Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)

1926-03-07 / 55. (1093.) szám

1926 március 7. vasárnap.

^i^cm-Maoííarhiulab

választott meg Nagyo-i büszke vagyok rá. Máskülönben is most, a jubileum alkalmát ól annyi szeleteiben vaD részem, amire nem számítottam s ami lx>ld<gga tesz. Épp ra<st kaptam a Magyar Tudományos Akadémiának üdvözlő lehelét, amit annal kitüntelolibn'ek tartok, mert ez az első eset, hogy az Akarnia szinészjubileumi ünnepségbe belekapcsolódik.

— Szép huszonötesztendő, gyönyörű huszonötesztendő volt ez az idő, amit a Nemzeti Színház színpadán töltöttem. Nem is fogok, nem is tudnék megválni tőle. Amikor odakerültem, 1901-ben, rögtön jó sorom lett, jő szerepeket kaptam, elismertek, ez nekem akkor olyan sokat jelentett, hogy ma, amikor már az én számomra könnyebb az elhelyezkedés, nem tudnék hálátlan lenni. A megélhetésem megvan, a művészi érvényesülésem tere megvan, le tudok éo mondani az autóról.

— Hogy mi vitt a szinipályára? Ez nagy titok, de olyan titok, amit úgy lehet megfejteni: „meg volt irva“. Kellett. Mondom, még annyiban sem tehetem érdekessé magam, hogy nagy küzdelmeim voltak, vagy hogy a szüleim ellenezték volna, hogy színész legyek. Egyszerű polgáremberek voltak, de azért nem ellenezték. A pályaválasztásnál döntő szerepe volt nevelőatyámnak, Rózsahegyi Pálnak, aki maga is szinész volt, ki- vá’ó szinész. Az ö művésznevét vettem én is át, mert az én családi nevem Grósz volt

— Mi mást mondhatnék? Igen nagy robot az életem. Mert nem elégszem meg a szinészkedéssel, az a szenvedélyem, hogy színészeket neveljek. Nem üzlet, hanem szenvedély és gyönyörűség, aminthogy szenvedély és gyönyörűség az igazi kertész munkája. Most is van nálam néhány igen talentumos gyerek, egy pár közülük túl fog nőni az átlagon. Egyébként nincsen színház Pesten, vagy pláne a vidéken, amelynek néhány elsőrangú tagja nem tőlem került volna ki. Hogy csak a legnevezetesebbeket emeljem ki: Pécsi

Erzsi s Lólh Ila és az én tanítványaim voltakEkkor jött tűzbe, amikor a tanitómunká- járól beszélt Akkor még jobban felforrósodott különös zengésű meleg hangja, nagy, beszédes szemei csillogón tekintettek rám s egy beteUesedett élet önelégedett öntudata fejeződött ki okos arcán. Szép, dús, hófehér haia homlokára hullott beszéd közben, mintha dús haja gesztusaival kísérte volna a mondanivalóját Nagy, feketekeretes pépaszeme különös, intellektuális érdekességet adott az arcának, tipikusan modern müvészkülsőt kölcsönzött neki. A szalonban, ahol a párolgó fekete mellett ültünk, finom biderraeyer bútorok közt olvan finom, halk, úri levegő volt, ebbe a keretbe annyira beleillett ez a csupa- sziv, csupaszellem művészember.

— Ebben a szobában —■ mondotta egy kis csend után — sok Kiss Jőzsef-vers ismerkedett meg először a nyilvánossággal. Sokat j voltunk együtt, atyai jóbarátom volt s ha uj ■ verset irt, rendszerint elhozta hozzánk s mi voltunk a próbabábuk. Először ő olvasta fel reszkető, érzelgős hangján, aztán a kezembe adta a friss kéziratot s nekem kellett elszaIma a csata előtt

Nem minden való csak az értelemnek, Van zenet napfény, étvágy, rejtelem, és szörnyethalhat akárkifia ka avatugmód terebélyes, titikos furdalások nyilazzák át a lelkét> s míg megragadná, tarkón az eszét, mér rég kiverte a halál vize tüzesült homlokát.

Szavakból tör a. lelkek vékonyába: valóigaz: Damokles-kard vagyok, dévaj damaszkból finomra kővár sóit, egyszer szegény Don Kvizsót h^jkurászőttt egyszer más tájon Dózsa fogott volna bosszús marokba,

v most is függök még vékonyan, keményen, tömérdek élet baljós lakomáján gyönge fonálon, — lelkiismeretből (be furcsa az a mgnám-mardosás, be furcsa ez a lelkiismeret.)

Suttyomban konok agyarogva lesnek

egy ütet taplót nem érő fejek;

ha QÖlyó fogna, ledurrontanának

fefortyanó szerencse-lovagok;

rámförmedne a szervezett betyár súg,

ha nem félnék úgy a szörny elhalást; ■ ,

mert borzasztó ez a kard, ez a vétó,

ez a lázongás, "éz az őrzés,

mert boriasztó a lelkiismeret.

Gyerünk: ugatnak a halál kutyái, valaki majd otthagyja a fogát, amikor engem le akar szakitni, s terebélyes bánattal, mint a tölgyfa én föléhajlok, de kérlelhetetlen lesújt bennem rát akit én hiszek, aki a láthatatlan tölgybe rejtez és akinél fonálom vége van.

Gyerünk: ha neki tetszik Don Kvizsót,

ha úgy akarja Dózsa marka hord n,

mindegy, mert szent láz ez a kard, ez a véld,

ez a lázongás, ez az őrzés.

láz: tűz: naplángja: férgek félt ragálya —

csak bátrak hisznek: egészség vagyok.

Győry Dezső.

válnom. Uyenkor nagyon boldog volt, ha tőlem hallotta a verseit

Szeretetteljes megilletődéssel beszélt az elhunyt költőről. |

Amikor lefelé mentem a lépcsőházban, még visszacsendültek bennem a szavai, amikor ismét a Kiss József-emléktáblára hullottak a szemeim, ahol márványba vésve örökítették meg a nagy költő ffiéíyértelmü gyönyörű'verssorait:

„Valaki hazajött, aki nem volt itthon, Aki hazavágyott mindörökké titkon ...‘ Valaki hazajött ■.."

Sándor Dezső..

Egy heti napló

; Irta: Fábry Zoltán.

(Egy qagyon csendes ember, régi csodálkozásait olvassa):

&

— szombat.

A mosdóban viz van. Piszkos, zavaros viz. Máskor is volt benne, biztosan volt. Rossz cselédkezek otthagyták és éü csak most vettem észre. Néztem, mert megállított, amikor hosszú lépésekkel róttam a szobát.

A régi dolgokat agy látjuk, hogy azok újak... Most én igy lennék?

Ma ez a szombat... Sok mindennel jutottam ide. Régtől feléledt és újonnan jött emlékek, elképzelt akarások.

Négy barna fal — semmi más. Gondoltam: most ezt igy kell.

És most mi van?

Emberek szájáról elkapta a szél a suttogó mutogatást és felém dobta a hangot Embergyülölő: ezt hallottam.

Ki kellett törni, meg kellett mozdulni, elindulni, belépni a képbe. Még szeretni is ...

.Valahogyan kitörtem. A szemék látták. És nekik jó volt ez: újság. A szájaknak is jó volt ez: uj suttogás. Csak uj nevemet nem tudtam még. De Magamnak megtartottam a bizonyosságot. Ezt: senki sem látott, i. Cecil?...

Cecil ott volt. Purván megfogtam a kezét és mellette . maradtam. Próbáltam talán kérdezni? Éreztem magam. Ennyi elég! Törődni valakivel, fontolgatni valamit? Istenem, most kezdődik. Mo^t van az első pillanat,.. Néha megtettem, hogy .hozzá igazítottam a lépéséket. Néha'úgy gondoltam: ijedt . gyerekszemét szeretnem „ kell. — Valaki azt mondta nekem: végtelen jó szive van Cecilnek. Ezt éreztem? '

! Ezért, kellett nekem. Most már tudom, Durva voltam? Dehogy... így jó: egy jó szív.'És az én szomorúságom. Abból tördelek neki bánatörömöt, amikor hozzá igazítom lépésémet. „

N Embergyülölő: a többiek igy ...

Mi lenne, ha egyszer elmondanám, odamonda- qám: „Hogy van az. hogy csak maga mellett érzem. jól magam ?“—- Nem. Ilyet nem szabad tenni. A hangtalan percekben szótlanul kell ezt magamban . tartani Ne vegye észre. .

, Máig nem tudta, hogy ő — jó.

A fülébe vitték, az igazságot. Megijedt volna? Eddig eiígém mégis csak látott, most már magát figyelte.' . . ,

Ma este olyan volt, mint a. többi. Kikacagta magából' a szót: embergyülölő.

Pedig én ajándékot adtam.

Cecil?... Elrabolták ezt is. De még hallottam a segély kiáltásokat, amikor vitték. Egy pillanat. Az arca visszafordult. Segélykiáltás?... Első hang^ Furcsa...

’ s Mégis, mintha' valami nagy-nagy dolog történt volna. ■>' - > ;

Cecil ma már nevetett. Könnyítő, csatangoló

nevetéssel.

'; —vas ár nap..

A templomból jöttek ki. Én olyan voltam, mint a messziről jött utas, aki nem ismer már semtonák mellé és sokat nevettek. Egy csúf kövér asz- szony s egy’ vékony emberke szaladgált az asztalok között. Eloltották a villanyt s a falon egy égő csillag, meg egy felírás jelent meg.

' — Most kezdődik! Tizenegy óra! — mondotta félrehúzott arccal Andris és olyan mozdulatokat tett, mintha menni szeretne. Egy szép kislány, meg egy púpos ember jött be az ajtóm A kislány kezében citera, a púpos kezében harmonika sip- pantott. A villany megint felgyűlt, a katonák s a lányok kiáltozó kacagása még erősebb lett.

— A mulatás kezdődik most. Butaság! —

mondotta Andris. ‘ . .

Az öreg a púpost nézte. Ennek az orrán egv csúf nagy bibircsók ült. Feje teteje kopasz volt, csak körben csomósodott kerek koponyáján tömött hajkoszorm Kész szerzetesi tonzurát viselt Vörös szemei, mintha állandó ijedelem lángja sütötte volna őket, szaporán pislogtak. Szünet nélkül a menyezetet nézte velük.

Egyik fiatalember szájharmonikával, a többigk énekkel kísérték a zenét. Egyik ismeretlen nótát a másik követte. Aztán egyik katona végigtámolygott az asztalok között s elmentében nagyot kiáltott:

— Azt. halljam most, hogy „szánt az eke, vet a gép, csörög-csattog a járom..."

A kiáltozásból nehezen született meg a nóta, de a zavaros hangok, mintha a megrendszabályozott es "patakok lettek volna, szép és egyenletes folyással aztán mégis egy irányba indultak. A katonák teli torokkal énekeltek és mosolygó arcukat Andrisok felé mozgatták. A kislány kezében a ci- fera s a tonzurás púpos kezében a harmonika is odrszegődött, kissé bátortalanul ugyan, a dalhoz.

Az öreg rápillantott Andrisra:

— Mit lógatod az orrodat, te koszos?! Ide nézz!!

Gyors mozdulattal intette magához az italt- Hordozó, vékony emberkét. Két ujját felbökte a levegőbe és parancsolóan szólt Andrisra:

— Mond néki, hogy bort hozzák! Elsőbben kóstolónak, azért hát két fajtát!

A cinege emberkéből kapzsiság vigyorgott elő:

— Bor?! Igen, igen ... fájn bor!

Andris türelmetlenül legyintett és ezt • mondotta:

— Dva liter vino!

— Mennyit mondtál neki? Két fél liter legyék! — szóit közbe az öreg.

Andris ezt is meg tudta mondánk

— Látom, hogy valamit mégis tanultál — vélekedett az öreg. Ellentmondást visszautasitó hangon szólt igy, mert észrevette, hogy Andris nem helyesli a legújabb fordulatot.

A bor megérkezett s ittak belőle. Elég jő bor j volt, otthonos vidámsággal szaladt szét bennük. Az öreg mosolyogva hallgatott. Gyakorlott' élvezettel j j engedte át magát a katonák énekeinek s a bor jó izének. • ' • / 'M ■ ■ *. y c

A pohár gyorsan ürült előtte. Andris aggodalmas várakozással nézte az öreget. Sorra vizs- j gálgatta tömött, göndör. haját, egyenes bajuszát,1 sötét arcbőrét. Arra gondolt, hogy az. édesanyja két keze, hogy' tapogathatta szerelmes gyöngédséggel i ezt a kedves orcát, amikor összeborulva hosszasan; ölelték egymást. Szégyenkező ijedtséggel' akarta ! elkapni a méltatlan gondolatról az eszét, ,de egy- j szerre észrevette, hogy7 nem is találja csúnyának, márj szépnek és gyönyörködteíőnek, megnyugtatónak és j nagyon kedvesnek érzi. í

A katonák éppen igy énekeltek: I

— Csehországban levágták; a göndör hajamat.!

Hradec-Králban nyergelik a kis pejlovamat ..'.

— Ez derekas kis nóta! —- mondotta az öreg

és hátrasimitgatta hullámos haját. — Volt idő. amikor az enyimet is levágták Zágrábban! . . ' !

Újabb üveg bort rendelt Odahajolt Andrishoz és rekedtesen szólt ró:

— Ne lógasd az orrodat, te koszos! Még azt hiszik, hogy semmi közünk egymáshoz s hogy fiam se vagy!

Hangosan nevetett s ökle alatt megzördültek a i ! poharak. Andris á füstbe és zsivajba merült szobá- | han most egyszerre csak az apját látta. Csodálkozva ! í meresztette egész figyelmét a.kipirult öregemberre, j aki titkolózva fordult, csillogó szemmel feléje: • j

~ Mit értesz te ehhez-, te kis kőszos?!.,. ' \

Elnézett a ményezet felé, ahová a púpos har-j mónikás pislogott. Más hangon szólt, megint: !

! — Hogy megláttalak itt a garnizónba, Andris- j

ka! Hogy mégis megláttalak!

I — Bizony édesapám, csuda, hogy eljött! i

— Rászántam fiam! Apám is Így lépett ixtá-; nam Zágrábba, mert egyszer egyvégtibe tíz hónapig j nem bocsátottak haza. De tudod, ott fáiníos egy!

(életünk volt! Tudod, példamód jóképű fehérsze-1 méllyel adtam ot! össze magamat. Mit mondok, j eggyel-e? í.,. Tudod, sok ‘szószégénvéég,' de három I év alatt-y.agy két tucatot elfogyasztottam belőlük!

— Ne igyák már édesapám!

— Ne mond?! Még hinni találom, hogy ittam már! Utóbb még azt találom hinni, ha annyira mondod!... Mit gondolsz te rólam, te koszos?!

— Reggel korán indul a vonat. Ne igyék már, édesapám! .

— Két tucatot elfogyasztottam belőlük, hiszed-e? De mUlyeneket?! Hajj, ha ollyán csak egy is Volna itt, mint azokból a legutolsó volt! Hajj. ha vonal, De nincs!.!

— Ugye csak 'ezt isszuk meg és többet már nem rendel édesapám? Kavargatott bor e!

— Hát mikor az angyalbőrből hazakerültem, nem mégm.uíattam-e, hogy ki vagyok? Ki szerette el a tanító elől Kovács Zsuzsit? Megkérdezheted Farkas Pista bácsit is, hogy mért nem lett az övé Simon Julis? Ki járt minden éjjel kizárólagosan csak áz ollvan lyányok kertjük alá, akik nappal a légrátartóbbák voltak?!' Kit szeretett Botos Rózsi... és kinek nem kellett sokáig?!...

Andris sértett hangon 'szakította félbe az öreget: • - ■ V. r ■ ■’ V • MM . ' M.

1 Az édesanyám? Mit beszél?! . .

— Semmit, no! De tudod, az igazságot, ha már igazán az, akkor mindig meg lehet mondani! Tudod, én már csak ollvan voltam világéletemben, akinek minden hétre más kellett Mert .tudod, mihelyt, én kitapasztaltam az egyiket, máris' una1 • volt nekem és más kellett.... Ilyen volt a természetem, tudod! A múltkor Árpás Ferenc kislánya, appedig jó ha- van tizenöt éves, azt mondotta; hogy ő bizony Andris bácsihoz még- most is szivesen eljönne.. Hát tudod, este aztán, megmarkoltam öt a ház előtt, tudod, minek mondanám, ha igaz nem lett volna, de úgy nyögött a kezembe, de úgy. tudod, mint egy párjáratalált kisgaiamb. Hát tudod, igy van! A vonaton egy formás asszonyka' ült mellettem, ha beszélni tudtam volna vele, még szorosabbra került volna hozzám. Igyis ipp eléggé dörzsö- lődött. Hát tudod, ezt csak azért mondom!,.. Mit gondolsz te rólam, te kőszos?!

Rácsapott az asztalra. Elkomolyodva, jelentősen és nyomatékosan szólt egy kis idő múlva:

— Daliás késztet!

1 'Andris megszeppent: . • - '

’ • Ugye mondtam, hogy ne igyék annyit, édesapám?! ■' ‘ • ;.-r Ne butáskodj, kölyök!..'. No ne zavard az egyszeri kedvemet, Andriskám! Daliás késztet!... Rászántam*a háromszázat, de jól tettem,' igaz-e? Igaz-e. te koszos?

Lehajtotta a fejét, Andris odahozta a széket

hozzá s egyetlen bajnak a világön azt kezdte tartani, hogy, jó szüléje beszeszelt kissé.

Az öregebbik Andris legény esen kapta föl a vállát Durcás szájjal, vészesén ismételte:-,' — Daliás késztet!

Felemelte, az' ujját s a citerás kislány odaszaladt hozzá.. A púpos harmónikás utánafófd.tóttá pislogó szemeit és ő is odacammogott Az öreg parancsolva intett a katonák felé:

— Várjatok! Daliás késztet!

Fejével kezdésre biztatta a kislányt és kemény, öblös hangon gyújtott rá:

. — „Mit dalol a fecskemadár, mint csicsereg olyan busán az ágon .;.“

Az ének úgy* szavában, mint hangjában uj és érdekes volt Az öszes fej szomorkásán bőlongott utána, de a vastagbajusz alól mégis• legényeden jöttek elő az ének szavai.

' ' • • •

— Daliás késztet! — mondotta ina gyár ázóhalkan az öreg. Néhányszor még igy kijelentette, de aztán már-csak a megvalósítás érdekében köveiéit el minden elkövethetek A fecskemadár, után következett. a gólyamadár, a kéknéfelejts, a mandulafa, s úgyszólván az értelemmel átfogott világnak minden nótába szépségesitetk állat- és növényegyede. Később a-katonák is segítették az öreget. A púpos már nem bannonikázott, hanem fölfelé fordult szemekkel, két marokra Mögött pohárból bort szopogatott A kislány, tapogó, ügyes ujjakkal, felbátorodott lábakkal ment az öreg nóták vezető kezén,

— Daliás késztet! — kiáltozta hatalmasan az öreg,' amikor bonyodalmas egyezkedések után lefizette a cingár emberkének a borért járó súlyos váltságdíjak Andris- követelte ki végül a fizetést és megrettenve nézte, hogy az öreg milyen könnyed mozdulattal fejezi ki a pénz eszköz-voltáról fennálló véleményét. Ügy tette le az újabb háromszázat, mintha három koronáról lett volna szó

— Daliás késztet! — sóhajtotta, amikor a szabad levegő friss csókja az arcába nedvesedet!. Meg- táhtórodoü és sietve tett előre néhány lépést. A botjává} bel.ekáiiyaritotf a levegőbe és' dörgedelméig hangján .belépnekélt az árkádsor csendjébe.

— Jajj csitt édesapám! — ijedt meg Andris. — Rendőr gyün és bevisz!

Az öreg nem hallotta a figyelmeztetést. Andris hiába csititgatta, a fecskemadár zengve röppent a visszhangzó házak fölé; Végül csakugyan rendőr került elő, akinek erélyes figyelmeztetéséi egy időre tényleg, a daliás szüntetése követte-