Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)
1926-03-07 / 55. (1093.) szám
8 1926 március 7, vasárnap. Sajnálatos, hogy a jelentős művészek közül sokan nem találták meg azt a közös platt- formot, amin együtt dolgozhatnának, mert a frakciókra bomlás megnehezíti a hatalmas munkát Viszont ez nem zárja ki azt, hogy egy-egy művész két-három ilyen társaság, vagy céh tagja ne lehessen, — művészi hitvallásának feladása nélkül Ez egy kicsit paradox jelenség, ám nem tudhatjuk, hogy az együtt-dolgozás, vagy a külön csoportokban való tömörülés versenye hat-e áldólag a magyar művészet erőinek hatalmas kibontakozására. A magyar művészek neve azonban Európaszerte elsőrangút jelent már s teljesen, maradék nélkül egyenrangú minden más nemzet művészi eredmé-1 nyével, kontinensen túl is. Szombathy Viktor. Nyugdíjasok És összejönnek minden elsején, Mozgásuk lassú, a hangjuk szerény. Vonásuk oly lágy, nincsen benne gőg, * A város csöndes emberei ők. Kinn álldogálnak a déli verőn És köszöntgetnek egymást ismerőn. És szívvel szólnak, és nem álnoknl És örülnek, hogy jó a tárnok ur. összeadnak, azután osztanak, Egy hónapban oly sok, oly sok a nap! A varázsló S egy-egy közülök néha elmarad, Hiába vár rá kinn az ócska pad. Halk szavukat többé nem hallani, ők már az Isten nyugdíjasai. Falu Tamás. Vers Valahol voltam ... Ég és föld között... Nem tettem semmit... Csak poklokon s mennyeken átlcső vaskapu — szememmel nézegettem; fülem piócamódra rátapadt a világ üvegburájára: a levegőre; szivemnek rádióját az élet millió antennájára szereltem... Most a nagy orkeszter hullámai, mint alvadt vérdarabok, remegnek bennem ... Nyissatok utat előttem... hozzám ne érjetek! Hadd megyek utamon!... Viszek valamit, mindennél szebbet, nagyobbat, igazabbat — hazaviszem s — leülök: verset írni... Somlyó Zoltán. Már el, keltene dobni a játékok tarka matricáit És leülni csukott szemekkel a magányosság hideg cellájában Már elmúlt a játék és nagy, bozontos árnyékok jöttek A réten hűvösödön és én üres kezekkel álltam. ■ A pajtások elbújtak a sötét házakban é8 szuszogva Esti imákat hadartak és nagy findzsákb 61 itták a biztos levest De én csillagot festettem homlokomra S elmentem a hegyeken át és halkan gajdoltam az éjszakákon, Istenke, fehér bárány, mi szállagon vezettük egymást Varázsló voltam én és értettem a madarak és gépek hangjait Játszottam a városok piacán, s táncoltam is előttük, mint a kókler, Orromból színes szallagokat húztam és tarka hó esett a kalapomra Köröket húztam és Vonalakat, s tudtam a kabala fekete Jegyeit: Szabadsági Szurony! Kenyér! Nevetés! y llat és Hó! Városok fölött repültem el, s a gyerekek felébredtek rácsos ágyaikban De az emeberek részegen énekeltek és vekkereket csörgettek felém: Ébreszd föl Istent! kiabálták. S mind elmentek aludni és nevettek\ A varázsló egyedül él: kenyeret és bort dobál a szélbe. Pókzsirral kentem meg a kilincseket és macskahájjal a vén csillagokat Fekete kendőt borítottam a dolgok fölé: érjél, zúgjál csak, viláaocska, Dagadjatok, füvecskék, szivecskék! Kutyamájból nőnek a felhőkarcoló házak, Főjjél csak, életecském, emberecskén! Egy marék aszalt hitet szórok fölébe, Kotyogjál, világkatlan! Értelmek fűszeré t szórja a varázsló a levesbe! Kamrámban érettek a dolgok és zsinóron lógnak, mint a szőllőfürtök Az emberek kezei, átlyukasztott hajójeg :<?•:, a táv gok illata s medvék fekete szemei, Forogj, égő hajó! Egyedül állok az elszakadt viharban! Forogj, vihar, forogj! Tüzes erekkel nyíljatok meg, hegyek. Véretekből kvaterkabort csavartak a nagyfülü parasztok S taktusos kappanok énekeltek a szörnyű szüreteken. Kötelet dobtam az égbe és felkusztam Isten hideg homlokára már Pereltem: adj lombokat, Uram, hogy el feküdjünk és meleg földeket Pottyantsd az Igét, mint egy meteort, hiddeg szájukba és zöld üzleteikbe De senki nem felelt és a világok közönyösen totyogtak vén körökben. Akkor házat vettem Madárhegyen és szóltam: jertek wállamra, seregélyekf Nem a csodák é szakája ez, reggelre füst lesz csak és savanyu szagok, Varázslók jártak erre már korábban, n vn lesz üt csattogás és ébredés már Szomorú kutyák jöttek csapatokban és ostobán csaholtak madaraimra De ásót vettem és kertemben ástam: a forrásvessző reszeket a kezemben, Kutat akarok én, tiszta kutat, mert szén! madaraim inni akarnak! Varázslat ez, maőArsikoly s öröm! Uj fo. rás csattog s friss csőrök dalolnak Az életünk úgy lelt meg meleg lombbal, mint fák és lányok élete, ha nyár van... Márai Sándor. Rózsahegyi Kálmánnak valóban egészén különleges helye van a magyar művészek között: mint művésznek és mint embernek egyaránt. A legnagyobb sztárok egyike s a legszerényebb művészek egyike. Amelyik darabban fellép, az a darab sikert ér el. Olyan nagy a népszerűsége. Bármelyik pesti magánszínház sokmilliós esténkénti fellépti dijat fizetne neki, — ő mindvégig, a legnagyobb válságok idején is megmaradt a Nemzeti Színház kötelékében, ahol bizony ma is tizedannyi fizetést kap, mint egy magánszínház vezetőszinésze. Nem üzletes művész. Rózsahegyi jubileuma a magyar kultúra ünnepe s bizonyos, hogy a csehszlovákiai magyarság is vele érez. Az ősz művész meg- hatódottan köszönte meg, amidőn a csehszlovákiai magyarság fővárosi napilapjának jóki- vánatait tolmácsoltam neki. Este 10 óra után, előadás után látogattam meg őt. „Nappal meghalni sincs időm, annyi a dolgom — mondotta, — este nyugodtan elfeketézgetünk, elbeszélgetünk .. •'* A népszínház-utcai modern bérpalota lépcsőházában fehér márványtábla áll: Tizennégy esztendeig e házban lakott és itt halt meg 1921 dec. 31-én KISS JÓZSEF koszorns költő . A második emeleten a ház másik nevezetessége, Rózsahegyi Kálmán lakik. Két lakást bérel. Az egyikben a Sziniiskolája van, a másikban a lakása. A művész fia fogad, Rózsahegyi László, ismert, fiatal, pesti újságíró: az ,-Esti Kurír" riportere. Rózsahegyi Kálmán házikabátban, kicsiny, jellegzetes pipáiával a szájában siet elém. Csupa melegség, kedvesség ez a fehér- hajú, drága ember. Beszélgetünk. — Nagyon szürke ember vagvok én, édes öcsémuram — kezdte meg faggatásomrr -1 mi érdekeset, fontosat tudnék én az életemből beszélni? Ha hazudni akarnék, azt mondanám, nagyon sokat szenvedtem, nélkülöztem fiatal koromban. De még ez «em igen történt velem. Mert ha voltak is kis cyafogá- sok ifjúkoromban, kis nélkülözés, kis bohém kenvértelenség, az rendszerint azért volt, mert a hónap eleién má' elköltöttem a gázsimat- Nem tudok érdeke< embert csinálni magamból, mert hát sajnos, már fiatalember koromban tartattak valanvnek. Még el sem végeztem az Akadémiát, uiár a zsebemben vöt á- szerződésem a debreceni s/ánházhoz. Ez még 1894-ben volt. 21 esztendős Koromban. Ebből azt is kitalálhatja hogy 53 éves vagyok* — Endrődön születtem, Békésniegyében, A szülővár jskám éppen most szerezte nekem azt a rendkívüli örömet, hegy díszpolgárnak . ■ ,4. i Budápést, febrüár vége. Szombaton . este^ünn.epeltéK . igen. fényes külsőségek közölt ÉÖzÁahegyi Kálmánt, a má magyar színművészet egyik legnagyobb alak ját abból az alkalomból, hogy 25 esztendő óta tagja a Nemzeti Színháznak. Ünnepi előadásul a „Cigány' -t adták, amelyben Rózsahegyi játszotta a címszerepet. A diszelóadáfl daliás Irta: Darkó István Terjedelmes előzmények után ment ki édesapja elé Andris az állomásra. Az abrakoltatást még kapkodva elvégezte, kimenő felöltőjét magára rántotta és fergetegesen rolxar.t ki a kapun. Ott a stráz megállította és az államnyelven keményen beszélt hozzá. Erre Andris cifra mondásban fejezte ki a türelmetlenségét. Az őrtálló katona enyhébbre fogta a hangját, de még igy is bosszantóan Ipmolyan vette a hivatását Nem akarta kiengedni Andrist, így szólott hozzá: — Hová rohansz úgy, marha? Hát te is magyar vagy? Csak rándulj vissza, mert igy ki nem engedlek! A csizmának glancolni kell, marha, any- nyit tudhatnál már! — Ne haragíts, hanem erissz, csutakoljatok meg! — próbálkozott Andris inkább haragos, mint kérlelő szóval. — No mi van magyarok fiuk? Gyeride! — kiáltotta most a régi lovaskaszárnya'' kapuja alól j egy harsány hang. Andris vigyázba állott és hallgatott. Az őr és az őrmester pár szót váltottak. — No, nem pucolni, nem pucolni?! — harsogott az őrmester Andrisra. Még mondott valamit, amit Andris talán meg is értett, de a kényelem követelményeit az öthónapos begyakorlás eredményeképpen megtanulta szem előtt tartani. Rándult egyet a válla. Odabökött az őrmester felé és laposat pislántott az őrre: — Hogy mit mond? Mond meg neki, hogy az Isten értj, de nem ón! Megint elhangzott néhány idégen szó. Az őrmester mosolyogva nézte Andrist, akinél azonban a kedvesség viszonzásának lehetőségei ezúttal tökéletesen hiányoztak. Mérgesen mordult maga elé: — És azt is megmondhatod, hogy ne vigyorogják, hanem elússzék! Ezt ilyen magvasan az őr bizonyosan nem tudta, vagy nem akarta tolmácsolni, de valamit mégis szólt, megint. A válasz nem volt kielégítő: — Pucolni, vikszolni! Gyorsan! Andris kipillantott az utcára. A szemében komisz tűz villant. Egy pillanatig állott, csak igy s a tűz ellobbant a szeméből. Arcán szép hullámokat vett a megszületett gondolat. Megint rántott egyet a vállán és keményen tisztelgett. Elléptcben hátraszól t: — Mondd meg neki, ennek la, hogy kiglancolok hat párt is, ka ráérek és kedvein tértin. De nem most, azt a meghasadt jóegit a keservinekl Mégegyszer visszakiáltott: — Megállj, disznó, hogy magadtól nem bocsátotttál! Felrohant a lépcsőkön. Átszaladt a folyosókon és le a hátsó udvarra. Itt a kövér lovasőrmester imbolygó alakját leste egy darabig. Átkerült a túlsó udvarra és kiugrott a kerítésen. így jutott ki idejében az állomásra. A vonat már benn állott, de egy őszes fej, meg egy rámás- csizma egyszeribe odavillant Andrisnak a tarka tömegből. — Édesapám! — kiáltotta és ráborult az öreg emberre. Ám az kotorászó kezekkel babrált a feje fölé, magához húzta s aztán kinyújtott karral tartotta el maga elől: — Ládd, itt vagyok! Ládd, elgyütt,em! Ládd, rászántam azt a háromszázat! Zsarolás, amennyit csak magára a vonatra rá kellett adni! Mondtam otthon anyádnak, hogy asszony, hallod-e, ha sok is, de én már rászánom! És rászántam! Igaz, hogy messzebbecskét gyüttem vele, mintha Beléndre rándulnék. Megijesztettél, gyerek! Anyád sirt, hogy belehal, ha nem szánom rá! Hát rászántam! — Jól tette, édesapám! Hátha nem híjába! — Hát azt már én se szeretném, fiú! Majd kiverem én belőled ezeket a bolondságokat! Vótam én is katona, csakúgy elvittek az Isten háta mögé, mint titeket! Tudom én, hogy milyen keserves gondolkozások származtak abból, hogy képzelni se tudtunk hazáig, olyan tengerül volt közöttünk. Dekát kibírtam én is, pedig anyáddal el se jegyeződ- tem még akkor s nem tudtam, hogy mire megyek haza három év múlva! Három évre, tudod-e? Nem koszos másfélre, mint te, bolond! — Édesanyám megvárta édesapámat! A példaadás rossz volt, édesapám! — Sok mindenről beszél rosszul véletlenből az ember, mégis helyesen van! De né siessünk ezzel! Majd megbeszélgetjük, ha leülünk valahol. Reggelig van idő, akkor visszamegyek. Sok a dolog otthon! — Egyet aludnia kéne, édesapám! Nagyon kifárad, ha egyv.égbe három éccakát nem alszik’ — Mit gondolsz te rólam, te kószos? Még any- nyit csali kibírok! ügy látszik, hogy többet is kibírok, mint te, t,e kószos! így beszélgetve tartottak befelé a város utcáin. A komoly ok, amiért Andrist meglátogatta itt a messzi idegenben fiz, öregebbik1 Andris, többet n-m került szóba. Andris azt, irkálgatta haza, hogy pil.-r^ ri-’c e minden mértékei fölülmúl s hogy ő, kárt tesz az életben, mint az a német gyerek, aki a múltkor a szolgálatba sorakozásánál a strázsgo-, Ivóval úgy fejen tisztelkedett, mintha egész életében csak erre készülődött volna. Andrisnak rossz hírek jöttek Juliskáról. A lány egy régi udvarlójával olyan vígan farsangolt, mintha Andris soha se világított volna hódító lénnyel az életébe. A hirek szerint azt is kijelentette, hogy j aki messze van, az hallgasson! Jobb ma egy veréb, ■ mint holnap egy másik veréb! Fényképpel csak nem táncolhat, ahhoz még mindig élő ember kellett! ' - • Andrisban a sértett férfiuság s a tehetetlenség érzése az istálló rugós-harapós lovai között töltött napok keservét előbb csak fantasztikusan szellemes káromkodásokká, később buskomor mogorvasággá, végül feketetintával irt panaszos levelekké növelte. Legutolsó levelében szabályszerűen elbúcsúzott az öregektől. Utószóban azt is megírta, hogy. a lány pedig ne merészeljen rozmaringot hozni a sírjára, mert még holtan is olyan módon fog tiltakozni ellene, hogy az majd a legcsunyább gondolkozásu emberek igényeit is kielégíti. Hogy az öreget maga mellett látta baktatni, tarisznyájával a vállán, Jó meleggel a közönbös szavaiban. Andris szivét sokfajta érzés dobogtatta meg. Némán hallgatta az apját s az öreg éles szemmel csodálta az idegen világot: — Ládd-e, ez mar maradhatós dolog, hogy ilyen kalapos kis házakat lát itt az ember. Alatta sétálhatni, iga^e? Itt- szórakoztok kézenfogva a j hajlandős lányokkal, igaz-e? — Én nem sétálok, édes apám. Nem tudok ve- j lük beszélni. — Majd megtanulsz! Én se tudtam annakidején, de azt a néhány szót hamar elsajátíthassa az ember. — Hisz nem is az akaraton múlik.. .! — Ipp azon múlik, te kószos! Ládd-e, nézd csak, hogy idemozgatta felénk magát a fáintos! Egy tovalépked 3 nő nevetett feléjük a szűr- ; külefből. — No már csak te se mond nekem, hogy . nem próbálkoztál ittend! Hát ez engem ismer-e, vagy téged?! — Annyira édesapámat is ismerheti, mint engem. Nevet az még anél kül is, hogy ismerné az embert! | Andris megvető arccal küldte a vágást a női néni könnyű hajlandóságú részón'ek. Az öreg legyintett és vígan felelte: — Hisz ez az egyetlen jó szokásuk, te kószos! > Füles vagy te még ehhez, látom! Üljünk be valami jó kis korcsmába. ( Andris bevezette az öreget az árkádok alá* ahol sok apró lebuj lapult a pincetorokhoz hasonló, sötét kapualjak alatt. — Ismered erre a járást Andris! — mondotta az öreg elégedetten. — Pincébe megyünk-e? A jóegit ne töresd ki sajátmagammal a nyakamat! — Ez a Zlata Hviezda, az aranycsillag. Úgy ' hívják! Ide szoktak járni a fiuk. — Hát ügyes kis leszállás esik bele, a fene a mélyrekerült csillagját ott egye meg! Hanem bent nagyon tetszett a helyzet az öregnek. Otthonos kényelemmel illesztette magát egy jó kis asztal mögé. A tarisznyából keményen beíalatoztak, aztán sört ittak, amit Andris rendelt. Az öregnek kérdés villant a szemén és Andris elolvasta a kérdést, de felelet nélkül hagyta. Sok sört ittak és bizalmasan beszélgettek. A csendes otthoni dolgokról hangzó szavak az idegen világban mézes jóizüket fedezték fel előttük. Mintha kellemes életeket ízleltek volna, olyan mozdulatokkal forgatta nyelvük a falu apró eseményeit — Édesanyád jól van, éppen kenyeret dagasztott, mikor eljöttem. Ezt a lángost abból sütötte, — mondotta az öreg és világosság felé tartva nézett át a sörösüvegen, fényes szemeiből a kérdés most erősebb fénnyel gyűlt Andris felé. — Hát ez bizony nem bor, édesapám! — szánta meg az öreget — de mindig ezt isszuk. Itt a bor | borzasztó drága! í — Drága-e? Gondoltam! — Negyven-ötven korona literje; Yinkó! — Ha annyi, az már rettenetesen sok! Akkor a ! sörnél maradunk! Mert az már disznóság, ha any- nyi! Tovább beszélgettek s közben nagy igy eke- : zettel küldték magukba a sárga italt. Mindenki azt 1 itta körülöttük. A tágas szoba lassan egészen nieg- | telt emberekkel, katonák, nevetős lányok és zajos ( fiatalemberek ülték be a szapora kis asztalokat — Ángyod jól van, csak Józsival verek sz'k minden nap... Vettem egy uj szecskavágót, a régit odaatíam a csürjavitásba... úgy igen... | Anyád az őszön a (érdit sokat fájlalta, de most, ' mikor eljöttem, már nem ... Kender Károly levá- ' gáttá a hatodik uj ját a balkeziről, háromszázba j került neki... úgy igen! — meeélgeteit szórakoró- san az öreg Etjyre lassúbb újságokat mesélt az. ugv- igen pedig a kevesbedö törődés jeleképpen egyre I sűrűbb lett a beszédben. Egy darabig hallgattak. Andris torkát a sör és cigarettafüst melleit most egyszerre a keserűség Ms megint folytatta. A sarokban lányok fdtsk a kam ■n són „tout Budapest" ott volt: a születési-, a szellemi- s -a pénzariszíokyácia. A? előedá.8 előtt a nyílt színpadon folyt le áz ünneplés- Üdvözlőbeszédeknek hosszú sora méltatta a már febérhaju nagyszerű művészembert, akiről a színikritikusok szónoka azt mondotta, hogy „köszönjük neked, hogy 25 esztendő alatt soha rosszat nem irhattunk rólad.. A jubiláló Rózsaheqyi Kálmánnál
