Prágai Magyar Hirlap, 1926. január (5. évfolyam, 1-25 / 1039-1063. szám)
1926-01-10 / 7. (1045.) szám
8 A<V^ ATJt-H í PT>AT> 1926 január io. Vasárnap ^.A—»M.—ii.hmaj.u.r?r ^ •-’i’wswjiwii .JiiiuM íróink arcképcsarnoka Neubauer Pál Minek éljek? Vérem étkos, balga: magyar, Szivetekbe zuhogni mégis Mért is akar, mert is akar? Senkiben sem ég a lángja. Bolond vagyok, minek élesztem Éjszakáról-éjszakára ? Fiétek az ölelésem, Hitem, vágyam, dalom és csókom. 5 nem kell mégsem, nem kell mégsem. Én vagyok az örök jajszó, Én vagyok minden fölszakadt seb, Piros, lázas és patakzó. Á Halál már szivem tépi, Minek éljek? hiszen magyar sors Szikrát szórni és elégni. ölvedi László. Sikoltás az őr-toronyban Élet volt egykor, föld, liget, Vetés és város, csúcs, orom. Most ár és tenger. Sehol egy ember. Csak néhol egy-egy kiálló sziget S egy-egy világló lény-torony. örtornyos magány-szigetem Csöndjét én nem panaszolom. Itt minden távol, De messze lángol Ködben, éjjen át, vizeken A világító őr-torony. Se fölváltás, se megváltás. Babonás csönd ül torkomon. Szivem verését Döbbenti kétség: Visszhangtalan itt a kiáltás, Elnyelné tenger s köd-torony. Már kongatnám a vészharangot Jajt szórni szét a habokon, De a toronyban Csak csönd és gond van, Nincs harang és nincsenek hangok, Csak fény. S lángol a fény-torony. Jaj messze mind az emberek. Nem hallja senki sikolyom. A tenger tombol S az őrtoronyból Hang el nem juthat, esak fényjelek. S némán ragyog az őr-torony. Darvas János. Romain Rolland, Stephan Zweig, Konstantin Brunner személyes és irodalmi barátja, aki levelezésben áll Thomas Majmai, a legnagyobb élő német regényíróval, aki évekig élt Berlinben, Párís- ban s személyesen ismeri Nyugateurópa csaknem valamennyi szellemi nagyságát, talán nem is mérhető szlovenszkói mértékkel. Ritka adomány már az is, hogy két nyelven ir egyforma tökéletességgel: németül és magyarul. Mint fiatalember Németország egyik legelőkelőbb kiadójánál verseskötete jelent meg, s a mély, modern, virtuóz nyelvezettel irt lírának hatalmas irodalmi sikere volt. „Wobin“ volt e német kötetnek a cime, s olvastam kritikákat, melyek a német költészet nagy reménységei között emlegették a fiatal Neubauer Pált. Közben az élet megkövetelte adóját, s Neubauer nem folytathatta tiszta, elvont irodalmi működését. Berlinben élt, a nagy irodalmi kávéházakban állandó kontaktust tartott fönn a fiatal német Írókkal, újságírókkal, s szinte magába préselte a mély német kulturgondoikozást, melyet soha többé nem vetett le. A berlini újságok megérezték benne azt a különös zamatot, melyet egyrészt a magyar temperamentumos fantázia és őstehetség, másrészt a német kulutrális és filozófiai iskolázottság okoztak benne, s tudták, hogy ezek a Neu- bauer-irások, melyek páratlan, magyaros lendülettel rögzítették elegáns sorokba a mély, érzékeny, jelentős, de alapjában véve unalmas germán világnézett ,az újságolvasó publikum előtt is kedvesek lesznek. így lett Neubauer Pál sok előkelő berlini lapnak munkatársa, s szellemes Írásai — alapos német élmények magyarosan szilaj német nyelven Írva — még ma is nap-nap után föllelhetők a birodalom újságjaiban. Ekkor a sorsa Prágába lökte. Hozzánk került a P. M. H.-hoz, s a vágujhelyi születésű irő ismét magyar szóra fogta a tollát, a szlovenszkói magyar irodalom nagy gazdagodására. Elsősorban kultúrája vált hosznossá: bő irodalmi ismerete, tapasztaltzága és rutinja azonnal megtalálják a mi irodalmi dzsungelünkben a helyeset és az igazat, az ő szakismerete, szava, véleménye így bizonyos fokig tekintély, vagy mérték lehet a szlovenszkói magyar irodalomban. Másodsorban a P. M. H. hasábjain olyan irodalmi csemegéket adhatott közönségünknek, melyek valóban nyugateurópai izt terjesztettek, s közülünk talán egyedül Márai Sándor az, aki párisi franciás írásaival hasonló zsáner- ben dolgozik. Harmadsorban megirt néhány novellát, most már magyarul is, s ezek a novellák kétségtelenül a legjobbak között foglalnak helyet, melyeket Szlovenszkón írták. Negyedsorban pedig a magyarság egy világvárosiasan iskolázott elsőrendű újságírót kapott benne. De ezek a kis dolgok nem jelentik az igazi Neubauert: ő elsősorban és igazán német iró marad. Egy terjedelmesebb német novellája tavaly első dijat nyert az egyik komoly német irodalmi pályázaton, s ez a siker is mutatja, hogy igazi terrénuma odaát van. A hánykődtatások évei alatt pedig a berlini rettenetes infláció hatása nyomán, amikor külső és belső élményektől gazdagon — vagy megtörtén — hazatért békés nyugatszlöven- szkói pátriájába, Vágujhelyre, megírta kétkötetes, csaknem ezer oldalas regényét, melynek kéziratától Romain Rolland is, Thomas Mann is el voltak ragadtatva. A mü nagy terjedelme miatt a hábonit követó nehéz években nem jelenhetett meg, de most a biztos révben van már, s az előkelő Zsol- nay-Verlag hozza nyilvánosságra. Ez a mü ismét visszalenditi majd Neubauert a német irodalomba, s nevét a nagy germán regényírók között fogják emlegetni. A magyar irodalom számára azonban sohasem lesz elveszett. Elsősorban megmaradnak Ady fordításéi, ezek a bámulatos, csillogó átköltések, melyekről azonnal meglátni, hogy igazi német költő csinálta őket. Ady megmarad bennük teljes grandiozitásában, mert Neubauer széditő stilusér- zékóvel és pompás átérzésével birtokába kényszeríti a német nyelvet, s jóformán ugyanazt az izgató nyelvvirtuozitást éri el németben, mint Ady magyarban. A filozófiailag iskolázott Neubauer pedig az Ady versekben rejlő nagy gondolatokat adekvában tudja hozzá idomítani a német felfogáshoz, úgy, hogy maradék nélkül megy át a mi költőnk a német költő segítségével az idegen nyelvbe. Ha Neubauer német iró is, a P. M. H. révén állandó kontaktusban marad szlovenszkói magyar irodalmunkkal. Az ő egyénisége a lehető legritkább minálunk: Képviseli az európai nívót, a teljes nyugati intelligenciát, az összes modern áramlatoknak nem véletlenszerű, hanem törvényes átélését, nyílt, szabad szemet, mely mentve van minden kicsinyességtől, személyeskedéstől, s nyugodt kultúrájával valahogy fölötte áll az egész kicsinyes szlovenszkói imbrogliónak. Kiváló sti- lusérzésével hamar visszalendült a magyar nyelvbe, s kritikusi, riporteri, irodalmi cikkei krokijai, elmélkedései s néha-néha egy-egy jelentős novellája csak emelően hathatnak kis, fejlődő, példákat igénylő irodalmunkra. <7. J. Maradjunk így*** Oly szép ez igy: a hó fehér, a vér piros, a gyász sötét, a mámor vig: oly szép ei igy. Hagyjuk meg igy: a tél meleg, a vér hideg, a gyász halott, a kéz remeg, hagyjuk meg — igy. Ne bontsuk szét: az utkövet, a hópihét, oly rossz a viz. ha hóból lesz, ne bontsuk szét! Ne zaklassuk: a régi dalt, hagyjuk ha U;(... mindegy, hogy merre lép a láb, ha jó az ut. Maradjunk így: így indulón, igy érkezőn, oly szép ez igy, hagyjuk meg igy, maradjunk igy... Urr Ida. Wolly Irta: Márai Sándor. Egy cirkuszépület első emeletén, külön? szobáuan és üvegKetrecuen fekszik Woiiy, az éiimüvész. Egész nap éhezik, sót egész éjjel éhezik, ami lényeges körülmény, mert ha éjszaka például enne egy kis kolbászt, már jelentékenyen enyhülne az attrakció érdekessége, s magam is utána tudnám csinálni. De Wollynak hinni kell, a szavának kell hinni, mert tudnivaló, hogy művész, aki akkor is éhezne, ha ingyen mutogatnák, — s ha az impresszárió titokban dugna is neki egy füstölt csülköt, undorral elfordulna. Wolly mindenképpen az éhezésért éhezik. Már kora ifjúságában tehetsége volt az éhezéshez. Már a gyermek feltűnt, hogy jó éhező lesz belőle s a felnőtt férfi beváltotta a hozzáfűzött Ígéreteket Ma már úgy éhezik, 28—30 napot, ahogy én három órát sem tudok. Folyékonyan éhezik s úgy össze tud aszni a szikár teste, mint egy körte télen, összegubancolva fekszik egy marék csont a földön, — a tizedik napon már csak ennyi Wolly. Éjszaka is meg lehet nézni: már tizennegyedik napja koplal. Nekem az éhmüvészek gyöngéim: egyszer öt órát utaztam Liliébe, hogy lássak egyet, aki Succinak nevezte magát, s csak kezdő volt még, még csak akkor tanult, mert harminc nap alatt néha megivott még egy pohár vizet Wolly nem iszik semmit Wolly az egyetlen éhmüvész, aki huszonnyolc napon át nem hunyja le szemét nem alszik egy félórát sem. Az emberi akaratnak nincsenek határai. Az egyik elmászik, négykézláb, fagyott tengereken át a sarkok felé. A másik hányát fekszik Páris közepén egy üvegketrecben és huszonnyolc napon át nem eszik. Van, aki élete célját abban látja, hogy 3.60 méter magasat ugorjon a levegőbe. Vagy kiépítse a bé- lyeggyüjteményét Vagy generális legyen belőle. Mindent tisztelni kell, némán illik megállni az emberek előtt, ahogy napjában százan és százan állanak Wolly üvegketrece előtt jóllakott szemlélők, akik elégedetten nézik ezt a marék csontot, láztól kicserepese- dett bőrt s farkasszemet néznek két égő, sőt már kiégett, fekete szemmel. Közben játszik a zene. Három napos távlatokban szoktam megnézni Wollyt, aki az első napon szmokingban, escarpinban feküdt be nagy közönség jelenlétében az üvegszekrénybe, amit minden oldalról gondosan lepecsételték. Egy vörös fír- hang borítja a szekrény tetejét, hogy levegőhöz is jusson a művész, mert levegőt szokott azért néha magához venni. A cella berendezése egy nádfonatu karosszék, a padlón egy fejpárna, egy asztalka, cigarettával, kártyákkal és egy színházi újsággal, egy éteres üvegcse s valami hygiénikus szerszám, pumpa, vagy tömlő, — nem tudom, mire kell ez neki. Első nap Wolly kacéran sétált a ketrecben, A méreg Irta: Schöpflin Aladár. Az érettségi után a magyar tanár kezet fogott Bocslior Ádámmal. «— Fiam — mondotta neki — tebenned van minden reménységem ... Azt várom tőled, hogy te fogod befejezni, amit Arany János irodalmunk nagy kárára félbenhagyott: a Buda halálát. Abban az időben a magyar tanárok sajátságos módon a Buda halála befejezésére biztattak minden fiút, aki az önképzőkörben költői hajlamnak adta tanujelét. Bocskor is ezzel az utra- valóval indult útnak Budapestre, az egyetemre, természetesen a filozófiai fakultásra iratkozott be, az Arany János pályája libegett előtte, persze a nótáriusság elhanyagálásával: vidéki tudós, aki az egész ország figyelme közepette dolgozik, majd a fővárosba kerül: itt első helyet foglal el az irodalmi világban. Vitt azonban más utravalót is magával: egy gondosan letisztázott, befűzött kézirat- kötetkét, amelyre szép rondirással volt ráírva a cime: Bocskor Ádám összeválogatott költeményei. Ez a kötetke aztán elkezdett körben forogni. Bocskor elvitte egy sereg szerkesztőségbe, alázatosan beszélt a szérkesztőkkel, egy-két hét múlva újra jelentkezett és a kötetkét mindig visszakapta. A szerkesztők mintha össze lettek volna beszélve; körülbelül ugyanazt mondta neki mindegyik, ilyenformán: — A versek nagy gonddal és szabatosan vannak írva, de nincs bennük semmi eredetiség. Arany és Petőfi utánzatok. Csak az egyik mondta meg neki nyütan és nyersen: — Barátom, amit maga ir, az csupa merő papiros, magából, ha addig él is, csak dilettáns lesz. Persze, ez a szerkesztő azok közé tartozott, akiket a tanárja a „nemzetietlen iskola" név alatt, íoglált össze az utolsó irodalomtörténeti órán, kifejtve, hogy azért nemzetietlen, mert nem a régi magyar költők utánzásában s a Buda halála befejezésében látja irodalmunk jövőjét, hanem mindenáron valami újat egyénit igyekszik produkálni. Ezért Bocskor nem is csodálkozott a nyers szerkesztő szavain. A többiek visszautasítása nem vette el a kedvét, — tudta jól az irodalomtörténetből, hogy a tehetségeknek akadályok állnak útjukban s ezeket küzdelemmel kell elhárítani. Elkezdett tehát küzdeni. Küzdelme abból állt, hogy minden szabad idejét írással töltötte, próbálkozott verssel, prózával, drámával, novellával s magánórák adásával szerzett kis pénzének tetemes részét arra költötte, hogy kéziratait ajánlott levelekben beküldötte a szerkesztőségekbe. Időnként engedményeket is tett a modern áramlatoknak: szándékosán léhaságokat irt bele verseibe és novelláit tele rakta erótikus részletekkel. Mikor aztán gyanakodni kezdett, hogy a szerkesztők már ismerik a nevét, mint javíthatatlan beküldőét s olvasatlanul dobják félre kéziratait, álneveken kezdett írni, már az írását is elváltoztatta. Az eredmény azonban mindig ugyanaz lett: szárazon visszautasitó szerkesztői üzenetek, vagy legtöbbször az sem. Lassanként aztán belátta, hogy igy nem megy a dolog. Az irodalomban való érvényesülésnek nem az a módja, hogy az ember ismeretlenül ostromolja a szerkesztőségeket. Irodalmi ismeretségeket kell szerezni. Kezdett barátkozni azzal a néhány egyetemi kollégájával, akiket eddig lenézett, mert rendetlen ruhában jártak, sok éjszakázás nyomai voltai: az arcukon, az előadásokra rendetlenül jártak fel, a kollokviumokkal, vizsgákkal mindig adósak maradtak, de verseik, novellád:, cikkeik "jelentek meg a lapokban. Nnyilván az kell tehát: kávéházba járni, éjszakázni, írókkal barátkozni. Megpróbálta azt is, uj pajtásaival eljárt az irodalmi kávéházakba s csakhamar megismerkedett néhány tekintélyes íróval. Mikor már úgy gondolta, hogy az ismeretség elég bizalmas lett, szépen megkérte őket, mondanának véleményt kéziratairól. Szives udvariassággal átvették; az egyik soha többé nem adta vissza, nem is olvasta el, a másik elolvasta és dicséretek közben adta vissza, de arra a kérésre, hogy helyezze el valamelyik lapnál, kitérőleg válaszolt, a harmadik goromba fickó volt, azonnal ott a kávéházban elolvasta a kéziratot és azt mondta rá: — Maga, fiam, tehetségtelen fráter. Ha még írni mer valamit, megverem. Bocskor zavarba jött. Hát ez az ut sem vezet eredményre? Egy pillanatig sem hitte, hogy ennek a goromba fráternek igaza lehet: az Írást nem hagyta abba egy napra sem. Akibe az irodalom mérge egyszer beleette magát, annak hiába minden kritika, kiába a jóindulatú felvilágosítás, hiába a durva elriasztás, a méreg erőseb mindennél, minduntalan visszatér az íráshoz, mint az alkoholista az italhoz. De miben keresse az örökös elutasítás okát? Nyilván egyéni ellenszenv s a már beérkezett irók féltékenysége. Az irodalmat úgy kezdte képzelni, mint valami várat, amelynek falain zárt falanxban állnak a már bennlevők és bunkóval kergetik vissza azokat, akik be akarnak jutni. Azt is gondolta, hogy a zsidók okai mindennek, nem engedik érvényesülni a keresztény embert. Ennek ugyan ellent mondott az, hogy az említett fiatal ismerősei majdnem mind keresztények voltak, mégis napről-napra jobban érvényesültek a lapoknál, de azért mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy őt keresztény volta miatt üldözik és mellőzik. Csak egyszer a publikum elé kerülhetne, akkor biztosan megváltoznék minden! Annak az egy-két lapnak azonban, amely néha kiadott tőle valamit, nem volt publikuma, az olvasott lapok pedig zárva maradtak előtte. Kiadta teliét a saját költségén könyv-ben j néhány novelláját — előbb a novelláit, mert azt j Hitte, ezzel hamarább íérkőzhetik a publikumhoz,! mint versekkel — ráköltötte erre a könyvre keservesen összekoplalt pénzét. A könyvet halálos csönd fogádta, senki sem vette észre, tíz példány sem fogyott el belőle. Mély elkeseredés fogta el az összes írók és az egész mai irodalom iránt. Gonoszok, erkölcstelenek és a tehetség üldözői, ki kellene őket pusztítani. Egy könyvön törte a fejét, amelyben leleplezi a mai irodalmat, megsemmisítő ítéletet mond róla s a semmivé tett irók roncsain emelkedik fel, mint a magyarság, a jő erkölcs, a becsületes irodalom igazi szószólója. A kritikára adta tehát magát. Megismerkedett néhány, hasonló sérelmekkel járó társával, akik félreeső, vidékies tőnusu, többnyire klerikális folyóiratokban dolgoztak. Uj ba- rátjai révén ő is bejutott ezekbe s megkezdte írni epés, savanyu izü kritikai cikkeit, amelyeket a szerkesztők szívesen kiadtak, mert Bocskor mégis csak szerzett valamelyes rutint az írásban, ingyért dolgozott, mindig pontosan szállította kéziratait s olyan mérges hangú cikkeket irt, amilyeneket csak kívánt. Ostorozta a modern irók léhaságait, erkölcsteleneknek nyilvánította őket, kétségbe vonta tehetségüket, megvádolta őket a nemzeti érzés hiányával, lebecsülte sikereiket s különös élvezettel tépázta azokat, akik valamikor valami kéziratát elutasították, vagy akik volt egyetemi társai közül azóta sikerre vergődtek. Az ő cikkeiből az olvasó azt a véleményt meríthette, hogy az irók mindörökké csak az emberiség és különösen a magyarság meghasonlásán törik a fejüket s az irodalom egy nagy keritőhelye minden bűnnek és erkölcstelenségnek. A méreg, ami a visszautasítás évei alatt felgyülemlett benne, most kiömlött mindenre, ami élő, ami sikert arat, ami gyönyörködteti az embereket. Most tehát kitombolhatta magát De azért mégsem volt kielégülve. Fullánkos cikkeinek semmi visszhangja nem volt, soha senki sem reagált rájuk s azok sem vették észre, akik ellen szóltak. Az egyik Íróval, akit legnagyobb vehemenciával szokott fésülni, találkozott egyszer a vasúton. Még a régebbi időkből ismerték egymást. Bocskor kissé zavarba jött, de az iró barátságosan üdvözölte. — Hát az írást teljesen abbahagyta, tanár ur? — kérdezte a beszélgetés közben. Bocskor zavarában azt mondta, hogy igen. Belül azonban el volt keseredve, Ez az ember észre sem vette, hogy ő formálisan már két év óta, legalább tiz megsemmisítő cikket irt ellene! Az is bántotta, hogy a szerkesztők, akiknek dolgozott, mikor verssei vagy novellával jelentkezett náluk, vagy elhárított,ál:, vagy nem titkolták, hogy kelletlenül adják ki. — Maradjon inkább esak a kritikánál. Az magána kaz igazi tere — mondogatták neki. Pedig ő költő, regényíró, drámairó szeretett volna lenni elsősorban. Közben letette vizsgáit és tanár lett, vidékre került. Itt nagy öröm érte: egy hazafias versével megnyerte az akadémia Farkas-Ilaskó-diját. Kifo- gástalan, korrekt vers volt, szabályszerű rímekkel és jambusokkal, a hazafias költészet rég bevált eszméi voltak benne gutgesinnt módon megírva, hát az akadémiai bírálóknak tetszett. Végre most már ütött az ő órája! Az akadémiai koszorú mégis csak utat fog neki nyitni. A vers meg is jelent az akadémia folyóiratában, de ami utána következett, újabb dolgát már nem adták ki, sem itt, sem másutt. Az eredmény mindössze az lett, hogy vidéki környezetében ideig-óráig némi tekintélyt szerzett neki ez a kis siker s ő benne még jobban megátalkodott az írói szenvedély. Újabb könyveket adott ki, kettőt is, ezeken újra rajtavesztett, néhány fanyalgő kritika lett az egész eredmény, ezek is jelentéktelen lapokban. El nem adott könyvei halomban hevertek a padlásán. Savanyu, kelletlen ember lett belőle. Amint közeledett negyvenedik évéhez, mind jobban el? keseredett, nagy sikertelenségét az emberek ostobaságával és gonoszságával magyarázta, mindenkinek ellenségévé vált, aki boldogult, akinek sikerült valami, aki könnyen és jól élt. Az emberek elhúzódtak tőle, kollégái meggyülőlték, mert intrikált ellenük, epésen beszélt velük, a diákok sem szerették, mert üldözte, aki közülük friss eszü, eleven és temperamentus volt. Szórakozottan, magányos különc módjára járt-kelt, mindig uj meg uj irodalmi terveken törte a fejét, amelyek uj meg uj csalódásokat szereztek neki. A i’osszkedv levegője, mint valami mérges gázfelhő áradt ki belőle, mindenki menekülni igyekezett közeléből. A méreg ami beleette magát, testi szervezetét is bontani kezdte sovány, sárga szinü, hajlott hátú, korán megőszült ember leit belőle, idegrendsze? rében aggasztó abnormitásol: kezdtek mutatkozni. Mar mindenkire gyanakodni kezdett, minduntalan belekötött valami ártatlan emberbe, affórjei keletkeztek, a felsőbb iskolai hatóságok figyelme is felébredt iránta. Ö persze nem vett észre semmit saját elváltozásából, ami baja volt, azt mind az emberek gonoszságának tulajdonította. Egy nagy drámai költeményen dolgozott az emberi gonoszságról, ebben akarta kiönteni elnyomorodotf élete minden epéjét az emberiségre. Sok töprengés után, a nyári vakációban bezárkózott, szobájába és reggeltől estig irta munkáját, amelyről meg volt győződve, hogy a halhatatlanságot fogja neki megszerezni. Görcsös szívóssággal dolgozott megszakítás nélkül egy egész hónapon át, fáradságát azzal csitította* el, hogy munka közben folyton feketekávét ivott. Mind nagyobb extázisba jutott, hangosan szavalva saját verssorait, járt a szobájában fel s alá s ha néha az ablakhoz lépett, dúlt arcától megijedtek a járó-kelők. Senkivel nem beszélt, a takarítónőjét ki- vorto, mikor bejölt a lakásba a szobát rendbehozni. Egv napon aztán a szomszédoknak féltünk hogy két nap óta se nem látták, sem a hangját nem hallották. Gyanakodni kezdtek, betörték az ajtót és behatolta!; a lakásba. Bocskor Adtán szobája tele volt beirt, papír tara!, okkal, ö maga pedig ovi lógóit a sarokban lévő fogasról holtan. *
