Prágai Magyar Hirlap, 1926. január (5. évfolyam, 1-25 / 1039-1063. szám)

1926-01-10 / 7. (1045.) szám

?.úMWWdWad»-aii«tt8Sr.-«. . tfifiOB

^aga^»,'.?yi?wpayw>!erig^-'i»t- . _ _■

Öt

ezer Éves emlékek között

*ía Dobay István dr*

I.

Sakkara, december vége.

Egyptom történetében olvasom: az egyptomi birodalom alapítása: Krisztus előtt 3000—2450. Fővárosa Memphis. 111. Dinasztia 3000—2850. Zoser felépiti a Sakkara melletti lépcsős pyramist.

Négy órán át tarló nem kevéssé lárasztó mászni álás után Marietta pasa, a híres egyptomi kutató primitív egyszerűségben íentartott házának szeilős terraszán telepedtünk le, s mialatt a gyaloglásban és hőségtől kidőlt angol és egyptomi utitársaim gyékény padokon aiusszák délutáni álmukat, a homoksáatag egyetlen emelkedettebb helyén épült tornácos házból végigtekintve az évezredes emlékeken, sietek papírra vetni felejthetetlenül érdekes és értékes élményeimet.

Közben egy szabadjára eresztett szürke csacsi óvatos léptekkel járja körül az asztalokat, s élvezettel rágcsálja a magunkkal hozott reggeli hulladékait, a földreszórt narancs és banánhéjakat. A mindennapi unalmas koró táplálók után valósággal kaviár lehet az igénytelen állatnak a nedves gyümölcshéj.

Máskülönben messze . távolban semmi élet, siri csend. A sivatag sárga végtelensége. Itt-ott tűnik fel csak egy-egy öszvérhajcsár, imbolyogva lépkedő teve. Toronymagasságig megterhelt hátán sólétképü turbános alak guggol.

Reggel nyolc óra. Angol házigazdám, Mr. Morrison figyelmes gonddal csomagol kis lapos bőröndbe egész napra való elemózsiát. Kétliteres thermoszba teát, sonkászsernlyók tömegét, piritós kenyereket, sajtot, vajat, finom angol eperjamet, datolyát, banánt, mandarinokat. Jó az előrelátás, homoknál, kőnél egyebet órákon át nem fogunk mai kirándulásunkon találni. „The greai burial groundnak“ — a holtak mezejének — nevezi az angol e területet, s méltán: ötezer éves kősírok s a Szahara izzó homokja fölött néhány bolond turistán kiv.ül valóban még a madár sem jár.

Szolgánk, Mohamed, vigyorgó képpel segít a pakkolásnál. Pompás fickó e sötétbörű ezudáni gyerek. Hűséges, engedelmes, a végtelenségig becsületes. Széles veres övvel átkötött hófehér kaftán, magas piros fez, piros bőrpapucs képezik ruházatát. Jobb fülének felső cimpájál arany- karika íogia át, ami a máskülönben nagyon illedelmes viselkedésű legénynek kissé exotikus külsőt kölcsönöz.

Féikilenckor, pontosan a megbeszélt időben, háromüléses motorgépen értünk jön egyptomi barátunk, dr. Kamii Iskander, a cairői mérnöki egyetem tanára, Egyptom régiségeinek kitűnő ismerője.

A Gize melletti pyramisok a turisták banális kirándulóhelye. A Cheops-ot megmászni, a Sphinx előtt tcvehálon fényképező masina elé állani, Coock-ék mindennapos programjának jól ismert műsorán: Iskander barátunk a turisták rendes országútján kivülesö vidékkel óhajt megismertetni, Memphis városának ölezeréves romjai n a környéken kiásott egyidejű építészeti emlékek Egyplomnak legtanulságosabb’ és legöregebb kincset

Pompás amerikai országutakra emlékeztető aszfaltozott úton robogunk Cairobő! nyílegyenes irányban a nagy pyramisok felé. Már látszanak messziről? Cheops $ testvérei, Chefren és Mén- kaure óriás kőtestei. A Nílus hídján túl Giseb mellett azonban lekanyarodunk a pyraiuisoklioz vezető útról, s a Nílus mentén épült töltés jói- rosszú] gondozott mezei útján vágtatunk Bedrasen városán keresztül Mit Rahine falu irányába.

Itt vagyunk ős Egyptom felkuláthatólag legrégibb pontján, az egykori főváros, Memphis romjai között. Néhány kőrakás az ógesz, annyi maradt az 5000 év előtt Menc által alapított hatalmas, s Egyptom történetében nagy ezerrepet játszó erősségből. Memphis alapításával esik egybe Felső és Alsó Egyptonmak egyesítése, ezen idő, vagyis a Kr. előtti 3000-ik év óta neveztették az alapító! Mene, s az utána következő uralkodók magukat j Alsó és Felső Egyptom királya, avagy Mindkét ország urának,

Erről a pontról talán a legnagyszerűbb a kflá- ' iás. Még sejtjük, & messzeség ködéből ide integetnek a nagy pyramisok, Cheops s társai, s már előttünk bújnak ki egyenkint a sivatagból Abusir, Sakkara és Dahsur ősi kőhalmazai.

Mielőtt azonban belemerülnénk a homoktengerbe, fiókkirándulásként az utolsó zöld folt, egy kis pálmaerdőbe kanyarodunk. Piros agyagból épült szegényes kis falucska tőszomszédságban az újabb ásatások két nagyszerű kincse hever úgyszólván az utszéien. II. Ramses nyolc méter hosszú gránitszobra, s egy a földből még csak félig kiemelt sértetlen állapotban talált kisebb sphynx-szobor. Egykoron Flah temploma bejáratának díszei, ma meztelen gyerkőcök játszóhelye. Csodálatos! A csodaszép két kőkoíosszust ellenőrizetlenül mászhatják meg a környék vásott kölykei, más ülőhely hiányában magunk is Ramses király földön fekvő kőtestére telepedve fogyasztjuk el első reggelinket. Sic transil glória mundi! Egykét fényképfelvétel, s azután tovább az egy óra járásnyira fekvő Sakkara falu felé. Itt kezdődik az a majdnem világrész kiterjedésű homoksivatag, amely nevét ettől az alig 50—G0 vályogkázböl épült kis falucskától nyerte.

Mostmár jól látjuk a lépcsős pyramist, csúcsának árnyéka átsuhan a kis ló felett, mely a Nílus nagy áradásai nyomán marad itt egyetlen nedves foltként az óriási szárazságban.

Széles töltés vezet a tó mocsárszerü részei között, majd elmarad az utolsó tócsa, az utolsó nád zök'je. is, még egy kanyarodás, süpped a talaj, sárga homokban járunk, az afrikai nap égető ! erejétől bevilágítva előttünk szikrázik Egyptom, a talán az egész világ legrégibb kőemléke: a

lépcsős pyranüs.

A A A A A A A A A A A AA A A AÁAA AA A A

. . •• ' ' mindenül cwfc

fölíslerl üs Ts3 tai&Uiiln vesz,

mmírMrn, RatistiCnú isi.

To!cicin 1030 és 'HCt'-.

iy?i ? v v # * v v t v y v t # v v.r. v vtf vyjLttxxn

Csehszlovákia szellemi nagykövete a kisebbségi kérdésről

Ovenmann professzor párisi előadása — Álszillogizmusok

a kisebbségi jogokról — Mint tömeg, vagy mint egyén

kczelendö-e

Páris, január 9.

A párisi camegte Intézet Boulevard Saint- Germin-i palotájában január 6-án Eisenmann Lajos, a Sorbonne-on a szláv történelmi tanszék tanára előadást tartott „A kisebbségi jogok Közép-Európá- ban" címen.

Eisenmann Lajos nemcsak egyetemi tanár, hanem, hogy ugu mondjuk, a csehszlovák köztársaság szellemi nagykövete, s egyik értelmi szerzője is.

Természetesen nagy érdeklődéssel néztünk az előadás elé annál is inkább, mert a Carnegie Intézet alapítójának szellemében a béke megszilárdításának tudományos előkésziiésére és támogatására alakult. A békének pedig tudvalevőleg egyik igen nagy akadálya a középeurópai kisebbségek megoldatlan problémája. Mindenesetre örvendetes, hogy egy ilyen nagytekintélyű francia tudományos intézet a kisebbségi kérdést fontosságának megfelelően igyekszik a francia közvéleménnyel ismertetni.

Eisenmann professzor nem látja a dolgot tragikusnak, már csak azért sem, mert ez esetleg kellemetlen lelkiismereti fordulást okozhat azoknak, akik a mai határok meghúzásában segédkeztek. És Eisenmann professzor közvetve maga is részt vett a békeelőkészitő bizottság munkáiban. Ezek után természetesen nem várhatjuk azt, hogy Csehországnak ez a kitűnő és értékes barátja saját alkotását megtagadja és el voltunk készülve a csehszlovák kisebbségek helyzetének vehemens igazolására — vagy támadására. A Carnegie Intézet hagyománya azonban szerencsésen inspirálta az előadót, aki nem mozdult le a hideg és akadémikus elméleti alapról, amit nagy ügyességgel vont be az objektivitás álszürkeségével. Valóban el kellett ismernünk, hogy az előadás egyike volt a legügyesebbeknek, s a legveszedelmesebbnek, amiket erről a tárgyról hallottunk. Eisenmann kitünően ért ahoz, hogy a kisebbségi kérdés szövevényes komplexumáról, egységes képet rajzoljon, olyan bravúros logikával, amely igen gyakran a legközönségesebb szofIzmától sem riad vissza.

A trianoni történet- és jogtudósokra jellemző módon az előadó először is a kisebbségi védelemnek egy céljának megfelelő meghatározását adta:

„A kisebbségi jogvédelem konektivumi, elővigyázatossági rendszabály, amit a nagyhatalmak azért szerveztek meg, hogy a nemzetiségi elv, amin az egész békeszerződés felépült, újabb konfliktus- tokhoz ne vezessen"*

Csábító volna megállani ennél a definíciónál, aminek őnvallomásszerü értéke van, a rossz lelkiismeret vallomásáé, de ne zavarjuk meg az előadót, aki a kisebbségi kérdés történetén szalad végig.

Megállapítja azután, hogy demokrácia és kisebbségi jog szinonim fogalmak. A szép megállapításokat azonban mindjárt egy nagyon átlátszó korrektivummla toldja meg. Előbb a középeurópai kisebbség történetére vonatkozó szillogizmussal bűvészkedik. Adva volt az osztrákok és magyarok elnyomása, ebből egy „erkölcsi szükséglet" támadt, ebből a világháború, ebből támadt a kisebbségek védelme a fentebb adott meghatározás alapján. Azután egy máBik szillogizmussal játszik. A kisebbségeknek joguk van a védelema kisebbség

törvényes alattvalója csak az, aki egyúttal lojális is. Vagyis a kisebbségi védelemre csak a loyalis törvényes alattvalója csali az, aki egyúttal önkényes alattvaló is, de önkényes állampolgár az, aki egyúttal loyalis is. Vagyis

a kisebbségi védelemre csak a loyalis

állam polgárok tarthatnak igényt. A régi Görögországba a beotiaiakat sajátos, csavarős logikájukról ismerték fel. A fenti logikáról is tudj üli, hogy hol van igazi otthona, még ha az előkelő Carnegie Intézetben hangzik is el.

De valóban, miért nem terjed ki a kisebbségi védőiem kötelessége az összes államokra, hiszen „demokrácia és kisebbségi védelem azonos fogalmak?" Eisenmann erre vonatkozólag utal az 1922-i Népszövetségi Gyűlés tanácskozásaira, hol ezt a kérdést részletesen megvitatták. Ott az angoloknak ama álláspontja kerekedett felül, hogy a kisebbségi védelem általánosításával újabb kisebbségeket és újabb konfliktusokat teremtenének. Erre pedig Angliának semmi szüksége sincs. És vájjon, mit szólna ahhoz a francia kormány, ha egy szép napon a bretonok, vagy a baszkok, mint önálló kisebbség jelentkeznének?

Eisenmann-nak ez a könnyed gondolatmenete még se maradhatott válasz nélkül. Lengyel részről igen talpraesett ellenvetést hallottunk a közönség sorai közül Eisenmann érvei ellen.

Hogyan — hangzott az ellenvetés — Eisenmann nem tudná, hogy elnyomás nemcsak a régi osztrák-magyar monarchiában volt, hanem más országokban iá, például Pozenben?

Valóban jogosulatlan, hogy a kisebbségi védelmet nem általánosítják. Azonkívül — é| ezt kevesen tudják — maga Wilson a népszövetségi paktum első tervezetében igenis általános és nem részleges kisebbségi védelmet tervezett. Különben is — hangzik az ellenvetés — Eisenmann szerint a kisebbségi jog tulajdonképpen a törvény előtti egyenlőség megszentelt jogán épült fel.* De van — mondja a közbeszóló a közönség nagy tetszése közben — egy másik nem kevésbé szent jog: a nemzetközi törvény előtti egyenlőség joga az összes államoknak. Ez az okfejtés a Carnegie Intézet közönségének viharos tapsával találkozott

De Eisenmann folytatja. Ismertetve a kisebbségi védelem többi jogi szempontját, magának a védelemnek a tárgyát és a garanciáit, az előadó arra a kérdésre kivan felelni, hogy kik tarthatnak igényt a kisebbségi védelemre. A békeszerződések és az eddig kialakult nemzetközi jogszokások ebben a tekintetben se egységesek. A népszövetség legutóbbi ülésszaka alkalmával erről a kérdésről igen magas színvonalú vita indult meg, amelyen két álláspont kerüli egymással szembe.

Az egyik szerint a kisebbségi védetem « kisebbségekre, mint egységre, mint tömegre, mint népcsoportra vonatkozik. Ezt a felfogást Mello-Franco Brazília képviselője kitűnő jogi okfejtéssel és meggyőző ékesszólással képviselte. A másik felfogás szerint a kisebbségi jog nem a tömegre, hanem a kisebbségi egyénekre vonatkozik. Tehát nem vonatkozik például szlovenszkói magyar kisebbségre, hanem Nagy Jánosra, vagy Kovács Péterre, mint ennek a kisebbségi csoportnak tagjaira. Amint sejthető, ezt az álláspontot képviseli Benes és állítólag efelé hajlik a népszövetségi jogfelfogás is.

A legtanulságosabb volt azonban az előadásnak a befejezése, melyben Eisenmann a kisebbségi védelem jövőjét fejtegette. Az előadó természetesen állást foglalt a különböző oldalról tapasztalható „türelmetlenség" illúzió és „kísérletezések" ellen; ezzel, az eufemizmus alá rejtve mindazt az elkeseredett panaszt, az élniakarásuak és a védekezésnek szerény megnyilvánulásait, ami a magyar kisebbségek szomorú sorsa felől a népszövetségi fórum elé jutott. Eisenmann professzor nyilván nem szeret ezekkel a lelkiismeretet romboló kilátásokkal foglalkozni, amikben Ramsay Mac Donald egy jövendő konfliktus csiráit látja. Inkább abban a kellemes öncsábitásban ringatja magát, hogy az idő mindenre meghozza a maga irját. Az Idő, vagy ahogy ő egész nyíltan meg is mondja: az asszimiláció munkája. Természetesen Eisenmann távol van attól, hogy nyíltan hirdesse az erőszakos asszimiláció jogosságát, sőt megvetéssel beszél a porosz módszerről: a koponya és a gégefő asszimilációjáról.

ö azt az asszimilációt hirdeti, amely nyelvi különbség nélkül ugyanazon állam polgárának vallja és érzi magái, mini a francia, német vagy olasz nyelvű svájci polgár. Nyíltan bevallja, hogy a kis nyelvi szigetek a mai rend mellett halálra vannak ítélve. Pár évtized múlva el fognak tűnni az államalkotó nép többségében. A többinél a modern világ, a közlekedési eszközök tökéleteskedése, az elszigeteltségek megszűnése fogja siettetni a „nagyszerű halált". A többit pedig meg fogja gyógyítani az Idő, a trianóni jogtudománynak eme varázsszava.

Közös érdekeként, közös erővel

Franciscy Lajos dr. szenátor az országos keresztényszocialista párt hivatalos lapjában, a Népben vezércikkben kifejti azokat az okokat, melyek a két ellenzéki magyar párt egyetértését kizárják. A cikk, mely Szent-}vány és Bartal Iván egységesítő akciójának válaszául tekinthető, megállapítja, hogy a két párt közt a választás alatt valóban harc volt, melyet a hirlapi cikkek csak elmérgesiteltek.

— Helyesen cselekedett mind a két fél — Írja Franciscy —, amikor a hírlapi vitát beszüntette. Azóta

teljes közöttünk a béke, de nem teljes as egyetértés.

— Ne is várja senki az országos keresztényszocialista és a magyar nemzeti párttól, hogy köztünk teljes politikai egyetértés le- gyen. Ez nem lehetséges és azért

az sem lehetséges, hogy a két párt egy párttá egyesüljön, mindaddig, amíg mind a kettő a saját elvi álláspontján van és ahhoz ragaszkodik.

Ei ai elvi különbség azonban — fejezi be cikkét Franciscy kanonok — csak távolságot rejt magában, de nem kell elvetnie köztünk a békétlenség magvái Megférünk és meg kell férnünk egymás mellett, mert minden választó fal mellett is közös nagy érdekeink vannak, melyokért közös erővel kell küzdeni.

Ilyen értelemben írjunk és beszéljüuk a két párt békéjcrőL Szorosabb egyesülést azonban a két párttól ez idő szerint várni és kívánni nem lehet

Anyai csók

Irta: Zsoldos László.

Á gyerekkőrházban csak agy hívták a

kis betegek, hogy: a szép kedveslestvér és „soror Franciska** hiába tiltakozott e világias jelző miatt, rajta ragadt az oly erősen, hogy még a betegápolásban eltöltött mulékony idő sem tudta lefújni róla. Sem a jelzőt, sem arcának hamvát, a szelíd kék szemének szinte őrökké bájos tekintetét.

Franciska nővért valamikor tizennyolc éves korában még a szép Szalmáry Editnek ösmerték s akkor pecsételődött meg az ő élete, amikor bizonyos két meggondolatlan, derék fiatalember pisztolypárbajra ment ő miatta. A párbaj, pedig ezt talán maguk a felek sem akarták, véletlen szerencsétlenségből halállal végződött. A két ellenfél közül annak a halálával, akit keresztnevén Ferencnek hívtak. Ekkor változott át, szüleinek, rokonainak és barátnőinek saörnyüködése közt a szép Edit „soror Franciská"-vá.

Azóta Franciska nővér hajh beh sok beteg kisgyereket ápolt jó anyákéval vetekedő gonddal, gyöngédséggel és aggodalommal! Hány vergődő apróságot hozlak be kisirt arccal a kis pavillonba a kétségbeesett szülők és hányán felejtenék el már azóta az ő jósággal teljes, bájos arcát, amelyből annyi biztató szeretet sugárzott a szárnyas vppácafőkölő alól az ő kis szenvedőire.

Mindegy. Franciska nem á^órt volt apáca, hogy a meggyógyult kicsinyektől vagy a megnyugodott szülőktől még csalf álmában is számon kérte volna valamikor a hálát, hiszen ő annak nevében cselekedett, akit keresztre fosziteltek. Csak járta, nesz nélkül zajtalanul szinte lebegő járással, mint valami angyal a betegszobákat, szolid rábeszéléssé! adogat la

be a* orvosságot, vagy csavargatta ré a kis lázasokra a priznicet, megcirógatta őket, tréfált velük és alkalomadtán drága, szép meséket mesélt nekik. S éjszakánként, amikor ő volt az ügyeletes, visszafojtott lélegzettel osont el az alvók ágyacskái között és néha ilyenkor, de csupán néha, váratlanul, akarata, sőt öntudata ellenére erőt vett rajta valami mámor s részeg kábulat, a feje szédült s némelykor meg kellett kapaszkodnia valamelyik kis ágynak a rácsában, mert az jutott eszébe, hogy, ime, a jó Isten mindenkinek adott gyermeket, csak... oh, jaj, hiszen szegény Feri már rég meghalt, ne vigy engem a kísértésbe, édes Jézusom!

Volt a pavillonban egy öklömnyi gyerek, akit valamikor, három évvel ezelőtt hozott volt be az anyja valami betegséggel és amikor meggyógyult, egyszerűen ottfelejtette. Soha többé nem jött érte. Már a fölvételkor hamis nevet mondott be a nyilvántartási könyvbe. Ezt az ittrekedt csöppséget aztán a kórház megtartotta magának. Eleven eszü, pajkos fiúcska volt, aki jóizü gyerekhumorral majmolta az orvosokat, megfogta az ápolónők és doktorok ütőerét, kis fülét odanyomta a hátukhoz, vagy (szivük helyett) a gyomrukhoz, szóval roppant mulatságos dolgokat müveit. El is keresztelték a kórházban. Úgy hívták, hogy: doktor Csibész.

Doktor Csibész is olt élt, ott lakott és ott hált Franciska pavilonjában a beteg gyerekek közt, ahol már évek óta meg volt a maga rendes ágyacskája és meg voltak a maga rendes „páciensei". Mindezek közt pedig első és állandó páciense volt a szép Franciska nővér. Ez volt a bolió gyermeknek a legjobb médiuma, ez csinálta és csináltatta vele a legtöbb mókát, ennek merte leggorombábban 1 megkopogtatni kövér ujjacskájavai a hátát < | igv tovább. Franciska volt doktor Csibésznek e legjobb, leghűségesebb ^betege" és doktor.

Csibész volt Franciskának a legjobb doktora.

Egyszer egy inspekciós éjszakán Francis* ka nővér lábujjhegyen, visszafojtott lélegzettel lebegett végig a kórterem alvó ágyacskái között és újra elfogta a mámor.

— Feri! Feri! Látod, mily szép csendesen alszanak a mi kicsikéink!

Ekkor a szélső ágyon váratlanul meg szólalt doktor Csibész:

— Szép kedvestestvér!...

Franciska riadtan rebbent hozzája:

— Mi az, fiacskám? Te nem alszol?

A kis „doktor" nyűgösen dümmögött:

— Nem tudok aludni, szép kedveslestvér.:

Franciska gyöngéden rátelte kezét a gyerek homlokára.

— Fáj valamid, kicsikém?

Csibész nem felelt rögtön. Csak kis vártalva suttogta:

— Sokat gondolkozók, szép kedvestest| vér,.

— Aztán miről gondolkozol, doktor Csi- 1 bészkém? — kérdezte elmosolyodva Franciska.

— Azon gondolkozók — válaszolta nagyon komoly hangon a ucgyesztendős kiest lurkó, — hogy énnekem nincsen mamám és a szép kedvesíestvérnek nincsen gyereke, hát legyünk egyek, szép kedvestesivór : maga "az én mamám, én pedig a maga gyereke!

Franciska nővér lassan lehajolt doktor Csibésznek a pici kis szájához, forró csókot lehelt rá és azt suttogta neki, csak úgy tréfás hangon, hogy:

— Doktor Csibész, na jó!

Sötét volt, félhomály’; csupán egy kendővel letakart gázlámpa gömbje derengett bizonytalanul a kórteremben. Hanem azért a szép kedveslestvér (Oh, Feri! Feri! Mért is kellett meghalni nek,sd?!) ettől a gyér Méhszájjal mondva csinált első „anyai" csóktól szűziesen fülig elpirult.