Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)

1926-02-21 / 43. (1081.) szám

1926 február 21, vasárnap ^RK<M-7V^G-feARHÍRIiA£ 9 közönséges arab jelzésről van szó, amellyel általá­ban a szállítmányokat szokták lepecsételni. De a lelkes Bouteron nem hisz az uj magyarázatnak és rendíthetetlenül kitart az eredeti niegiejtés mellett. Aztán átböngészte a mágusok fantasztikus könyveit, hogy a „beduk“ szó rejtelmes erejét megismerje. Tanulmányai eredményeit uj köny­vében közli. Többek közt a következőket „állapí­totta** meg: A beduk ősrégi formula, amely egye­nesen Ádám apánktól szállt reánk. Aki ezt a szót rubinba vésve magánál hordja, boldog lesz mind­halálig. Nagyszerű orvosság a szerelmi csalódás ellen is! Csak el kell mormolni négyszer egymás­után valami étel vagy virág felett, aztán ha imádot- tunk megeszi a táplálékot vagy megszagolja a vi­rágot, hamarosan boldogan omlik karjaink közé. De ugyanily célt szolgál a következő recept is: „írd fel ezt a szót, Beduk, egy kis papírlapra, tedd a lapot egy fehér galamb szárnya alá, aztán fusd körül háromszor kegyetlen imádottad házát és végül ereszd szabadon a galambot Ha ezt megteszed, derűs nyugalommal várhatod a hatást.'* Komoly, tudományos tanulmány Bouteron könyve, amely egy balzaci kérdés megoldását tűzte ki céljául. A hatás nem is maradt el! A francia iro­dalmi körökben most mindenki Bouteron könyvén mulat. íróink pongyolában Mécs László rózsacsokra Tavaly nyáron történt, abban az időben, amikor Beregszász volt főbírája, dr. Polchy Pista végzett soványitó gyógykurákat Szobráncfürdőn. Nagy tár­saság látogatta meg Polchyt és ebéd után kiültek a fürd éterem terraszára. Ott volt Egry szenátor, Korláth képviselő, Russay főorvos, Tamás Mihály, egy református pap és Mécs László. Hölgyek is vol­tak szép számmal, csupa fiatal és csinos: Russay doktorné, Tamásné, Rácz Pálné, a fiatal papné és még néhány a fürdővendégek közül. Egyszer csak észreveszik, hogy a fürdőigazgató közeleg az asztalhoz, kezében hatalmas csokor pi­ros rózsával. Általános izgalom az asszonyok kö­zött: kinek jön a virág?... Egymásra néznek, né­mán találgatják: melyikük kapja?... A fürdő­igazgató pedig csak jön, komolyan, mint egy udvar­mester, megáll az asztal előtt és átnyújtja a csokrot — Mécs Lászlónak. — Tisztelendő ur ... egy tisztelője ... Mécs Laci felugrik, zavartan, vörösen, az asszonyok kókkadt fejjel nézik a rózsát. Levél hull ki a csokorból, a levélben leánybetükkel két Mécs-sor: „ ... hegyen-völgyen viráglakodalom s én gondolatban mind levagdalom,,..." f;( Lent a parkban az. orvos gyermekei játszottak. Az asszonyok egyszerre mind a játszadozó gyer­mekeket kezdték bámulni. Mikor az iró tamilmányutazik Tamás Mihály hazajött Parisból. Ez még béke­időben történt. Barátai faggatják, mit látott, merre járt. Tamás mesél: — Barátom, nagyszerű volt! Felmásztam az Eiffel-toronv tetejére, a legfelső emeletre, onnét egy kis vaslétrán a torony csúcsára. Gyönyörű volt... — És mit csináltál olyan magasan? — Isteni volt leköptem Párisra. — És a Louvreban voltál? — kérdik barátai. — Igen, mindennap átmentem az udvarán. — De bent a Louvreban voltál-e? — faggatják barátai. | Tamás komolyan felel, mintha a világ regren- desebb dolga lenne. — Azt nem, arra nem volt időm... de bará­tom, a Louvre előtt, a Szajna partján micsoda ka­nári madarakat láttam, mindenfélét, kanárit, ko­librit ... nagyszerű volt... órák hosszat el tudtam nézni... Mécs és az arrogáns káplán Tavaly nyáron Mécs László Pesten volt és Hu- bay Jenő palotájában szavalt. A közönség nagysze­rű volt, mindenki ott volt, aki művészetben, vagy névben számit. A szavalás után Mécs Laci sétára indult a pompás termekben. Az egyik ajtófélnek dőlve, egyszerű fekete reverendában fiatal pap állott ós aBogy Mécs elhalad mellette, hozzálép, barátságosan nyújtja a kezét. — Engedd meg, hogy üdvözöljek, gyönyörű volt... Mécs László idegenekkel nehezen barátkozik és amilyen meleg szivü jó pajtás, olyan visszariasz- tóan rideg tud leuni. Kicsit bántotta, hogy Pesten az egyszer kis káplánok csak úgy, minden további nélkül letegezik őt, aki mégis csak kanonok és hivataltól nagyságos. Merev-ridegen fogadta a gra­tulációt, a hangja is igy koppant, amikor meg­kérdezte. — És ha már a tegezésnél tartunk, légy szives, mondd meg, kihez van szerencsém? A fiatal káplán elmosolyodott. — Bocsáss meg, elfelejtettem... Novák va­gyok. Novák István volt, a fiatal eperjesi püspök. R prágai bankkolostor Irta: Neubauer Pál. Fáradt sétálók, ideges, gondsujtott ro­hanó emuereji, kocsik, villamosok, autók. Kendörok, alak gummibottal igazgatják a köZiekeuest, idegenek térképpel a kezük­ben. bzegenyek, gazdagok, léniák, nók, ide­ges, luiimoiiiuit pillantásuk, drága prémek. Balesetek, tündöklő reklámok, rohanás, zu­gás, lárma — sehol semmi nyugvás: nagy- \ áros. De az utca ősi. Az utcát már száz évvel ezelőtt épitetlék igy ide. Az utca tekereg, a házak kotengerében kígyózik és hol szükö- iő, hol szélesedő szalagban vezet le a külö­nös Moldva partjához. A házak között, me­lyek túlélték önmagukat, ott futkos a piros villamoskocsi, és a bárok, épületek s az ö- reg szobrok elcsodálkozott pillantással néz­nek le a nyüzsgésre. Egy ötemeletes pompás modern palota mellett ősrégi szürke kolostor áll, hosszú egyhangú homlokzattal. A templom zárva van. Szemben Írógép üzlet, könyvkereske­dés, tele a kor szenzációival és odébb egy fényképész műterem. A kolostor néma. Ar­ca évszázadok barázdáit viseli, csak a bejá­rója uj. A kaput ki kellett szélesíteni, mert most már bekapcsolódott az utca forgalmá­ba. Az öreg falakba hatalmas réseket törtek, hogy az utca benyomulhasson a kolostor­ba... \ 'A'' bejárat fölött nagy kőfeszület. Fölötte ez a fel irás: „Miihrische Bánk/* Száz "dollárt kaptam Amerikából, csek­ken. A csekket a prágai Morva bankhoz 'ál­lították ki és én beléptem. Előttem egy bol­dog pár, minden valószínűség szerint fiatal jegyesek, akik nászutjukra készülnek és át­utalást intéznek el a bankban. A salter előtt, ahol a csekket be kell nyújtanom, sok ember áll. Dacos fiatalok, dacos öregek, alázatos fiatalok és alázatos öregek. Az én csekkemel csak körülményesen tudtak boldogulni s az egyik hivatalnok egy számot nyomott a ke­zembe. Várnom kellett, míg a számot kiált­ják. Egy nyugalmas sarkot kerestem és le­ültem. A pénztárhelyiség a régi refektoriumban volt, melyet régi jellegzetessége meghagyá­sával modern bankhelyiséggé változtattak át. Előttem széles asztalon egy ócska, vas­tag, agyonolvasott könyv hevert, lánc erősí­tette a falhoz. Mindenki olvashatta, de sen- kisem vihette el. Olyan hivólag hevert. az asztalon, mint az orvosi rendelők várószo­bájában a folyóiratok. Mikor fedelét a csö­römpölő lánccal együtt felütöttem, az első oldalon nagy piros betűkkel ezt a szót ol­vastam: „História". A kolostor története, — gondoltam, — talá’omra átlapoztam néhány tucat oldalt, és belekezdtem az olvasásba ott, ahol éppen ez a felirás állt: „Legenda Aurea"... * „... és ezért igen sok ember jött a ko­lostorba. Napról-napra seregestől érkeztek. Fiatalok és öregek, férfiak és nők, és ben­sőségesen imádkoztái a Megváltó előtt. Mert a csoda híre elterjedt az egész ország­ban és az ország határain is túl és a betegek és szenvedők seregestül tódultak ide, hogy imádkozzanak és a Megváltóhoz könyörög­jenek. Egy napon, épp mise alatt, a templom nem volt annyira tele, mint máskqr. Csak Hevés ember térdepelt a padok előtt, hall­gatagon, imára kulcsolt kezekkel. Az első padsorok üresek voltak. A pap, aki a reg­geli misét celebrálta, mélyen elgondolkod­va, szintén fájlomban csinálta a megszokott előirt mozdulatokat Ujjongó virágzó május reggel volt és a hajnal sugarak lebegésén átkukucskált a templom csendje. Néha-néha me^-megreccsentek az ósdi padok. Glória hullott az oltárra és a feszü­letre. A pap, aki hosszú idő óta teljesített szolgálatot, tudta, hogy csak délután lesz nagy a tolongás. Akkor jönnek el azok, akik hisznek a kolostor roppant csodájában, azok, j akik nem üres kézzel jönnek, hogy imájuk meghallgattassék az Égben és a föl­dön. Nem érdemes különösebb pompával celebrálni a misét, gondolta a pap. Ezek, akik most a padokban ülnek, nem érdemel­nek nagyobb figyelmet Véletlenül jártak erre s csak egy pár percre jöttek be. így gondolkodott a pap, miközben az előirt mozdulatokat végezte, mert szorgal­mas szolgája volt az egyháznak és tudója volt a nagy Titoknak. Egy pillantással átsu­hant a padban ülők fölött és meggyőződött gondolata helyességéről. Szegény, jelenték­telen emberek voltak azok, akik bizonyára semmi ajándékot nem hoztak a templom számára. A ministráns gyerek egyszer, kétszer, háromszor csengetett az ezüst csengetyüvel. Mindnyájan letérdepeltek és lehajtották a fe­jüket. És mialatt egy szempillantásra töké­letes csend remegte át a termet, megtörtént a „Legenda aurea" csodája ... A fölszálló reggel aranya, hirtelen, mint a nyíl, berontott a templom belsejébe. Átfúr­ta Jézus mellét, melyből három vércsepp hullott alá. Az elsőnél fölemelte halálbabo- rult szemeit, a másodiknál mélyen fölszaba­dulva lélekzett, a harmadiknál leszállt a ke­resztfáról. Az emberek a padokban tovább térdepeltek és szemeiket a földre szegezték, ő azonban hozzájuk lépett és megszólította ! őket. Egy fiatal pár állott fel előtte és igy j válaszolt: — Uram, mi hiszünk benned. Lásd, mi szeretjük egymást, de szegények vagyunk, igy nem lehetünk egymáséi. Sehol, semerre | semmi munka. Csak háború és háború. Mi szegények vagyunk, Uram... Az Űdvozitő egy uj pár felé fordult. Ö kérdezett és azok igy feleltek neki: — Uram, mi hiszünk benned. Lásd, mi szeretjük egymást, de betegek vagyunk. Dolgoztunk, de a szivünk nem bírja tovább. Pihennünk kell, de szegények vagyunk, U- ram ... És két aggastyán lépett az Üdvözítő elé és igy feleltek: — Uram, nii hiszünk benned. Lásd, mi egy égész életen át szerettük egymást, dől goztunk a nyomom bérért és megélésedet tek voltunk. Most nem tudunk tovább dől gozni, hát éhen halunk? Uram ... És akiket a gonosz betegség halálra kin zott, a szegények, a gyöngék, a szenvedők és. a terheltek mind az Üdvözítő köré sereg lettek és térdrebondtnk. Szemükben a re mény lám lobogott és a kezük reszketett.. — Uram, mi hiszünk -benned, segits Tégy csodát... Az Üdvözítő lervplsntott ráuik. Usv né­zeti:, mint; mikor Lázárt támasztotta fel ba­Őrt állok Másnap az elnök későn ment be hivata­lába. De felfelé a lépcsőn vígan fütyörészett. Piros volt az arca, ujjongott a szive és csak­úgy ömlött leikéből a hála az Isten vagy a sors, vagy a saját maga jóságáért. — Majdnem szerencsétlenségbe döntött bennünket az a fickó — gondolta magában — pedig Irén és én széttéphetetlenül össze vagyunk forrva. Az irodájában boldogan rakosgatta az aktákat. Ha rajta állana, ma minden bűnöst felmentene a törvényszék. — Nem adom odal — mondogatta ma­gában. És már a grófot sem tudta gyűlölni. — Megértem, hogy eleped Irén angyali szépsége, bája és gyermekes ártatlansága után. Értem. Én is férfi vagyok. Ez az embe­rek küzdelme a szépségért és boldogságért. De én vagyok a győztes. És nem adom oda neki a boldogságomat. Átnézte az iratait, óriási munkakedvet érzett. . — Hát holnap megverekszem vele. Miért? Talán nincs is arra szükség. Sértés nem történt De azért... Nem árt neki a lecke. A párbaj sem izgatta. Mohón kapott egy súlyos aktacsomő ta­nulmányozásához. Alig vette észre, hogy kinyílt az ajtaja. — Öméltósága a főispán! — jelentette a titkár. — Szervusz! — rontott be a gróf. — Nos? — Egy negyedórát kérek. Igen. A teg­nap esti dolog... Nem tudtam aludni... Át­gondoltam az egészet. — Felesleges — felelt fáradtan az elnök. — Oh, kérlek, nem úgy van. Te mondtál tegnap valamit. Hogy is mondtad? Csak nem gondolod, hogy mi minden második évben verekedni fogunk? Ezt mondtad, ugy-e? — És? — Hát igazad van, Gábor. Mi mindaket- ten komoly férfiak vagyunk... Előkelő köz- jogi állásunk, nevünk, családunk... Valami vei önmagunknak és az országnak is csak tartozunk, nem gondolod, Gábor? — A párbajtól félsz? — kérdezte gúnyos haraggal az elnök. — Tréfálsz, ugy-e, Gábor? — nevetett erőltetve a gróf. Huszonkét párbajom volt. A te kardodat is ismerem. Nem erről van szó. De az affér maga... Nos, én meggondoltam a dolgot. Nekünk nem szabad... — Mit nem szabad? — ordította magán­kívül a férj. — Nem szabad asszony miatt.., szere­lem miatt... komoly emberek ... nem mél­tó... én, Gábor, lemondok... — Miről? — lihegett a másik. — Irén kezéről... Én nem akarom fel­dúlni a te boldogságodat. Beszéljünk nyíltan, őszintén, emberi közvetlenséggel és baráti- lag ... én nem vagyok rablólovag... nekem fáj a szivem, de... — De? ... — De lemondok Irénről... — Nem kell? — lihegte halálsápadtau, ájuldozva a dühtől. Nem várta be a feleletet, felugrott és ki­rohant a hivatalából. Felkápta a kalapját'és íutva-futott haza. Útközben eszelősen mondogatta magá­ban: — Nem kell neki Irén. Irén sárgaselyem pongyolában, rózsásra pirult arccal rakosgatott a szalonban a virág­vázák körül: olyan hálás volt az Istennek, az urának, önmagának, hogy megtisztult egyet­len, igaz és örökkévaló hitvesi szerelmében. Ahogy az ura berontott, sikoltva ejtette le kezéből a virágvázát — Szent Isten, mi történt? — Bestia! — üvöltött az elnök — taka­rodjál innen. — Gábor! — Ki innen, a házamból! — Gábor! — Ki innen! Nálam volt a szeretőd! Nem kellesz már neki... Bestia vagy! Ki innen! A szeretője voltál!... .... És kiűzte a házból. ; Vén vizek partján Ódon mesét 1 Zúgnak a vizek, Közeli füzesből Felém illannak Édes illatok: : így állok őrt Az élet omló gátján Dallal a szivemben, Az élet rendjét bámulom. Nagyfalussy István. Megszülettem Az arcom ma oly csoda-sápadt, szemem nagy, titkos rejtelem. Az erőm ma rázza a fákat: , viharok karja jár velem. Izmaim már daccal duzzadnak és nincs előttem sémmi gát. Há kell: vén taraján e napnak teremtek száz, szűz, uj csodát Akarjátok? — uj fényt verek fel: az égre nj napot rakok — és szerteszét öröm-szemekkel kinyílnak száz, kis ablakok. Mert én ma újra megszülettem s letéptem minden tegnapit. Jövő napok csengőinek bennem: — lelkemben holnap-lény vakít Csak a szivem maradt a régi: — nagy, kincses, drága, ódon bolt. Csak a szivem maradt a régi: vérző-puhának: — ami volt. Kelembéri Sándor. A hajsza Irta: Palásthy Marcell. Az első igazi megbízás, amit Valér a magán- detekíivirodában kapott, sehogyan sem volt Ínyére­Pedig már kezdte megszokni uj mesterségét, amelyhez kezdetben nem nagy gusztusa volt. Szakmájabeli érveket kellett felvonultatnia, saját maga meggyőzésére akkoriban, mikor beállt, a „Sherlok Holmes magánkutató-irodába". — Ha az élet háború — és ki tagadná, hogy az? —, szükség van fbMeritő járőrökre és kémekre is. Ez természetes. Tudni kell ugyanis, hogy Valér pár év előtt még a losonci vadászzászlóalj főhadnagya volt s ezért élet igazságait — ezeket a narkotizáló hazug­ságokat — a sztratégia és taktika tudományköréből vette, i ■ A járőrökről és kémekről szóló érvek ellenére is nehezen tört bele uj mesterségébe. De hát mit tegyen? Mióta nem’ tiszt, volt már napidíjas, majd biz­tositó ágens és könyvügynök. Végül provízió elle­nében adományokat gyűjtött különböző társadalmi egyesületnek. Megpróbált mindent és közbon sokat koplalt. Tavaly elvette az őrnagya lányát, akivel két szoba bútort örökölt, amikor az öreg urat elvitte a spanyóljárvány a télen. A két szoba bútor égy vagonban lakott. Nagypn lakályos volt ez a vagon, amely egy holtsinen vesztegelt a rákosi rendező pályaudva­ron: Nagyszerű fekvésű sin volt ez: egészen közel az úttesthez. A kalucsnijába álig folyt be a sár, amikor 'Valér reggelente bejött a vagonból a városba. Az őrnagy, ur épp úgy menekült volt, mint Va­lér s mikor az öreg ur végképp elmenekült ebből a felemás életből és a veie ezt a furcsa kastélyt örökölte, éppen-nagyon rosszul mentek a dolgai. Az emberek csak börzepapirokát voltak haj­landók venni, Remekírókat és Jókait azonban egy­általán nem. Adni nem akartak semmiféle célra sem. És áz életbiztosítás? Hát élet ez a mai, kérem?

Next

/
Thumbnails
Contents