Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)
1926-03-07 / 55. (1093.) szám
jurjtrtrxW'S*.* * iy,'í> március 7, vasarnap. A&4AZ KAFKA Az agglegény boldogtalansága Olyan szörnyűnek tűnik agglegénynek maradni, mint Öreg ember, a méltóság megóvásának nehéz igyekezetében befogadást kérni, ha egy estét társaságban akar eltölteni az ember, betegnek lenni és az ágynak sarkából heteken át az üres szobát nézni, mindig a kapu előtt bucsuzkodnii sohasem feleség oldalán a lépcsőkön felfelé igyekezni, szobánkban csak idegen lakásokba nyíló oldalajtók közt lakni, a vacsorát egy kézben hazavinni, csak idegen gyermekeket megbámulhatni, anélkül, hogy szabad volna mindig ismételni: „énnekem nincsenek“, és külsőben és magatartásban olyanná lenni majd, mint az ifjúkori emlékek egy-kél agglegénye. így lesz, csakhogy a valóságban ma és később az ember maga is itt áll majd, testestül és valóságos fejjel, tehát homlokkal is, hogy öklével verhese azt. Klopstock Róbert fordítása. mit. Pedig most is csak a vörös torony bámul rám... régen történt minden... és én is nézem a tornyot —r és Cecil nevetve köszönt. Utána rögtön folytatta a beszélgetést a másik lánnyal. Nem tartott szünetet. Régen történt minden. Az uj keréknyomok szélesre taposták az utat Nálam, néha. És én mit akarok? Mégis csak kéretlenül, kegyetlenül csinálom a sétákat, amióta kiléptem. Csak azért, mert Cecil jó. — hétfő. Most beszólni is tudnék. Megmondanám neki: mi volt szombaton. Megkérdezdém: mi volt szombaton? És azt akarom — tudom, hogy azért van minden — hogy mondhassa: szegény! Talán a kezét is felémlenditenó: — Sajnálom... — És én felgombolnám a kez- tyüt és ott, a finom, kék ér felett megcsókolnám a csuklóját... Az a szép gyerekarc ... Vájjon nyitva marad-e majd a szája a csodálkozástól, a csók- nézéstöl? Mást nem akarhatok. Vannak mások. Nekem csak egy pillanat jut. Talán a régi pillanat — ami sok évvel ezelőtt volt... megkérdezni most, mindent elintézve: — Volt-e valamikor úgy, hogy szeretett engem? Tudnék ma beszélni. Cecil: ma kéne! Én félek, hogy minden bennem reked. Egy pillanat?... Igen. —k edd. Amikor a rablók elvitték, hurcolták: én mozdulatokat láttam. A karja felém intett. Este volt és sötét... Láttam-e? így volt-e csakugyan? Igen: a mozdulatok... El akarták vinni azokat is — és ő ma visszaadta nekem. Mégis csak jól hallottam a segélykiáltásokat szombaton. Reggeli fehér hőcsillogás feküdt mindenen. Én lassú léptekkel kapaszkodtam egyre feljebb a domboldalon. Alattam a völgyben is kanyarog egy ni Olt ment Cecil. Megálltam. Nézni. Azt hittem: nem vesz észre. Az utón egy helyen vastag jégréteg. Végigsinkózctt rajta. Friss volt, jókedvű. Gyerek. Most!.,. A karmantyú előrelendül: kétszer a magasba; a másik kezével is int. Nekem! Nem mozdulok. A mufíos kéz még mindig fent a magasban, a másik motólásan hol fent, hol lent... Nem tudtam mozdulni. Féltettem: el fog botlani, mert sietős léptekkel ment, közben a szeme a domboldalon és két keze még mindig üdvözölt. Engem... Végre ... Az én karom is előrelendül. Egyszerű két lóbálás. Miért csak ennyi? Hisz örültem: reggel volt, Cecil a völgyben és fent egyedül, örültem: talán Cecil Is tudta, hogy ő most jó. — Jó reggelt! — a mély völgyből frissen csapódik fel a köszöntés... a két kéz még mindig felém integet. Í úiiiuiáuuuuiatiiumuimuuáuta^ DYNALIÍOL 3 a legjobban bevált az összes explózlós £ ^ motorok részére. fc 3 Mindenütt kapható. t /fVTVWVVVVfVVVVVVVVVVWVVTVVfVVWVTVVVVTWWV^ És mentem, mentem tovább, gazdagon a visszaorozott kincsekkel. Most itt vannak; már nálam. A mozdulatok. — szerda. Nem láttam Cecilt. Rögtön akkor kellett volna: leszaladni a völgybe. Ő megáll... szépen megemelni a kalapot: Jó reggelt — ugyanúgy, ahogy ő. Aztán ennyit: — Köszönöm nagyon, Cecil. Most ez mind bennem van. Hátha éri valami? Jön valaki és elviszi. Tőlem mindenki lop. Nem hiszem, hogy elmondjam majd: Köszönöm nagyon,; Cecil... Pedig akkor tudná, hogy ő jó. Én monda- j nám neki. — csütörtök.Emberek közt. A köszönet bennem maradt. ! Emberek közt. Háttal áll felém. Beszélget va- i lakivei. A balkezében zsebkendőt szorongat: fehér! csücske kint van... Csodálkozom: az arcomon ne- I vetés csiklandoz. Csodálkozom: kezemben gyere-i kés pajkosság. A tegnapi nap bátorsága. Huzom lassan, óvatosan a kezéből a zsebkendőt Megfor-; dúl. Hallom a hangját: — Szemtelen. Kikérem az ilyen gyerekvicce- j két — És kezemből kikapja a zsebkendőt. Érzem az erős rántást Szóval: igaz. Felnézhetek. Nem tréfa. És Cecil — jő... És olyan jó volna gyereknek lenni. A többiek nevettek. Most szétnézek. Engem nevetnék. Előttem nem áll senki. Amikor búcsúznak: kezet fog mindenkivel. Velem nem. Szól, hallom a hangját: — Ne haragudjon. De maga mostanában nagyon furcsa. És én nem szeretek idegeskedni. Látom: ott mellettem kinyúlik a keze. Látom: egy muffból előkerül egy másik kéz. Nézem: ez nem az én kezem, összekapcsolódnak, megint lehullnak. Érzem: az én kezem mozdulatlan a kabát- zsebben. Hallom: Pá — édes! ö köszön. Valakinek. Másnak-. ............... Mo st ülök. Nézem a lámpát... Ma különben azt mondta nekem Cecil: — Maga mostanában olyan furcsa.., Vagy ezt már leírtam egyszer? — péntek. Cecil mégis jő. Csodának indult: rálépett az én utamra. Ott jön felfelé a domboldalon. ■. Nézem: ő még nem láthat engem. Nézem — éa hiszem a csodát: ő jön... Igen, most gyorsan bocsánatot kell majd kérni. Bevallom neki, hogy tegnap éjjel megbántottam... hogy azt hajtogattam magamban: nem érdemes, nem érdemes... nevettem: mert azt akartam, hogy eltűnjön. Ne legyen. Ne létezzen. Ne létezhessen... Oh, milyen jó a büntetés, a kínlódó, hebegő öröm: nézni — Cecil hogy kapaszkodik most felém ... Megáll. Már lát engem. Néz. Aztán hirtelen — megforduL — Cecil! -— Olyan erős, ijedt a kiáltásom, hogy belémful, nem tud kitörni... Futok. Lassítom a futást. A gyors zihálást fojtom... Utólértem. — Jé, maga az? — Cecil: miért fordult vissza, amikor meglátott? — Nem tudtam, hogy maga van ott és... — Cecil, az igazságot: látóit, megismeri Miért fordult vissza? — De nem ismertem meg, ha mondom ... És különben is: milyen jogon von engem igy — számadásra ? Jog? Az arcába néznék ... Aztán látom: a balkezén nincs keztyü. A lábán kalocsni. A földön hő. Pontosan két keréknyom között áll a középen ... — Kezét csókolom. — Jő napot Megyek vissza az utón.., Gyorsan, gyorsan, egyre feljebb. Aztán megállók. Szétnézek. Lent a völgyben ezüstcsillogásban fekszik a hótenger ... És eszembe jut minden... Az utolsó kérdés: De a mozdulatok... ? Mi volt az tegnapelőtt ott lent a völgyben? Mit látott az én dülledt két szemem? Oh, de buta voltara!,.. Nem, nem, nem buta. Csak nagyon áron. Kellett, hogy higyjek a két szememnek. Ki voltam szolgáltatva az első színnek, az első mozdulatnak. Hogy most mi lesz? Nincsen**több kérdés. Kikacagom magamból erősen, mosolyogva a hazug Igazságot: Négy barna fal... einbergyülölő. Cecil is mondta ezt egyszer. Ugyan? ss (Egy nagyon csendes ember neveti mégegy- szer: Ugyan?) Őszi vándor dala Völgyön át, bokron át toposom az ui porét, csöndbe* ballagok; öreg cipóm elszakadt, ifjú kedvem elmaradt, csak magam vagyok. Elfutott a* életem, mint virágos réteken játékos gyerek... tavasz édes mámora, hulló csókok zápora: hol keresselek? Nincsen erre sehol át, se gyalogút, se vasút — merre, hol lehet? őszi eső rám szitál, őszi vihar mcgcibál, csillag nem vezet. Rossz napok közt jó napon eltűnődöm egy dalon, mint a bús madár... kérdezgetem csöndesen: jobb-e itt, vagy odalenn? ... De hiába már! Messze van a hegytető, közel van a temető, árnya rám borul... szomorufűz integet: mogpihonni jó lehet, ha bealkonyul. Gogh Ülés. Méha izenget... Néha izenget énnekem Bús, csillagtalan éjeken, Ha szél veri az ablakom És lelkcmet r Lkat tatom. Ha hull a könnyem, sir a búm, Akkor izenget énnokem: Az én falum, kis tőt falum. Szláv nóták sírnak föl talán Ilyen komor, vak éjszakán A Vág vizén, mely messze zúg S hozzám széUzárnyon idejűt. Szláv nóták simák föl talán Szláv lányok piros ajakán S felém dalol száz kis kapón Az én falum, kii tót falum. Télen: érzem jegét, barát, Nyáron: rozmaring illatát, S ősszel á lankák tetején, Ha szüretel a lány, legény 8 muskotályi Hatos a táj, Lelkem haza sir, haza fáj S bármerre jár vándorsarum: Hív a falum, kis tót falum. Peterdi Andor. A vonat reggeli öt órakor indult vissza. Az Élbe hidján az öreg megtorpant és szólt: — Daliás készteti Andris a rendőr szerepét próbálta átvenni és kapott érte egy pofont Most már egész igyekezete csak arra irányult, hogy még idejében s a lehetőséghez képest, minél csekélyebb kitérésekkel elérjék az állomást. Kiizzadva jutott a vágyott célhoz. Megváltotta a jegyet, maradt még hat korona ötven. Két koronáért kolbászt vett egyért négy darab mákos zsemlyét azaz houszkit. Ezeket s az elcsendesült Öreget gyorsan és aggódva feltette a várakozó vonalra. Arra is gondolt, hogy nem kéne-e, mint kisgyerekekről hallotta, egy táblát akasztani az öreg nyakába, amelyen meg. volna irva, hogy hová utazik. Ezt a méltatlan gondolatot gyorsan elvette, helyette kézzel-Iábbal a kalauznak magyarázott, aki aztán vállalta is a nehéz megbízást. — Ezt édesanyámnak, ezt kendnek! Ezt kis Borosunknak, ezt kendnek! — mondotta Andris és mindannyiszor csókot nyomott a sarokban szuszogó öreg orcára. A vonat elejéről fütyültek, le kellett ugrani róla. Aggodalmasan nézegetett hátra s menni készült a kijárat felé. Drága, ijedt hang kiáltott utána: — Andris! Andriska! Az öreg az ablaknál állott s megrándult arccal intett Andrisnak: — Andriska... szerbuc! Vigyázz magadra, édes fiam! írj meg mindent! A lyányról majd beszélünk, ha hazajösz! Ládd-e, most erre nem is futott az időből!! Vigyázz magadra, Andriska! Andris szemét boldog könny sütötte meg. Míg csendesen baktatott a kaszárnya felé, lelke fürdőit a hála tiszta vizében. Már megint dalolva fogja csutakolni a lovakat, megint vidám cimbora lesz a vidám cimborák közölt. Itt volt az öreg, rászánt először 'is, másodszor is háromszázat. Megvigasztalta őt. Ha Júlia nem akar várni, ne várjon. Hűtlen szív nem érdemel hii szerelmet. Ila igazán el- h agy ja, egyszer-k étszer még keserűen jut észbe, de aztán jönnek, meri vannak, mások, egy tucat, vagy két tucat is. Már azt sem bánta Andris, hogy büntetést fog kapa!, amiért a megengedett három óra helyett reggel fél halkor megy vissza n kaszárnyába. Most Is a hátsó udvar kőkerítését választotta közlekedő utjának. Egészsége, fiatal testtel ugrotta át Szabadulás Irta Sebcsi Ernő 1. Bizonytalanság zörgőit üres zsebében, ahogy becsukódott mögötte a börtön penészbe fagyott nehéz kapuja. Mélyen, a kapu mögött, a sötét és rosszszagu udvarban ott maradi tiz keserves esztendejének minden szörnyű magánya. Megállt és első gondolata ! a patkány volt, amelyiktől nem búcsúzott el, ! a mai hajnalon. Visszaküldte fáradt nézését, közben észre se vette, hogy nagyot sóhajtott, rossz daróca meghatottan szisszent fel az első szabad lélekzetre. Tegnapi utolsó körsétájára emlékezett a lába, valami tompa ruganyosság szaporázta a lépteit, de mégis | nehézkesen jött előre a hó miatt. Egy ge- i rincmeredélyen járt; lentről idepárolgott a város a téli alkonyban. Visszaemlékezett a tiz év előtti időre és most innen messziről is változást jegyzett fel a szeme. Hátizsákját kissé nehéznek találta, letette a földre, fekete kenyér gömbölyűit ki belőle. A város most már ezer kis csóvával lángolt összeráncolta homlokát és jobb kezével a torony irányába bökött. — Az ott ni, az Árok-utca, igen, igen ... Ott a kis hid — és ott a vil- j la, persze, hogy . . . Köhécselni kezdett és ijedten nézett körül. .Egyedül volt. — Igen,: a villa. A keze ökölbe szorult ! 2. Lehajtotta a fejét de még igy is látta a villát. A rácson innen járt a szeme és tekin-1 i tetet mohó kíváncsiság égette. Valami meg- J magyarázhatatlan előérzet gyűlöletet és un-; dórt parancsolt ki az arcára. Jóformán nem j | is ismerte a villa tulajdonosát, csak látta néhányszor és még akkor se tudta elbírni a' | véletlen nézését se. Az a csapzott bajusz és görcsösen vibráló pofa iszonyt jelzett a szemének. Megfordult és a börtön messzi arca hozta zavarba. Most már nincs ott a fel-1 | ügyelő, ez az undok pofa a csapzott baju- j szávai, ez most már benn van a városban, ebben a villában, ott van a szeretőjénél. Egy ablak hirtelen kigyulladt, ott abban a villában egy futó árnyék suhant az ablakon végig. — Ez ő lesz — mondta a szája, de ő nem is tudott róla. Most még egy árnyék bosszantotta. Leguggolt és erősen kezdte figyelni a villát, az ablakot, az egész titokzatos estét. — Csak a szeretője lehet — mondta megint a szája görcsös vonaglással. Megindult a havon. A hold jött vele sárgán, valami undok, hazug részvéttel. 3. Hirtelen meg kellett állnia. A város másik végén egy kis viskó — az övé — nagyon szomorúan szégyenkezett az alattomos messzi sötétségben. Kopasz fák álltak itt bizonytalanul őrt a csönd előtt. Ijesztő magányával úgy lógott ő itt egy fához támaszkodva, mint egy nevetséges madárijesztő. A város már lehunyta éjjeli szemét. Csak az a villa égette szemtelenkedő mécsesét. — Valami zsur lesz — előredőlt hebegő szájával, a lármát is szerette volna bekapni éhes szájával. A villa ablakán megint azok az árnyékok. — Táncolnak biztosan — táncolnak. A lába ebben a pillanatban a rúgásra emlékezett, amivel első este a gyilkosság után az a felügyelő megtisztelte. Hirtelen zsibbadtság hullámzott végig a testén, lenyúlt egy kis hóért, megdörzsölle szegény homlokát. 4. Még ott nedvedzett kezében az a kis golyó. Aztán fáradt lendülettel elengedte a havon. Kissé felfrissült és most mégis éhe-1 sebb szemmel vigyázta a várost. Bizonytala-! nul bongott ide a messzi harang. Fülében a börtön házi kápolnájának a hangja volt már 1 otthonos. Egy éles hullám szellőt mozgatottj feléje. Körülnézett és úgy találta, hogy itt a gerinc meredélyén még a kopasz fák is valami jámbor imát sóhajtanak. Éifél volt? Nem is merte kérdezni önmagát, mert még 1 mindig a villát nézte. j Most már csak egyetlen sáv iparkodott ide a fény hidján. Himbálódzolt a nézése é* fáradtnak tudta magát. — Úgy látszik már egyedül vannak — próbálta innen az ellenőrzést Egy kis ösvény megmutatta kitaposott hátát homályosan, de mégis alázatos készséggel. Megindult. Egy bokor előtt megtorpant Nem messze előtte nagy és gömbölyűén esetlen fehérség kúszott. Sietve közeledett —• Hiszen ez a lavina — és meghökkent Fejéhez kapott és régi gyermekkora villant fel zugó fejében. — Ejnye, hisz ez csakugyan. — A szél most rohamot kapott és bátrabban dühöngött A csúszós hóban lépcsőket vert ki, úgy rohant le a lejtőn. Most már oldalba kapta a vihar. Megállt lihegve. Az a lomha fehérség valami rémült komondornak meredt elébe. Kidobta karjait a villa felé. — Oda nézz, látod? Ott a gazember! Gyere csak utánam, látod? ott az a villa, az ablak, a fényes ablak, a szeretője is, látod már? ketten, a szeretője, meztelen, igen? együtt vannak, látod? gyere már! gyere!! gyere!! — usziiva jöttek a lázitó hangok. Már lent volt a meredély lábánál, ziháló mellével elébe került a rohamnak. — Utánam — hördült még föl. És az a havas szörny közömbösen a sarkára hágott. 9 $ | ^ ^ M ^ ^ ^ ^ | J 2 Waldmarcn Viktor, | vizsgálóít fogtechnikus | f Kassa, Franciskámig utca 5.1 8 { © Készt! e szakba vágó összes munkákat 9 ifi , , & v* Olcsó árak, vidékiek 24 órán bein* $ o A W-Í798 elintézve. &
