Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)
1926-05-01 / 100. (1138.) szám
^>yATOAGiAI-MA)gVARHIRLAPÍRODALMI-MELLSKLET& ♦ <. .áOXií^M A*7.£V.aBi^i^^^rt5Kiflffl6WB«MRaeaBagMMMnWBMMMMWBBMMBBWBWWMWWMMMl^ WflIIDIWII Ullll^TITIllWf 1^-UáV.t ,Mu.,.iM» íróknak és Közönségnek! A Prágai Magyar Hírlap a mai naptól engem bízott meg a „Magyar Vasárnap'4 szerkesztésével. Ilyenkor úgy illik, hogy az uj szerkesztő programot adjon. A programomat két szóba sűrítettem össze: munka és béke. Itt és ott, az orvosok és felcserek, akik a szlovenszkói és ruszinskzói magyar élet árverésén: az irodalmon rajta tartják a kezüket, különböző diagnózisokat állapítottak meg róla, mintha beteg volna. Beteg is talán, de amolyan gyermekbetegség a baja, melyen minden fiatal szervezet átesik, mely talán megijeszti az aggódó szülőket, de veszélytelen, szükséges rossz. Csak a nagyképü orvosok és a gyógyulásból maguknak tőkét kovácsoló felcserek kerítenek nagy feneket alájaA konzíliumok ideje lejárt, nem beszélni kell a betegségről, de tenni ellene s az irodalomban tett az irás. Bevallom, engem is megijesztett a láz egyidőben, — tavaly nyáron, — inkább az, akkor avatatlanoknak hitt, ma több hónapos lehiggadás után jószándékuaknak elismert, de túlzó diagnoszták lélek-harang kon- ditása s magam is beleestem abba a hibába, hogy beszéltem tettek helyett. Gsak a hitemnek adtam akkor is kifejezést, hogy a szlovenszkói magyar irodalom élő valóság és életképessége biztosítva van, ha szeretetteljes ápolást kap a közönségtől s öumaga is igyekszik kifejleszteni belső erőit. Szánom-bánom, ha a vita hevében valakit is megbántottam. Kötelességemnek tartom ezt megmondani, mikor a kész irók foglalkoztatását, a közönség és a fiatal írógárda nevelését az én kezembe teszi le az ország legtekintélyesebb lapja, mert programom, amint mondtam, a munka és a béke. Munkásságra hívom fel Szlovenszkő és Ruszinszkó összes íróit, munkára a tisztul- tabb ízlés, az irodalmi szellem és a magyar nemzeti érzés fejlesztése érdekében. Irodalmi hitem szent háromsága ez a három. Egyik a másik nélkül nem lehet fokmérő. Maga a tisztult Ízlés irodalmi érték nélkül nem irodalom, s tisztult ízlés nélkül a legerősebb irás is lehet program, propaganda, de szintén nem irodalom. A magyarságot nem mérem szűklátókörű, kicsinyes sovinizmussal. Minden igaz emberi alkotás, ha magyarul és magyarán íródik egyúttal nemzeti is. Nem kell a „sok haza puífogatás44, a görögtüzes kirakat magyarsága, bent a szívben kell, hogy éljen a magyar nemzeti gondolat s mint onnan kiáradó láthatatlan erő kell, hogy vezesse az író ember tollát. Ám kell a magyarság, mert a nagy irodalmakat éppen fajiságuk tette elismertté és nemzetközi értékűvé. És békejobbot nyújtok mindenkinek, akik szavaimból azt hitték, hogy ellenségük vagyok. Ki kell jelentenem, hogy soha senki iránt ellenséges érzést nem tápláltam, ha kivágtam mellem és ökölbeszorult a kezem, azért volt, mert féltettem az eszmét! Vagy egy eszmét, mely azóta valóságba érett s igy megszűnt az ok is, amiért akkor, — természetem és egyéniségem ellenére, — páncélos, pergőtüzes harcot riadoztam. ügy érzem ma, hogy köztem s akkori ellenfeleim közt nincs ellentét. Csak az utunk lehet más, a cél azonos. Én talán, mint pedagógus, a római pedagógusok példájára ed- diga dicséret cukros süteményével csalogattam fiataljainkat munkára, kedwirágo- kat ültetgettem utam mentén, hogy öröm legyen nekik a haladás. Mások — talán szigorúsággal akarták megrostálni a hivatottakat és hivatatlan törtetőket, az „abszolút érték44 akadályait gördítették az útra: akiben nincs erő, hogy vegye a gátat, maradjon el. Kinek van igaza, nem tudom. Mások irodalmat akarnak, én irodalmi életet. Hiszem, hogy az én utam a helyes, hiszen bo- tozni való lennék, ha meggyőződés nélkül csinálnék valamit is, de a meggyőződést tisztelnem kell másban is. Szóval: szeretném likvidálni a harcokat, mind, amik lezajlottak s amik esetleg el jövendők. Én ezentúl nem vitázom, mert kár minden percért, amit meddő vitára pazarolnánk. Dolgozzunk!. Utam a régi, de viszek magammal egy szerszámot: a kritika nyeső ollóját s a vadhajtásokat, fattyuágakat lenyesegetem, szeretettel, de szigorúan, hogy tetszetős formájuk ne lopja el az életerőt a gyümölcs- érlelő ágak élői Kérem az eszmében társaimat, írókat, poétákat, művészeket, kövessenek az utamon, kérem a közönséget, kisérje figyelemmel utunkat magyar életünk szent-hegye felé s támogassa munkánkat tettel és áldozattal, hogy el is érhessük azt! Tanítani szeretnék, de tanulni is, soha nem ültem a tekintély lovára, ezentúl sem akarok, gyalogosan szeretnék járni, nem is az élén, de a lelkes csapattól körülvéve. Tanulva szeretnék tanítani, mert minden jószándék tanulság lehet annak, aki megérti. Sziklay Ferenc. fiz egyigazság Irta Szombathy Viktor Csendes zsibongás töltötte meg a végeláthatatlan, szellős és világos munkatermet. Szanaszét elhelyezett padokon emberek ültek s csendes elmélyülésük bensősége kivetődött átszellemült arcukra is. Olvasót pörgettek, szemüket igazhitűén sütötték le, mert a szent fanatizmus és a való-lélek heve járta át mindegyiket. Ezért a farizeusok helyet itt soha nem találtak eddig. Mások könyvekbe merültek s a csendes szemlélődésnek adták át magukat. Voltak azonban sokan, akik ablakhoz tolt asztalukon öles incunnábulumok, foliánsok, vagy miniatűr kis könyvek soraiból olvasták ki az élet örök igazságait s alkották az emberek számára a megdönthetetlen vallást. A vallást, amit a Nagy Próféta hozott az emberek közé. A vallást, melynek egy alapvető igazsága volt: a szelidséggel társult jóság. Veröfényes nap tűzött be az üvegablakokon. Sokan kinyuitóztak az emberek közül s l... . ... sz eretettel nézték szomszédjukra, ha azok még verítékkel fürösztve gondolkodtak tovább a nagy művön. Fecskék röppentek be a nyílásokon s hangos csevegésükkel mosolyt derítettek az embereik arcára. Kint langyos szellő fujdo- gált s megrezegtette az ezernyi fák sötétzöld leveleit. Együtemre nyújtózott ki mind. Együteműé állt fel, hogy pihenjen. Végtelen egyöntetű?: ég ölelt át minden embert. S akkor, mikor a vér szabadon zsibongott görnyedező testükben, mikor a hosszú üléstől, elmélkedéstől ellanyhult izmok jól- esőn rándultak össze, a boltozatos terem felső végén, ahol a bölcs aggastyánok tanulmányozták ki tudja milyen időik óta a Nagy Eszmét, felkapaszkodott puha szőnyeges emelvényre a leghosszahhszakállu tudós, aki hit szerint még látta a Nagy Prófétát és szokatlanul fiatalos hangon beszédbe kezdett. Hangja lágy volt és dallamos, ahogy végigzengett a szertelen sok emberfül között. Testvéreim 1 íme, eljött az idő, hogy elmélkedésünket immáron élőszóval, zengzetes hangon is egymás tudtára adjuk. A Nagy Próféta földi küldetése véget ért, mikor eny- nyi sok tanítványt hagyott maga után és rájuk bízta a Tant: a szelídséggel társult jóság megőrzését. A Nagy Próféta elköltözött, de lelkét örök időkre nálunk hagyta. Mi átvettük a tanítását s hitté formáltuk, vallássá szélesítettük. Az emberi rosszaságot kiirtottuk, nincs többé harc, vér és üldözés: a Nagy Próféta tanítása beteljesedett, a szelidséggel társult jóság megkezdi életét. Megpihent a beszédjében. Mindenki szótlanul bólintott. Aztán folytatta: — Testvéreim! Egyszerű ez a Tan igy, ha pusztán az Egy Követelményt mondjuk el. Ám nehéz odáig az ut, hogy ezt elérhessük. Magyaráznunk kell a dolgot, hogy mindenki megérthesse. Ti elmélkedéseitekben eljutottatok a legbensőbb lényegig, mely lényeg egy és megingathatatlan. A nagy, közös eszmét fogjuk szétvinni és istápolni. A 1 nagy közös eszmét, melynek lényegéről csakis egyféleképpen gondolkodunk s azt hiszem, nem teszek rosszat, ha ezt összefoglalva im elibétek tárom. Ismét megpihent. Öreg volt. — Úgyis ismerjük — legyintett egy hátrább álló —, de azért csak mondd! Jó ezt most fenszóval is hallani, hisz úgyis egyféleképp értjük. — Jóság, Szelidség, Testvéri szeretet: ezt hirdette a Nagy Próféta — kiáltotta a szónok. íme: az egy követelmény hármas felosztásban. Mert, jól jegyezzétek meg: szimbólum a hármas tagozás, mely megadja, összeforrva, az egységet. Az előbbeni közbeszóló feltartotta a kezét: — Talán nem egészen helyesen értelmezed, Atyám! — Miért? — A Nagy Próféta csak egyet mondott s úgy is kell hinnünk . . . — A Nagy Próféta azonban , úgy értette, ahogy én mondom — intette türelemre az ősz tudós a heveskedőt. Többen rosszalólag csóválták a fejüket. — Tehát — folytatta tovább az ősz —, ez a szimbólum, a három feltartott ujj emlékeztessen a hármas tanításra. így tette a Nagy Próféta is, mikor haldokolva itthagyta a földi világot. — Erről nem tudok! — kiáltotta közbe egy másik hang. Sokan csititani kezdték. — Pedig igy van! Ott voltam akkor . . . — Nem jól emlékszel — vágta vissza az előbbeni —, hisz a tudós Írások, az egykorú krónikások erről nem emlékeztek meg. Apokrif vagy 1 Az ősz tudós izgatottan igazította meg a köpenyét. Páran mellé álltak s biztatni kezdték. Mások viszont az izgágáskodó mellé tömörültek s azt biztatták csendes szóval, de erős hatással. Egy nagy rész pedig különvonulva, hangtalanul figyelte a vitát az isteni szelidségü jóságról. Kis idő múlva az ősz újra kezdte. — Sajnálatos dolog, hogy nem fogadjátok el egyedül érvényes magyarázatomat. Pedig már szimbólumot is szereztem néki s mindazok, akik e hit követői vagyunk: ezt a jelt viseljük messziláthatóan . . . Szólt és egy fából készült gyűrűt mutatott fel a tengernyi embernek. Hivei mellé állottak és szeretettel tapogatták végig a gyűrűt. — Isteni származású! — adta ki a szentenciát egy másik öreg. A várakozás csendjében éles hang csattant el. A nagy terem alsó végén rohanni kezdett egy férfi s karját előrenyujtva kapaszkodott egy asztaltetőre. — Nem fogadom el! — harsogta harsányan. — Nem fogadhatom el az önkényes magyarázatot. Az isteni jósággal párosult végtelen szelidség vallását nem szabad rosz- szul értelmeznetek. Hallgassátok meg, én másképp mondom s ez az igazi. Hosszú magyarázathoz készült. Szemét felvetette az égre, két karját lendülettel dobta előre s nem vette észre, hogy az ellenkező csoportból egyik lassan hozzáiön, hogy lehúzza rögtönzőit- emelvényéről. És: — Nem engedjük, hogy te is beszélj! — mondta még mindig szelíden. Jöjjenek az uj barbárok! Nézz ma végig a világon, félig-hulla fáradt népek történelmi rókatánca ring és reng a hullaház. Hullafoltok feketéjét eltakarja festék, púder, mámor csillog a szemekben, míg a szívben dúl a láz. Történelmi rókatáncban egymás torkát fojtogatja keztyüs kézzel német, angol, francia és talián, ám a sok balkáni népség jobban végzi mulatságát, tőrrel, foggal és körömmel tépi egymást jobb hián. Injekciós fecskendőkkel húzzák mé g a halál-táncot újabb mérget oltogató kétbalkezes felcserek: sovinizmust, buddhizmust vagy spir itizmust oltogodnak fascizmustól újabb táncba kezdenek a sziv-erek. Vatikánban ül a Pápa s mintha népek szive volna Krisztus vérét szivattyúzza minden tájra szerteszét: ám hiába, megkenödött korunk ezerf éle hájjal: nem járja át Krisztus vére szivét átok-vert eszét. Két ezer év fáradt vérét hordjuk fáradt tagjainkban, múzeumban, könyvtárakban őrizzük a múltakat múlton csüngünk csorda módra, csak csodáljuk a csodáit: virágport, mely egy virágzó Világ szirmán felfakadt. Múlt világok harangjai zugnak bennünk büvölöen s nem halljuk az uj korokba indulások énekét! Kilomboztuk már magunkat: bánatunkat, bűneinket s hazudunk ha még kiáltunk uj barázdát uj ekét! Régen is volt ilyen kor, de jöttek hunnok, 1 ongobardok, germánok, meg gólok, szittyák, avarok, meg más vadak jöttek, mint az Ur kezében viharseprö, istenostor, könyvtárakra, cirkuszokra üszköt dobtak a hadak. Elsepertek egy világot. Tüskés. barbár vadóc-törzsek tanyája volt Európa. Ekkor jött a virradat: Péter és Pál $ az utódok végigjárták a világot s Bibliából öltőgattak vadótokba ágakat... Megindult a vérkeringés kétezredes kultúrához ... Mink vagyunk 'a legutolsók s minden magzás megakadt... Ember-vadont kiálmödó Napkeletnek nincs már törzse, melytől megremegne újra Aquileia, Vatikán... Kiapadt a Kelet méhe, megfertőzte Európa, rádiózik Dzsingisz kán és tőzsdén játszik Batu kán... Jöjjön hát az uj barbárság! Van még v adó c-tar tál ékünk: lent a nyomor-barlangokban élnek félvad emberek kikben mult-baciílus nincsen ás a Louvrenak minden kincse nem ébreszt oly tiszteletet, mint egy éhes kis gyerek. Millió Földéhes János, sok-sok Másbolondja Gyurka jövőn csüngő, csodaváró milliónyi kis paraszt kiknek éhes szive szája s virág fakad a nyomába, és kenyér ha a csizmája olvadt sarakat dagaszt. Jöjjenek az uj barbárok, kik még foguk vicsorítják Jézusra, de lelkűk mélyén Messiásra éhesek. Jöjjenek az uj barbárok világseprö vad viharnak, mely villámot szór de néki nem fáj kony és semmi seb, égessék fel egész múltúnk, döntsék porba kultúránkat legyen uj vadak tanyája földünk: tüskés érdeses... ott megy majd a könytengeren Péter sérthetlen hajója és kimenti az egyetlent, amit épen érdemes: kimenti a Bibliáját milliárdnyi oltóággal s oltogatni kezdi újra a világon a vadat s megindul a vérkeringés uj, virágz 6 ezredekhez ... Jöjjenek az uj barbárok jöjjön végre virradat! Mécs László.
