Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)

1926-05-23 / 117. (1155.) szám

kassai 1926 május 23, vasárnap. Hány ember élhet meg földünkön? Az emberiség cG átlagos szaporulata 1.159 százalék — A 2104. esztendőig a világ népes­sége niegnyolcszorosodik — 14.800 millió ember tülekednék a mindennapi létért, holott a főid legfeljebb 7400 milliót tarthat el Prága, május 22. Malthus tanítása óta a szociológusok so­kat foglalkoznak azzal a problémával, hogy a népesség szaporodása következtében az em­beriséget nagy veszedelem fenyegeti. Mal­thus az „Essay on the principles of popula- tion“ című müvében áliitotta fel híres tételét, hogy mig az emberiség mértani arányban szaporo­dik, a fentartási eszközök lassabban, számtani arányban gyarapodnak. Ennek szükségszerű következménye, hogy a né­pesség egy része az élelmiszerek hiányá­ban elpusztul. Malthus óta rendkívül sokan foglalkoztak az emberiség szaporodásának problémájával. Bizonyos, hogy az 510 millió négyzetkilomé­ter felületű földgömb csak korlátolt lehető­ségeket nyújt az emberiség számbeli kiterje­désének- Ebből az 510 millió területből csak 133 millió a szárazföld, a többi vízfelület. Azonban a 133 millió sem lakható s művelhe­tő meg teljes egészében, le kell számítanunk a sarki vidékeket, a magas hegységeket, a terméketlen sivatagokat, úgy hogy a megmű­velhető föld kiterjedése nem éri el a 100 milliót. A népesség ezen a területen igen kü­lönböző arányokban oszlik meg. A földnek vannak sűrűségi gócpontjai, mint a nyugat- európai iparvidék, az északamerikai mező- gazdasági és indusztriális góc, Előindia s a kinai alföldek, ezeken nagy tömegekben él­nek az emberek. Egy-cgy kontinens sűrűségi viszonyai is a legnagyobb eltéréseket mutat­ják. Európában például a népesség nyugatról kelet felé fokozatosan csökken. Mig Európa nyugati felén 300 millió ember él 4 millió négyzetkilométer területen, addig keleti felé­ben 5 milliós területen mindössze 130 millió. Bizonyos, hogy a kultúra fejlesztésével a többtermelés gyakorlati megvalósításával a föld több embernek nyújt életlehető­séget, mint amennyi most él rajta, azonban az is bizonyos, hogy az emberiség szaporodásának korlátái vannak. Ezeknek a korlátoknak megállapításával foglalkozik most egy nagyon érdekes szociológiai munka, melyet G. H. Knibbs, a jeles ausztráliai sta­tisztikus, a melbournei tudományos és ipari intézet vezetője adott ki, aki uj módszerrel igyekszik a probléma megoldásához hozzá­jutni. Knibbs elsőben is megállapítja, milyen módon emelkedett hosszabb időközökben az egyes országok népességének a száma. Meg­állapítja Tung-hwa-Luh adatai alapján, hogy Kinának 1715-ben 133, 1815-ben mór 348, 1895-ben 436 és 1922-ben 443 millió lakosa volt- Kínára vonatkozólag ugyan ezeket az adatokat csak becslésnek fogadhatjuk el, Knibbs azonban végigmegy az európai álla­mok, az Egyesült Államok és Ausztrália né­pességi statisztikáján is és megállapítja, hogy a 26 legelőrehaladottabb államban, amelyek pontos statisztikai módszereket alkalmaznak, ai 1906—1911 közötti időszakban a né­pesség évi szaporodásának átlaga 1.159 százalék, mig az egész földön a szaporo­dási átlag 1804—1914 között 0.864 szá­zalékban állapítható meg. Miután a föld lakosságának a számát ma 1850 millióban állapítják meg, ha a 0.864 szá­zalékos szaporulati átlagot vesszük alapul, a föld népessége az 1925. évi állapottal szemben 2004-ig éppen megkétszerező­dik (3700 millió), 2085-ig megnégyszere­ződik (7400 millió) és a 2165. esztendőig megnyolcszorozódik (14.800 millió.) Ha pedig az évi szaporulat magasabb arányszámát (1.159%) vesszük alapul, eze­Ruszinszkó, május 21. A kisváros .déli tikkadt csendjéből könnyedén lendül az autónk a beregszászi szőlőhegyek friss-zöld füzére közé. A szőlőtőkéken inár bokro­sán bomlanak ki a levelek és a karók felmagaso­dó szárát izmosán kunkorodő kacsokkal ölelik kö­rül. Beregi ember ilyenkor májusban boldog re­ménykedéssel nézi a bokrosodó tókék biztató rend­jét és a májusi viruiás poétikus szépsége közben üzletre gondol, a megmaradt borra, bankkölcsönre s a szipolyozó kamatokra ... Mégis érdekes és akaratlanul is szembetűnő a kontraszt, a szőlődombok alján lakó és a hegy­vidéki ember élete között, Nagyberegben, ebben a tágas, tiszta szinmagyar faluban, rendezett virá­goskertek, Városi méretű középületek, derűs tor- nácos lakóházak előtt haladunk és Remetén már belefutunk a szegénységbe. Dús erdők lombo­sodnak ugyan a magasba csúcsosodó hegyhátakon, tarka virágok nyitnak és előirt madárdal zeng, and csengőn verődik vissza a májusi égbolt kék- szinii lakkján. De a faluban, lenn szegénység van. Apró há­zak sorjáznak a görbe országút mentén, csak né­ha várit elő friss festésű falával egy-egy amerikás paraszt dusabb kivitelű portája. Éppen ünnep van, — orosz ember folyton ünnepel — az ország­úton, a tiszta napsütésben megvillan egy-egy pa­rasztlány piros fodra és a rohanó autó fölényes tülkölésére alázatosan sikáló futással félremene­külnek. Sovány, öreg ruszin parasztok pedig meg­állnak fejcsóváló bámulással és utánaküldik a pillantásuk az iramló gépnek, amelyik valahogy, kicsit a jólétet szimbolizálja előttük. Jgr Ilosván leszállunk. A partnerem bemegy a járásbíróságra, én pedig körülnézek a nagy, — kisvárost mimelő — faluban, ahol poTcellániizlet is van, meg kávéház, komisz, kurtáraszabott, sárga kis függönyökkel, egy sakktáblával, egy mozite­remmel és egy Lidové Novinvval. Ide gyűl össze esténként a segédjegyző, az írnok és egy-két já- rásbirósági hivatalnok. két a számokat jóval hamarább érjük el, még pedig az 1984, 2044 és 2104. esztendőkben. Knibbs most már teljesen kizártnak tartja, hogy a föld teljes kihasználása mellett is megélhessen rajta 14.800 millió ember s a maximumot 7400 milliónak gondolja, de ennek az embertömeguek ellátása is csak úgy lehetséges, ha a mezőgazdasági produk­ciót jelentékenyen fokozni lehet s ha a föld egyes országai között eddig még nem ismert szabadságot vezetnek be. Ekkor az egyes túl­terhelt területek emberfölöslege minden aka­dály nélkül odaözönölhetne- azokra a terüle­tekre, amelyeken kielégítő eltartásuk min­den további nélkül lehetséges, vagy pedig intenzív kulturmunkával meg lehet teremte­ni az élet alapjait. Knibbs nagyon érdekes eredményekre jut, amelyeknek tömegéből most csak azt a megállapítását ragadjuk ki, amelyben már most ajánlja Középeurópa emberfölöslegének lecsapolását s más konti­nensekre való elhelyezését. Vécsey Zoltán dr­A falu szélén pirosfedelü tiszt viselő Lali áll, villaszerű tornyokkal, kiugrókkal, tágasan és az ablakokkal szembevillan a hegyek pihentető zöld­je. Olyan itt, mint a Tátra alján, ízes, nagy, tiszta levegő van, bő tej, vaj és könnyű viz. Tíz perc alatt Bükén vagyunk, óriási terüle­ten fekszik a falu és jobb módú emberek lakják. Túlnyomóan oroszok. Elkeseredetten bigottak és az elfogultságuk már rengeteg háborúságot zúdí­tott a falu csendes békéjü életébe. Évekkel ezelőtt már szinte nyílt harcra ke­rült a dolog közöttük és akkor lett errefelé álta­lánosan ismertté a pravoszlávizmus eszméje. Végigmegyünk az ünneplő falun, a májusi délután pihentető csendjében, városi lábaknak ne­héz az ut, csupa domb, göröngy', emelkedés. Az együk virágos, szilvafás dombon megállunk és lenézünk a mély völgybe, a vasúti sínpár csíkjára. A kisvasút a borzsavölgyi vasút püffögő, fontos­kodó kis masinája éppen akkor indul dohogva a város felé. Fodros, szürke felhő buggyan ki kicsi kéményén, végigleng a kis vagónok fölött és ahogy ott állunk a sárga virágos dombon, úgy érzem, mintha profánul, illetéktelenül betolakodtunk vol­na valami képeskönyvbe.-0" A görögkatolikiiiS templom bejáratánál ösz- szetalálkózunk a hívőkkel, akik rajosán indulnak haza a miséről. Belépünk. A kórus erkélye alatt férfiak állanak, komoly beszédbe mélyükén: ülő­helyeket licitálnak. A templom a vidék legszebb temploma. Hatalmas méretekkel, komor és impo­záns boltozatta], freskókkal, szentképekkel, mint egy kripta. , Valahogy' ráérzek a misztikumra, amit kilehel magából, ami vonz és lecsittit mun- kótlan ünnepnapokon.... A falu másik részén magas dombon All a pravoszláv templom. Mellette zsóndelytetejü ha­rangláb, három uj haranggal. Hosszú deszkaásztal mellett parasztok foglalatoskodnak komolykodón, a kisbarang sérült nyelvét igazgatják, javítják konditó-erejüre. Rájukkőszöntünk barátkozó bizalommal ée megkérjük az elibénk jövő ruszint, mutassa meg a templom belsejét és beszéljen egyet-mást a pra­voszlávokról. — Sokan vagyunk, nagyon sokan, mondja, miközben bevezet a templomba, — a falunak már majdnem a fele pravoszláv. Sokat háborúskodunk a hitünk miatt, tessék elhinni. Mért mi csak az egy Istent imádjuk, ők meg azt sem tudják, kihez imádkoznak ... A templom maga fából épített, mint a többi hegyvidéki házak. Csak nemrég vakolták be a falait, hogy' tetszetősebb legyen. A belseje csak akkora, mint egy nagyobbfajta szoba és ahogy a tarka, kreppapir virágfüzéreket, naiv festménye­ket látja az ember, a primitív figuráju szentekkel, ráront orvul a gondolat: az egész olyan, mint egy kedves kis gyerekszinpad. Felléptem az emelvény­re, hogy szétnézzek kissé az emelvény' misztikus hátsó részén, de az öreg ruszin rámintett ijedt til­takozással: — Nem, nem kisasszonyka! Asszonynépnek tilos odamenni, csak egyedül férfi teheti be ide a lábát... Vaskos piros iniciális imakönyv fekszik nyi­tottan az egyik. állványon. Odamegyek hozzá és gyerekmőd büszkén, hangosan olvasni kezdem a cirillbetüs imát lassú tagolással: —• „Pászka, pászka, krasznaja pászka .. .“ (Pászka, pászka, szépséges pászka ...) A parasztok körülállnak, bólogatva, jóleső csodálkozással...-0 Kimegyünk. Az ajtóban fiatal ruszin paraszt- asszony áll egy pöttömnyi, tipegő gyerekkel. Ez a legfiatalabb pravoszláv. Mikor kilépek, rámkö­szönt barátkozó gyerekszájjal: „Daj bozse!“ Adj Isten, — mondom és arra gondolok, mi­lyen mindegy is, ha Rómában él az ember, vagy ebben a primitív, babonás kis felvidéki faluban: mindenütt egyformán megélhetéséli. bajszolódnak nekikeseredett öklözéssel és ki-ki a maga glóriás hitéért üzen háborút. . Nagy Miéi. Némát orvosok a Tátrában Tátrafüredről táviratozzék: A hamburgi és több német egyetem orvostanárai és orvostanhall­gatói Brauer hírneves sebészprofesszor vezetésével pénteken ideérkeztek. Az 54 tagból álló csoport Középeurópában folytat tanulmányokat. Tátrafü- red igazgatósága, valamint a Karpathenverein gaz­dag programot állított össze és fényes vendégsze­retettel fogadta az előkelő vendégeket, akik ma a Szón tag-szanatóriumot tekintették meg. Pénteken este Hefty Gyula főtitkár vetitettképes előadást tartott a Tátráról. Szombaton a vendégek Guhr Mi­hály dr. főorvos vezetésével a Csorbatót ésPoprád- tót tekintették meg. Délben Szépiákon ebédeltek, délután pedig a tarpataki vízesést szemlélték meg. Este Brauer tanár tart előadást Vasárnap Tren- csénteplicre, hétfőn Pöstyénbe, kedden Pozsonyba, onnét pedig hajón Budapestre utaznak. A magyar fővárosban több napig fognak a német vendégek tartózkodni, majd onnét Bécsbe utaznak. — A né­met orvosok a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak a tátrai fürdők szépségéről és jelentő­ségéről. Májusi riport a ruszin felvidékről Budai mese Irta: Fehér Árpád. Nyár-esték enyhe borulatában, szerelmet illatozó akácfák mögé bújva élt a kis budai kocsma. Élt. Lélek párolgóit az ételéből és borában az ifjúság tüze égett. Megcsufoita volna a közmondást, ha zöld ki3 kapuján cégér lógott volna. Nem is lógott, nem is kellett. Ide- seregiett esténkint úgyis a környék javanépe, a szerelmes párok meg akár behunyt szern­mei is odataláltak. Jöttek, jöttek föl a csöndes hegyi utca oldalán, kéz a kézben, hallgatagon, megálltak pillanatnyi pihenésre valamelyik akác ölelő árnyában, aztán beosontak a kocs­ma kapuján és szinte szégyenkezve, féloldalra fordulva helyeződtek el valamelyik tarkateri- tékes asztalnál. Csakhamar előttünk párelgott a paprikás csirke, amihez fogható fejedelmi étel nem akadt végig Budán és poharunkban Bene­dek uramnak, a kocsmárosnak saját termelé­sű silleré. Más ételt és más italt nem árultak ebben a kis kocsmában, mert a vendégnek eszébe se juthatott, hogy más étel és más ital is vau a világon. Kilenc óra tájt megtelt az udvar és éjfé­lig volt dolga Benedek uramnak, meg Ág­nesnek, serdülő leányának, akik a vendégeket kiszolgálták. Néha, ha lélegzethez jutott, ki­perdült a konyhából Benedekné asszony is és a régi novellák receptje szerint., továbbá a je­len elbeszélés hangulata érdekében végigjárt az asztaloknál. No meg abból a célból is, hogy átvegye az ismerősök dicsérő beszédeit a pap­rikás csirkét illetően. A beszédek, olyan zama­tosak voltak, mint maga a paprikás csirke és olyan hévvel hangzottak el, mind a siller heve. Mikor aztán Benedekné újra elfoglalta helyét a forró konyha tűzhelyénél, a beavatot­tak összedugták a fejüket és hosszasan ismer­tették egymással Benedekek jómódú mivol­tát. Aminthogy az is az igazi vagyon, amit ga­rasról garasra rakosgat össze az ember évek keserves munkájával és takarékosságával. Ez megragad, megmarad, szélvihar se viszi el. Az a másik, a birtelenjött, amihez nem tapad verejték, elröpül, mint a hűtlen madár, hogy sohatöbbé vissza ne térjen. Benedekéit ma­holnap úri módon férjhez adják az ő Ágnesü­ket (aki igen szemrevaló teremtés), aztán akár becsukhatják a kocsmaajtót, nyugalom­ba vonulhatnak és ,gond nélkül éldegélhetnek. Ezt a tervet valóban sokat forgatták Be- nedekék a fejükben. De nyár múlt, nyár után. Majd jövőre, majd két év múlva — mondo­gatták, de mikor a Bus-utcában kinyilt a leg­első akác, megint csak megnyitották a kis kocsmát is. így tartott ez addig, mignem egy­szer Ágnesnek kérője akadt egy tekintélyes budai kéményseprőmester személyében és Benedekék magukra maradtak. Meg is öreged­tek, nem bírták már a nagy munkát és a kö­vetkező tavaszon a kis kocsma kapuja zárva maradt. A környékbeliek sóhajtva be-bekuk- kantcttak, aztán elmentek más kocsmát ke­resni, a szerelmes párok csalódottan tértek vissza az utca völgyén és lassankint bús lett a Bus-utca élete. Bnedekék eleintén boldogan élveték a pihenést. Esténkint ott üldögélt náluk a leá­nyuk. és férje, a kéményseprőraester, bizo­nyos Árvái uram. Árvái nem volt egészen fiatal ember, közelebb járt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Ebben a korban, különösen ha fiatal asszony van a háznál, az étvágy és a szomjúság megszokott növekedni, szinte má- scdvirágzását éli. A vő tehát emberfölötti buzgalommal fogyasztotta a paprikás csirkét és a sillert, de nem tudta kiapasztani. A vége az lett, hogy irtózatosan belecsömörlött és éjszakánkint elmaradozott. Más kis kocsmá­kat keresett föl, ahol változatosabb volt az élet és vidám cimborákkal gyorsabban telt az idő. így lassankint elhanyagolta a mesterségét, megutálta régi barátait, a kéményeket, talán azért is, mert az volt a kedvenc nótája, hogy „söpörtem eleget, söpörjön most más is“. Ágnes végül leginkább egyedül üldögélt öreg szülőivel a kis udvaron és mostanában sokszor történt, ami még sohasem a Bus-ut- cában, hogy forró könny pergett a paprikás csirkébe. Benedek nem tudta nézni leánya bánatát. Kiállt a kapuba s merengett a múl­tak fölött, amiknek emléke, diadalmas jelvé­nye, a tiszta tarka szalvéta kilógott a kabátja zsebéből, mint ami kedves a régi szép idő­ből árván ittfelejtődött. Egyszer ,ilyen estén fáradt házaspár ér­kezett a város felől. Csodálkozva álltak meg az öreg Benedek előtt, akinek úgy rémlett, mintha sokszor látta volna őket. Barátságo­san köszöntek, kezet nyújtottak és megkér­dezték, hogy van-e valami jő vacsora. — Nincs már kocsmánk — felelte tompa hangon Benedek. — Már második éve... — Nincs-e? — csóválta fejét a férfi. — Hát akkor mi miért fáradtunk ide? Annyi kedves emlék fűz engemet is, a feleségemet is ehhez a kis kocsmához. Akkor még fiata­labbak voltunk s gyakorta fölkerestük. — Emlékszem ... — felelte révedezve a kocsmáros. — Naponta kedves vendégeim voltak. — Csakugyan nem lehetne hozni vacsorát és egy italnyi bort? A kocsmáros hol a házaspárra tekintet, hol befelé, az udvarra és nagysokára szólalt meg: — Hát tessék bejönni, talán majd akad valami. A régi vendégek örömmel tértek be s bol­dogan foglalták el ismerős helyüket a szalet­li mellett. Benedekné nyomban hozzálátott, hogy friss paprikás csirkét készítsen s lám­páikat is fölgyujtották, Ágnes serényen szol­gálta ki a vendégeket s a régi hév égcdt a kis kocsma tűzhelyében. A házaspár nem győzött hálákodni, mialatt elfogyasztotta a finom 'va­csorát. Ezalatt a szomszédok, akik a szép es­tén az utcán sétáltak, csodálkozva kukkantot­tak be a kapu rácsán. — Nini Benedekeknél újra vendégek van­nak. A férfiaknak eszébe jutott a siller, üdítő zamatját érezték szinte, egyik-másik óvakod­va betért tehát a kis kapun. Benedekék örömmel fogadtak minden uj vendéget. Külö­nös kedveskedéssel ültették le őket és ki- szolgálgatták fáradhatatlanul. A bánat újra elszállt néhány órára innen. Mintha a ké­ményseprő is megérezte volna, hogy ma vi­gasság van a családi háznál, megérkezett va­lahonnan Óbudáról néhány kebelbarátjával, akik a siller felé keblüket csakugyan gyönyör­rel kitárták. Ágnes mégis boldog volt, hogy az ura eljött utána és Benedek is a vendégek kö­zé ült és koccintott velük, pedig ez azelőtt nem volt szokása. Mikor aztfh egyik-másik asztalnál fize­tésre került a sor, Benedek a pénzt világért el nem fogadta volna. — Nincsen nekünk kocsmánk — mondta tréfásan, mire a vendégek rádupláztak: — No, akkor máskor is eljövünk ide. — Akár holnap — felelte parolázva Be­nedek és mikor hajnali pirkadáskor kiürült az udvar és Ágnes is hazament éneklő urá­val, még leült egyedül az udvaron, hogy fele­ségével az utolsó pohár bort elfogyassza. Az öreg korcsmáros régi nótát dudorászott, úgy tért pihenőre. Másnap aztán újra kezdődött az eszem- iszom. Az első vendégek persze Árvái uram és barátai voltak. Igen mulatságos fickók, megtetszettek Benedeknek és a bort, amiből még tavalyi is volt bőven, nem sajnálta tőlük. Maga is közéjük ült és feleségének nagy ne­vetésére éjféltájban már együtt fújta a ve- jével: „söpörtem eleget/* A társaság egyébként is megszaporodótf. A szomszédok, akik tegnap jól érezték magú­r' 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents