Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)
1926-02-05 / 29. (1067.) szám
2 Frank és hazafiak Irta: Márai Sándor. Páris, február 4. Ez alkalommal nem a frankokról lesz sző, hanem az igaziakról, a francia devizáról, amit — francia politikusok és bankárok egybehangzó véleménye szerint — meg kell menteni; még pedig sürgősen kell megmenteni az elzülléstől, a pusztulástól, az inflációtól. A parlamentben hetek óta nagy ékesszólással folyik a pénzügyi diskusszió, a jobboldal erősen támadja a kormány pénzügyi politikáját s a francia politikusok és közgazdászok megegyeznek abban, hogy Franciaországot nem szabad kiszolgáltatni egy infláció katasztrófájának s a frankot minden eszközzel, minden áldozattal meg kell győgvitani. Abban, hogy a frank megmentéséhez áldozatokra van szükség, megegyeznek a francia vélemények; abban, hogy ezeket az áldozatokat ki hozza, eltérőek a nézetek. S hogy' mennyire eltérőek, azt semmi sem bizonyítja -jobban, mint az a három rövid történet, amit a „Carnet de la Semaine**, egy nagyon jól értesült s a baloldali kartellhez közelálló politikai hetilap az elmúlt héten minden kommentár nékül közölt. í. Az első történet igy megy: Két hónappal ezelőtt tartották meg Stockholmban az összes nemzetek delegáltjainak részvétele mellett a nemzetközi vámkonferenciát. Ezen az értekezleten többek között felszólalt Franciaország képviselője is s azt az indítványt tette, hogy tekintettel országának súlyos gazdasági és pénzügyi helyzetére, engedtessék meg a francia kormánynak felülvizsgálni és külföldön is ntánnyo- mozni a francia ékszer- és drágakőkereskedők külföldi levelezését. Ennek a különös kérésnek meg voltak a maga nyomós érvei. A Cabinet noir működését a francia vámhivatal ez alkalommal indokolt aggodalmak alapján szerette volna a kincstár érdekeinek védelmére külföldre is kiterjeszteni. Ha egy francia kereskedő, igy. szólt a vád, Franciaország területén ékszert vagy drágakövet vásárol, köteles megfizetni a tekintélyes luxusadőt; ha külföldi állampolgár teszi ugyanezt, a luxusadó elesik. A nagy francia ékszerkereskedők tehát drágaköveket vásárolnak Párisban frankért óriási tételekben, de nem a saját, hanem állítólagos külföldi ügyfeleik részére; az értékes árut azonnal elküldik külföldi cinkosuk címére, akik természetesen nem fizetnek egy fillér luxusadót sem. Egy hét múlva az átküldött áru értéke biztos kezekben fekszik valamelyik külföldi bank saíejében, mint áru, mint valuta, mint külföldi értékpapír, a francia kereskedő nevén és javára anélkül, hogy a francia fiskus az igy tőkésített vadonból egy fillér adót vagy vámot is látott volna. A nemzetközi vámkonferencia felülvizsgálta a francia kormány adatait és vádjait s hajlandónak nyilatkozott a nemzetközi kontroll bizonyos módját lehetővé tenni a francia hatóságok részére, amennyiben ez' az egyes nemzetek fennálló érvényű jogszokásaival nem ellenkezik. Ezzel a határozattal egyidejűleg egy nagy francia „Société de banque et de crédif* — egyike a legnagyobbaknak — sokezer példányban körlevelet küldött francia drágakő- kereskedőknek s a körlevélben „felszólította nagybecsű klienseit, hogy a közeljövőben egyelőre tartózkodjanak drágakövek állítólagos külföldi értékesítésétől* 1*, mert a „cabinet noir“ nyomában van a vagyonmentés e meglepően egyszerű módjának. A körlevél alapján eljárás és vizsgálat indult a bank s az üzletfelek: többszáz francia drágakőkereskedő ellen. 2. A második történet már valamivel pikán- sabb. Elvégre azt, hogy egy kereskedő mikor hazafi és mikor nem az, az állam kénytelen polgárai lelkiismeretére bízni. Érdekesebb ellenben az, hogy a francia kormány nemré- geu hivatalos jegyzékben megkereste a svájci szövetséges kormányt s kérte, hogy közöljék vele mindazoknak a francia állampolgároknak a névsorát, akik az elmúlt két esztendőben valamelyik svájci bankban kontót nyitottak vagy safe-t béreltek, akik francia járadék- és értékpapírokat, gyémántokat, gyöngyöket és brilliánsokat helyeztek ott letétbe. A francia kormánynak ez a kérdése Svájcban, ahol a „banktitok** tisztelt és féltett valami, érthető feltűnést keltett. A svájci szövetséges kormány tehát nem tehetett egyebet, mint az összes diplomáciai formák betartásával visz- szaüzenni Parisba, hogy mindenki seperjen a maga portája előtt s hogy a berni és genfi bankoknak a francia fiskus érdeklődéséhez semmi közük nincsen. De ezzel a jegyzékkel egyidejűleg s hogy a szövetséges kormány mégis tanujelét adja megértésének a francia kormány nehéz helyzete iránt, példa és ízelítőképpen átküldőitek egy titkos listát, ami egy genfi nagybank folyószámiakivonataiböl készült s ezen a listán nem kevesebb, mint három francia miniszter, ird és olvasd, bárom francia miniszter neve szerepelt, akik az elmúlt két évben kontót nyitottak Géniben s a kontójukon valorizált frankot, járadék- és értékpapírokat, gyémántot, gyöngyöt és brilliánsokat helyeztek letétbe. 1926 februSr 5 Péntek 3. Ahhoz, hogy a harmadik történet kipattanjon, egy előkelő és nagyon gazdag jobboldali politikus indiszkréciója szolgáltatott okot s a kincstár egyik nyomozójának szemfüles- sége, aki megtudta, hogy ez az előkelő és gazdag politikus a napokban átrándult a Svájcba és különböző zsebeiben 3 millió francia frankot vitt át a határon és helyezett el egy berni bankban. A francia kormány azonnal kérdést intézett a svájci szövetséges kormányhoz s a válasz most már energikusabb hangon és huszonnégy óra alatt érkezett: „Igaz — irta Svájc, — hogy itt egy bankban 3 milliót helyeztek el X. francia politikus számlájára... de meg kell említenünk, hogy ez az ur nem az egyedüli bűnös; s mellékelünk végre a francia kormány tájékoztatására egy listát néhány francia ur nevével, akik ugyanebben a vétségben bűnösök.** A listán — a „Carnet de la Semaine** állítása szerint — 105 francia képviselő neve szerepelt. * A lap közléseit azzal fejezi be, hogy 1925-ben kezd végre érthető lenni a „Comité de Salut Public** létesítésének szüksége, amit 1793-ban a Haza és a Köztársaság ellenségeinek megfékezésére hívtak életbe. Franciaországnak ma, 1926-ban, csakúgy vannak ellenséges emigránsai, mint 1793-ban voltak, de ezek az uj emigránsok veszedelmesebbek, mert nem külföldön, hanem belföldön, Franciaország területén élnek, tevékenykednek és intézik hazájuk sorsát. lo<orH asdk-Mu-lílselnűfii. Az ellenzék követelésének visszautasítása a kázelnökség súlyos erkölcsi veresége Nalypetr elgáncsolta a házősssehEvásí Indítványt — Az indokolás: egyes aláírások hitelessége kétséges — A tanifiók fizetésrendezése a tlsztviselőjavasSaSban — A kormány nevében Hodzsa tárgyal HBinkával Prága, február 4. Röviden megírta a P. M. K., hogy a képviselőház elnöksége az ellenzék házösszehi- vási indítványát Spina dr. német alelnök minden tiltakozása dacára formai okokból ad akta tette. A házelnökség koalíciós tagjai tehát hosszú fejtörés után mégis találtak mó- dust arra, hogy 132 ellenzéki képviselőnek, vagyis a ház kétötödének követelését a parlamentarizmus elvének megcsúfolásával elgáncsolják. Malypetr házelnök abból a naiv és a parlamentáris életben egyedülálló okból indítványozta az ellenzék követelésének elutasítását, hogy egy magánkézből kikerülő kőnyomatos, az UTK híradása szerint a szlovák néppárt képviselőinek egy része nem helyeselte a német szociáldemokraták indítványának aláírását. Egy ilyen fontos ügynél tehát — mondotta Malypetr — szükséges az aláírások valódiságát megvizsgálni, minthogy a múltban már előfordult, hogy egy törvényhozó aláírása hamis volt. Malypetr indítványához csatlakoztak a koalíciós alelnökök és a ház összehívása iránt benyújtott javaslatot tárgytalannak nyilvánították. A házelnökség döntése jogilag tarthatatlan, mert a parlamentarizmusban példátlan az az eset, hogy a házelnök egy kőnyomatos privát figyelmeztetése és kétes értékű híradása alapján vonja kétségbe egye9 képviselők aláírásának valódiságát. Az elnökségnek kötelessége lett volna közvetlenül meggyőződést szerezni az aláírások valódiságáról és csak ezután kockáztathatta volna meg a visz- szautasitást és indokolását. Azonban a koalíciónál nem is az volt a fontos, hogy az ellenzék kívánságát ne teljesítsék, hanem hogy általában kibúvót találjanak az ellenzék mindenáron való negligálására. Ezzel a döntéssel az elnökség még azt is célozta, hogy egy másik kényes kérdés alól is kibújjon, hogy ne kelljen elvi döntést hoznia s ezzel precedenst szolgáltatnia a házszabályok negyvenedik szakaszának érvényesítésére, mely szerint ha a kormány vagy a törvényhozók kétötöde a ház összehívását kívánja, úgy a házelnökség köteles a házat három napon heliil összehívni. Már napokkal ezelőtt jelentettük, hogy a koalíció eleve félre akarja magyarázni ezt a szakaszt azzal, hogy a házelnökség három napon belül köteles ugyan a plénumot összehívni, de nem köteles a plénum ülésének dátumát is három napon belül megállapítani. A koalíciós indokolás hivatkozik az alkotmánytörvény huszonnyolcadik paragrafusára, amely kötelezi a köztársasági elnököt, hogy a nemzetgyűlést, helyesebben a nemzetgyűlési ülésszakot úgy hívja össze, hogy az elnök leiratának keltétől számított 14 napon belül a ház már ülést is tartson, vagyis itt az ülés terminusa is pontosan meg ván állapítva. Azonban a két rendelkezés között óriási a különbség, amint ezt maga a legionista Ná- rodni Osvobozeni is megállapítja. A két törvényt nem ugyanazon személyek készítették. Az alkotmánytörvény szerzője sokkal elővigyázatosabb volt, mint a házszabályoké. Csak a ház összehívása és az első ülés időpontja nincs külön részletezve. A légionárius lap éppen a házszabály kétértelműsége folytán megállapítja, hogy az ellenzék ugyan veroséget szenvedett, de ez még egyáltalában nem jelenti a koalíció győzelmét. Erkölcsi győzelmét semmiesetre. A házA kritikus meg a nemesis — Egy szerkesztő naplójából — Irta: Tichy Kálmán. Úgynevezett „szerkesztőségemben** ültem, mely alatt egyetlen Íróasztal értendő, ez viszont a lapkiadó s egyben könyvesbolt-tulajdonos üzletében terpeszkedüí. A szerkesztőségben egyébként minden nagyzolás nélkül „benne** lehet ülni, mint egy eszkimó kajakban, mélyen előre nyújtott lábakkal, a két oldalt szorosan testhezálló fiókok között. Az asztaltól jobbra a kirakatba lehet zuhanni, balra a pult képez országhatárt, elől egy homályos üvegfal leplezi a szerkesztő jelenlétét a boltban járók elől, hátam mögött pedig tintás üvegek, félliteresek, literesek, egész ármádiával. Ez irányban tehát hosz- szu időre biztosítva van lapom jövője... Szóval itt ültem. Átnéztem a napi postát. Amint a papirvágó késért nyúlok, egyenest az asztalomhoz jön egy maszatos képű lurkó, orrával magasat szippant, kinyújtott kezével elém bök valami pénzt s azt mondja: — Teség adni etyhatosór* levonót! — Ne tőlem kérd fiacskám. Attól a másik bácsitól ott, az majd ad! Ilyen zavarok bármikor beállanak a szerkeszlő- ségben. De csak nyugalom. És vegyük inkább azt: nem kedves-e az a bizalom, hogy a kis gyerek éppen hozzám jött? Hogy még az üvegfal mögött is megtalált? No, most már csakugyan nézzük azt a postát! Veszem a papirvágót, vágok, bontok. Körlevél, nyomtatvány, előfizetési felhívás, még egy, gyüj- tőiv, még egy ... Az üvegfal fölött átnyúl egy festékes kéz s mint valami vörös leplet, reámborit egy plakátot, mintha vérszinü szemfedőt szánt volna nekem. Közben szózat, haitik: — Főnök ur, leérem a plakát korrektúráját megcsinálni! Evező, uszó mozdulatokkal kievickélek a plakát alól. Szelíden, — gyanús szelíden — mondván: — A főnök ur a raktárba ment. Mindjárt jön. i — Jaj, pardon, a szerkesztő ur van ott? — ; igy a nyomdászsegéd, í — Jájpardón, igen. És tovább a postával. Minden van. Néhány I érdekes bélyeg is. Csak kézirat nincsen. Azt megint i magam körmötjem mind, hét álnév alatt, azt a ... jajpardón. Valami vastag, keresztkütésben. Kibontom: tyüh, uj népszínmű! „A tövistélen rózsa, vagy: a Szerelem hatalma**. Énekes népszínmű dalokkal, tánccal, 3 felvonásban, egy elő- és egy utójáiék- knl. A füzet fedelén kék bélyegzővel: „Bírálati tiszteleípóldány**. Lapozom, nézegetem. Személyek: A falu bírája; Julcska, leánya; Kesely Gyurka, béreslegény; Fidolin, segédjegyző; Móric, falusi zsidó, Antal Ambrus, kisbiró... Ühümtn. Már a többit tudom. Szóval megint. Lássuk csak a jele- netezést, a színeket? — Pardon, szabad egy percre? — Kérem, tessék. Tudniillik, a cégíonök, a kiadóm, valami számlát keres az Íróasztal középső fiókjában, mely éppen a gyomrom előtt van. Azt a fiókot most kihúzta és benne babrál. Én pedig, — gyomromban a kihúzott fiókkal, — lapozok, szemlélgetek to- | vább. A szemelvények pedig elég gyors és elég í dühös visszahatásokat váltottak ki, mert a füzetet ■ lapozó balkezem azt sem tudta, mint csinál a job- : bőm s az máris a tolltartón babrált, a piros ceru- | za után tapogatva. ! A cégfőnök ezalatt meglelte a keresett számlát a kihúzott fiókban, melyet most. egy hastáncost megszégyenítő törzsmozdulattal toltam vissza nagy sebesen, pillanatig sem szünetelve a kritikusi műveletet. A piros ceruza hegye ropogva tördelt indulatos aláhúzásaim, széljegyzeteim nyomán: „Alapötlet semmi**. „Szétfolyó események.** „Egyetlen élő alakja nincs.** „Jelenetezése ab- I szurduni." „Versei hajmeresztők.** „Micsoda ma- | gyartalanságoli.** És az azon heti számban megjelent a bírálat, í Lemérsékelt hangon, becsületes, igaz jó szándékkal, de ha körülírtam is: nevén nevezve a gyerekét. Hogy „minden kétségen felül áll a szerző l nemes intenciója, mellyel a tél elé néző falvak ué- j pének óhajt friss magyar kultúrát adni, de úgy elnökség koalíciós tagjainak határozata természetesen még a plénumot is foglalkoztatni fogja, mert az ellenzék nem fogja tétlenül tűrni, hogy egyrészt hamisításokkal vádolják, másrészt pedig a házszabályokat és a törvényeket saját kényük-kedvük szerint magyarázzák. Mégis elkészült a tisztvíselőjaraslat Prága, február 4. A koalíció tisztviselő- bizottsága tegnap befejezte a tisztviselőjavaslatra vonatkozó tárgyalásait, azaz letárgyalta a tanítók fizetésrendezését. A bizottság helyt adott a tanítóság azon kérelmének, hogy a javaslat keretén belül tartsák meg az állami tisztviselők és a tanítók közötti paritást, úgy hogy ezzel elesik a tanítók fizetésrendezéséről szóló külön törvényjavaslat terve. Az eredeti javaslathoz a koalíciós pártok számos módosító javaslatot nyújtottak be. Ezeket a koalíció politikai bizottsága elé terjesztették. Ma délután minisztertanács lesz, mely állást foglal a tisztviselőjavaslat módosításai kérdésében, úgy hogy a koalíció politikai bizottsága holnap végérvényesen elintézheti a tisztviselőjavaslatot. Osztozkodnak a bizottságokon is Prága, február 4. A parlament február í 16-iki ülésén megválasztják a különböző parlamenti bizottságokat. A bizottságok elnöki székei miatt ugyancsak nagy nézeteltérések támadtak a koalíciós pártok között. Az eddigi tervek szerint az agráriusoknak négy, a cseh néppártnak három, a szociáldemokratáknak kettő, a nemzeti szocialistáknak, a nemzeti demokratáknak és a cseh iparosok pártjának egy-egy bizottsági elnökségük lesz. Eredetileg úgy tervezték, hogy bizottsági elnök ne lehessen annak a pártnak képviselője, amely párthoz az a miniszter is tartozik, akinek reszortjában a bizottság illetékes. Azonban a koalíciós pártok, ismét a régi szokásra hivatkozva, megegyeztek abban, hogy a szociálpolitikai bizottság elnöke szociáldemokrata lesz, a mezőgazdasági bizottságé pedig agrárius. Nagy harc folyik még a kulturális bizottság elnöksége köriil, amelyre négy koalíciós párt reflektál. A külügyi bizottság elnöke továbbra is szociáldemokrata lesz. A véderőbizottság elnöki székéért az agráriusok és a nemzeti szocialisták harcolnak. Az agráriusok ugyanis Udrzsal volt nemzet- védelmi minisztert jelölték elnöknek, amibe azonban a nemzeü szocialisták nem akarnak beleegyezni, ami érthető is, mert attól tartanak, hogy a volt nemzetvédelmi miniszter, mint a reszortban járatos szakembci sok akadályt gördítene Stribrny uj nemzetvédelmi miniszter munkája elé. Hlinka és Hodzsa tárgyalásai Képviselői körökből arról értesülünk, hogy a legutóbbi napokban komoly fordulatot vettek a koalíció és a szlovák néppárt közötti tárgyalások. A tárgyalásokat a kormány részéről Hodzsa vezeti. Jellemző, hogy a kormány éppen Hod- zsát, a szlovák néppárt legintranzigensebb érezzük, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel nem érheti el a kitűzött célt és nem tesz jó szolgálatot a magyar kultúra ügyének, ha erőteljesebb kritika gyakorlása nélkül adja közre** stb. Magyaréin beszélve: a bunkó rózsaszirmokba volt csomagolva, de mégis csak bunkó volt az. * Régen elfelejtettem az egész esetet. Ügves- b,ajos dolgaim egy napon idegenbe szólítottak. Járom a várost. Megüti a szemein egy plakát: „A tövistelen rózsa**. Másik, harmadik, minden utcasarkon. Egész tövistelen rózsaliget lett Sajóvár- helyből. A plakátokon a másik nagybetűs sor „Premier“-t hirdet. Lám, ez az! Meglesz a premier, virágeső, ünneplés, tapsok, kihívások, szépzengé- sü referádák: a szerzőnek utóvégre is el kell hinnie, hogy a darabja jó, még ha kételkedett volna is benne eddig. Hiába mondtam, hiába vitattam annyiszor, hogy ezekben a dolgokban nem volna szabad a vidéki fraternizálásra, az ismerős szerző baráti dédelgetésére bízni mindent. Hogy a helyi lapok kritikusainak sem volna szabad merő barátságba és simogatásba mártani tollúkat, hanem épp- ! úgy az elfogulatlan és céltudatos mértékkel mérő igazság téntájába, mint bármely más esetben. Ha az ilyen elmefuttatás nem volna néma lefolyású, úgy erősen dönnögve jártam volna Sajó- várhely utcáit. így mégis egész csendben tértem ha- ' za az estebéd után a szállodai szobámba, még a j lépcsőházban is találkozván egy plakáttal, melyről azt. olvastam le, hogy a premier éppen ma lesz. Nos, nem nézzük meg az előadást? — kérdezte befcnem egy maliciőzus hang, mintha csak más ; valaki szólt volna. — Nem, drágáin, — feleltem önmagámnak, — az ilyen „tövismentesen** induló sikerhez semmi szükség már kritikusra! Hajh, ha tudtam volna, hogy az előadás — helyembe jön! Emeleti szobában laktam. A lépcsőkön felfelé igyekezve megjegyeztem, hogy a szállónak kiváló forgalma lehel, mert velem együtt egész társaságok jöttek, hölgyek, urak, többen estélyi ruhákban is. Ugyan honnan jöhetnek már ilyen korán? Hiszen még csak fiatal este van, az az idő, mikor a fáradt utas-ember, mint jómagam, lefekszik.
