Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-25 / 95. (1133.) szám
y* APFAGAIHA-G^ARHIRLAPIRODALMIMEILEKLETE ♦ < A Magyar Vasárnap Ibolyaszállal a kalapomon És az öreg költőt hirtelen mintha a föld nyelte volna el, eltűnt, de rövidre ró megint láttam, haladt a végtelenségből a végtelen felé. Nem tudom, ő volt-e, csak úgy nagyjából volt olyan, mint öreg barátom. Bő- szerzetes csuha volt rajta, a szél cibálta bő leberenvegét és nagy görcsös bot volt a kezében. így lépkedett el s eltűnt. Azóta mintha valahogy elvesztettem volna magamat s minden életpercem egy szóhullám hintáján im- bolyog: nagyjából... szerkesztőt kap A Magyar Vasárnap uj állomáshoz ért. És mit tett eddig. Egyet tudunk: nehéz volt kezdeni. Hetenkint jóformán csak a négy oldal fehér papiros állt rendelkezésünkre, amelyen összehordani mindazt, ami személyes, politikai, érzelmi ellentéteken vagy protekción fölül érték a szlovenszkói magyar irodalomban, a sziszifuszi munkák közé tartozott. Mennyi jó szándék és mennyi rábeszélés kellett, mennyi ütést kaptunk innen is, onnan is! De hisszük, hogy a megkezdett ut volt az egyedül helyes. Hisszük, hogy irodalomban nem lehet politika, irodalomban nem lehet dilettantizmus, nem lehet zsidó vagy keresztény, csak érték lehet és alkotás. Hisz- szük, hogy vidókiesség helyett általános emberi nivó kell s tudjuk, hogy Prágában, ahol az erős és igaz magyar fiukat sok nyugati hatás, sok fejlődési lehetőség, a nagy germán műveltség teljes közelsége, sok nagyvárosi européer társasága fogadták, jó hely volt a fejlődő fiatal magyar mentalitás számára. Hisszük, hogy igazi magyarságunk, melyhez minden tettünkkel és minden szavunkkal szinte görcsösen ragaszkodtunk, csak úgy válik pozitívummá és a megnehezült körülmények között életképessé, ha elveti a régies bajokat és beilleszkedik az uj világrendbe. Hisszük, hogy kultúráról csak úgy lehet sző, ha beteges érzékenység, irigység vagy érvényesülési vágy helyett igazi tehetség kerül a mérlegre. A Magyar Vasárnap főfeladata volt, hogy klikkek ellen küzdjön, hogy mindenkit egy táborba tömöritsen, mert kicsiségünkben csak igy jön ki valami. Nagyon nehéz munka volt, de szép eredményekről beszélhetünk és mondhatjuk: a Magyar Vasárnap volt az első eset a szlovenszkói magyar irodalomban, hogy csak a tehetséget és a művészi élmény igazságát nézte, neon pedig a politikát és a személyeiket. Elfogultság, nagyzolás, gőg, hencegő s és pozicióvágy nélkül dolgoztunk itt az idegenben, ismeretlenségben csináltuk a Magyar Vasárnapot s csak az alkotásokról ismertek ránk. Szent, fiatal fölbuzdulás vezetett, javítani akartunk, apostoli munkát végezni — hogy mennyire sikerült a végtelenül nehéz helyzetben, a folytonos ellentétek között, csali később fogják megmondhatni. Most a Magyar Vasárnap uj állomáshoz ért. Sziiklay Ferenc dr., a kassai író, akinek nevéhez pozitív irány fűződik a szlovenszkói magyar irodalomban, május elsejével átveszi a Magyar Vasárnap szerkesztését. Vállalja a felelősséget, amely a többé-kevésbé áldatlan munkáért jár és tovább küzd az igazi értékek egységesítéséért folyó harcban. Tudjuk, hogy előtte nincsenek különbségek s hozzáértésével, tapintatával előbbre fog haladni a megkezdett utón. Sok sikert s kitartást kívánunk munkájához. Éjjel egyedül A karjaim leszakadtak, mint a hid hull a folyamba, ha pillére összeomlott. Hol vagyok? A göncöl útját mért nem mutatja az ég már? Éjjel a Duna fekete, októbernek szele rémit s nincs menekvés, nincs menekvés! Nincs menekvés, rásikoltok minden árnyra, minden Iára, házak előtt kopogtatok csúf mankómmal, elvesztet- szemcimet, karjaimat. Valaki a hátam megett [tem fekete csuklyában kerget, az éjszaka rámijeszti torz kutyáit és a holnap rossz cipője bús csatákból táncol hozzám. Nincs menekvés! Nincs menekvés! A hegyoldalon Valaki borát sajtolja belőlem s ijedt arcú mázolók te falra kennek szörnyű jajjal. Én vagyok a zord magány és papok fáradt ivadéka. Néma ősök bilincseknek használtak el börtönökben s most száz idegszálon csörög tépett éveim zenéje. Hová tudnék lefeküdni, mint a béka dől a fűbe? IJttalan és t arctalan igy nincs menekvés, nincs menekvés. Juhász Árpád. Te vagy az első! Megtalált öröm! Megcsókollak a tavaszi rögön. Nem szedek csokrot: senki se lásson rég-várt, kibőjtölt kis kacagásom, elég ha én tudlak kalapomon. 'Az egész télen féltem, szorongtam, valami jel volt a napkorongban, ködök gomolyogtak... Halálos átok, hirtelen halál1 fütyülünk rátok, én s az ibolya a kalapomon. Szem-verve néz rád az eltűnő tél, lelkemben mégis de nagyra nőttél, azúr álommá, kék lobogóvá, virágom, tegyük a halált lóvá: tüntetve menjünk a temetőhöz. Kacagjuk végig a halál-kertet! — Sötét látások földre tepertek a télen ... éjjel sírok közt jártam s akik porladtak a földbe zártam a csontok jöttek a hantok alól... Holt bizonyosan érzem, hogy ez a kis sző orosz eredetű és hogy végtelen pusztát, az orosz gteppét akarja kifejezni. Egy féerfi és egy asszony lépkednek a hőtengeren át a végtelenség felé. Egyetlen hang sincs, amiben megfogódzhatna a fül, egyetlen szilárd pont sincs, amin megpihenhetne a szem. A két ember csak megy, megyen, de mégis mintha egyálltóhelyükbe merevedtek volna. Mert végnélküli pusztát és embereket pontosan lát az ember, de mégis csak nagyjából.. — Tudod — mondta az öreg orosz költő — akármilyen egyszerű is az én históriám, nagyon szívhez szőlő, ha végig gondolja az ember. Egyszer, mint fiatalember, egy pótervári kávéházban üldögéltem. Rest füstgomolyagok szállingóztak a sűrű levegőben. Többet i+tam már a szokottnál. Hirtelen fölfeslett a füstfátyol, és én egy arcot pillantottam meg, melyet száz más arc vigyorgott körül. Azonnal fölálltam és feléje indultam. Minden mintha hipnózisban történt volna velem. Mikor a közelébe értem, egy kis asztalnál egy leány ült előttem. A ragadós márványasztalon egy csésze tea állott. Ezt különösen tisztán láttam, és valami arra kényszeritett, hogy még egy szempillantásig erősen figyeljem. Mikor megint fölemeltem a szemem, az imént látott arc már eltűnt, de a lány még ott ült a kis asztalnál Nem histzem, hogy két másodpercnél tovább meredtem volna a teáscsészére, és még ma sem tudom, hogy mi késztetett engem akkor arra, hogy megcselekedjem. Akármüyen rövid is volt ez a különös pici időköz, arra elég volt, hogy az első aTcot mássá változtassa át, egy másikká, amelyik ugyan nagyon hasonlított az elsőhöz, de csak úgy nagyjából. Megmondtam a nevemet és azt vettem észre, hogy a nevem, amikor a lány előtt kifejtettem, idegenül és szinte mulatságosan hangzott, mintha csak éppen egész véletlenül volna az — én nevem. Aztán beszédbe elegyedtem a lánnyal s megint észrevettem, hogy a mondatok, amiket ki- mondtam, úgy hangzanak, mint egy régi beszélgetés folytatása, amit egyszer valahol én félbeszakítottam. A lány feleletei ugyanezt az érzést ébresztették benem, s amikor kutatva élesebben megnéztem, kiderült, hogy ismerősömnek kell lennie, jóllehet már kezdetben rögtön megállapítottuk, hogy ismeretlen idegen. Két nap múlva már nem gondoltam erre a találkozásra, de két hónap múlva a lány a feleségem lett. Te ismerted őt... azazhogy ón most éppen arról akarok beszélni, hogy ő maga sem ismert engem. Az az arc, amelyet felragyogni láttam, száz változatban tündökölt az ő arcából egy életen keresztül, s mégis sohasem volt ugyanaz, amelyet én először láttam, mindig csak olyan, nagyjából... Akármennyit is beszélgettünk egymással, kicseréltük gondolatainkat és leszálltunk egymás lelke fenekéig, akármeny- nyire is átéltük a szerelem és a megint csak szerelemmé váló gyűlölet minden szenvedélyét, a titokzatos bokrot, mely mögé belsőrk magja elrejtőzött, nem tudtuk áttörni. Persze egész jól ismertük egymást, mindegyikünk hiánytalanul felfogta a másikunk lelkének rezdüléseit, de egymást azért mégis csak úgy ismertük, nagyjából... Nem tudom, hogy ezt meg tudod-e érteni. Valami különös és szédítő az, hogy két ember a legszorosabb közösségben méri át az életet egymás Jöttek sipcsontok, fejek, lábszárak, csontvázak: némely ép hogy kiszáradt, egy csontváz megállt a másik előtt s mint szolga szokta az előkelőt, igyen bókolta: „kegyelmes uram!!14 Erre pokoli hahota áradt: koponyák, kezek, bunkós lábszárak táncolni kezdtek eszeveszetten s csak amikor keresztet vetettem: akkor lett vége a karneválnak ... Alig ért véget különös bálom, egy temetésre vitt el az álom: vak koldusasszonyt temettek ottan, kinek vakságát versekbe róttam, állt a fekete szegény-koporsó . , é Nem volt ki vigye a temetőbe Erre a szivem dobtam fölébe, — gyászos koporsón piros szivemből szép szárnyak nőnek, a halott lendül s angyalként repül a temetőbe ... mellett, hogy maradéktalanul odaadják magukat egymásnak és mégis titok maradnak egymásnak. Ebbből a titokból uj élet támad a világra, magamagában uj és titok, magamagának és a szülőknek is — idegen. Látod, milyen különös volt az életemben minden? Ahogy feleséget vettem, izibe vége volt béklyótlan életemnek. Állást kerestem és kaptam, könyvtáros lettem az udvari könyvtárban. És mikorra már saját házam volt, furcsa érzés lepett rám és igy kérdeztem meg magamtól: a te otthonod ez? Mért éppen ez a ház, mért éppen ebben az utcában, mért pont Péterváron? El- bámulgattam szobám bútorait, s ezek, akárcsak feleségem, belsőségesen rokonnak és teljesen idegennek tűntek fel egyszerre. Ez az érzés aztán átvonult önmagámra, s úgy éreztem, hogy elvesztettem magam és mintha egyszerre két részből volnék összetóve, megfigyeltem önmagamat is. Néha hirtelen fölriadtam. Félelmes érzés űzött, hogy valahol elszalasztom igaz hivatásom és eredeti lényem... Ilyenkor felrettentem és menekülni akartam — de az asszony és a bútorok, akiknek sejtelmük sem volt belső harcaimról, mert erről soha egy árva szót sem szóltam, lágyan néztek rám, és miközben fáradtan visszaborultam a környezet jelenébe, istenhozzádos búcsút intettem a távolnak s maradtam. Feleségem, otthonom s fiam, ők voltak életemben az egyetlen öröm, az egyetlen való és egyedüli meghittjeim, és én mégis azt hittem, hogy jobban ismerem az idegent, a távolt, mint őket, akiket csak ugv ismertem, nagyjából... A nevem híressé lett és sok-sok ország idegenjei, akiket én sohasem láttam, jól ismerték, de nekem magamnak idegenül csengett, mintha nem is az enyém volna. Mikor halott feleségem ntőljára láttam a koporsóban, az arca mintha úgy tündöklött volna, mint ugyanaz az arc, a kávéházban akkor, mikor az asztalához léptem... de mikor már föld.borult a koporsóra, holtbizonyosan tudtam, hogy az életem ővele csalóka tévedés volt. Nagyjából minden jól összeegyezett, és jő vége lett, de mégis... A hangja itt suttogővá süllyedt: — de tegnap este, mint öreg ember, ugyanabban a kávéházban üldögéltem, ugyanazon a helyen, csak ötven évvel később. Best füstgomolyagok szállingóztak a sürü levegőben. Többet ittam már a szokottnál. Hirtelen fölfeslett a füstfátyol és én száz ujjongó arc közt megpillantottam azt az arcot.,. A lány annál az asztalnál ült, amelyiknél a feleségem megismertem, de most másodszor nem volt merszem, hogy hozzálépjek, mert... hirtelen megrettentem az élettől én... én öreg ember. Kezével kimutatott a messzi hőmezőkre, amelyek villája előtt terpeszkedtek: — Akár élünk, akár álmodunk, csak úgy tesszük, nagyjából. Milyen rémitő mégis! Mi nem vagyunk mi magunk, mások vagyunk s az életet csak úgy nagyjából éljük. Mennyi gyász ez az egy szó! Holtbizonyosan érzem, hogy a szó eredetét Oroszországban kell keresni, mert ez a szó is olyan, mint a nagy, széles hómező, amit itt. látsz odakint: egyetlen hang sincs rajta, amiben meg- fogózhalna a fül, egyetlen szilárd pont sincs, amin megpihenhetne á szem. Havon megyünk mi 3 azon megyen az életünk is. Bécs, április 24. Előzetes telefonbeszélgetésünk alapján, este 7-kcr a Hotel Bristol halijában fogad. Udvarias tessékeléssel egy oldalpáholy felé mutat, ahol csakhamar elhelyezkedünk két kényelmes karosszékben és lassú, csendes hangon válaszol kérdéseimre. — „ön bizonyára ismeri álláspontomat a jelenlegi amerikai filmipart illetőleg. Amerikát egy gazdag és gyerekesen naiv nép lakja, melynek ízlése még messze elmarad a tulfino- múlt európai mellett. A film éppen olyan áru, mint a cipő, ruha, vagy más egyéb. Fontos, hogy az áru jó legyen $ akkor független aU tói, hogy a világ melyik táján készült. Amerikában épen úgy csinálhatnak jó filmet, mint nálunk. Újabb bizonyítéka ennek Chaplin „Aranyláz“ cimü filmje. „Charlie Chaplin, a világ első 'és egyetlen filmzsenije s Glória Swanson, véleményem szerint a legtehetségesebb színésznő, — ame- rikaiak.,i „Nagy általánosságban azonban az amerikai film az amerikaiaké s ránk idegenül és gics-szerüen hat. Nézetem szerint ez csak átmeneti állapot, mert az amerikai s a német film meg fogják találni az egymáshoz vezető utat s ebben az irányban már meg is tették mindkét oldalról az első lépéseket azáltal, hogy munkáikat egymás közt kicserélték. — Már Lubitsch is Amerikában dolgozik.“ — „A film jövője: Oroszország, öt éven belül ez az állam veszi át a film terén a vezetőszerepet. En is oda gravitálok és a közel jövőben, talán ősszel, már kint is leszek és ott dolgozom tovább. Németországban éppen olyan „stier“, szegény minden, mint itt Bécs- ben s engem már nem tudnak megfizetni, úgy hogy abba is fogom hagyni a színjátszást és csak film-regievel akarok foglalkozni.“ — „A film technikai jövöje, rövid harminc éves múltja ellenére, óriási lépésekkel halad előre. A Lubitsch, Láng, May és Ja- coby által kijelölt irány maradt az uralkodó, hogy biztos alapul szolgáljon a film egészséges fejlődésének. Legnagyobb hiány a filmírókban mutatkozik. Alig van emberünk, aki igazán filmet és nem megfilmesítendő regényt tudna Írni. Egyetlen jól megirt filmem a „Dr. Caligari“ volt, amit egyébként legjobb alakításomnak is tartok. Az az én igazi szere- pem.“ — „Következő filmem a „Brúder Schel- lenberg“ lesz,. aminek egyik érdekessége, hogy kettős szerepet játszom benne. Már . készen van és rövid időn belül ki fogják hozni.“ — „Mostani turném következő állomása valószínűleg Prága lesz. Már folynak a tárgyalások s ha eredményre jutnak, úgy szerdán, vagy csütörtökön ott vagyok s egy előadóestét fogok tartani•“ Háttal ülök a bejáratnak s igy csak utólag veszem észre, hogy a művésznek látogatója érkezett... Egy fiatal leány, ki egészen kikelve magából, izgatottan suttogja a szavakat. Veidthez: „Bocsásson meg, hogy személyesen hoztam el a levelet... de Ön egy borzalmas ember!...“ s az utolsó szónál átad egy zárt borítékot s köszönés nélkül, idegesen gyors léptekkel elrohan... A „borzalmas ember" csendesen mosolyog monoklija mögül és lassan feltépi a levelet. — Egy arckép s egy sokoldalas Írás hull az ölébe... A képet s az iratokat visszateszi a borítékba s a zsebébe csúsztatja... Félnyolc van s a látogatás véget értf Megköszönöm szívességét, magamhoz veszem írásaimat, szívélyesen felém nyújtja kezét, elköszönök. — A boj ajtót nyit s én egy érdekes, arccal az emlékezetemben s egy dedikált autogrammal a zsebemben lépek az utcára s lassan elindulok a Ringen lefelé ... Ember Tamás. Nem mertem eddig dalban kizengni... Most már nem rémit semmi és senki: fütyölve mennék csatasorok közt, ember-mocsárban, jóság-rablók közt, ibolyaszállal a kalapomon... Mécs László. Nagyjából Irta: Neubauer Pál Interjú Conrad Weidt-tel
