Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)
1926-03-21 / 67. (1105.) szám
Modern mesék Irta Jankovich Marcell. ni A NÉGY GÖRÖG A jókedvű Eszme és a melankolikus barátja, a Balszerencse együtt bolyongtak a végefogyhatatlan tenger partjain. — Thalatta! Thalatta! — gyönyörködött az Eszme. A mennyboltozat olyan volt, mintha fényes kék selyemből vonták volna sátorrá a világ fö’é- A nagy tenger megolvadt smaragd, melynek ringatózásában kacérkodott a millió napsugár, mert mindenki Önmagát ezerszeresen látta minden habfodor törésében. Az ifjú Eszme meglóbálta izmos karjait és fölkiáltott: —De szép ez! Röpülni szeretnék. Ebben a pillanatban jajszót hallott a hullámokból. Szőke fürtü férfiú küzdött a sülye- déssel. — Nagy egek, ki az!? — Jó barátom, Ikarus, — szólt a Balszerencse, — repülni akart a fényözönben. Most ott van. Sorsa bukás. Sírja sötétség. A fiatal Eszme borzadva fordult el a tragédiától. — Menjünk a szárazföld feléMentek, mendegéltek a hegyi ösvényen a sziklafokig, honnét végiglátni az ég határát és a havas ormokat. Megálltak és sütkéreztek a forró déli verőfényben. Az Eszme ölelve nyúlt a nap felé— Jer, jer szivemre égi tűz! Hazaviszlek, te vagy az élet! Éppen saskeselyük röppentek föl mellőlük. Surranó árnyékuk végigsuhant a sütkérező jóbarátok arcán. Hörgést hallottak a szomszédságból Odasiettek. Dalia volt a sziklához vasalva és megláncolt ökleit kínok közt görnyedve szorította véres kebelére. — Ki vagy, te, nyomorultak legnyomorultabb ja? — Prometheus vagyok. Lehoztam a tüzet az embereknek ezért bűnhődöm. Nem tudok élni, mert a keselyük kitépik karmaikkal keblemet. Nem bírok meghalni, mert újra behegednek sebeim. — Irtózatos! jajdult föl az Eszme. Meneküljünk föl a hegytetőre, hol nincsen többé élet és nincsenek keselyük sem... Fölfelé vándoroltak szótalanul, mikor az Eszme újra lelkesedett: — Fölfelé! fölfelé! Istenek gyönyörűsége oda küzdeni, hol nincs már más, csak szépség és szabadság... A lejtőn izmos férfiúval találkoztak, ki óriás márványkövet hengeritett hegynek. Bronzszinü vállait nekifeszitette a kőnek és zihálva dolgozott. Majdnem elérte az ormot, melyen fel akarta állítani az oszlopot annak jeléül, hogy az ember elérte a magasságot. A kő ekkor visszagördült a völgy fenekére és leteritette a küzködő embert. — Fájdalmak fájdalma! Szegény, már majdnem a célnál volt... — Ez is jó ismerősöm — szólt a Balszerencse. Sysiphus. Ezredszer próbálja a márványkövet az ormóra állitani Ezredszer jár igy és évezredek múlva is összetörve ott fogja kezdeni, ahol elhagyta. Az Eszme eltakarta arcát és érctelen hangon kérte barátját: — Alikor — vezess vissza a völgybe. Árnyékos tanyához kerültek, mikor alkonyodott. Barátságos ház hívogatta őket nyugovóra. Az Eszme meggyorsította lépéseit. — Fáradt vagyok. Térjünk be ide szállásra. Csöndes, egyszerű, de biztos, kedves hely. A Balszerencse gondolkozott. Azután kézen fogta bajtársát és lopva az ablak alá vonta. — Nézz be! Az alacsony szobában rövid nyoszolyán feküdt lekötve délceg ifjú. Kimerültén, édesen aludt, lehunyva sötét pilláit Föléje hajolt a ház gazdája, barátságtalan, szürke ember és hatalmas bárdjával leszelte a szunnyadó ifjú lábait, melyek lelógtak a nyoszolyáról. örökre nyomorékká tette. Az Eszme szörnyüködve szorította meg társa kezét. — Ki ez a gyalázatos? — Prokrustes, az ember. A vándorok SZERETET Valaki egyszer megosztotta vélem kenyerét s szalonnáját, amit az Édes pakolt otthon néki é* messze pósta hozta, oda, ahol olcsó volt akkor az élő emberélet és ritka drágaság volt a leölt állat húsa s a harapás cipó. Eszembe jutott akkor: szegény tanár apám — tizenkét éves voltam s kirándulásra mentem — kezembe nyomta csókkal az első koronást nagy-nagy vJravolónok (S tíz évre rá, bizony, azon az állomáson kétfelé bucsuzkodtunk: én másodikra vettem titokban zöld jegyet, és ö, szegény, előttem lassan, gondterhes arccal, ötkoronást keresgélt gyűrt sovány noteszében, sárga harmadosztályú bilétra, spórolósan, — ó, hogy megvert ez a kép! ó, hogy szerettem akkor az apám! — 8 babráló tiszta ujjai hatalma megszégyenítő fenyíték maradt megütött lelkem tükörén. Megint torkomba szaladt a szivem s úgy vert szemembe egy csikaró könnyet, hogy nem bírtam volna ki a plüsskupékban, ha a világot adják is nekem, s szinte örültem a pocsék szagoknak,én is, harmadikban.) Hazajárok, száz és száz kilométer. S a kapu előtt rémes félelem keveredik a megtérő örömmel, minduntalan, s anyámmal egymáshoz borulva a csomagomról, vonatérkezésröl, meg a félretett ebédről beszélünk velőtlen szókat, oda se figyelve, (borzasztóan súlyos a nagy szeretet! és torkunkban a szív földrengő rettenetes lüktetése: hogy egy butító mámort titkolunk!) fegyelmezetté s komollyá tett. A Fidibusz pedig — ahová karrikaturákat irtam — szabadra engedte mindazt, ami bennem volt a igy megbecsülhetetlen értékű stádium volt a számomra. „Az apám .. .** — Amit ön különösnek lát bennem, azt úgy hiszem, leginkább atyámtól örököltem. Nagyon érdekes ember volt. Igazi gondolkodó, felvilágosult kísérletező. Mindenféle találmányokkal megpróbálkozott. Alkotó tér? mészet volt. Levelezésben állott a francia pozitivistákkal, ő volt egyik megalapítója a magyar Filozófiai Társaságnak. Érdekes, különös, tépelődő ember volt. Vegetáriánus életmódot folytatott. 71 éves korában elhagyta Pestet. Északot járta, Skandináviát... „Hogyan lettem íróvá .. .** — Valószínűleg sok mindent örököltem atyám különösségeiből s ez determinálta ii ói elhivatottságomat. Hogy aztán mikor lettem íróvá ... ezt jő volna tudni.., Legvalószínűbbnek azt tartom, hogy születésem előtt három hónappal, akkor kezd a kisember rugdalózni •.. Vagy esetleg még korábban, akkor, amidőn egy őszi este az apám mégsem ment el a Ganz-gyári kaszinóba, hanem otthon maradt... Megkértem, hogy a magyar irodalom jövőjéről beszéljen. A magyar irodalom decentralizációjának jelentősége ilyenkor mindig — és mint monch tani előbb: olyankor is — csak későn, ágybabujva, villanyoltáskor szűnik meg a drága félelmes érzés és lágy sirhatnékban oldódik fel bennem az a valami, aminek néha ki-ki muszáj törni — különben gonosz rabló vérszomjas indulatban,gyűlt jóság vak parancsán, a föld legrosszabb emberévé válnék. Györy Dezső. Karinthy Frigyesnél — A P. M. H. eredeti riportja — Nagyon érdekes, nagyon különös ember Karinthy Frigyes. A lényegében s az Írásaiban is egészen nem mindennapi jellegzetességek teszik érdekessé, különössé. Sajátos, nagyszerű keveréke a bölcsnek és a gyermeknek. Csupa szélsőség, ami mégis egyetlen harmóniában olvad benne össze. Nagyon jellemző rá, hogy — amiért éppen ő mondotta magáról — az irői pályája egyidejűleg kezdődött meg a Nyugatban és a Fidibuszban. Két véglet s ezt á két szélső pontot: a leg- szeriőzebb irodalmat s a legfelszinesebb per- sziflázs-ujságirást egy nagy írói lélek ezer szivárványszine köti össze. A szélsőségeknek ez a fizikailag érzékeltethető kapcsolata: ez teszi különössé, érdekessé, egyénivé, értékessé Karinthy Frigyes irói munkásságát. Csupa ötlet, szellem, gondolat, ruganyosság ez a nagy iró. Szinte a pajkosságig szellemes. Amint legelőször telefonon jelentettem neki, hogy a P- M. H. munkatársa interjút akar tőle kérni, ezt kérdezte: S mi fogja érdekelni? Azt válaszoltam: Karinthy Frigyes! — Oh, kérem, ezt az urat én ismerem a legkevésbé! — hangzott a telefonon keresztül Karinthy jókedvű, ritmikus hangja. Másnap kerestem őt fel. ö maga nyitott ajtót és a csinosan berendezett ebédlőn keresztül — ahol futólag bemutatott a kereve- ten pihenő feleségének — szűk, de lakályos, világos dolgozószobájába vezetett. A megjelenésében is érdekes Karinthy Frigyes. Ha nem ő róla volna szó, azt mondaná az ember: jelentéktelen külsejű férfi. De igy: érdekes, határozottan érdekes. Szögletes feje, fürkésző szemei, merészen sasos orra, szája, erős álla, vonásai semmiesetre sem szépséget fejeznek ki, de mindenesetre szellemét. Szomorúságnak és furfangosságnak vonásait láttam meg rajta s ez fejeződik ki az írásaiban is a legerősebben. Szomorúságot: mert egy igazi ember sok szomorúságot szenved el az életben s furfangosságot: belelátni az életnek káprázatosán bonyolult gépezetébe s kivenni belőle esetleg a legszomorub- bat, a legszégyenteljesebbet s ezzel is moutonállőja, ki a fekvőhely hosszúságához méri becsalt vendégeit.. Az Eszme kipirult arccal ragadta meg a Balszerencsét és izgatottan súgta: — Akkor térjünk vissza inkább a tenger habjaihoz, — a saskeselyük barlangjához, vagy a szédületes sziklák párkányára... Szebb é9 jobb elpusztulni az óceánba zuhanva2 — solyt fakasztani s aztán ezen az ösztönös mosolyon keresztül — megdöbbenteni. Ez Karinthy Frigyes. Mély drámaiság s ugyanakkor könnyed, csillogó humor. Komorság és pajkosság. Elvont mélység és népszerű játékosság- Tragédia és komédia. Olyan, amilyen az élet, amelynek kevés olyan élesszemü meglátója van, mint ő. Karinthy Frigyest arra kértem, beszéljen saját magáról, a származásáról, a fiatalságáról, a környezetéről, arról, hogy miként lett íróvá, ki volt rá hatással stb. Fel-alá járt a szobában s elgondolkozva próbálta valami keretbe formálni ezt a nehéz kérdést. — Nagyon különös terület az •— kezdette — amikor az embernek vissza kell lépnie a saját maga múltjába s nincsen határa ennek a szemléletnek, nem tudom, hogy hol álljak meg, hol merítsek a ma serlegével a múlt kutjából. Mi az életében a legérdekesebb? Semmi sem legérdekesebb s minden, a legapróbb emlék is érdekes, de csak azért, mert az életünknek, ennek a nagyszerű, különös egésznek egy része. A gyermek Karinthy — ügy kezdtem, mint a legtöbb gyerek, ötéves koromban már saját meséimet meséltem, 10 éves koromban már verset irtam, 12 éves koromban novellákat gyártottam s amikor 14 éves lettem, megírtam az első regényemet, ami a Képes Magyar Újságban nyomtatásban meg is jelent. „A legrövidebb ui“ volt a címe s hogy úgy mondjam, erős vernei hatások alatt íródott, amit annak a 14 éves magamnak nem merném a szemére vetni, de önnek bizalmasan elárulom. A Nyugat és a Fidibusz — Húszéves koromban már a Nyugatnak és a Fidibusznak voltam a munkatársa. Nagyon egészséges hatása volt rám ennek a két végletnek. A Nyugat, amely akkoriban nemcsak mint irodalmi folyóirat volt jelentős, hanem a legkomolyabb irodalmi fórum volt: szenvedni a szirtekre hulló perzselő napsugárban, vagy verejtékezni a márványtöm n alatt... Szebb és jobb, mint elvérezni e szűk ágyon... ...Az Eszme mindig elbukik. Mindig föltárnád újra. Csak a köznapok Prokrustes- ágya képes örökre megnyomorítani és megölni. — Ebből a szempontból leginkább önök, erdélyi, szlovenszkói stb. magyarok érdekelnek engem, mert meggyőződésem, hogy a magyar irodalmi jövő kialakulására nagy befolyással lesz. miként fejlődik az utódállamok magyarságának irodalma. Az utódállamok közti mászkálódásaim közben azt láttam, mint hogyha a széthulló magyar irodalom széteső darabjai gyökeret vertek volna. De- centralizálódott a magyar irodalom s ez a decentralizáció, a különböző területek irodalmának függetlenődése, különböző keretekben való fejlődése éppen olyan jótékony hatással lesz a magyar irodalomra, mint a középkorban az olasz irodalommal volt. Az az uniformizált esztétikai és kulturális színvonal, amit a fordulat előtt Budapest diktált, and elnyomta a vidék egészséges fejlődését, a ma- gyár irodalom egyetemes érdekeinek a szempontjából nem volt jóhatásu. Az erdélyi irodalom — Nagyon jólesett látnom, hogy a fordulat után az erdélyi magyar irodalom igen nagy lendületű ejlődésoek indult s ez az im- d; lom erősen magyar. Különben a romániai magyar irók erősen magyarok maradhattak, merí i.gylátszik, nagyon imponálnak a r- mán irőköK'knek. Nekem is, amikor ott iá’tori. az a ntka érzésem volt, amit egy franría vagy angol iró érezhet, amikor hozzánk jön, amidőn minden politikai vonatkozáson túl ösztönösen tiszteletet éreznek irántunk csak azért, mert a nekünk nagyon imponáló francia vagy angol irodalomnak a reprezentánsai... A szlovenszkói irodalom — Szlovenszkóan kevesebbet jártam, kevesebbet láttam és ismerek, de egyes lapokból, különösen a Prágai Magyar Hírlapból igyekvő erőt látok, mintha felszabadulva valamilyen lidércnyomás alól a szlovenszkói irók, magukra eszmélten most akarnának teremteni, valami nagyot... — Általában a működési terület megszületése az irodalmi életre is éppen olyan hatással van, mint a fizikában tapasztaljuk az elektromos kondénzátoroknál: a tér megszü- kitése növeli az elektromosság feszítő erejét. Ezért vagyok nagy optimizmussal a magyar irodalom jövője iránt. Reváns a szellemi küzdőtéren — Régi tapasztalás, hogy nagy háborúk után, amidőn a legyőzött állam katonailag és politikailag összeomlik, ennek az országnak az irodalma 10—20 év múlva váratlan erővel szokott fellendülni s ekkor az eszme birodalmában, ahol nincsenek határok, nagyobb győzelmet arat, mint amilyet politikailag csak álmodhat egy nemzet. Igv volt ez annak ideién Lengyelországgal bukása után, igv volt ez az elmuR évtizedekben Oroszországban a nagy, vesztett háborúk után s ennek a jeleit láttam meg Magyarország irodalmával kapcsolatosan, amidőn külföldön jártam. A magyar iydalom súlya a külföldön — Soha olyan komoly érdeklődés nem nyilvánult meg Európaszerte a magyar irodalom iránt, mint éppen most. S ez az érdeklődés nem holmi orientalista exot.iknm iránti ^kíváncsiság formájában nyilvánul meg, ha> ♦ APRAG^-MACrVARHIRLAP-IRODAUMl'MELLEKLETE
