Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-13 / 133. (1171.) szám
^RX<ÍM:A^<&£R.HÍWiAe 1926 junius 13, vasárnap* N Szent Norbert fehérreverendás papjainak gödöllői otthonában Budapest junius eleje. A misének vége, utána a kápolnából kiözöu- lenek az emberek a napfényben fürdő udvarra,— ha ugyan szabad igy nevezni azt a virágos teret, mely a gödöllői fácános pompás fái között, az uj premontrei gimnázium hatalmas épülete előtt elterül. Csupa rég nem látott arc, régi jóbarát és ismerős. Csiszdrik János püspök siet végig az udvaron, mindenki köszönti, mindenki ismeri, — hiszen ő is a premontreiek növendéke volt valamikor. Ott Stuhlmann Patrik dr., az intézet rektora beszélget a köréje csoportosultakkal. Itt Kovács Lajos dr. a gazdasági igazgató. Mindenfelé halavénykék gombos fehérreverendáju premontrei tanárok beszélgetnek volt növendékeikkel és iskolatársa ikkal. Látszik mindenkin, hogy örül a barátságnak, az összetartásnak, mely összehozta ezt a szép társaságot. De hamarosan szétoszlik a közönség, mert mindenki látni akarja belülről is az uj gimnáziumot és nevelőintézetet. Hangos csoportok töltik meg az épületet, bejárnak minden zugot. Van mit megcsodálni. Mint valami angol főúri nevelőintézet, olyan az egész épület. Mindenütt hófehér ség, minden ragyog, a fogasokon szép sorjában a diákok magyarszabásu köpönyegei. Lent a pincében óriási gépházak, fürdőtermek, a technika minden vívmányával felszerelve. Könnyen elképzelhető a főépület nagysága, ha tudjuk, hogy folyosóinak hossza, a léposőkázak nélkül, két kilométer! — Bizony elfáradt mindenki, amig végigjárta az épületet. De van hol megpihenni. Kivonult a közönség az erdei iskolába, ahol meleg nyári napokon tanulnak a diákok. Padok és dobogók a hüslombu fák alatt, ennyiből áll az erdei iskola egész berendezése. Fehérhaju öregurak, asszonyok, fiatalemberek, vidáman kacagó asszony és leánysereg tölti meg a padsorokat. Mindenki örül, hogy ismét iskolapadban ülhet és egymásután kerülnek elő a régi diákköri kalandok. Váltig unszolják az intézet végtelen kedvességü magyar tanárját, Balogh Ányos dr.-t, hogy tartson nekik előadást. — Aki rossz lesz, azt tessék kitérdepeltetni — mondja mosolyogva egy kipödört íobérbajuszu öreg ur. Balogh főtisztelendő mosolyog, de nem akar előadást tartani. Erre az előbbi öregur felül a katedrára és ő kezd beszélni. Először csak mosolyog a közönség, de az ellenállhatatlan humor nyomán hamarosan oly vidám kacaj fakad, hogy félbeszakad az előadás és elvonul a közönség beljebb az erdőbe, megnézni, ami még megnézni való. Én ott maradtam a padok között. A lombok közül oda látszott a monumentális épület homlokzata. Köd ereszkedett a szemem - élé* * — és' álmodni kezdtem... ‘ Honfoglaló vitézek robognak... Szent István király... A ködből hatalmas épületcsoport merül föl, a várhegyfoki monostor. A XII. században már a jászéi monostor is áll. Magasan ragyog a magyarok szerencsecsillaga, a premontrei rend tanítja a népet, földet művelni, építeni, egy évszázadon keresztül. De kelet felől lángba borul az ég alja, száguldó tatárcsordák perzselik fel az alig felépült magyar városokat és falvakat. A mu- hipusztai ütközet után maga Béla király is hontalanul bolyong Dalmáciában ... Azután elvonulnak a tatárcsordák, a premontreiek ismét dolgozni kezdenek, három évszázadon keresztül tanítják ismét a népet. Akkor dél felől dördülnek meg az ágyuk és Mohács után ismét gyászba borul a haza. De a premontreiek ismét ott vannak mindenütt, ahol szükség van rájuk, mig II. József feloszlató rendelete útját nem állja munkájuknak. Nem sokáig. Ferenc császár, a kassai, rozsnyói és nagyváradi gimnáziumokat bízza rájuk. Eleget tesznek a megbízatásnak. A szabadságharc alatt ismét ott küzdenek a magyar seregben. Aztán jön Világos, a nemzet ismét letiporva hever. De a premontreiek most sem fáradtak, nevelik az uj magyar nemzedéket. A nemzet és királya megbékélnek egymással és az első alkotmányosan kinevezett magyar főpap Kaczvinszky Viktor, a jászói prépost. Ismét magasra emelkedik a magyarok csillaga, hogy ötven év múlva lebukjon a sötét homályba. Trianon három részTe szakította a jászói premontrei rendet is. A gyönyörű anyamonostor, a Castrum Jasoviense, ott maradt Szlo- venszkó területén a kassai s rozsnyói 'endházak- kal s iskolákkal. De a csehszlovák kormány elvette ezeket az országos hirü intézményeket a kiváló képzettségű fehérpapoktól, a rozsnyói gimnázium gyönyörű épületébe katonákat szállásoltak, a kassai főgimnáziumot egyszerűen állami reál- gimnáziummá alakították. A váradszcntmártoni ház, Felix-fürdő s a nagyváradi társház meg gimnázium román területre jutott, Magyarországon maradt a budapesti Norbertinum hittudományi és tanárképző intézete s két évvel ezelőtt adták át rendeltetésének a gödöllői monumentális gimnáziumot s rendházat. A nap szemembe csillant, a múlt köddé foszlik és előttem áll a jelen a hatalmas épület képében, mely merész formáival fennen hirdeti a magyar kultúra dicsőségét. Nagy Sándor és ’Glatz Oszkár freskói, Stróbl Zsigmond szobrai a magyar művészet dicsőségét hirdetik. Nem pusztultak el a premontreiek és uj hajlékot teremtetlek a magyar kultúrának. Ebédelni hívnak. A virágdiszes asztalokon vörÖ3 bor szikrázik a poharakban. Stuhlmann Patrik dr. szólásra emelkedik: — Üdvözlöm megjelent barátainkat! Köszöntőm őket! Ez a kirándulás annak a végtelen ragaszkodásnak és szeretetnek a bizonyítéka, mely a rend és volt tanítványai között fönnáll. Mi az üldöztetésnek és jogfosztásnak oly nehéz kálváriáján mentünk keresztül, hogy végtelenül jólesik ez. a ragaszkodás. Mi is azt adunk cserébe, hiszen a ti sikeretek a mi örömünk és a ti sikertelenségetek a mi bánatunk. Nem panaszkodom, csak egyet kívánok, hogy adjon a jó Isten dús napokat, a mi drága hazánknak, Magyarországnak! Zugó éljenzés felelt a rövid, de megható szavakra. Az ebédet kis ünnepség, majd a magyar egyenruhás intézeti ifjúság tornagyakoriatai követték. Amikor a nap lebukott vörös izzón a hegyek mögé, elbúcsúztunk kedves házigazdáinktól, a fehérpapoktól. A vonat nagyot füttyeníve indult a csillagfényes éjszakába. Egyideig még látszottak a gimnázium kivilágított ablakai, mint a magyar kultúra őrállójának fénylő szemei. Azután azok is belévesztek az esti ködbe. Nyulászi Gábor. ISTENEK NYOMÁBAN Afrika Utánnyomás tilos Alexandria, áprilisban A Cap Polonio reggel hat felé csöndese ob lesz, ötnapi szakadatlan munka után mintha elfáradt volna a hajó szive, s ez a nagy csöndesség, az élállitott motor, mindenkit felébreszt; néhány perc múlva mind előmászunk a kabinokból, fel a lépcsőn, az étterem ajtajában meg kell dörzsölnöm a szememet: fehér burnuszbán, vörös tarbusban, feketén áll Aladin Afrika küszöbén és egy óriási lámpát tart a kezében, azt a bizonyos lámpát, ami megvilágítja az ezeregyéjszaka csodáit. Olyan természetes mozdulattal tartja a lámpát itt a hajón, az alexandriai kikötőben, reggel hatkor, hogy se kételkedni, se meglepődni nincs időm; ásítok, az ablakon át látom a minaretteket, a khedive nyári palotáját és a háremet, látom a sirályokat a tenger fölött, kik Marseille óta hűségesen kisértek, s most az intendáns kajütie előtt vijjognak, afrikai sirályok, a baksisért; s látom Aladint, aki félreérthetetlen mozdulattal tartja elém a lámpát, aztán az öt ujját, amivel hatszor int a levegőbe s félreértések elkerülése végett - franciául is hozzáteszi: trente piastres! , . . Néhány pillanat és az álom eloszlik: kiderül, hogy Aladin belógott a többi Aladin- nal a hajóra s a lámpát, ami egy közönséges elektromos éjjeliszekrény-lámpa, lopta valamelyik hotelben s helyes üzleti érzékkel most eladásra, illetve megvételre kínálja itt a hajón a nemes idegeneknek. Más magyarázat nem lehetséges, mert egyrészt valószínűtlen, hogy Aladin életében lámpakereskedelemmel foglalkozik, másrészt, hogy utazója lenne a Wertheim-áruháznak, aki már reggel hatkor kötéseket iparkodik csinálni a frissen érkezett hajón; a lámpa ennek az Aladinnak egyszerűen egyetlen földi vagyona, amit lopott valahol, amihez Allah kegye hozzájuttatta valahogyan s amit most széles és barátságos mosollyal kínál eladásra és hogy jobban megértsem, arabul is ismétli, hogy vegyem meg, mert igazán olcsó, harminc piaszter. A steward észrevétlenül megjelenik és kirúgja Aladint, aki sértődés nélkül inai lefele a hajólépcsőn; de a következő pillanatban uj és uja-bb arabok jelentkeznek Kelet bazárjainak összes áruival: ámbraláncokat, Andalúzia és Levante illatszereit, perzsaszőnyeget és damaszkuszi cukortartót, cigarettát és csibukot kínálnak óriási kereskedelmi szellemmel és folyékony beszélőképességgel, persze arabul; öt perce érkeztem meg Afrikába, de nagyjából már most megvásárolhatnám mindazt a fölösleges és ízléstelen tárgyat, amit aztán később fáradságosan kellett összeszednem Konstantinápoly, Szmirna és Kairó bazárjaiban': török kávémasinát, bey- routhi shawlokat és levantei rózsaolajat, ami egyébként mind szolid áru, mit a védjegy is bizonyít: „Made in Germany“. Éktelen üvöltés harsan föl a kajütablak előtt s a hajó kapujában, a lépcsőn egy vad és félmeztelen horda bukkan föl, kék, vörös és sárga rongyokban, fogcsattogtató turbános arabok, élükön a vezérrel, egy vészjóslóan komor egyiptomi úrral; akkor megmagyarázták, hogy ezek a hordárok, akik megrohanják az utasokat és mindent ellopnak, ezért gyorsan le kell zárni a kabinajtókat, majd az American Express elszállít mindent; de nekem magyarázhatnak, én tudom, kik ezek a fogcsattogtató arabok s ki az élükön ez a komor ur: Ali Baba és a negyven rabló. * Husvét vasárnapja van, az idő meleg és az ég borús: a város tele van virággal, színes, szagos, különös afrikai virágokkal, mindenki virágot visz a karján, de aztán kiderül, hogy a nemes növényeket mindenki szeretné eladni. Előkelő kocsisok kínálják fogataikat, de mit nekem most előkelőség: beugróm egy autóbuszba (Afrikában először és utoljára), hagyom magam vinni a városon keresztül, uj földrészen vagyok, uj országban, a néppel kell érintkezni, az ő jármüveiket használni, velük élni, enni, aludni, az ő szokásaikat követni. Jellah, gyerünk. Az autóbusz Ford műhelyében készült és régebben teherautó volt. Egy szellemes ötlettel néhány deszkát fektettek végig a közepén s az egészre sátrat húztak, a kormányhoz odaült egy arab s az autó homlokára arab Írással kiszögelték az útirányt. Az egész rendkívül egyszerű és tele van udvarias arabokkal, akik helyet szorítanak és érdeklődéssel várják a fejleményeket. Én is. Kalauz nincsen. Ezt a tisztséget a soffőr egyik rokona, egy idősebb és előkelő arab, vállalta el, aki szótlanul és méltósággal tartotta elém a markát, hogy fizessek. Mármost fizetni valamit Egyiptomban, különösen az első félórában, ha megérkezik az idegen, nem olyan egyszerű: a pénzek kizárólag orientalisták és arabok részére készültek, arab számjegyekkel és a szultán névaláírásával, ami mindenre jó, csak arra nem, hogy az európai kiismerje magát, mennyit ér a pénzdarab, amit a kezében tart. Ezért, minden esetre, adtam egyet, egy kicsit. A rokon, aki igazán rokonszenves és előkelő arab volt, intett, hogy kevés, adjak még. Erre adtam még egyet, egy nagyobbat. Ezt egy ideig folytattuk, az összes arabok érdeklődése mellett, akik lesték, hogy mikor fogom megunni? Mikor a negyedik pénzdarabot adtam, a soffőr a kormánynál csöndesen röhögni kezdett, örült, mert husvét volt. Erre nem adtam többet. A rokon rögtön felhördült és kétségbeesetten tartotta mind a két markát, hogy adjak még, adjak minél többet, mert minden pénz kevés. De mikor komoran ránéztem és intettem, hogy egy vasat se adok többet, azonnal megnyugodott, a soffőr is tülkölni kezdett, az arabok visszaültek a helyükre és a városi autóbusz elindult. Jegyet viszont nem adtak. Még jegyet is, husvétkor? Később persze jött az ellenőr, kérte a jegyet, lógott a teherautó oldalán és nem nyugodott addig, amig nem vettem tőle egy szép kék cédulát egy egészen kis pénzdarabért; ami nekem tetszett, az az utasok viselkedése volt, akik csöndesen ültek és szemmellátha- tólag Allah végtelen bölcsességére gondoltak, aki marha idegeneket vezényel időnként a szegény Egyiptomba, akik aztán kénytelenek kétszer megváltani a jegyet, mert élni kell; nem akadt egy közöttük, aki elárulta volna, ho^y már egyszer fizettem valamit. így érkeztünk meg, vitatkozva, én az autóbuszban s az ordító ellenőr a sárhányón, Alexandria főterére, a tőzsde elé. Itt már Afrika szivében voltam és leszálltam. Afrika szivében ezt láttam: először egy angol kaszárnyát, szép vasárnapiasra ki- subickolva, a bejárat előtt gúlákba rakott ágyúgolyókkal és két khakiruhás Bobbyval, akik szőkén és vállukra rakott szuronyos fegyverrel jártak a kapu előtt fel és alá. Aztán egy klubterraszt, a kaszárnya angol tisztjeivel az asztaloknál, pipával a szájukban és Daily Mail-lei a kezükben s minden asztalon egy üveg whyskivel. Aztán egy angol templomot s a templom előtt vasárnapi angol ladyket, hófehéren és illatosán; aztán Kordnak egy óriási üzletét; aztán egy újságos kirakatot, tele a legfrissebb angol és amerikai napilapokkal; aztán egy borbélyüzletet, a bejárat fölött csillagos amerikai rúddal s a kirakatban a velszi herceg, Mary Pickford és Pirandello egy-egy jól sikerült. fényképével; aztán végre a tőzsdét, egy óriási épületet, a gyapotpiac egyik legfontosabb tőzsdéiét, ami persze husvét vasárnap is nyitva volt — s csak itt kezdtem magamhoz térni és sejteni, hogy mégis Afrikában vagyok, mert a tőzsdetagok tarbussal a fejükön hallgatagon és illedelmesen ültek a följárat lépcsőin, egy-egy borostyánolvasót tartottak a kezükben s szótlanul cigarettáztak, elleniében a párisi tőzsdével, ahol ilyenkor, délben tizenkettőkor, vérbeborult szemű európaiak már egymás torkát szorongatják a mindennapi falat Oil Trust Company miatt. S mindezt fedezte a két Bobby, ezt a képet, a ladykat, a kaszárnyát, a templomot és a tőzsdét, szuronnyal a vállukon és brit hűséggel a szivükben. Ezek a Bobbyk állanak őrt Afrika kapujától végig az egész Keleten, Ázsia kapujáig, Kantaráig, a Szuezi- kanálisig; azontúl t. i. már nem kettesével látni őket, hanem századokban, végig egész Palesztinán és még az Isten tudja, hol, ahol pamut terem. A bajonettes angol katona az első és az utolsó ember, akivel az utas Afrikában találkozik. Ami közben van, az a Kelet: fekete és színes embermilliók, cifra, félvad és félmodern városok és nyomorúságos vályogfalvak, féktelen gazdaság és elképzelhetetlen nyomor, vallások és tébolyok, kegyetlenség és fanatizmus, 65% trachoma, a maradék vérbaj és pestis, szultánok és rabszolgák, Ford-autók és a villamosmegállónál Mekka felé fordult arccal térdelve imádkozó emberek, hárem és whyski, % piaszteres napszámbérek és öt effendi, akiknek kezében van egész Egyiptom földbirtoka, torzan vigyorgó, hideg, halott bálványok és angol mérnökök, akik megépítik a Nilus-gátakat, villanyt vezetnek a fáraók sírjába és vasutat építenek a sivatagon keresztül, ahol valamikor a zsidók vándoroltak Egyiptom húsos- fazekait elhagyva az ígéret földjének ínségei felé, —- már semmi nem egészen érintetlen s az egész mégis évezredek óta változatlan, mintha az élő dolgok végső arcát ma se tudná itt formálni más, mint az a két erő, ami évezredek óta megszabja mindennek, ami itt él, formáját és végső karakterét: a nap, ez a kegyetlen és örök nap, s a viz, ez a titokzatos és hatalmas Isten, a Nílus. Minden megváltozott és semmi nem változik itt; Anglia lekülde a szuronyait, szérumait és mérnökeit s cserébe elviszi a gyapotot, Moszkva leküldte az ügynökeit és uj Isteneket ajánl a régiek helyébe, — Afrika tűri mindezt, mint egy tunya nagy állat, ami ostoba és fáradt ahhoz, hogy lerázza testéről az idegen parazitákat s álmodik a viz mellett és a nap alatt tovább. * Alexandria nem „érdekes város", a turista innen az első vonattal továbbszökik: a város, ahol Thaisz élt és Paplinucius szenvedett, ma csakugyan olyan, mint a keleti negyede valami európai metropólisnak, az építkezés rossz párisi exportáció, — minden hamis és meghamisított, ami még tiszta Kelet, abba belerágta magát valami lélektelen civilizáció, s ami európai, azt elszennyezte a Kelet; a francia befolyás ebben az egyetlen városban erős még, ami nem zavarja az angolokat abban, hogy kaszárnyát építsenek a város főterén. Az egész város mintha gazdátlan lenne, a régi gazdák elköltöztek, az uj még nem állított be hivatalosan; a két Bobby csak a rend kedvéért sétál itt szuro- nyosan, mert nincs más dolguk . . . Egy utcával odébb, az európai negyed mögött, persze minden színével, szagával, hangját a! föl- csap, ordít, sistereg, kínál, fetreng, á . :vük, cs, ikozik a legtisztább Afrika: vályogSzlovenszkó legnagyobb üveg- és porcelánüzlete wemaéamKsk Pausz T. Koiice, Fö-utca 19. $z. (Telefon 33.) 5300 A Rosenthal és Meissen porcellángyárak vezérképviselete. 4
