt az izmokat, hogy egy titkos forma-szépsége se vesszen el. Fel- orditottam fájdalmamban, ő boxoló állásba helyezkedett támadóan. Nem vártam meg, elöntötte az agyamat a vér, egy ököl csapással leütöttem. Hát igazság az, hogy azért el ítéltek? Nem tudom mi lett Belőle. Hol van? Miből ól? Más biztosan nem úgy néz reá, mint én, mint egy Madonnára, de biztosan undorító állatiassággal élvezi azt az isteni testet. Azt hiszem, megőrülök, ha erre gondolok ! „Erős felindulásban elkövetett halált okozó súlyos testi sértés!" Jaj, de osunya ez! Hát nem az a másik volt a gyilkos? Nem ő ölte meg a szépséget, a Szerelmet? Engem!? Nem vagyok én százszor ártatlanabb, mint az az amerikai vadállat? * A fegyház igazgatója kijelentette, hogy a közönséges bűnösek nem részesülhetnek kivételes elbánásban, nem emelhetik föl az Csodaszer'* i. Roald Amundsen elérte az északi sarkot. Com- mander Byrd két nappal előzte meg Aanuaidsent az északi sarkon. — Az amerikai eucharisztikus kongresszusra nagyszámú európai résztvevő jelentkezett; — s igy tovább. Micsoda hétrnértföldes csizmákat készített magának az Ember, hogy számára már nincsenek távlatok? Hej pedig még nem is olyan régen de szűk határok közé szorították az ember mozgási energiáját s milyen mérhetetlenül messze voltak tőlünk ezek a játszva elérhető távlatok! Rengett a föld az ágyuk dörgésétől, a telhetetlen rög szomjasan szívta magába a kibuggyanó meleg embervért és a kavargó, egymást marcangoló emberbolyokat szűk határok zárták el a menekülés elől. Ezerkilencszáztizenötöt írtak ez időiben a történelem főkönyvébe. Harmattól csillogó júliusi hajnalon T. vidéki városka állomása előtt pöffögve, fújtatva torpant meg a gőzt izzadó mozdony s a kocsik öble villámgyorsan szippantotta tel a felszálló utasokat. Dübörögve gördültünk át a vasúti hid ivei alatt s mire a kattogás rendszeres zakatolássá hangolódott, kint voltunk a szabad pályán. A fülkében kelten voltunk. Csomagjaimat óvatos csendesen rendeztem el a hálóban s közben kedvtelve pihentettem szemeimet alvó utitársnőm gyönyörű szép arcán. A tökéletes metszésű fejét aranyglóriaként keretezte a hullámos, selymes hajtömeg, a csukott szemek sötét pillái árnyékos színfoltokat vetítettek az ivóira arcra s ebből a pasztellfinom alapból osattanó pirosán kínálkozott fel az összeszoritott száj. Ez a száj még némán is beszélt; a köréje barázdált keserű vonás átélt nagy lelki kinökról mesélt s az arc szokatlan sápadtságát magyarázta. Egy hirtelen zökkenés felébresztette a szép fiatal nőt s amint sötét, beszédes szemeivel reám tekintett — László Füiöp ecsetvonását véltem felismerni azokban. Ez az angollá lett magyar mester tud osak olyan csodálatos ragyogásu szemeket festeni... Rövid, ideges mozdulattal cigarettát veit ele* és a füst csakhamar sűrűn gomolygott a fejünk felett. Gyorsan és sokat szivott, szinte dacos mohósággal gyújtott rá újra és újra; karcsú szép ujjain, mint egy agyonra szitt tajfcékpipán, sárga foltok tanúskodtak az esztelen szenvedélyről. Hangja szintjeién, fojtott akkordokban csengett, mintha az a szája köré szántott keserű vonás szordinót parancsolt volna a torkára s csupán az időnként fel-felszakadó sóhajt engedte át szabadon a maga fájdalmas staccatóival. — Hadiözvegy volt. ■ Az urát, a húszéves szive vulkánijával forrón szeretett délceg huszárfőhadnagyot, orosz gránát szaggatta szét véres húscafatoknak — és kergette a kétségbeesés szédületes örvénye felé ezt a szép, fiatal asszonypaláhtát. De az izmos fiatal teste egészséges Éleftösztön- energiát termelt s a fájdalomcsillapító öngyilkos- sági szándékot már a gondolatcsirájában elpusztította. Nem tudott öngyilkos lenni ez a párjától megfosztott, szivében meglopott asszony, bár két kézzel pusztította, gyilkolgatta fiatal életének duzzadó erőit. Undorodott a cigarettától, mégis tucatjával szivta magába a gyilkoló nikotint. Nagy őrjöngő fájdalmának a megszükült országhatárok szorító abroncsot kovácsoltak. Futott önmaga elől, szabadulni akart bibormeleg emlékeitől és tönkre akarta tenni önmagát, azt a húszéves, viharző, termő erőt. Napokig ült vonaton, leutazott Kecskemétre és étkezési adagomat, mert arra nincs fedezet a költségvetésben. Kértem, engedjék meg, hogy magam élelmezzem magam, vagy fizessem magam a nagyobb adagot. — Az csak a politikai bűnösöknek van megengedve — volt a válasz. Hát ez a humanizmus! Ez az igazságszolgáltatás! — Én közönséges bűnös! És a hazaáruló, a társadalmi rend fölforgatója a kiváltságos! Javít azon a börtön? Ha kiszabadul, folytatja ott, ahol elhagyta. Én gyilkoltam volna, ha engem nem ölnek? És fogok még gyilkolni, ha megélem a szabadulást? Nem! Nem élem meg! Nem bírom ki két évig! Halálra vagyok ítélve csupa humanitásból. — Egy normális embernek elég kell hogy legyen az adag! — okoskodott az igazgató. — Arról nem tehet az állam, hogy valakinek gyomortágulása van. Majd összeszűkül! — toldotta meg hahó tás gúnnyal. Méregettem az izmaimat, le tudnám-e ezt is úgy ütni, mint azt a másikat. Dehogy tudnám! Talán a vésőt és kalapácsot se bírnám már fölemelni. Halálra szántan kullogtam vissza a cellámba . . . * Csak legalább azt engednék meg, hogy dolgozhassam. Úgy szeretném tudni, hogy csakugyan ő adott-e nekem alkotó erőt, vagy az csak képzelődés volt? Magamtól is menne? Álmomban alkotok. Lázasan, sietve . . , olyan különös! Tudom mindig, hogy csak álmodom s nem akarok fölébredni, hogy tovább tartson a kínzó boldogság, amit a munka ad. Borzasztóan szenvedek! Csak egy maréknyi agyagot kaphatnék! Az udvar macska-fejű kövekkel van kirakva. Mért nem
