Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)

1925-11-08 / 253. (996.) szám

tasnmap, november 8.

3

magával sodró fiatal csoport fellépését, mint annakidején a ,,Holnap" volt. A legifjabb költészet belesüpped az extravaganciák útvesztőjébe. Meg nem emésztett külföldi modorosságok majmolásával értelmetlen, groteszk atlier használatra szánt irodalmat termel, amely csak egy-egy kávéházi asztal szűk körének, egy klikk, egy irodalmi koté- ria tagjainak szól. A fiatalok szépen indult revüje a „Magyar Irás“ egyhangú kótyagos- ságokba fulladt és nyaka tekert bombasztok- kal leplezi az invenció és az igazi alkotóerő hiányát- Más fiatal revük és folyóiratok egy- egy sikertelen kísérlet után belevesznek a jól megérdemelt semmibe és átengedik a teret, az egyre nagyobb méretekben jelentkező magazindivatnak. Egészen biztosra lehet azonban venni, hogy vannak fiatal tehetségeink, akik hamarosan levetkőzik az irodalmi excentricitás divathóbortjának gyerekbetegségét, ezt az uj Sturm und Drangot és akkor irodalmunk mostani elindulásának lendületével igazán gazdag és régi pompájára emlékeztető, uj virágzásra számíthat.

Megmagyarositják a hivata- los nyelvet Magyarországon

A belügyminiszter rendeletben szabályozza a hivatalos Írások stílusát — Érthetően kell írni.

Budapest, november eleje.

Alig van a világon még egy másik olyan dolog, amit szóval vagy Írásban annyit gúnyoltak volna és amiről annyi jóizü történet forgott volna közszájon, mint — a hivatalos nyelv.

A közigazgatás nyelve mindezideig külön tudomány volt, amelynek titkaiba közönséges földi halandó nem hatolhatott bele s ha mégis rászánta magát valaki és végső elkeseredésében ráadta a fejét, hogy kisilabi- zálja az értelmét egy hivatalos iratnak, végzésnek vagy határozatnak, ha meg nem őrült a technikus terminusok, szenvedő igék és óriáskígyóvá dagadó körmondatok szörnyű erdejében, fehérszakállas aggastyán lett belőle, amig egy mondatnak a végére ért és felderengett előtte, hogy mit is rejt tulajdonképpen a hivatalos irás. Hát most ennek a rettegett hivatalos stílusnak állítólag befellegzett. A belügyminiszter ugyanis rendeletet adott ki, amelyben közli az érdekeltekkel, hogy könyvet készíttetett az érthető, világos és magyaros fogalmazásról

és a jövőben ennek a könyvnek az utasításai alapján kell a hivatalos Írásokat megszerkeszteni.

Nem közömbös a tisztviselők számára sem, hogy megszabaduljanak az idegenszerü, mesterkélt és eredeti nyelvérzékükkel ellenkező fogalmazás eddigi kényszerétől. E sokoldalú és egyformán fontos közérdekek előmozdítása céljából a miniszter elhatározta, hogy a közigazgatási hatóságok számára az egységes, szabatos és magyaros hivatalos nyelv megteremtésére szükséges intézkedéseket egymáshoz kapcsolódó, egymást kiMinder) embernek van egy álma, ami visszatér életében, ha egyforma lelki és testi feltételekkel indul az álom elébe. Irztosra veheti, hogy meg fog ismétlődni, olyan csodálatos pontossággal, ahogy az életben a dolgok sohasem ismétlődnek ... Az én álmon ez: egy szakadék fölött állok, már

nem is állok, mert félig lezuhantam, valami földmosás pereme ez, ahol lógok s két kezemmel valami cserjébe, bokorba fogódzom, — de a cserje gyökerei engednek, érzem, hogy minden pillanattal bizonytalanabblesz a helyzetem, mindjárt kiszakad a földből ez a cserje s akkor zuhanunk, a cserje és én, a pusztulás felé. Nem értek az á'lomtudo- mányhoz, ennyi az álom, nem tudom, hogy „mit jelent"? Különben banális ez az álom. ismerek embereket, akik különb, merészebb dolgokat tudnak álmodni, én ennyire vittem. Nem tudom, „mit jelent", nem^ tudom megmagyarázni, de ez a marhaság mégis az életem legtitokzatosabb része, mert visszatér, újra és újra eljön az életembe, pontosan így, csak az előzményei mások . . . s soha nem jutok tovább, még nem zuhantam le s az álom megoldására sem elékszem vissza soha. Nem tudom, hányszor álmodtam ezt, de sokszor, már évek óta. Ez az egyetlen álom, amire reggel visszaemlékszem. Vannak napok, amikor tudom, hogy ma, vagy holnap esedékes lesz ez az álom — s a következő napon reggel még órákig tart ez a szédülés, valami könnyen valószínűtlen világítása van az ilyen reggeleknek Ebben az álomban van valami izgalmas és megnyugtató. Ez az én álmom, csak az envém. ami visszajön hozzám. Ez az én biztos kapcsolatom az alvilághoz.

Valami borzasztó régi emlék lehet egy ilyen álom egv életsorozatban. Valami párszázéves emlék, ami generációkon megy át, egy élet utolsó pillanata lőhetett ez. egv tudat utolsó pillanata, — aztán a csérje mégis kiszakad a földből, egy élet zuhant a végtelen felé s a zuhanásnak ez az ize, a szakadéknak ez a szédülése az ami életeken és életeken át visszarévli'k? Reggel. az álom után. fölnyitom a lanokat. szószátyár politikusok Ígérnek újdonságokat,

ijw iirr ' juatMSiT-fifmr—w—aga

egészítő munkaterv keretében teszi meg- A munkaterv végrehajtásának első lépéséül megbízta V a d n a y Tibor dr. helyettes államtitkárt, aki e kérdéssel régóta behatóan foglalkozik, hogy

írja meg kézikönyv alakjában a magyar hivatalos nyelv szabályait.

A munka el is készült és nyelvtudományi, valamint stilisztikai szempontból a Magyar Tudományos Akadémia bírálta el.

mérnök csavart egyet egy gépen, most már gyorsabban fogunk közlekedni — s amíg az események fölé hajlok, elég egy pillanatra lehunynom a szemem s az álom még az idegeimben rezeg, a szakadék fölött vagyok, még egy pillanat és zuhanok. Mit adhattok nekem, politikusok, mérnökök, — hol van az a kívülről jövő „megoldás", amitől én lényegesen boldog lehetnék, vagy boldogtalan, — csak misztikusok hihetnek még megoldásokban, amiktől nekünk jobb lenne.

S az ember fölvágja a fejét és össze- szoritja a fogát s kapaszkodik, kapaszkodik, sápadtan, csak azért is.

*

Mit lett az emberekből ezekben az években, hová lettek, mi lett belőlük? Valami féltékenységet veszek észre magamon, minden ember életében van egy idő, amikor úgy érzi, hogy ismerőseinek létszáma betelt, nem vehet fel uj embert, nem birja feldolgozni az idegeneket — de a meglevőket féltékenyen őrzi, számot kér tőlük, nem hajlandó egye* sem elveszíteni. Emberi temperamentum dolga aztán, hogy ezt a létszámot az öt ujján, vagy csak a címtár segítségével tudja-e összeszámítani? De a kör zárul, szűkül és azt hiszem, ezeknek az éveknek egyik legnagyobb fájdalma ez az emberszegénység. ami mind annyiunkat ért. Az ember vészit és soha nem tudja, hol és mint vesztett el megint valakit? Hányat vitt el a halál? A nyomor? A gyűlölködés? A fölény? A pénz? A politika? A távolság? Ezek mind tényezők ma, mind akadályok, hogy emberek akiknek lenne közös mondanivalójuk, szóba álljanak egymással. Valami túl világi börzén, ahol ezeket az értékeket jegyezték, krach volt, elszegényedtünk. S amije megmaradt az embernek. azt őrzi, ha garasokat ér is csak, de az övé ha selejtes is és vizenyős, ami megmaradt. de az övé. Valami nagy infláció volt ezekben az években az emberi értékek körül is. Sokminden el'hullt, elapadt. S ami megmaradt, az se ér sokat, de az ember naivan hisz egy valorizációban.

*

Párisi napló

Irta: Márai Sándor.

i BOROTVJ&SZAPPAN I

| I

» Hl*' *V KITŰNŐEN HABZIK, KEILEMES, |

W 8t|V FELÜLMÚLHATATLAN! |

S Nem meS az arcon ás tar f

A tósságánál fogva a legolcsóbb 3

JP Gibbs^— a borotvasraopan folta

| aa.-,T.iH> MINDENÜTT KAPHATÓ. 1

Egy hires festő ezt mondta nekem: „Az emberek nem érdemlik meg, hogy egy művész közéjük menjen." Én ezt a szívből fakadó mondást nagyon jellemzőnek találom, különösen a festőkre, akik csodálatosmódon többnyire kellemesen korlátolt emberek, akik a problémáikat elsőrendűen fontosnak tartják, ez adja az önbizalmukat s aztán a problémáik fizikai eszközökkel töboé-kevésbé meg is oldhatók, ez adja a fölényüket. Ez a hires festő persze szamár ember volt, ezt elárulta ezzel az egy mondással, mert az emberek fütyülnek arra, hogy a művész közéjük megy-e, vagy sem, az emberek itt élnek a földön és végzik a dolgukat s mindenképpen a művész van miattuk és értük s nem megfordítva. Mindazok, akik az ellenkezőjét állítják, nem művészek, hanem sértődött dilettánsok, akiket a saját szük- meilüségük kényszerít ilyen sóhajokra. Megérdemlik, nem érdemlik-e meg az emberek, hogy egy művész közéjük menjen, ez lehet vita irodalmi szemináriumokban, de nem vita a művészetben és nem vita az életben, ahol a művésznek csak egy feladata lehet: szolgálni az emberek ügyét, alázattal és öntudattal, „világöntudattal", ahogy ezt Wells mondja, — minden egyéb kézimunka és lombfürészelés. Ha egy életen át költő vagyok s nem vittem többre, minthogy egy emberrel megértettem és közöltem ezt a világon tudatot, felkeltettem benne a szolidaritás érzését az emberekkel, megadtam a szemléletének egy nyugodt és egyszerű világkép körvonalait, akkor bizony mondom, hogy nyugodtaibban halok meg, mint a művész a-ki egy életen át kinai szerelmes verseket dalolt csiszoltan és formatökéllyel, bőrbe kötve és hatmillió példányban.

Néma ősz

A tavasz kérdett:

Jössz-e már?

Már megyek, feleltem És mentem.

A nyár kérdezte:

Jössz-e már?

Már megyek, feleltem És mentem.

Az ősz nem kérdezett,

Csak hallgatott És sárga levelet Hullatgatott.

Falu Tamás.

Egyszerű történetek

A káröröm Irta: Darkó István.

A káröröm nagyon csúnya dolog erre mái gyerekkoromban sok figyelmeztetést kapiam.

Mikor a pajtásaim betörték az orromat, vigyorogva nézték a belőle csordogáló vért és a sánta suszter fia, aki a betörést eszközölte, a legjobbizü vigyorgás közben nagylelkűen mondotta: Ne röhögjetek, a káröröm nem szép dolog.

Ekkor értettem át első századrészét a mondásból elökandikáló igazságnak. A káröröm nagyon csúnya dolog, mondotta később gyakran a tanár ur is, az osztályfőnököm.

Szigorúan nézett a nevető kölykökre, a pápaszeme előrecsusszant az orrán, a nyelve hegyét a szája sarkába dugta s a kegyetlen négyest firkantó ceruzáját olyan vérlázitó élvezettel nyomta meg, amilyennel csak Néró szórakozhatott a szurokbamártott krisztiánu- sok kellemetlen helyzetén.

A káröröm nagyon csúnya. dolog, mondotta Elvira is egyizben. Elvira lényének és szavainak ifjúságom hiszékeny rohamaiban olyan jelentőséget tulajdonítottam, mint a szimpatikus hős a szimpatikus hősnőnek

rossz írónő regényeiben. A káröröm hallatlanul csúnya dolog, mondotta Elvira is, amikor nagy társaságban elcsúsztam egy diny- nyehéjon és végigültem a piac nimbuszra éhes sarában. Elvira előtte öt perccel ígérte; hogy fegyenckoromban is szerenti fog s ha a becsületemet sikkasztás révén veszteném el, ő akkor is felment- Beragadva ültem a sárban. Elvira fájdalmas-magasból sújtott rám a tekintetével és megértőén nevetett össze a banki könyvelővel. Kell tudni, hogy ez utóbbinak „legalább rendes foglalkozása és ellenőrizhető fizetés mellett számokkal jelölhető egyénisége" volt, amint Elvira mamája többizben megfogalmazta.

így ezekből s még néhány jelentős rokon-eseményből empirikus utón jutottam az igazság mind a száz százalékának a birtokába. A káröröm, helyesen a mások kára feletti öröm nagyon csúnya dolog. Máig is büszke vagyok rá; hogy ebből az alacsony- rendű élvezetből sokáig nem vettem ki a részemet. Sőt egyszer még azt is elhatároztam, hogy nem is fogom soha!

Aztán találkoztam az úriemberrel. Az úriember belépett a vasúti étterembe, megállóit áz ajtóban és gőgösen nézett körül. A terem jóformán üres volt, de az úriember megvetette az üres asztalokat- Megfogta az enyém mellett álló egyik széket, megrecsm- tette és igy szólt: — Szabad?

— Kérem! — mondottam megrettenve és nyomban kézbe vettem a vasúti menetrendet. Úgy tettem, mintha keresnék benne valamit. Előbb Írtam ki minden szükséges vonatomat, most már csak az úriember fellépése előtt hajtottam meg kevesebb biztonsággal rendelkező egyéniségem zászlaját— Mit keres? Mondja meg a vonat számát; megmondom, hogy mikor indul! — szólt az úriember.

— Kormosbányára utazom uram! — re- begtem alázatosan.

— A vonat száma? — mondotta ö szigorúan.

— Azt nem tudom! Csak annyit tudok, hogy Kormosbányára szeretnék...! —

— Ja, hát igy nem lehet dolgozni! — felelte. Elvette tőlem a menetrendet és olyan fölénnyel mutogatott benne, mint elsős elemistának szokta a tanító ur az első nyomtatott betűket.

Közben meglestem az úriembert. Lehetett 35—40 éves- A bajusza szép feketére volt festve, pirospozsgás arca keménykésen gömbölyödött, három gyémántköves gyűrűje ragyogott a mutatóujján. Mindenét tokban tartotta. A faragott szivarszipkáját, a szivar- végcsiptetőjét, a monokliját, a bicskáját, a tubákját, a promencli cu kórjait- Ezüsttok, szattyán tok, hímzett selyemtok, nem tudom, hol férhettek el mind egymásmelleit?! Jólszabott ruhájának egyetlen zsebe se duzza- dott. Mikor felálltunk, sétapálcát vett a kezébe. Kinn szemerkélt az eső, ő megragadta a sétabot végét, esernyőt varázsolt belőle s úgy ment a vonathoz.

— Á, nna! — mondotta bevonuló győztes gőgjével, amikor leültünk a sötét fülkében. Az ajtó mellett karcsú nő ült és kecses mozdulattal hajtotta félre a fejét. Aludott, a parfümje finoman töltötte be a fülkét.

Mi az ablak mellé ültünk, egymással szembe.

— Nna! — ismételte az úriember. Megdörzsölte a kezét s a nő felé kacsintott.

— Ahá! Na persze! — bólintottam én szerényen és bekuporodtam a sarkomba- Éreztem, hogy itt nem lehet küzdenem s ezt mindjárt nyilvánítani is akartam. Makacsul néztem ki az ablakon. Mint mostanában mondják, olyan kicsi lettem, de olyan kicsi!

Az úriember biztos volt a dologban. Azonnal miunkához fogott. Nem telt bele negyedóra, már nem ült az ablak mellett. Mély hangon beszélt a levegőbe, mintha monológot mondana. Még én is megremegtem hangja kissé modoros, de a kerekek zajába előnyösen vegyülő zengésétől. A koromsötét táj halkan futott mellettünk s már nyilvánvaló alacsonyabbrendüségem érzésével kuporogjam a helyemen. Az úriember temérdek ennivalót bontott ki to'kbabujtatott bőröndjéből s a többi tokok is előkerültek.

A hölgy halkan rebegte: — Óh köszönöm! — és vett az ennivalóból. Én egyre

kisebb lettem. Kábultan, hunyt szemmel ültem bizonytalan ideig.

Mikor felriadtam, a hajnal csodálkozott be a fülke ablakán- Az úriember megsimi- totta a bajuszát, rám s a hölgyre kacsintott és szólt: — Nna! így hát most rnegvir- radt! —

Mintha csak az ő parancsszavára történt volna, egészen megvirradt. A hölgy igézőén karcsú mozdulatokkal nyújtózott ki. Felállott végtére, de még mindig makacsul az ellenkező oldalon nézte az úriember által finoman aposztrofált hajnalt- Mondhatnám, hegy következetesen elfordította a fejét.

— Nézze, mily gyönyörű! — kiáltotta most az úriember s az én ablakom felé bökött az ujjával. Fekete-fehér tehénkékből álló festői csorda legelészett egy szélesen- zöld, nyugodt mezőn.

A hölgy hátrafordult, az úriember lesújtva ült vissza a helyére, velem szembe. Engem megcsiklandozott a kétféléid bordámon egy huncutul kellemes érzés. Az arcomon tán fáklyalánggal lobbant fel a jókedv, mert az úriember megvetően sújtott felém megtompult élű tekintetével. A karcsú és elegáns hölgy olyan csúnya, de olyan szeplősen likacsosan, festékektől meghámozottam ráncosan-vénen, szóval versenyenki- vüli csúnya volt, hogy a meglepetéstől gyorsan feléje köszöntem.

A következő állomáson le is szállott. Az úriember hideg udvariassággal segített a hordárnak- Nyomban visszaült a helyére és újságot olvasott. Én nyeltem magamba a jóizü nevetést, mint éhes gyerek a pompás szilvásgombócokat.

Az úriember sokáig nem szólt hozzám- Egy. óra múlva jóképű, jómódú földbirtokosnak látszó, idős és kövér bácsi szállott fel hozzánk. Az úriember ekkor dühös jókedvvel kezdett beszélgetni velem. Rám sem nézett, hozzám sem szólt, a kövér bácsival tette a kedveset, de a hiányos neveltségre tett rejtett célzásaival mégis nekem és ve- íem beszélgetett— Nem panaszkodhatom! A föld, a malom, a cukorgyár behozza minden kiadasd-