Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)
1926-02-21 / 43. (1081.) szám
10 1926 február 21, rasárnap lottaibói. Akkor csodát követeltek az emberek, amit szemükkel láthatnak és kezükkel foghatnak meg és most — ez nem ugyanaz ismét? Akkor baljával megragadva a követ, mely Lázár sirját lezárta, jobbját az Égnek emelte. Szemében ott tükröződött a föld minden szenvedése, mikor Atyjához az égben e szavakkal fordult: „Ne énértem tedd meg, hanem őérettük, hogy higyjenek ben- ned“. És akkor feltámasztotta Lázárt halottaiból és az emberek hittek benne . . . Ugyanez a pillantás tükröződött most az ő szemeiben is és jobbját az Égnek emelve, felnyitotta száját, hogy kimondja a szavakat, amelyek csodát tesznek. — 2491 — kiáltott egy éles hang. Felijedtem. A hivatalnok a salterhoz intett. — Pár pillanat türelmet kérek, a csekk rendben van, azonnal kifizetjük, csak az aláírást hasonlítják össze. Azonnal kész lesz. Milyen pénzben parancsolja a kifizetést? Valamit feleltem és visszaültem. A nagy könyv már összecsapódott. Lassan felnyitottam s kerestem a helyet, ahol abbahagytam, hogy a legendát végig olvassam. De nem találtam sehol. Lassan lapoztam oldalról-oldalra, de a Legenda Aureát nem tudtam megtalálni. Eltűnt. Ideges lettem, mindig hevesebben kapkodtam, úgy hogy természetesen még kevésbbé találtam. Tudtam, hogy pár perc múlva hivni fognak. Ez csak fokozta idegességemet. Meg akartam tudni, mit csinált azután az Üdvözitő. Félfüllel hallottam beszélni az embereket, akik előttem mentek el és elvégezték dolgukat. Árnyékfiguráknak láttam őket, közben lázasan lapoztam az öreg könyvben és vártam a hivatalnok hívó szavát. Mindenki boldog és megelégedett volt körülöttem, az öregek is, a fiatalok is. A fiatal pár is elkészülődött. Szemeik ragyogtak. A fiatal ember vaskos bankjegycsomagot szorongatott a kezében s a leány igy szólt hozzá: — Tehát Párisba? — Igen. Párisba, kedvesem, — felelte a fiú. Az öreg, megtört ur azt mondta szürke élete párjának: — Két hónap a fürdőben és megszabadulunk a fájdalmaktól. Elmentek mellettem és megismertem ő- ket ők voltak, akik az Üdvözítő előtt feltárták szivüket és kérték, hogy tegyen csodát. ők voltak a fáradtak és a szenvedők. És az Üdvözitő csodát tett, mert most mind vidám, jókedvű és nevetve reménnyel, boldogan hagyták el a termet. Még idegesebben lapoztam. Meg kell találnom a Legenda Aureát. Meg kell tudnom a végét, az Üdvözítő feleletét és azt, hogy mit csinált. Mi is van ezzel a kolostorral... 'Arany van benne, a Wertheim szekrények rekeszeiben, váltóüzlet a refektőriumban, könyvkereskedés a könyvtárban... Azelőtt a keresztre feszitett Krisztus függött a hideg falon és aszkéta pillantások járták át a testét, hogy meglássák a lényeget A pillantások igy imádkoztak: — Segíts rajtunk, Uram. Tégy csodát, békét akarunk és boldogságot. És ma? A szentségtartó helyén pénzszekrény áll, ahol régen a szentképek függtek, ma az árfolyamokat függesztik ki. A prior helyét pedig a vezérigazgató foglalta el. És az emberek ismét jönnek és ismét imádkoznak: — Uram, mi hiszünk benned. Segíts rajtunk, tégy csodát... Az Üdvözitő felemeli jobbját, pillantása; is ugyanaz, mint akkor volt, amikor Lázárt feltámasztotta... És csodát kellett tennie, mert a szenvedők és a nyomorgók boldogan, mosolyogva és békességgel az ő szivükben mennek ki a reggelbe ... — 249! A hivatalnok aláírás végett elémtette a csekket és kifizette a pénzt K'siettein. Kinn májusi nap van. A kísérteties Prága bűbájosán zöldéi és virul. A Moldva felé indulok, holnapután Párisban vagyok. Pár lépés után megállók és visszanézek a bankkolostor beiárójára: A nagv kő-Krísz- tus a felirattal: „Mahrische Bank" . . . Legenda Aurea... az aranylegenda... az arany legendája ... Elgondolkozom __ De már magával sodor az utca és holnapután Párisban vagyok ... Szegények Irta: Holéczyné J. Irma. Fáradt törődött teste rázuhant a székre. Szinehagyotb fénytelen szemével ránézett koldusebédjére. A keze rajta motoszkált a kanálon. Agyondolgozott, bütykös ujjai reszketve, mereven mozogtak; sehogysem tudta fogásra görbíteni. Felfájt a karjában a céltalan mozgás. Szétla- pitott formában kis keze összeesve hullt a térítőre, mint egy tépett szárnyú szürke lepke. Nézett maga elé dermedten, lélek nélkül. Hangosan jajgatott benne kis szobájának szűk nyomorúsága. Beleszivódott egész valójába mélyen, remegve, kínzón, vaksötéten. Elbontotta. Elmerült benne. Szeme hamvadó tüzének kis sugára beleszaladt.. Keresztülfurta az életösztön tudattalan felvillanása. Fénypontok vibráltak, ott túl, messze. összefolytak szép, nyugodt világossággá, s előjöttek kiformálódva egymásbakopcsolódó meleg, színes képekben. Emlékek. Nagy, vüágos termek. Halk, fojtott szavak, gondtalan kacagások Ölelkező muzsikája. Hosszú, fehér, dúsan megrakott asztalok. Csillogók. Virágosak. Habzó, finom, vérhenaladó italok. Pohárcsengés, ezüstök összeverődésének meleg, zsongitó zenéje. Lágy, szerelmes simogatások. Hazug, jajj hazug, hamis díszei a rövidlátó fiatalságnak. Mámoros, diadalos, ragyogó napok. Egymásbafutó szép buja, esztendők. Ezer csábító nagy titka egy szépen induló gazdag életnek. Azután a lefelé ut tragédiás sötét rohanása. Az egyedüllét A gondok. Az örök bolnaprette- gések. Hogy szaladt ki a lába alól a fényes fehér ut, amelyen elindult. A háború mindent elnyelő szörnyű réme. Ezer kinyújtott karmával elvitte az utolsót is, mindent, mindent ami fény volt, jólét és szépség.! Szörnyű, éles agyaraival belemart: — a nyomor, j Bele a busába, a szivébe, a tudatába s tépte vijjogva, vadul. Ez maradt. Ez a kis nyomorúság. A magára maradottság, s sehova se tartozóság rettentő kin- ja. Keresztülszaladt az agyán a százszor agyoncsépelt szónak szörnyű, dermesztő tudata. — Élet. — A szája megrándult az élet és halál határán az ész és hit örök viaskodása rázta meg szegény öreg testét Pedig hiába! Hiába magáraerőszakolt nagy asszonyheroizmusa tovább nincs, nem megy! összeroskad. Az sem. Az sem. Semmi. Hiába. És a mindent jóvátevő, mindent kiegyenlítő ezerszer kívánt halálért való könyörgése is — hiába. Miért van még itt? Minek? Mi dolga’ még? Milyen megaláztatást tartogat még az élet? — Igazán a koldusbotot? Dacosan vette fel a fejét: — Azt nem! A tekintete rátapadt az ételre. Ijedt kis iró- nikus mosoly buzta le ajkszóleit A nyelve égetőn, szárazon tapadt a szájpadlásához. A gyomrát kemény ujjakkal szorongatta az éhség. A szeme mohón nézegette a húst: Hús, bús, — zúgott fel benne az éhes öröm. Jó... és ő éhes, A keze görcsösen szorította a villát. Beleszurta a húsba. Valaki megszólalt kint: — Kérek valamit! A szokatlan kéregetési mód meglepte. Kiment őszülő hajú férfi állt a kis előszobában. A tekintete bátor volt, nyílt. — Kérek valami meleg ételt. Kis edényben kelkáposzta várta az estét a tűzhely szélén. Meleg volt Odaadta s az mohón habzsolta a párolgó sárga csomókat. Az asszony fürgén kést kapott fel, a férfi utánalesett. — Kenyér nem kell; az van. Mosolyogva nézte az ember vad falágát. A szeme könnyes lett. A lelke jósága úgy sugárzott az éhes ember felé, mint áldott, meleg sugár. Bement Kihozta a kis szeletke húst, amelyet félreblllentett már a beleszurt villa. Lágyan, szeretettel nyújtotta az ember felé. — Egye meg ezt is! Megette. Ránézett az asszonyra. A szája nehezen mozdult amint megszólalt. — Látom, hogy szegény. Nekem adta az ebédjét. Hány éves? — Hetvennyolc. — Fia lehetnék- ötvennyolc vagyok. Megmozdult mintha menni akarna, de megállt. Felnézett. — Magáé — a ház? — Nem. kellemes illatú, kitűnő fertőtlenítő szer az asszonyok intim toalettjénél. Bevásárlási hely: „Apotheke zom weifién Engel“ Pr»0 1., I*oHÖ No. 15. — Csak úgy lakik itt? — ügy. — De volt? — Volt. — Nekem is volt. Házam, feleségem, gyermekem. A vörös rém elvitte. Nem voltam otthon. Mire hazamentem, a feleségemnek és a gyerekemnek csak a csontjait kaparhattam ki a ház romjai alól. Elégtek. A homlokához kapott mintha el akarná űzni a rettenetes képet. Álltak egymással szemben némán a napsütésben. Az asszony pilláján ott ragyogott a könny s a férfi kiégett lelke felolvadt benne. — Nem tudom mi volt aztán. Egyszer egy hídon álltam s éppen jó lendülettel le akartam maigám dobni; — valaki hátulról galléron ragadott. Rendőr... Kórházba kerültem. Nem engedtek meghalni. Ide küldtek. Biztattak. — Miért akar meghalni? Annyi ház van a vi- ! lágon. Mindegyiknek van ajtaja, meg lehet ko- I pogtatni. Az embereknek kötelességük eltartani a | szegényt — Hát kopogtatok. Eltartanak — a szegények. | A gazdagoknak kevesebb a kötelességük, — vagy a ! szivük, — nem tudom. — Munka nincs. Hát ittvagyok. Haj! az ember olyan nyomorult, gyáva! — Minek ez? Eszelősen meredt maga elé. Szemében a meggyötörlek megalkuvása sikoltott. 1 A hideg hangja úgy hullt az asszony lelkére, mint súlyos ökölcsapások. Megremegett. Azután elfordult, mintha eltévedt volna egy utón, mintha más útra tért volna, ahonnan most vissza kell fordulnia: a saját tragédiás, hangtalan, néma útjára. | — Megyek. Ha az Isten még tud áldani, akj kor juttasson az áldássából magának is. Az asszony bement. Leült az asztal mellé, félretolta az üres edényeket Hófehér fáradt feje a karjára esett. A férj léptei elhalőn kopogtak el az udvaron. Megújult hosszú árnyéka végigfu- J tolt a falakon, lesimult az asszonyhoz s rásimogatta a mindenki nyomorúságának áldott megnyugvását. W ALTÉR magántanfolyam. Előkészit középiskolai összevont magán- vizsgálatokra, érettségire, bármely államból. Budapest, Rákóczi-ut 51. Valér boldog volt tehát, amikor a „Sherlok Holmes“ magánkutató-iroda alkalmazta. Valér ettől fogva abból élt, hogy — figyelt Bankfiukat, akik túlsókat pezsgőztek, zsokékat, akiknek gyanús barátaik voltak és figyelt bizalmi állásban lévő sok mindenféle embert és bár sok ácsorgással és egyéb kellemetlenséggel járt ie ez, valami elkövetkezendő jobb sorsba vetett reménységgel viselte a robotot. Detektivregények élményeinek olvasásával igyekezett a romantika zománcát adni ennek a fárasztó, furcsa és szürke s egyáltalán nem romantikus mesterségnek. Majd eljön egyszer számára is a nagy élmény, —■ igy biztatta magát. — Az élmény, amely túlnő a kenyérkereső robot méretein és meghozza a szimat, a kombináció, a hajsza, az izgalom lihegő és sarkaló mámorát: a dicsőséget is talán és a sikert, amely aranykerekeken gurul s nem vesztegel, mint az a vagon ott künn a Rákos-rendezőn ... Úgy vette, hogy ez még csak az inaskodás kezdete, de inasból lesz a mester. Mesterdetektiv! Ez jól hangzott és sokat ígért Az első igazi, nagy megbízás azonban sehogyan sem volt ínyére; — mondtam már. Még nagyon elevenül élt benne ugyanis a gavalléria és galantéria lovagias erény-csokra és most azt mondta neki Holmes mester, hogy Frank urat a derék cégvezetőt tetten kell éretnie, amikor bizalmas, összebuvó vacsorácskát fogyaszt Szőke Szépség kisasszonnyal, aki szabad idejében shymmit táncol egy mulatóhelyen. Csak az informálódó vizit után — amit Frank- né nagyságos asszonynál tett — győzte meg önmagát Valér, hogy nem csak kötelessége vállalni ezt a megbízatást, hanem, hogy ez méltó feladat is a számára, ami nem vethet árnyékot rája. Frankné nagyságos asszony ugyanis csúnya volt és kövér, mint egy Wertheim-szekrény; lombosán cifra, mint egy öreg papagály; gyanúsan kel- lsmeteskedő és vérlázitó orrhanguan leereszkedő. Mindez egyszerre és vegyesen. Valér a nagyságos asszonnyal folytatott tárgyalás során folyton attól tartott, hogy a hájtömeg és a hölgy botránvthajhászó, rosszul fojtott dühe, egyesült erővel szétcsattantja a robusztus mellfüzőt, amelynek öblösen előredomborodó vértezete a római csatahajók képét juttatta eszébe. — AM ezt a szörnyű nőstényt elvette — erősitgette elhatározását Valér —, az nagyon közönséges fickó és kapzsi fajankó. Megérdemli a sorsát. Más, rendes ember persze szerelemből... • Dél óta volt a nyomában. Most a budai Dunakorzón suhant bele az augusztusi esős estébe a villamoskocsi. Frank cégvezető ur ott állt Valér mellett a villamos hátsó perronján. Elegáns és fiatal volt, erős és szimpatikus. Szinte diákosan duzzadozott az izma, a jókedve, ta- vaszias, türelmetlenkedő láza, mely olyan, mint a szomorúság, de kellemes. Kezében aranyfonállal átkötött selyempapir- csomag, amely elárulta a benne rejtőző virágok formáját. Illatát is érezni lehetett szinte ... Még hetykén és derűsen dúdolni is mert ez a vén asszony kitartottja. Mert az ő kétségtelenül. A karriérje érdekében, a jómo<j, a kényelem, a hitvány életörömök kedvéért, a vagyona és összeköttetései miatt vette el a parfömös, öreg hadigályát. S most már gyűlölte és megvetette ezt a fickót, bár az imént közel volt ahhoz, hogy szimpatikusnak tartsa. Az eső ezüstszin kárpitja mögött most a Ybl Miklós szobra úszott el a villamos mellett és a du- naparti szálló villanyfényes terrasza hirtelen eléjük ragyogott. Frank cégvezető ur a túlfűtött fiatalság suszter- inasos vakmerőségével leugrott a robogó villamosról. Valér, a magánnyomozó természetesen szintén. Leugrott 6 is és lábal a levegőbe csusszantak alóla s feje a kövezetbe vágódott A dereka sajgott, a feje szédült és hasztalan próbált talpra állni. Részeg kábultan csodálkozott azon, mi történt vele? Pedig föltétlenül föl kell állnia, mert ő m>st kopó és szégyen volna, ha elszalasztaná a vadat. A vad azonban nem szaladt. Eszeágában sem volt, hogy meneküljön. Megállt, megfordult, hozzája sietett és a sáros kövezeten fekvő ember fölé hajolt. Fölemelni próbálta. Kissé nehéz feladat volt ez. Nem is bírta, de a virágbokréta is akadályozta. Egy kissé habozott, aztán félrehajitotta gyöngédsége csomagját, hogy szabadon láthasson a mentésnek. Valér ott a földön fekve, szemének szögletéből látta, hogy a selyempapir szétmálik s a virágok fuldokolva sodródnak a járdaszéli csatorna zavaros esőlevében. — Ni, lám — gondolta — könnyűszerrel válik meg a bokrétájától, hogy segíthessen rajtam. Nem is olyan komisz!... És ugyanabban á pillanatban az vülant át az agyán: — Hátha szegény diák volt, akit a gazdag család úgy iskoláztatott csúnya lánya számára, hogy aztán hálából és kötelességérzésből elvegye? Hall ilyesmiket az ember. A következő gondolata ez volt: — Szegény! Frank ur közben már fel is nyalábolta Valért és lihegve cipelte a hotel kapuja felé. Odaérve, letette egy pamlagra a portás fülkéje mellett. — Hívják a mentőket! És kefét is adjanak. Valér apránként teljesen magához tért. Mig a kiszolgáló személyzet körülötte foglalatoskodott, habozva, töprengve, bambán és elhatározást keresve nézett a dúvadra, aki a bosz- szuság legkisebb jele n<NMl állt ott, mig sáros ruháját tisztogatta a lohndiener. Mit csináljon most ö ezzel a fogas problémával, amelyet a gonosz tréfacsináló, a sors eléje vetett? Hogy ő most ezt az embert kézre adja? Viszont a kudarc...? Frankné nagyságos asszony várja a telefonüze- netet és az autó is benn vár az Andrássy-uti palota kovácsolt vasrácsa előtt. Befütötten és utrakészen mind a két monstrum é9 a pesti forgatagból félrehuzódó, szinte már békés, vidéki vendégfogadónak mondható hotelben tiz perc múlva fölrobban a botrány bombája, ha ő itt a telefonnál a jelentésével meggyujtja a zsinórt. Ha viszont nem teszi ezt, akkor ő ostoba, ügyetlen, vagy megbízhatatlan pernahajder. aki nem érdemli meg a Sherlok Holmes iroda kenyerét. Melyik esetben becstelen hát? Frak ur már elkészült tisztálkodásával és most türelmetlenül sürgeti: — Mi van hát azokkal a mentőkkel? Nem felelnek? — ó, nem is kell! Már egészen jól vagyok 1 Köszönöm, uram, a jóságát. — Szóra sem érdemes, ön is megtette volna. Jókedvűen mosolyog, miközben mondja. Mosolyog az arca, a szeme, a hibátlan, fiatal fogsora: — Mindnyájunkat érhet baleset. S már indul is a vendégfogadó terrassza felé. Kevesen vannak ott az eső miatt, mely dobol a leeresztett ernyő ponyváján. Az üres asztalsor közepetáján egy fitos, vidám arcocska mosolyog Frank ur elé és egy nagy selyemkalap libben meg barátságosan, mintha színes pillangó volna felröppenőben. — Uram! — kiált Valér Frank ur után. Frank ur megáll, visszafordul, jön: — Parancsol? — Könyörgök ... S csakugyan könyörgő, megszeppent és zavarodott az egész lénye. Nem is mer ránézni a melléje lépő dúvadra. — Én főhadnagy voltam, uram. Gavallér. Vagg- suban lakom a fiatal feleségemmel... féléves házas vagyok... és a kenyér úgy gurul az ember elől, hogy mindenfajta utón futni kell utána... Szóval... igen... Kérem, fogyasszanak valamit gyorsan, ha ez egyáltalán kell és menjenek őnagv- ságával innen ... Én várni fogok addig a telefon- jelentéssel ... Irodánk ugyanis megbízást kapott... Az már értett mindent. — A feleségemtől — mondta — és ön magándetektív ... — Igen... De várni fogok... Szörnyű volna, ha én ön ellen ... Ha önt miattam a botrány ... Szörnyű volna, de én a kenyeremmel játszom ... — Köszönöm. A két férfi kezet fogott és elvált. Valér megkönnyebbült. Nagyot, mélyet, fe!sznbaditót sóhajtott: — Az őrnagy ur is igy szerette volna. így helyeselné. Biztos, hogy így. S mig várta a gyors vacsora végét, megállapodott magával: — Otthagyom Hóim est Nincs ehhez tehetségem. Ilyenkor szeptember felé rópatermós-átvevő ellenőröket alkalmaznak a cukorgyáruk... Jelentkezni fogok...
