Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)
1926-05-23 / 117. (1155.) szám
1926 május 23, vasárnap. ^I^<ÍM-yV\A.<S2AR-HIKLAP. 13 Das Brutale in der Rede, Das Geláchter ein Gewiehr, Stallgedanken, — und das öd© Fressen, — jeder Zoli ein Thier! Du alléin, du des Geschlechtes Jüngster Sprössling* fíihlst und denksi Wie ein. Mensch, du hast ein rechtes Christenherz, und bist — kein Hengstl Szomory Dezsőnél Irta Sándor Dezső Heine szobráról * gyakran olvasunk érzékeny tőrténetecskóket köztársaságunk magyar és német hirlapjaiban. A cikkecskék meghatóan mondják el, hogy azt a fehérmárvány szép szobrot, melyet a dicső és fájdalmas emlékű Erzsébet magyar királyné, Korfu szigetén birt Achilleion nevű nyárilaka diszkertjében állíttatott föl kedves költője: Heinrich Heine emlékére, II. Vilmos volt német császár, midőn az Achilleiont megvette, ridegen eltávolíttatta onnét. A szobor 1911-ben Heine régi kiadója utódjának, Julius Oampe hamburgi könyvkereskedőnek birtokába került, aki Barkhof nevű nagy áruháza előcsarnokában helyeztette el. D« ez 1923. év tavadén a német nemzeti párt ifjúsági szervezet© bemocskolta Heine szobrát, bosszúból a költő zsidó származásáért. Azóta kegyeletei tulajdonosai fa- köpönyeg alatt őrzik, se ekként „sötét börtönbe került fehérmárvány alakja annak, aki szomjazta a napsugarakat". Mert a „költő elhunyta (1856. II. 17.) óta elmúlt hosszú idő sem oltotta ki a Heine-gyülölet lángjait." Ez mind igaz, de csak egyik fele az igazságnak; a másik fele Heinenek nem annyira zsidó származásában, mint sokkal inkább hetyke, sőt pökhendi és nemzetóruló-szerü tetteiben rejlik. Mert ő bizony költői kiválóságai mellett kegyetlenül kötölőzködő és élesen kellemetlenkedő ember volt. Ámbár 26 éves korában ág. ev. hitvallásúvá lön, mégis folytonosan Izrael népét és Mózes vallását dicsőítette, a kereszténység rovására. Szellemes útirajzaiban mindig és mindenütt maró guny- nyal marcangolta a német köznépet, s „Deutsch- land" cimü tárcacikkeiben az egész német közműveltséget. Valamennyi német költő kortársát, még a nagy Goethét is, lépten-nyomon lebecsmérelte. A németek akkori hadi legázolőját, I. Napóleont, a csillagokig fölmagasztalta, * a vele élet-halálharcokban küzködő német nemzeti szellemet a porig ócsárolta. S mindezt betetőzte „ScMosslegende" cimü versével (összes müveinek Hamburgban 1876-ban megjelent 10. kötete 97. lapján), melyben a Hohenzollernek ősanyja emlékét undorítóan meggyalásva, a porosz uralkodőház férfi tagjait lóivadékoknak irta le. Mindezek után igazán nem csodálható, hogy a német nemzetipártiak nem szívesen látják Heine szobrát, még hamburgi kiadója házának előcsarnokában sem. A kérdéses vers, mely a Hohenzollernek s a német fajvédők haragját provokálta s melyet az njabb Heine kiadásokból ki szoktak hagyni, igy női: 8CHL0SSLEQENDE. Zu Berlin im altén Schloase Sebe© wix, aus Stein gemetzt, . ,Wie ein Weib mit einem Rosse Sodomitisch sich ergetzt. ; Und es heisst, dass jene Dame Dia erlauchte Mutter várd Unsree Fürstenstammes. Der Same Schlug fűrwahr nicht aus der Art. Ja fűrwahr, aie halton wenig Von der menschlichen Natúr! Und an jedem Preussenkönig Merkte mán die Pferdespur. • A „Jűngster Sprössling" IV. Frigyes Vilmos poron király volt, aki 1840—61. uralkodott, a barátja volt a Hednei múzsának. L. Heine összes müvei Benednger-féle kiadása VI. kötetének 878. lapján. H. R. J. Egy nagy belvárosi bérkaszárnya negyedik emeletén lakik Szomory Dezső. Csupa jómódú pesti kispolgár lakja a házat, mely gondozott, tiszta, úri lakásokban éli rendes óletét. A házban lakó egyetlen művésznek az ajtaja kopott, piszkos, ütődött. A kilincs nem is rozsdás, hanem rozsdapenész üllepedett rá. A viilanycsengö drótbelei halottan lógnak ki és sok kopogásra sem nyílik az ajtó. A szomszéd lakók egymásután figyelnek ki a kopogásra. Biztatnak, kopogjak tovább, ide nehéz bejutni ... Végre csoszogás. Valaki lépcsőkön lépked lefelé s a falépcsők kongó koppanása, nyikorgása olyan asszociációt teremt az emberben, mintha régi kolostor kapuját jönne nyitni barnacsuihás, aszkétaarcu szerzetes. Kinyílt az ajtó, de nem szerzetes állott ott. Egy furcsa, nem kellemes külsejű nő tárta ki fürkésző szemekkel az ajtót. Nagy lila- virágos, tarka pongyola volt telt testén s fáradt arcának gyűrődéseit nem tudta enyhíteni a feltűnő, olcsó festék. — A Szomory ur nem szereti a látogatókat s különben is beteg. Átadtam a névjegyemet s megkértem, vigye be az írónak. Először megnézte, felülbírálta, aztán megnézett engem s engem bírált felül, majd elindult. Furcsa, nagyon furcsa hely ez, illik Szomory Dezső misztikumot kereső, különös egyéniségéhez. A szűk előszobából egy belső lépcső vezet fel egy manzárdszobába. Leülök az előszobában. A kis pádon fel- bontatlan levelek. Az egyik felbontatlan levélen „Expressz"-jelzés. A régi Eötvös-adoma jut az ember eszébe: annak sürgős, aki küldte . . . Újabb csoszogás, újabb lépes öcsikor gás: — Hát tessék fölfáradni, a Szomory ur mindjárt jön . . . A lépcsőkön keresztül egy még szilkebb, kis előszobácstoába jutok, ahol semmi más bútordarab nincsen, mint két nagy gyertyakar s a gyertyakarban kis elektromos gyertyafények. Bejutottam az iró dolgozószobájába. Ez kárpótlást nyújt az előcsarnok minden ‘kényelmetlenségéért, minden primitívségéért. Nagy, elámitó, sajátos pompa, óriás, hosszúkás terem, zsúfolt, gazdag, keresetlen, művészi. A bejáratnál egy kis szobaorgona különös hatása rányomja bélyegét az egész terem hangulatára. Gyertyák százai villanyiban és stea- rinban világítják sajátos, alázatos, hangulatos fényükkel a nagy termet, amelynek széles ablakain keresztül pedig a nap fénye is gazdag sávokban önti el a helyiséget. Két hosz- szu, 7 méteres asztal tölti be a szobát, fölhalmozott könyvekkel, iratokkal, emlékekkel. A falak hosszában emeletes, létrás könyvszekrények zsúfolt rendetlenségben. Másutt festmények, rajzok, dedikált fényképek, emléksorok, kézirattöredékek népesítik be a falakat. Minden sarokban művészi művű feszületek . . . Ott állottam a nagy terem közepén s bámuló szemekkel és fogékony érzékkel éreztem meg egy furcsa zseni furcsa életét. — Nem szoktam interjút adui — mondotta rövid beszélgetés után —-, egyszerűen azért nem, mert ami mondanivalóm lehet, azt magam irom meg s akkor engem fizetnek. De ha ön oly figyelmes volt, hogy gondolt rám akkor, amikor a nevezetes magyar írók közt engem is meglátogatott, persze nem zárkózom el, rendelkezésére állok, kérdezzen! . . . — Nem szeretek ugyan a kérdés-feleletek száraz formájában Interjúvolni — mondottam —, de ha azt a beszélgetést, amelynek során az ember többet lát meg a beszélő leikéből, kérdéssel kell megkezdeni, úgy legelőször arról tessék beszélni, hogy min dolgozik most s mik a tervei? — Most jelent meg egy regényem a könyvpiacon s a legfőbb tervem befejezni azt a Habsburg-pentalógiát, amelyből már csak két rész van hátra. Azonkívül most dolgozom fel Sába királynőjének bibliai legendáját. Szép, meleg, hangulatos téma, zenei kifejezésekre igen alkalmas. Goldmark komponált ehhez a témához már muzsikát, igen közepes muzsikát, ö nem érezte meg, hogy az egész témának van valami egységes, nagyszerű melódiája. Ennek az egységes melódiának a zenei kifejezésére törekedtem abban a prózában, amit e témáról írtam. — Tehát valóban tudatosan törekszik a prózájában a zeneiségre, amit annyira jellemzőnek tartanak önre? — Egy művész sohasem törekszik valamire tudatosan. Amit tudatosnak hisznek benne, azt a kritika találta ki, amely javíthatatlanul örökké lajstromoz, pedig egy művész megértésénél az a legelemibb, hogy megértsék, hogy rendszer nem lehet benne. Lehet, sőt biztos, hogy van valami zenei karakterlsz- tikum az én ösztönösen ritmust kereső prózámban. De nem Tart pour Tart csinálom azt, nem a zeneiség kedvéért, hanem mert muzikális természetemből folyik az a polifoni- kus hangzás, amely aláfesti, kifejezőbbé teszi a téma hangulatait. Nem a zenéért csinálom, hanem a próza szépségének fokozásáért. Ne csak a gondolat fejezzen ki, hanem a szép hangzás is. Kell, hogy bizonyos lendületet, bizonyos gondolatbéli szárnyalást aláfessen valami odaillő ritmus . . . — Ha egy sas száll íel a magasba — de sokszor gyönyörködtem benne Svájcban, a Jurában —, akkor a sas is minden egyes szárnycsapással egy magasabb légkörbe jutott. Ezekben az egyenletes, íönséges, felfelé röpítő szárnycsapásokban is volt zene és ritmus, csupa zene és ritmus volt. Ereznie kell minden fogékony embernek: ami szárnyal, abban van zene. Felismerték ezt a görögök is, akik a ma is ismert régi görög tragédiákat sohasem játszották zene nélkül, mert a prózát magát nem tartották elég kifejezőnek. — Minden darabomban van zenei részlet, amit magam komponálok. Mindennap töltök néhány órát az orgonám mellett s mindennap szárnyal az ég felé néhány nagy költői, zenéi fohászom. “1 — Sokat kér az életétől ezekben a fohászokban, sokat remél tőle? — Az embernek kell, hogy nagy reményei legyenek, amelyek ellensúlyozzák nagy csalódásait. Mert én mindig saját magamban reménykedem, de sohasem saját magamban csalódtam. Nehogy azonban azt gondolja, hogy a kritika egyes esetleges kedvezőtlen megnyilvánulásai okozzák a csalódásokat Olyan mindegy, higyje el, olyan mindegy, hogy H£lt ir a kritika. A mű a fontos s mi, művészek vagyunk a fontosak. — S nem is a müveimben s nem magamban csalódtam, hanem az életben, az emberekben, a morálban, amiket a háború és a forradalmak tettek tönkre. Rájöttem, hogy éz egyetlen életlehetőség: elszigetelőd ni Mindentől elvonatkoztatva élni, négy fal között és dolgozni, alkotni és álmokat szőni, a legszebb képzeteket tovább élni, ami aztán sok mindenért kárpótolja az embert. A művész számára az élet, úgy ahogy van, nem sókat jelent. Azonban fantáziával, evókáciőval* látnoki képességgel minden legszebbet fél tud idézni maga körül, ami azután gazdag, fejedelmi kárpótlás mindazért a rosszért, amit a reális élet nyújt az embernek. Azt kérdeztem: — Alkotó művésznek, Hóembernek nem hiányzik-e a mindennapi életnek ezer rossz és mégis megtermékenyítő impressziója? — Barátom, annyit éltem, tapasztaltam, láttam, tanultam életemben, hogy gzinültíg megteltem. Páris tizenhét esztendeje, Európa minden tája, a Délvidék buja forrősága, az angol sziget ködös szürkesége, az Észak hűvös merevsége ezer impresszióval raktározódott belém, elfelejthetetlenül. Mindent újra látok, sokkal szebben, mint a valóságban láttam egykor s állandóan dolgozom rajtuk a „Leveran a földön még valami, amit Nemes Ádám kívüle szeretni mer M . . Nagyot vágott a Lina nyakéra. A ló Ijedten ágaskodott fel ée rémült szeme kifordult helyéből. Nemes Ádám azonban nem sokáig bírta a szalmaözvegységet Útnak eredt, hogy felkeresi az asszonyt A harmadik vármegyébe kellett elmennie, ahol egy vadgesztenyés kúrián lakott a vén Veres Berci, az após. Sárika az első pillantásra megijedt Valami nagyon rosszra készült el, de amikor látta a Nemes Ádám alázatos, bocsánatkérő tekintetét ismét csak felülkerekedett benne a dacos asszony és röviden adta meg a feleletet: — Amíg Lina a háznál van, addig ne is várd, hogy visszamenjek. A vén Veres Berci a fejét csóválta. A búcsúzó vöt karonfogva kísérte ki a kapuig ás úgy oktatta: — ... Ez a bolond asszony nem megy addig vissza, mig azt a lovat el nem adod. Pedig gondolom, hogy igen nagy kár érte... Szép ló lehet . . . A Nemes Ádám szeme fölragyogott. — Bizony szép, nemes állat az, kedves apa ... A szivem fog megszakadni, ha el kell válnom tőle . , . Az öreg Veres Berci lelógatta bozontos fejét. — Bizony, fiam, fura ez az asszonynép- eég, ha valami bolondot a fejőbe vesz . . . De hát mit csináljunk? . . . Nemeft.Ádámnak főtt a feje. Szerette azt a bolond asszonyt, de büszkesége volt ez a lő is. Mit csináljon? Utoljára is elsőbb és hasznosabb is az asszony, ráfanyalodott tehát, hogy túlad a szép lovon. Erre az elhatározásra azonban ismét nagyot dobbant a szive. ő adja el? ö kérjen pénzt érte? ö lássa, hogy miként hurcolják el durva kupecek ezt. a nemes állatot? ... De ugyan ki tudná megadni az árát? Nincs annak ára . . . Nem! ö ezt nem tudná megtenni . . . Behivatta a gazdát a tanyáról és rámordult: — Menjen kend és váltson orédiát a maga nevelésére . . . Erre a lóra, ni . . . Írassa be, hogy Lizának hívják . . . A gazda megtörölte kajla bajuszát. — De hát, nagyságos ur, ezt a lovat Ld- nának hívják . . . — Láza lesz! Érti kend? . , . Aztán elviszi valamerre . . . Messzire és eladja kend ... A pénzt meg igya meg kend . . . azaz, hogy adjon belőle a szegényeknek is, de sokat ám! . , . Mikor a tanyagazda kifordult az ajtón, még utána kiáltott Nemes Ádám: — Aztán úgy vigye el innen, hogy én ne lássam! ... Este azonban, mikor a Linát vitték, valami belesajgott a szivébe. A lő nyeríteni kezdett a kapunál . . . Nemes Ádám felugrott és káromkodni kezdett A szeme szögletébe víz gyűlt és szidott minden szerelmes, szép, bolond asszonyt a világon. A vén Veres Berci pedig ezalatt a vásárokat járta, hogy valami szép hátaslóra tegyen szert, merthogy öreg lába nem igen bírta a gyaloglást. Nem csoda, ha az egyik vásárban fennakadt a szeme a tanyagazda karcsulábu lován. Szép árat adott érte, amiből ugyan nem sok hasznuk volt a szegényeknek, de annál több három vármegye utszéli korcsm árosainak. Sárikának a hideg futott végig a hátán, amikor az idegesen topogő állatot meglátta. — Hol vetted ezt, apa? — A seregi vásáron. Egy tanyagazda „vesztegette" el, jő borsos áron. Sárika közelebb lépett a lóhoz. — Ez éppen olyan, mint a Lina! , * , A ló okos, szép feje megmozdult. Ránézett Sárikára. Állati szemében emberi fájdalom volt A fiatal asszony visszaborzadt tőle. Félt, hogy az állattal csoda esik és megszólal, hogy valami rettenetes titkot ejtsen el előtte. A vén Veres Berci azonban megfogta a kötőfékjét. — Lizának hívják ezt . . . na gyere . . . Nemes Ádám pedig ezután néhány nap múlva, amikor már megbékélt egy kicsit, ismét elindult a felesége után. Éppen akkor érkezett meg az ócska kúria elé, mikor az öreg após hátaslovát itatta a dohos, mohos vályúból. Az asszony most már mosolyogva, tárt karokkal várta Ádámot az ámbituson. Asz- szonyi ösztönével érezte belül, hogy győzedelmeskedett ... De a szomjas lő sem volt ám rest. Figyelmesen emelte fel okos fejét Lábával idegesen taposta a kavlosot és a következő pillanatban egy ugrással ott termett Nemes Ádám előtt Nyerítése végighasitotta a levegőt és reszkető inakkal toporzékolt, mig hosszú állát ráhelyezte a jövevény vállára, melyről lassú cseppekben hullott alá a viz, a sárga bőrkabátra. Nemes Ádám a viszontlátás örömétől megibódult. Hirtelenében elfelejtette, hogy miért is jött. Nem látott senkit, semmit. Csak a Linát látta, csak a Linát simogatta, mely felismerte őt. Hűséges maradt hozzá, örül neki . . . Es átölelte izmos nyakát. Arcát a sörényébe temette, kezével tapogatva siklott le a szügyéig és önfeledten cirógatta: — He-he-he Lina, hát ide kerültél? . . . Az asszony simi kezdett. Hangosan, magáról megfeledkezve zokogott. Megfordult és otthagyta az álmélkodó társaságot. Amikor Nemes Ádám észrevette magát, már késő volt. Nem tudott mentegetőzni, csak nézte a tcporzéfcoló lovat. Nézte és ismét nagyot káromkodott: —Hogy azt a . . . valahány szép, szerelmes, bolond asszony van a világon! A gyenekeszü bolondos asszony meg ott zokogott a leánykori kiságyán. Nemes Ádám megfogta a kezét és úgy cirógatta. — Hát tehetek én arról, hogy apád vette meg a Linát? Gyere haza és rendben lesz minden. Nem megyek, tudja — bögicsélt Sári, — Gyere no . . . Nézd csak . . . Hát nem lakhatsz itt, ahol a Lina van . . . A kisírt szemű gyerekmienyecske erre az utolsó érvre felnézett. Érezte, hogy az urának igaza van. Könnyem keresztül mosolyogva fogta meg a*.ura fülét és megcibálta: —/Ifibát még szeretsz? — Hogy a fe . . . fekete macskába ne szeretnélek. Hát akkor nem adtam volna el a Linát! Otthon aztán végleg kiegyeztek: — Addig nem megyünk apához . . v — Meddig? — . . . Csak addig, amíg az az utálatos lő ott lesz . . . Jó? Nemes Ádám igen sokszor elmesélte ezt a furcsa asszonyesetet. Talán vannak, akik még ma is emlékeznek rája . . . Csontnélküli fűzök, j Törvényesen védve. Ax erős has is csípők teljesen eltűnnek; kényelmes vise- 9 let; nem szorít, nem vág; beteg hölgyek részére, (szülés, a operáció, tőrés után, valamint lelógó hasnál stb.) néikü- sj lőzhetetlcn. — Képes árjegyzéket ingyen küld: B. Konsslová HovíM Prala I. üstá 8. i Pozsony, Mám. Repu&Ssky 22
