Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)
1926-02-07 / 31. (1069.) szám
8-nu3K<?AT-Mar,-VA'R.-HT»T1AT> 1926 február 7 Vasárnap gekben fölkölteni az érdeklődést irodalmunk iránt. Régóta vallom, hogy a mai viszonyok között a politikusnak nem szabad megállania a politizálásnál, hanem a legnagyobb gondot kell fordítania a társadalom és kulturális erők megszervezésére, mint ahogy száz esztendővel ezélőtt Széchenyi István figyelme is kiterjedt a nemzeti élet minden ágára. Az irodalom megszervezésénél sem lehet nélkülözni a politikai közreműködést, mert ne feledjük el, hogy akadémiánk megteremtése nemcsak irodalmi, de elsőrangú politikai esemény is volt Széchenyi példaadása itt is mintaképül szolgáljon. A nemzeti organizmus bonyolult gépezet, amely értékes javakat termelni csak akkor tud, ha kerekei pontosan egymásba kapaszkodnak és ezért nagy hiba volna, ha a politika és irodalom nem tudnának, vagy nem akarnának egymással összemüködni. A szlovenszkói magyar irodalom nagyon fiatal, alig hat esztendős, mégis sok értékeset alkotott, több nagy7 tehetséget kitermelt már. Mécs László, Darkó István, ölvedi László, Győry Dezső, Szikla y Ferenc, Jankovich Marcell, Szeredai-Gruber Károly és még sokan mások uj utat vágtak olyan időben, amikor magyar könyv nem juthatott be Szlo- venszkóba. Bűn volna őket gáncsolni, önmagunkat kicsinyelnők le, ha el nem ismernők az általuk termelt értékeket. Tudjuk, hogy ők hittel virrasz- tanak a magyar éjszakában és azért meleg kézszori- tás, nem pedig gáncsoskodás illeti meg őket küzdőtársaiktól. Az ő hűséges munkásságuk bizonysága annak, hogy „A mi virágunk télen is kihajt, Jégkéreg alatt éled az erdő És tüzek élnek havas rejtekénA R szomorúság köd-lovagja Bánatködbe öltözködöm És láthatatlan ködpalást Takarja el testem-lelkem. Nem léphetem át e varázst, Nem láthatok át e ködön, S a világ sem láthat engem. Köd előttem s köd utánam. Köd követi léptem, szavam, Követ és előz mindenütt. És hasztalan, jaj, hasztalan: Előttem sötétíik árnyam, S minden hőt, hírt, esőkot lehűt A nevemen örök köd ül, S már örökre itt rejtőzöm E gyáva ködpalást mögött. Éjszakon járt egyik ősöm, Az hagyta énrám örökül Ezt áz éjszak! szláv ködöt. Darvas János. Vozári Dezső uj verseiből Vasárnapi ének „S lön reggel, s lön este. Most az emberről illik beszélgetnünk, felebarátaim, e szentelt nap nyugalmat hint el az emberről, ki szétszórva él a, földön, az egyszerű férfiakról s vékonyhangu asszonyaikról. Csikágóban este van most, csillag és hold és villany világit s mi is itt vagyunk még a kánikula szurokkor dójában s szavaink vannak és szavaink, ó ez a csend, csak a szorgalmas méh muzsikál, ülünk a régi szobákban és tiklcadunk Arábia kiszikkadt homokmezöin, de reggelre Svájcban leszünk s az Alpesek lila csúcsai felett megérintjük egymás kezét, bolondos szelek kergetnek minket itt-ott össze, Isten parancsa feldörög, olyikunk szószékre lép vasárnap . . . furcsa jel ég 0 homlokomon, én közietek járok és benneteket kereslek, ujjé, a, térdigérő fűben pihennek a kígyók és a mezei egerek, a domboldalon pedig lassan de biztosan megérik a rozs, a zab és 02 árpa. Táncosnő Vig az ütem. trálállálá, örök az élet, áve angyal, az alkonyt bánat és a vágy sárga felhői vonulnak el bóbitás fejed felett. Hallom a zenéket. Hallom a zenéket. Májusi ággal jövök eléd, voltam én is vadszőllőslugas meg jázmin meg narancsvirág, de tengerbe estem, 6 s lám itt lézengek egymagámban e száraz estben, száraz estben, te jó vagy, te dobogókon peregsz s bilincseid bengálifényben felragyognak, én őrült verseket tudok a tavaszról s a mézédes nyárról, de ma a nemlét fekete ligeteit invokálom s forró fejem öledbe hajtom. A világmegváltó Kellermann „A két Schellenberg-fivér, az „Alagut“ írójának legújabb regénye A 47 éves Bernhard Kellermann mögött változatos és sokszínű irodalmi múlt áll. Fiatalságában, kezdő éveiben a költészet legmagasabb csúcsaira törekedett. Szinte tüntetőleg vetette meg a külső siker eszközeit a kevesek a befelétekintők, csendeslelküek írója volt. Első regényét, a „Yester und Lie“-t az „Ingeborg" követte, a lemondó szerelem kevés eselekményü, szomoruhangu regénye. Három évvel később egyik legszebb regényét írja meg, a „Dér Tor“-t, melyben német miszticizmus, Dosztojevszky-szerii mélység és a zsidó Messiástváró hite keveredik össze ritka harmóniáju egésszé. Az egész regény egy Krisztustelkü német arisztokrata két szerelmének halálbafutó története. Majd a „Das Meer" következik, a Breton-szigetek halászainak életét tárja fel finom pasztellszínekkel a szubjektív átélés nyújtotta elevenítő erővel. Ezek a regényei nem vitték messzire Bernhard Kellermann hírét. Németországban volt csak olvasó- közönsége, a határokat alig szárnyalta át neve. Ki tudja, milyen lelki változáson és meggondolásokon ment keresztül a csendes érzések, a lemondó lelkek írója, míg egy hirtelen fordulattal egészen más térre csapott át és szinte felismerhetetlenül eltávolodva előző alkotásaitól, megírta a „Tunnel“-t (Az alagút), a háború előtti évek talán legnagyobb sikerű regényét, szinte napok alatt meghódítva magának a világhírnév minden megnyilvánulását. A huszadik század problémáinak felületét súrolta ebben a könyvében Kellermann, a problémákban nem kutatva és nem mutatva mást, mint az érdekességet, a szenzációt, az újszerűt. „Az alagút" világot hóditó sikere döntötte el Kellermann további írói pályáját A lelkek helyett az események felé fordult érdeklődése, tollát az aktualitás vezette, Írói munkásságát a siker felé törekvés irányította. A technika regényét a háború és forradalom regénye, a „Dér neunte November" követte, mely kétségtelenül értékesebb és mélyrehatolóbb volt „Az alagut“-nál, de rapszódi- kus, szaggatott stílusával teljes egészében nélkülözte a regényszerüség kellékeit. Az irodalmi kritika rövid utón intézte el Kellermannak ezt a könyvét és a közönségsikere is elmaradt * Most, mikor legújabb regényével lépett a nyilvánosság elé, sokan kérdezték magukban, vájjon a régi, vagy az uj Kellermannal találják-e szemben magukat? Szinte ügy látszik, Kellermann irodalmi múltjának két egymástól olyannyira távol álló periódusát akarta legújabb könyvében összeegyeztetni és ez a törekvés nem járt sikerrel. Újból aktualitás, korszerűség, közérdeklődésre számottartó téma a kiinduló pont „A két Schellenberg-fivér", ez a regény címe. Vencel Schellenberg az élvezeteket hajszolja, : Schellenberg Mihály az emberiség nagy problémái- i val foglalkozik, Vencel az inflációs idpk embertípusa. Irodalmi-sibertipus, istene a pénz, s a pénzért tesz mindent ,azonban a pénz számára nem öncél, hanem csak eszköz, az élvezetek korlátlan megszerzéséhez. Ezeket az élvezeteket páratlan sokaságban vázolja Kellermann, Schellenberg Vencelt pezsgőáradat veszi körül, amerre jár, pazarfényü kastélyok és paloták emelkednek, megszerez mindent, ami pénzzel megszerezhető, arisztokrata ezredparancsnokok az udvarmesterei, 15 méter hosszú, 10 méter széles márványbazinjában télen-nyáron egyaránt üdítő fürdés esik, repülőgépek suhannak, viszik tulajdonosukat az óhajtott cél felé, legyen az a Riviéra. St. Moritz, mindegy. Yachtja szeli a tengereket, autója robog az országutakon, minden az övé. Persze feleségül nem vehet mást, mint Németország leggazdagabb leányát, egy herceg elvált feleségét. Schellenberg Mihály más ember. Egészen más. A világot akarja meghódítani. Az Európai Egyesült Államok terve ösztökéli munkára. Nem elvont ideák rabja, a gyakorlati, ujitó munka embere, aki terméketlen földeket termékenyít meg, a produktív gazdálkodás uj lehetőségeit találja meg, maga köré gyűjti a munkanélküliek ezernyi seregét és seregével csatornákat építtet a sorvadt földeken keresztül. A munkanélküliek serege városokat épit, a felszabadult nép felszabadult munkaereje csodákkal határos tettéket visz végbe, — uj Németország és uj Európa jelzik Schellenberg Mihály munkája nyomát Végül medig — hogy is lehetne másként? — a siber megtisztul, a reformátor áldozat lesz. Az emberbarát életét egy merénylő golyója oltja ki, de munkája él. Jövőt teremtett. Mindezt Kellermann tökéletes elbeszélő művészetével mondja el és ez a tökéletes elbeszélő- művészet segít át azon, hogy az irő ezúttal is óvatosan elkerülte a problémák mélységeit és az emberiség vajúdó kérdéseiben nem lát meg mást, mint a szenzációt. A Schellenberg-fivéreknek kétségtelenül nagy közönség-sikere lesz, de azok, ikik Bernhard Kellermannban a költőt szeretik, Ingeborgot, a „Dér Tor“-t, vagy a „Das Meer"-t fogják ezentúl is kezükbe venni. V? O v Legnagyobb választék női- és férfihar'snyákban A ■e a koz ársaság területén o | PU-PO 1 d Praha I., Ulice KaroIIny Své lé 43. $ (A Károly híd és Károly fürdő közelében.) ^ Téli esték Irta N. Jaczkó Olga András névestére gyülekeztek a jó ismerősök. Apró lámpások vezérfénye után innen is, onnan is cuppogtak a sárban. Az idő erősen novemberi volt. Elég locsogós, de a hidegkovács azért már meg-megcsattog- tatta a pörölyét és keményen kezdte patkol- ni az ázott lábbelit. Általában mintha az időjárás is behódolt volna az andrásnapi babonának: ólmot öntött az előestéjén. Lassan folydogált a fákra, zuzmarásan fonta be a gallyacskákat. Szürkén. vakította az embereket, mint a hályog és mindenkinek egyet figurázott: nyomorúságot. De bent, az ünneplő házban megtört a babona hatalma, derült, barátságos volt minden. A nyomorúság ólmát mintha mindenki kint hagyta volna a pitvarban, a cipőtisztító rácsra kapart sárdarabokban. A fel- teritett abrosz fehéren vakitott, a gyertyalángok mint fényes csendőrszuronyok cirkáltak a homály után és minden zugolyból kiüldözték. A legjobb kedélyben múlt el a vacsora. Éjfél körül egy fiatalember ötletesen összeszedte a pecsételt üvegek kupakjait és ócska kanalat kért a háziaktól. — Ólmot fogunk önteni! Sorra jósolta mindenki szive vágyát. Legvégül a saját tányérjába öntött egy kis hideg vizet és belefröccsentette a jósanyag maradékát. — Mi jött ki neked, Gábor? A fiú zavartan nézett körül. — Mondd már! — Hát . . . nekem Judit jött ki! A Judit szülei, akik pártolólag kezelték 3 fiú szive vágyát, helybenhagyólag bólogattak a jósformába burkolt vallomásra. — Látod, Judit, te jöttél ki neki! Erigy már és húzd meg a fület a betyárnak! A fiú erre a biztatásra felmerészkedett kérdő szemeivel a Judit arcáig. Azután vlsz- sza, a tányérba, az ólomgörcshöz. Hiába, az is Judit volt, annak rendje és módja szerint! Még a fülbevalója is hiven le volt utánozva a vastag piros korallkővel. Lehet ugyan, hogy csak egy csöpp, az ólomfigura likacsain áfuirosló cukorkamorz«a keltette az illúzióját, de a fiú látta. Felbátorodva tekintett ismét az eleven Juditra, de az lefújta rimánkodó, kerekretágult tekintetét, olyan könnyedén, akárcsak valami füstkarikát. — Ugyan mama — vont vállat az anyja célzásaira —, hogy én jöttem ki? Nem vagyok én valami harapnivaló, amit csak úgy fel lehet tálalni akárki tányérjára! II. Hála Istennek, Miklósa is volt a társaságnak és olyan módot is adott neki az Isten, hogy vendégül láthatta a jó barátait, így hát a Mikulás estét is volt hol tölteni. Most friss hó esett és a fiatalok csikómódon hancurozva futottak előre. És az öregek? Engedték, hogy maga után vonja őket a fiatalok kedve, mint az engedelmesen csusz- szanó, bundával borított öreg szánkát. — No ni, talán bizony a hóember kerget titeket, hogy igy berohantatok? — tréfált a háziúr, de egyben nyitotta is a szobaajtót, hogy beljebb kerüljenek a pitvarból a kedves tolakodók. — Hát aztán? Félünk mi talán a hóembertől, vagy mi? — kérdezte a tanácsos bácsi és az ujjai közt nyomorgatott finom pihéket óvatosan besózta a Mili néni bundagallérja mögé . . . A vacsora vége felé valaki kopogtatott. Meghűlt a kedv, mint ahogy meg szokott hülni, mikor minden odatartozó együtt van már és mégis érkezik még egy nem várt valaki. Nem tudom, az illető megérzi-e a belépésnél a szoba hőmérsékletének leszállását, érzi-e, hogy a lélegzetek fagyos huzata az ajtó mögé tolja és a tekintetek mint csilingelő jégcsapok kérdezgetik: — Mit akarsz te itt? Ezúttal a levélhordó jött. Hyen időben szintén szokatlan, de azért kevesebb ellenszenvvel fogadott vendég. A lányok elibe tapsoltak: — Miska bácsi, melyikünknek küldött valamit a Mikulás? Az öreg kivédte heveskedésüket és ! szólott: — Most hoztuk az utolsó postát az esti | vonattól. Azt hittem, hogy érdekelni fogja | az urakat: a hivatalba expressz jött, hogy Gábor ur otthon az anyjánál szabadságon | agyonlőtte masát! Csak nagysokára tértek magukhoz any- nyira, hogy valamelyikük kiutalta Miska bácsinak a kéretlen és kétes szívességekért járó jutalmat: egy pohár italt. Akkor vették észre azt is, hogy Juditot a díványra teperte a görcsös, fojtogató zokogás. Mikor körülállták, alábbhagyott a zokogása, inkább csak sóhajtozott, ujjaival végigboronált a haján és minden simítás után mintha vonalak fe- héredtek volna a barna rendekben. S amint felemelte a fejét, mintha más fejet ásott volna ki a magáé helyett a dívány párnáiból. Azelőtt úgy peregtek le gömbölyű arcáról a ritka könnyek, mint a tavaszi zápor a bazsarózsa szirmairól. Most lassan vonultak végig az arcán és mintha mindegyik barázdát hagyott volna maga után, mint egy kis ekevas. Egy öreg ur melléje ült és megsimogatta. — Hiába, kislányom, igy kell annak lenni! Isten mindnyájunk leikébe lebocsát egy súlyt és az vigyáz ránk, hogy fel ne billenjünk, mint az üres edény. Sokszor lázadunk, de mindhiába, a súly láncai Isten kezében vannak. Nem is történik bajunk, ha csak erőszakosan el nem szakítjuk magunkat Rabtartónk kezéből, mint az a szegény, szerencsétlen fiú. Mert akkor feneketlen mélységbe sülyedünk . . . Most már magát is ilyen súllyal láncolta le az Isten, egy kicsit lenyomta a lelkiismeretét annak a fiúnak a halála. Most már nem fog elhamarkodva Ítélni, ha valaki maga elé tárja az élete fontos ügyeit . . . így kell annak lenni, kell, hogy mindenki megkapja a saját nehezékét! A házastársak egymásra néztek, néhá- nyan a gyermekeikre, némelyek pedig önmagukba fordították nedves szemeiket, mint pecsétnyomőt a forró viaszkba. A fiatalok hamar lekapták kíváncsiságukat a sirdogáló Juditról és az édesanyjánál betegeskedő kis káplánra néztek, akit az életszentség és a ritka szenvedés szárnyain éreztek maguk fölött lebegni a többiek. A csitrik között az a legenda járta róla, hogy a gyóntatója en- gedelmével egy selyemkendőt visel keresztbekötve a mellén, mert csak úgy bírja a betegsége szenvedéseit, hogyha rajta van az a bizonyos kendő. A káplán lehajtott fejjel énpen köbintett és . . . a reverenda gombjai közölt bedugta két ujja hegyét, mintha megérintene valamit a szive fölött . . , III. Az újévet jelző nagy harangszót várták. És hogy lehet az? Csöppnyi csilingelés kotnyeleskedett bele a nagy éjszaka fontos várakozásába. Mindenki kifutott; tűz van talán? A lélekharang szólt. Egyre-másra toldotta hangocskáit, mintha ezüstlépcsőt rakna a messzeigyekvő léleknek, hogy megkönnyítse az útját. — Kinek szólhat? Némán kérdezte mindnyájuk szeme a körülfekvő mély éjszakától, mely végre felvetett egy siető alakot, ki a kezeit tördelte a nagykendője alatt. A kendő rojtjai is egymásba csapódtak, mintha fokozni segítenének a kétségbeesett tördelést. Megállították. — Ugyan ki haldoklik, Mari néni? —- Jaj, a szegény özvegy fia, a tisztelendő ur! Odahívtak, de már vége, vége! Bizony, nem volt már köztük, aki máskor mindig velük tartott! Jó lelkek voltak, szerettek volna odanyomorodni a szegény özvegy földhözragadt szegénységébe, az ő nagy gyászába, a friss ravatal mellé. Az ég pedig olyan csodálatosan tündöklőit, hogy valamelyik fiatal nem bírta tovább a hallgató gyászbakuporodást és felmutatott rá: — Nézzétek, milyen gyönyörűségesen ragyognak a csillagok! Miből is vannak, hogy olyan fényesek? És mennyi rengeteg, mintha ezerszer több volna, mint máskor! Mindenki fölnézett. — Azok a kis káplán rabláncának a szemei, mert az övét már szétzúzta Isten és fölszedte csillagnak az égre! így végződik azoknak a rabsága, akik hívőn Istenre bízzák sorsukat — magyarázta a múltkori öreg filozófus. A gyerekek irigykedve nézték a kis káplánnak égre tűzdelt, csodás ragyogásu ékszereit. A többiek reménykedő, fohá^zos sóhajjal fordították ég felé a terhüket, hggy aztán ismét vissza fektessék a lelkűk ágyába, ameddig Istennek M£z'k.
