Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)

1926-04-25 / 95. (1133.) szám

8 ^M'GM-iVSACr-Vm-HtRLAK 1526 április 25, vasárnap. A Paál László-Társaság kiállítása Budapest, április. „Mi nem ismerünk konzervatív művésze­tet és nem ismerünk modern művészetet, mi csak jó és rossz művészetet ismerünk", — mondja a Paál László-Társaság katalógusának bevezetője. S valóban, a hittel teljes szavak valóra váltódnak a falakon kifüggesztett ké­pek gazdag során. Pár évvel ezelőtt tömörült társasággá néhány jó utón haladó művész s a Paál László neve nem volt számukra kötött­ség, nem volt irányjelző, csupán magasabb nivóra való törekvés jelzője. A társaság tag­jai egymásközt sem rokonok, mind megtartja egyéniségét külön utakon haladva s amit ad­nak: az a legjava termésük. Mégcsak a nagy előd, — Paál László — munkaköre, a tájkép, sem megkötöttség számukra, mert a társaság művészei a tájképet éppngy kultiválják, mint a kompozíciót, portrét, pasztellt s akvarellt.. Biró József hideg színeivel alpesi, svájci tá­jakat ir le, Szigeti Jenő meleg színharmóniát, élénk fantáziát mutat Barta Ernő a „meglá­tó", „felismerő" művészek közé tartozik ro­mantikus hangulataival, Horváth Béla meleg, sárgás tónusu képeivel méltó feltűnést keltett, az agg Csizik Gyula meglepően finom, nattu- ralisztikus, szinte miniatürszerü akvarelleket s ceruzarajzokat állítottak ki, különösen tren- csénmegyei részletei voltak meglepőek, Feszty Masa portréi, — köztük Herczeg Ferenc képe, — nagy jellemző erőről tanúskodnak, siker­rel próbálkozott meg tájképpel is, Vesztrőczy Manó erőteljes szinérzékü festő. Belányi, La­katos, Kubinyi: izig-vérig erőteljes hangokat elegyítettek a kiváló együttesbe. * 'Munkácsy Mihály két nagyméretű képét megelőző tanulmányát, ami már maga is a be- végzett kompozíció erejével hat, állította ki az Emst-muzeum. A két kép „Krisztus Pilátus előtt" és „Kálvárián" eredetije Amerikában van s e két kép kiállított replikáját is most si­került Párisból megszerezni csupán. Méltó fo­galmat ád ez a két másodpéldány is már Mun­kácsy grandiózus művészetéről, széles ecset- húzásaival, jellemző fehér foltjaival. (sz. v.) . Művészi fényképeket készít SS? W1LDT, PRflHfl 1. SÍZZ Virágének Több vagy te nékem, mint az öszidön fo sztott bokortól elsodort levél s ha Vanderbilt gyémánthajón siet, hogy megvegyen, tőlem meg nem vehetne, kevésnél több vagy és soknak kevés és b enned érik mustom tiszta borrá. Ne sírj, ne bégess, bankóért nem adlak, karommal védelek, szivein tiéd, eledelt hordok néked, papagáj, hogy mondd a szót, amelyremegtanitlak, de tűzben égni érted nem kívánok, se vé remet nem ontanám. , - Vosári Dezső. Magyar torzók (Negyedik közlemény) A magyar lélek az irodalomban sincs igazában kijelentve. Nincs, mert nem talál­ta meg még senki közülünk azt az irodalmi stílust, amelyben a magyar lélek jellegzete­sen és maradék nélkül fejezhette volna ki magát és amit azután hagyományként örö­kített volna a következő nemzedékre. 1. A magyar lírai zseninél már szinte ha­gyomány, hogy soha, vagy csak nagy késő­re találja meg az önkifejezés művészi for­máját; nagy későn, búcsúzóul, hattyúdal­nak. A legklasszikusabb példa erre az Arany János esete. Az Arany Jánosé, akinek alak­ja máig is úgy áll előttünk, mint a legtöké­letesebb magyar epikusé, holott nála termé­kenyebb, izzóbb lírai zsenink alig volt még. A szomorú az, hogy ő maga is ebben a fél­reértésben herdálta el pazar tehetségét. Félelmes önuralommal taposott egy hosszú életen át a benne élő lírai fenevadon: hogy az utolsó időkben, mikor a vénség meg- gyengiti a gátlás erőit, végre felüsse benne szép fejét a lírai oroszlán és megbizonyitsa az igazi igazságot, hogy Arany János a mo­dern magyar irodalom első és kiváló lírai tehetségének született, akit azonban egyéb meghatározottságok elneveltek a líra mel­lől. Aranyt ugyanis csak a polgári tisztesség és a biblia szerint kívánatos jó hírnév tették epikussá; mert ezek kívánták meg tőle azt, hogy beteg, nagyálmu és szertelen lelke se­beit és vágyait az epika kulissza falai mö­gött bujtassa meg. Ha meg akarod tudni, hogy ez a parasztfiu hol tett szert arra a ki- vál ómüvészi ízlésre, amellyel királyi gőg­gel tudott uralkodni a tárgya fölött: akkor a magyarázatot necsak klasszikus tanulmá­nyaiban keresd, hanem az egyszerű asszony, nemes erkölcsű édes anya drága intelmei­ben és pedagógiájában is, amelyeknek ha­tása egy egész életen át végig szokta ki­sérni az embert s gátul szolgál cselekede­teink számára- Az erkölcsi korlátozás­nak művészire való átváltódása Arany- i nál: az energia átalakulás remek esete. De nemcsak Arany volt igy. így volt 1 Vörösmarthy Mihály is, akinek lírai arca igazában mindössze két versében tudott tö­kéletesen előjönni; a „Vén cigányában és a „Fogytán van a napod" kezdetű versében; ezekben az utolsó költői sóhajokban, mikor a közelgő őrület már minden gátlást leta­rolt. Tompa meghasonlott lelke legfeljebb egyetlen Írásában mutatkozhatott meg lep­lezetlenül; abban a fekete könyvben, amit örökbe hagyott ránk, de amit az irodalmi erkölcsrendészet nem hajlandó közkinccsé tenni. És végül hadd említsem a legpaza- rabb lírai egyéniséget: Szabó Dezsőt, aki mint egy örök, éretlen kamasz úgy küzködik a vérbőségével, s aki mindenáron objektív formájú regényben akarja elkiáltani magát. 2. S ha igy állunk a lírai tehetségeinkkel, mit várhatunk az epikától. Ha teremtő szel­lemeink nem jutottak még el a saját lel­kűk megjelenítéséig és művészi fixirozá- sig: hogy várhatjuk el, hogy a rajtuk k i- v ü 1 eső magyar világot tárják fel előt­tünk? Elbeszélőink között eddig nincs is még senki, aki tiszta művészi szán­dékkal, kizárólag az ábrázolás akaratá­val tudta volna adni a magyar életet és lel­ket. Erre nem volt alkalmas a busa magyar lélek: Kemény Zsigmond, akinek sötét, egyéni pesszimizmus hamisította a valósá­got. Nem volt alkalmas Jókai a maga naiv optimizmusával és idealizmusával- De nem alkalmas Móricz naturalizmusa sem, amely haragos prófétai nézéssel szemléli a magyar életet és lelket; bár ’ kétségtelen, hogy a magyar lélek rejtélyeiből addig sen­ki sem tárt fel annyit, mint ez a vastag pa­raszt zseni. Még nem jött el a művész, aki a maga tiszta művészi akaratával, a szeretet és gyű­lölet elfogultsága nélkül tárja fel a magyar lélek és élet mélységeit és magasságait, i Még nem jött el a magyar Doszto­jevszkij. 3. Nem győzöm eléggé ismételni, hogy eddig Ady Endre az egyetlen áldptt magyar teremtő szellem, aki megtalálta az önkifeje­zés adékvát művészi formáját. Az ő költésze­tében azután tényleg pazar bőségében és szines pompájában mutatkozik meg a ma­gyar lélek. Amit csak hebegni tudunk, az­óta a magyar lélekről és életről, az mind ott van már szépségesen kijelentve az ő köl­tészetében. ö az egyetlen. Pedig hány ilyen lélek volt és lesz! Hol vannak? Egyetlen egy. És ez is csak úgy, mint az első eszmélő ember, aki évezredes álmot dörzsöl a szeméből; aki útmutatás nélkül, elődök nélkül indul a titokzatos és ismeretlen útra; akit útjában jó ápolt, idegen kultúrák sodra akasztgat Indul — kezdő és bátortalan lépéssel. Bá­tortalanul, mert mikor kiállt, senki se hall­ja. Okkal mar belé a kétség: vájjon ténvleg jó útra tévedt-e? Matolcsy Miklós. A vers Irta: Somlyó Zoltán öltöztessétek újra iel A régi szép ruhákba ót. A tisztelet, a szeretet becézze úgy, mint azelőtt. Rímeinek sarkantyúját hogy pengethesse ércesen. S a szivek átkos hidegén Né dermedjen egy percre sem. Csituljon el a gőg, amit az arcokra a pénz feszit! Gyanús kongásu az arany — a kéz szerez ... s a szív vészit... Kovács, kereskedő, borász, bankár, ügyvédek, orvosok: a szív mind egy kenyéren él, mind testvérek, mind sorsosok: A vágy autója messze visz s a felhők útja szüzfehér ... De felborul ez életünk, e szürke, döcögő szekér! A költő legalább dalol és tinéktek!... és rólatok!... S a mának sáros szőnyegét kirántja ő alólatok ... A holnap szép reményeit fel tudja ő fakasztani. S ha van egy rózsaszínű perc: ő itt tudja marasztald. fis mindezért ő mitse kér, csak' azt, hogy higyjetek neki, ha vérző szive húrjait i sebzett ujjával pengeti ... Ajánlás Kedves, — az istenek nem adtak kincset nékem, nincs dús szőlőhegyem, mely asszu fürtöt érlel és nincs kalász mezőmön, csak halvány kék virág... Velence gyöngyét, Nizza tündérkertjét, Moute-Carlo aranyát nem ismerem s nem voltam ur az élet cifra bálján, csak sápadt Pierrot fehér cipőben, ki nesztelen jár ablakod alatt s hervadt virágot dédelget titokban, ha vége már a szines karneválnak. Kedves, én nem vagyok finom lovag, ki lágyan súg füledbe zenélő bókokat, s mig zsebkendőjéből Coty parfümje árad elmésen szól Ibsenről, Kierkegaardról... szavam — ha szólok — csak dadogni tud, mint rossz színész, ki szerepét feledte, a lelkemböl nem úgy tör elé a gondolat, mint szürke felhőből lecsap a villám, de mint tengerfenékről a sápadt gyöngy kikéi, ha görcsös ujja közt felhozza a maláji. Kedves, szeretnék mindent néked adni: bíbort és selymet, drága kincseket, rózsalevéllel szórni be az ösvényt, merre ellebben drága életed, — de öklözök közt rosszul tülekedtem és semmim nincs, mit adhatnék neked: kincs, bíbor, illat, szépség — mind a másé, sorsul nekem csak meddő vágy jutott: bús őszi kert, mely kopáran mered ... nem adhatok mást, csak a szivemet. Gogh Illés. Nyomába ki léphet? Irta: Darkó István. Tisztelt véleményék bozótos sokféleségében vannak megnyugtató ösvények. Ezeket az ösvénye­ket társadalmi erük tapossák. Botond Károly, ren­des foglalkozásában nyugalmazott ezésez, ilyen tár­sadalmi erő. Legtermészetesebb gondolat, hogy ezt a névjegyet csináltassa magáinak: Botond Károly magánzó, nyugalmazott ezésez, társadalmi erő. Botond Károly speciálisan stilizáló ereje a tár­sadalomnak. Ködösen lappangó, rejtetten tétovázó vélemények pontos fogalmazás stamotpapirjában fiz ő vélemény-üzeméből kerülnek közfogyasztásra. A vélemény-cukorka anyagának feltétlenül haté­kony százalék-beosztása az ő mesterség! titka. A készítmény alapjában édes és kellemesen-kieserüvé csak az íny oldó munkája közben válik. Nagyon lehet élvezni, mert bizsergőt, husiit, megsüti a szá­jat, elédesiti a torkot, megundoritja a gyomrot. Mint valamilyen tulerős mentbolos cukor, vagy mint száizlány képzeletében a köztudomás szerint züllött szerelmes színész álmodott csókja. Botond Károly első dijat nyert fogalmazásában a társadatai érvényesülés főfeltételét például ez a csomagolás rejti: — Csak a közvetlen modorú ember viheti va­lamiké. Botond Károly elegáns, jó ruhái vannak, gar­zon és bánni tud a nőkkel. Gomblyukában virág bókolja a nők állandósult véleményét. Botond Ká­roly korholva beszél a fiatalok naturalista modo­ráról és örök világiiltő fáklyaként a közvetlenséggel csóvál állandó jelzéseket a nők felé. Férfiakkal szemben is közvetlen. Katomakorá- ból katonabarátja, a kopasz adótiszt leégett fájda­lommal beszél a közvetlenségéről: — Borzasztó volt, azt lehet mondani, hogy borzasztó! Megjöttünk a gyakorlatról, a zsebemben ötven fillér szorongott. A nyelvem szárazabb szíj volt, mint a derékszíjjam. A szomjam szomjubb szomjúság, mint a sivatag homokjáé déli tizenket­tőkor. Egy kis pohár sört hetven fillérért adtak s egy félórába telt, mig a hiányzó húszat összeku- nyoráltam. Leültem a kis pohár sör elé, de ez a leülés már olyan térdeplésnek számított, amilyen térdeplé&t a döglődő beduin térdepel a felbukkant forrás elé. Előre vétkeztem a nyelésbe bujt testiség perverz örömeit. Kitártam reszkető karom a kicsi pohár sör felé s ekkor megrettenve kaptam vissza, mert a Botond Károly mosolyába ütöttem. Kedves katonabarálam megfogta a dédelgetett söröspoha­rat és bájoisan mosolygott: — Ugye megkínálsz? Adsz belőle? Ahih! szom­jas vagyok én is! Szintén, nagyon! Olyképpen, mlint te! Miképpen mindenki jelenleg az egész ezredben! Gondolom. Felette szomjas. Csak égy kortyot! És egyetlen hajtásra megitta az egész kis po­hár sört. Mosolygott és mosolygott: — Nem nagyon hideg. Köszönöm! BáT nem teljesen hidegen volt kimérve. Szinte jólesett, mégis. No lám! Máskor majd én fizetek. Ezt vedd meghívásnak. Vagy vedd annak, aminek akarod. Tehát köszönöm, agyő, szervusz, pá! így közvetienkedte el a kis pohár sört. Az adó­tiszt hirtelen majd beleájult, úgy megszomjazta ezt a célhozvezető, közvetlen jómodort. Megtörtént máskor, hogy Botond Károly téve­dett. De ebben a tévedésében annyi közvetlenség ivóit, hogy! Nagyon sok közvetlenség vöt. I Mert két ur beszélgetett a kávéház előtt, a sar­kon. Botond Károly odalépett mögéjük s az egyik­nek, aki háttal állott feléje, olyan bakkturót adott a térd!ved, hogy a szegény gyanútlan orral esett a másiknak. — Szervusz, Solt! — kiáltotta közvetlenül Bo­tond Károly. — De régen láttalak! A megbakkt ur ó zo tt úriember rémülten fordult hátra. Az ijedtségtől hápogva s a Botond Károly közvetlenségétől lefegyverezve, hirtelen bemutat­kozott. Kiderült, hogy Botond Károly tévedett, miért nem Solt volt, nem ismerős volt, de türelmes, meg­ijesztett szegény úriember volt, aki nem rúgta vissza Botond Károlyt, a közvetlent, mint azt más bizonnyal megtette volna. Vagy lehet, bizonyos is, hogy mindenki más is bemutatkozott volna. Per­sze, hogy be. Mert Botond Károly nem sápadt el, nem lett oda, nem kért millió bocsánatot. Ehelyett nyelt egyet s már mosolygott: — Tévedtem, mint látom! Szinte meglepő. Uram, ön feltűnően hasonlít szegény Solt barátom­hoz. Innen az elnézés. Nyilvánvaló, ugyebár? Tö­kéletesen az! Kétségetkizáróan. Meg vagyok lepve. Ha! ne méltóztassétk neheztelni! Méltóztaesék a dolgot a komikus oldaláról felfogni. Fáj? óhajom nem irányul oda, hogy fájjon. Ne fájjon, uram. Máskor vigyázni kell! Béke velünk! Agyő! Szer­vusz! Pá! Ezzel tovalépdelt. Botond Károly, a közvetlen lépdelt tova. A szegény úriember, aki igazán finom úriember volt, szegény, most már a dühtől nem tudott mozdulni. A tévedést magát még elnézte, de most már hápogva bámult Botond Károly után és nem tudott utámaiépdelni. Dühtől-e, vagy a csodá­lattól? Valamit nem lehet! Nem lehet Botond Károly után lépdelni, mert senki az ő nyomába közvetlen­ség dolgában nem léphet. Továbbá nem lehetne őt lelépni sem, mert ennyi közvetlenség már társadal­mi erő. Tengely és kerék és együttesen maga a higgadtan, de biztonsággal és bizonyosan előre­haladó jármű. Miután valakit, aki egész lényével az ő ellen­kezője lenne, hátulról egy finom késsel hátbadö- fött, Botond Károly közvetlenül hajolna meg a vér- benfetrengő felé és megtörtén könyörgő arcába igy közvetlenkedne bele: — Ahh! mint látom, kissé tévedtem. Nyugod­junk bele! Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát Kihajolni veszélyes. Tessék korán kelni, aranyat mél’tóztatik majd lelni. Minden jel arra mutat! Tá­vozás előtt hozza rendbe öltözetét. Isten önnel, je­lentse hódolatomat árván maradt hozzátartozóinak. Feltámadunk! Agyő! Szervusz! Még egyszer szer­vusz és pá. Pál A lenyirt hajú asszonyok Irta: Holló Ferenc. Érckürtök zengése, rézdobok pergóse, ünnepi himnuszok közt, virágszórás özönével fogadta a 355-ik év buisvét ján Sebaste népe uj püspökét, az ariánus-eretnek Eustathiust. Valens keleti császár nevében Licinius Secun- dus proconsul Motoraitól környezve, a Ventidáus-dv alatt ékes beszéddel üdvözölte a híres férfiút. A püspök a hódoló papok és csillogószemü, sóvárgó, pirosló szüzek seregéből szálegyenes, férfias szép alakjával magasan kiválva, komoly arccal hallgatta a proeomsul nemes szónoklatát. Az öröm és boldog­ság csendes könnye ringott asszony- és férfiszem ék­ben. Egyszerre csak Licinius, aki a haldokló régi r ómaii pogány államvallás nyakas és gőgös hive volt, befejezte szavait és a befejezéshez dörgő fe­nyegetést csatolt, követelve a püspöktől a provincia lelki békéjét és különösen azt, hogy Juppiter iste­neit Krisztus szégyenkeresztjével fel ne bőszitse. Az ujjongó, sugárzó, ünneplő néptömeg megret­tenve, lélekzetfojtva, szorongásban neműit el, mint az erdők csicsergő, vig madárserege vihar köze­ledtem Jaj, már villámok cikáznak, nagy vihar van kitörőben... Az egyszerű, szép, hatalmas férfi a fény és pompa közepette meghajtott fejjel ugv áll a kevély római előtt, mint egy gyalogos rabszolga. De most öntudatosan fölveti fejét, szemedben a pró­féták lelkének lángja lobog. Poros, verítéktől csap­zott, dús fekete haját, szakállát fönséges nyugalom­mal végigsimi'tva, keményen felel a proconsul sza­vaira : — Én harcolni jöttem Sebasteba. És ha te a római sas végtelen légióival védelmeznéd is Ju­pitert, ledöntöm őt ősi római trónjáról. #Ledöntöm Krisztus keresztjével és lányok, asszonyok gyönge karjával. * E szavaikra az ájulás fehérsége fagyott az öröm­ben úszó arcokra. A keresztények félve szorultak közelebb püspökükhöz, a pogányok, kiket Licináus személye és az ünnep kíváncsisága hozott ez alka­lommal a Ventidius-iv alá, összeráncolt homlokkal várták a proconsul intését s kardjaik markolatát szorongatták. Licináus egyik libertinusa, Oceanus, már kirántotta kardját, mikor a nehéz, siri csend titkaiból egyszerre édes, gúnyos, bugyborékoló gerlekacagás röppent el egy gyönyörű leány nja- káról. Licináus leánya, az isteni, karcsú Flaeilla ka­cagott. . Egy pillanat alatt minden szem rászegeződöft. A proeonsnlé büszkén és elégül tea: pompásabh és érthetőbb választ nem kaphatott volna a püspök J

Next

/
Thumbnails
Contents