Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-08 / 253. (996.) szám
io Vasárnap, november 8. Az álarc halála Max Linder — meghalt. Nem Isten kegyelméből, fizikai, kémiai procedúrák után, természet parancsa folytán. Nem orvosok mmistrálásáva-l, de lázadón, keserűn — kivételesen, minden emberi, természeti, megszokott számítást keresztülhúzva, ön akaratból. önparancsból, önkétségbeeséssel: — pont! Siusz. Vége. Nincs tovább. Max Linder — öngyilkos lett és — meghalt. öngyilkosságnál több történt, halálnál is több. Egy álarc repült. Egy utolsó mozdulat álarcot repitett. A halál: emberi arcra döbben. Ismeretlen arcra. Döbbenve nézzük: igazság. Igazság az utolsó, az élettelen órában. * A nevetés, a grimasz — öngyilkos lett. Mesterségesen: haláirafagyott. Vájjon: a nevetés, a grimas-z — meghalt? Csak Max Linder halt meg. Csak egy álarc repült le, amikor az igazi arc éleíráncai, szivráncai erősebbek voltak a nevető álarcnál. Az álarc repülése — emberi tragédia? Ember hordja, ember dobja. Szabadulás? De a szabadulás ára: egy élet. * A bohóc. Az aréna közepén a lisztképp bohóc. Hülyén, melegen. Fáradtan, mint a favágó. Ilopszasza! Valami belerúg. Repül. Beszél. Nevet. Pofoz. Hideg láz rázza. Játék, lóillat, visszhangzó nevetés: dopping. De aztán ... a bordó- szőnyeg mögött. Egy oszlopnak támaszkodva. Én is láttam, öt ránc, kettő keresztben a lisztes homlokon. A sátoron túl — szemek, gondolatok, gondok, kenyér, ital, nő. A sátoron túl — el nem ért vágyak, meg sem kívánt vágyak, elért célok és elütött célok, csonttá fagyott kenyerek és elszállt csókok. A sátoron túl: az erősebb, a zsarnoki igaz grimasz, a Iisztképü grimaszt táncoltató, görcsbehuzó fintor: az élet. Egy oszlopnak támaszkodva: elejtett élet, elfelejtett élet. Farkasszemezés. Dac. Düh. Gyűlölet. Birkózó mozdulatlanság. Aztán: egy lándzsadöfés. Csengőberregés, taps, hiv-ás, kötelesség és újra: csaló aréna, Iisztképü grimasz, nevetés, bohóc. Végeredményében: ajándék embereknek. És az emberek? Előadás után szétszóródnak De az oszlop megmarad és az álarc éget. Kívülről is nyilak: élet. Uj Szent Sebestyén: Iisztképü bohóc. Hah aha! Egy mozdulás: ua Luciíer-szerződés. Az álarc éget. Az álarc kötelez. Nincs szabadulás- Lucifer-ár kötelez utolsó óráig. Álarc. Nevetés és grimasz. * Az álarc ára: az élet. Szabadulás: halál. Max Linder széttépte az élet Lucifer-szerzödését. Körömmel tépte le az álarcot . . . Abban a pillanatban megállt a szív. Egy utolsó kongás: nem! Első igenlés . . . A halál az élet igazsága. * Tragédia vagy szabadulás? Fy. mát! — többször mondotta ezt előnyösen rendezett legényéletét ecsetelő strófáik ismétlődő refrénjeképpen. — Ja bizony, fö a jómód! Abbizony, föd, fialom, cukorgyár! — recsegtette a bácsi s én megint kezdtem kicsi lenni. Pedig a bácsi szimpatizáló pillantásokat vetett rám. Bort vett elő, aztán szilvóriumot s mindnyájan ittunk belőle. A bácsi a tulajdonjog alapján álló szerénytelenséggel sűrűn ko- tyintgatott és egyre beszédesebb lett. — Akkorb'zony ismerősnek tetszik lenni Szombatba is...! — mondotta jóízűen kiáltozva. — Afíaintos hel! Aj jó hel! — — Hogyne bátyám! — felelte az úriember kiegyenesedve- — Egész régi famíliám odavaló! — — Ugye?! Akkorbizony ismer-e ott egy Bárány nevűt?! — — Melyiket bátyám? Mert kettő van belőlük! — mosolygott finoman az úriember. — Az intézőt! Azt a, az intézőt a vót- grófi birtokba! — — Én vagyok bátyám! Bárány Tamás! — mozdult elegánsan az úriember a bácsi felé. Evvel a kijelentéssel rácáfolt a malomra, cukorgyárra, földre, de ezt csak én vettem észre. A bácsi rákvörös lett, villámgyorsan hajtott egyet a szilvóriumból, felállott, hápogott, azt hittem, megüti a guta. — Akkorhát te vagy az! Atte szavad vót az, hogy a lányom Észttel csali az urát! Télied jött a kraval! Akkorhát te vagy az a bitang! — Szerencse, hogy az úriember elkapta a fejét. így a bácsi tenyere alól csak a haja repült el messzire a fejéről. Nem tudom/ mi volt tovább. Nagyon ordítottak s én úgy nevettem, diszkréten az ablak felé fordulva, hogy semmit se láttam, se nem hallottam. A káröröm csúnya dolog, ez a mondás nem vesztett az igazságából, ám valószínűleg nközó a néhány apró és kellemes fűszer közé tartozik, amellyel ezt a kemisz életet olykor néhány percre megizc- stti a Teremtő. Találkozás a világlap szerkesztőségében Móricz Zsigmonddal és Miklós Andorral Látogatás az „Est“ lapok szerkesztőségében — Három kis szobától az 558.000 példányig- Beszélgetés Móricz Zsigmonddal — A P. M. H. Budapest, november 7. Talán furcsának fogják az emberek találni, hogy egy lap riportot írjon egy másik lapról. Talán furcsa ele érdekes. Érdekes volt közéből megnézni azt az amerikai stílust megközelítő apparátust, amellyel három hatalmas palotában írják, adminisztrálják és nyomtatják Magj a-országnak csaknem legelterjedtebb Három napilapját: a Pesti Naplót, Az Estet és a Magyarországot. Talán nem egészen időszerűtlen a mai szomorú szlovenszkói sajtóviszonyok közt regisztrálni Magyarországnak még csak 15 éves múltjából, hogy akkor is kis háromszobás szerkesztőségből indult el útjára egy kezdő lap. A Rákóczi-uti szerkesztőségi palotában Iibé- riás portás igazítja útba az idegent Az első emeleten van a titkárság. Miklós Andornoz szeretnék jutni, de ez, ugylátszik. nem könnyű dolog mert Miklós Andor, Az Est főszerkesztője, ugylátszik. nemcsak intenzív irányitója a három lapnak, hanem szüntelenül fogadja soha ki nem fogyó látogatóit. Előttem is öten-hatan vannak, akik akárcsak egy orvosprofesszor várószobájában türelemmel várnak. Móricz Zsigmond Móricz Zsigmond lép be az ajtón. Fáradtan lépked, üdvözli a titkárt s leül. Miklós Andorral akar beszélni. Ö is vár. Szürke, kopottas bársonykalapját a kezében forgatja és íélrevonultan gondolkodik el. A szobának halkabb lesz a hangja. Nemcsak azért, meri nagy tekintély Móricz Zsigmond, de tudja mindenki, hogy ez a nagyon nagy iró félesztendő óta gyászol igazi gyásszal. A felesége halt meg. Hozzálépek s megkérem őt, tegyen nyilatkozatot a Prágai Magyar Hírlap számára a legma- gyarabb és legtisztább magyar iró. — Nem beszélek én, fiam. Nem szeretem a nyilvánosságot. Hiszen, aki ismerni akar, elolvassa a dolgaimat. Fáradtan hangzott a hangja. Megéreztem valami gyászt, fájdalmat belőle. Belenéztem az arcába. Nagy, telt arca mélyén mélybarnán fénylettek a szemei, de még ezek a nagy, fénylő szemek is fáradtan néznek maguk elé. — Beteg ember vagyok én. . — folytatta kis szünet után — nem akarok én beszélni. — Nem egészséges az iró ur? — kérdeztem. — A lelkem beteg — mondotta csend sen, keserűen. Nem mertem megszólalni ebben a fáj dalmas csendben. Móricz Zsigmond fájdalma termékeny fájdalom.. Némán ültem mellette s vártam, hogy ő szólaljon meg, mert éreztem, hogy meg fog szólalni. S lassan felém is fordult és érdeklődött a szlovenszkói viszonyok iránt. Mikor megmondtam, hogy nincs magyar kulturél.t. hogy minden alszik és tespedt, hogy sok a lap és kevés az olvasó, hogy könyvek nem fogynak, hogy irodalmi folyóiratra nincs pénzes nincsen semmi remény, hogy minden megjavuljon, — minden meglepetés nélkül bólongatott s ezt mondotta: — Nálunk sincs jobban .. Amidőn Láng titkár felajánlotta, hogy végigvezet a szerkesztőségen s megmutatja a nyomdát, azzal hajoltam meg Móricz Zsigmond előtt, hogy szép-szép, hogy megadatott nekem, hogy interjút — adhattam Móricz Zsigmondnak, de én ezt inkább fordítva képzeltem volna. A nagy iró mosolyogva nyújtotta a kezét: — Majd ha jobban leszek, fiam. Ne kivonja most tőlem és köszönöm, hogy nem erőszakoskodik... A három lap hatalmas apparátusa — Homályos folyosókon megyünk végig, Ut a szépség felé A divat, mintha kezünkre akarna járni, megkönnyíti feladatunkat: manapság könnyebb szépnek lenni, mint régente volt. Azelőtt a „termé- szetadta" szép arc volt döntő. Ma mire az arcra kerül a sor, már el is dőlt, hogy a nő szép-e vagy csúnya. Mert legfontosabb a jó proporció, kis fej, kis kéz, szép láb, karcsúság s az arc, ha kedves, furcsa vagy érdekes, már szép is. Milyen óriási szerepe lehet mindezek után a női szépség terén az akarásnak! Ismerem egy asszonyt, a legelegánsabb, legeurópaibb, legvidámabb német nagy városban lakott. Úgy nevezte mindenki „die hássliche Schönheit“ (a csúnya szépség) és a nők utána mentek az utcán, hogy megfigyeljék és leutánozzák ruháját, kalapját, cipőjét, járását, fejtartását, ö volt és maradt az „arbiter elegantiarum“, dacára a város ragyogóan szép fiatal asszonyainak. Pedig az arca csúnya volt minden idők csúnyaságának összes törvényei szerint. Valami bámulatos művészettel tudott magából mégis szépséget csinálni: gyönyörű alakját, kezeit, lábait érvényre juttatni és mert kifinöen fésfilködött s jó klapokat viselt, az emberrel sikerült elfelejt- tetnie, hogy csunva. ö nem öltözködött a szó mindennapi értelmében, hanem egy kitűnő, harmonikus képet csinált magából. S ha szépek akarunk lenni, erre kel! törekednünk. Nem a ruha a fontos, mert az bármilyen szép. egy Ízléstelen kcztyil elronthatja I az egész hatást. A mai divat minden részlte, az cnseniblctól munkatársától — , amelyeknek falait a háborús Az Est néhány szenzációs cikke vagy pedig cenzúrától alaposan megkékceruzázott kefelevonata díszíti. Elmegyünk a szerkesztőségi szobák előtt. Ötvennégy szerkesztőségi szoba van, ahol mintegy 120 munkatárs dolgozik a három napilapon. Tizenegy telefonszáma van az Est-lapoknak összesen 75 mellékállomással. Egyedül Miklós Andor asztalán hét telefon van és persze egy házikapcsolö, melynek révén minden szobával összeköít lést van. Minden szobából direkt-telefon vezet a Miksa-utcai nyomdába, az Erzsébeí-köruti kiadó- hivatalba, a gyorsirószobából pedig a tőzsdébe és a parlamentbe. Ez annyit jelent, hogy ezeken a direkt-teleíonokon közvetlenül — a telefonközpont nélkül — lehet beszélni a felhívottal. Csak felemelik a kagylót s már jelentkezik a kiadóhivatal vagy a tőzsde A technika minden csodáját igénybe vették a gyorsaság fokozására s a tökéletesség megközelítésére. Az Athaeneum nyomdája, ahol a lapokat előállítják, a szerkesztőséggel szomszédos házban van. mégis csőposta segítségéve! továbbítják a kéziratokat. A szerkesztőség folyosóinak menyezetén egy mintegy 25 centiméter átmérőjű cső vezet a nyomda Iele. Ezen a csövön keresztül légnyomással 17 másodperc alatt továbbítják a kéziratokat. Nem lehet minden részletre kitérni. Csak azt említem meg. hogy a kiadóhivatal, ahol 130 ember dolgozik a legtökéletesebb beszervezeítsés- ben, az Erzsébet-köruti palota három emeletét foglalja el. Talán' a legérdekesebb az, amit az Est-lapok központi pénztárában közöltek velem: a főpénztár minden hónap elsején körülbelül ezer embernek ad fix fizetést. Ezekbe nincsenek beleszámítva a vidéki tudósítók, lapbizományosok 1 stb., akiknek száma ismét megközelíti az ezret Tehát 2000 ember, a családokat számítva, legalább 5000 lélek él abból a vállalatból, amely tizenöt esztendővel ezelőtt egy kis háromszobás szerkesztőségből indult ki. Szerettem volna megtudni valamit ennek a szédületes lapkarriérnek a részleteiről. S mikor Miklós Andornak bemutattak, kértem őt, mondjon erről valamit. Miklós Andornál Miklós Andor külsejében nem szerkesztőtípus Alacsony, kissé kövéres. már erősen kopaszodó, 45 év körüli férfi. Hogy tehetséges ember, azt a munkájának szinte egyedülálló eredményességén kívül az is sejtteti. hogy minden nagyképűség nélküli készséggel áll az őt felkereső újságíró számára, bár rögtön előrebocsátja, hogy sok mondanivalója nincsen. — Nagyon rövid ideje létezünk mi ahhoz, hogy intimitásokat s önmagától nyilvánosságra nem került részleteket mondhassunk el Az Est alapításának idejéről. Szegényen, saját erőnkből, kevés pénzzel kezdtük a munkát. Az Athaeneum- épiilet három kis szobájában húzódtunk meg. Tele voltunk hittel, lelkesedéssel s nem kedvetleníteti el bennünket, hogy kezdetben csak 3—4 ezer példány fogyott. Annyi mindjárt fogyott. Mert amikor Az Est megjelent, az a hang, az a forma, amely egészen különbözött minden addigitól, megfogta az embereket. így kellett, hogy legyen, mert 1910-től egészen 1918-ig úgyszólván napról-napra emelkedett a példányszámunk, amelynek rekordja 558.000 volt. Lesz-e még valaha, nagy kérdés. Hozták a főszerkesztőnek az átjavitott kefe- levonatokat. 1 óra 5 perc volt. 1 óra 10 perckor kezdik rneg a lap nyomását. Sándor Dezső. kezdve a százféle cipőig az egész kép harmóniáját szolgálja. Csak persze meg kell választani, hogy ki mit viselhet. Súlyos tévedés például, hogy az eton-frizu- rára csak rátesszük a kalapot s szépek vagyunk. Nincs csúnyább, mint szabad fül a kalap alatt. A külföldi nők levágott hajukból egy kicsit — csak annyit, amennyi a fület takarja — hozzá- tiiznek a kalapjukhoz. így sincs egészen megoldva a kérdés, mert mi történik, ha levesszük a kalapot? De még mindig jobb, mint a#szabad fül! A homlokból kifésült haj csak minden századik nőnek áll jól. Általában: ne viseljünk olyan frizurát, amellyel csak akkor vagyunk szépek, ha jó napunk van. Arra kell számítani, hogy 365 közül 6^ igazán jó napin van csak az embernek egy évben. Amilyen dekoratív a hosszú fülbevaló estélyi kivágott ruhához, annyira nehézkes prémes kosztümhöz vagy bundához. A hamis gyöngyök addig szépítenek bennünket, addig díszítik ruhánkat, mig úgy hatnak, mintha valódiak lennének. Amint leri róluk, hogy hamisak, rontsák az effektust. Az a bizonyos bamlfigvöngy divata, amely tavaly uralkodott s valószínűleg Timbuctuból került hozzánk, hál’ Istennek végleg letűnt. A mai divat, úgy kívánja, hogy este csak a ruha tün^n föl. Semmi más feltűnő folt ne leeven rajtunk. Ezért viselünk maid nvélv szinti orany- drnpn s'dvemcmőt s ugvanllven harisnyát Hosszú teher keztvüt viselni azért nem szabad, mert a kar színének is épp ilyen neutrálisnak kell maradni. A félt'ossm száiig érő fátvol a színes sál. a vállra tűzött \ir:ig, mind francia nők arra való találmánya, hogy szebbek lehessünk. Persze, persze, legkényelmesebb dolga annak van, aki szépnek született. De miután ez oly kevésnek sikerül, próbálkozzunk meg mi többiek egy kis akarássai! wmmBamnasmisssmaummmmmKmmasKBsmBasBSBsaam Élet Maca Irta: Szombathy Viktor Macával először egy pesti estén találkoztam, azazhogy nem is este volt, hanem őszi délután. Egy ozsonnázókávébáz füstös termében hordogatta tálcán a kenyereket. Fehérbóbitás feje mindenkire ráhajlott, huncut szája mindig mosolygott, nagyon helyes, csinos kis nő volt s mindenki vett tőle kalácsot vagy zsömlét. Sóik vendég járt akkor a Baross-kávéházba, az volt a főváros legrosszabb levegőjű, legkényelmetlenebb, tehát leglátogatottabb helye esti öt és tiz között. Maca igen helyes kenyereslány volt, hogy honnan került, senki se tudta. Mindnyájan tegeztük, nevetve. — Hogy vagy, Maca? Van-e krémes lepényed? Mindenféle süteménye volt. Nevetett, siklott a székek tengere között s visszaszólt: — Szervusztok! Visszajövök még. Mert ő is visszategezett. Szabad volt neki, elnéztük. Esti tiz után nem látta senki. Aztán egyszer igen. Akikor már bundája volt s a karján aranyóra csillogott. S akkor is kávéházban találkoztunk vele, de egy fényesebb helyen s ott ő már vendég volt. Egy jóképű fiúval ült együtt. Egyikünk próbálta volna mondani: — Nini, Maca, szervusz! Hidegen mért végig: — Jóestét. Azóta magáztuk. Az utcán kimért volt s nem állt senkivel sem szóba. Színházba járt és moziba. Ramon Novarró volt a filmideálja. De szerette Chaplint is. így mondta: Csapiin, meg Sa- kespejáre. Kicsit nem tudott angolul, sem más nyelven. De nem vettük tőle rossz néven, ha nevjorkot is mondott. Különben sem igen beszélhettünk vele. Aztán egyszer ismét a régi, kopott kabátkájában szaladt végig a Nagykörúton. Akkor mi tegeztük s ő magázott. Szégyelte magát Májusiban a Hűvösvölgy egyik cukrászdájában üldögélt. Ismét urinő volt, senki sem lova- goskodott mellette s előkelőén szürcsölte a haboskávét. Nyugodt elegancia fénylett rajta. Mi magáztuk s ő tegezett. Azt mondta: — Tisztviselőnő vagyok. Gépirólány. Jó embereim voltak s magamnak élek. Nem kell senki, hogy eltartson. S akkor úgy mondta: soking s egyszer Pá- risra azt mondta: Pari . . . S azt is mondta, hogy pardon . . . Roppant előkelő volt. Azután soká nem láttam. Igazán nem törődtem vele, mert minden egyes találkozásunkkor, ha három percet beszélgettem vele, sok. Mint nő nem érdekelt. De a sorsára mindig kiváncsi voltam. Nem féltettem soha. Mindig felszínen maradt, mindig feltalálta magát. Igazi pesti nőcske volt. Most megint találkoztam vele. Egy kis szlo- v diszkói mulatócska, bár, City-bár, vagy American saloon, tudomisén, minevü lokál táncosnője ö. Konzumuó, sztepptáncosnő: a név mindegy. Maca volt. Szégyelte magát s futott. — Maca! Hogy kerülsz ide, te, aki a pesti aszfaltot soha el nem tudtad hagyni? Tegezni mertem, ö hol magázott, hol tegezett. Végül is így szólt: ön . . . Különben nagyon kedves volt. Az élete újból kis tragédiás malomkő alá került: Pesten B-listá- ra helyezte valamelyik megunt jóakarója s rövidesen felmondtak neki. Egy tisztességes hivatala volt, onnan is kitették. Igazán szomorú. — Mit csinálsz itt? — Táncolok. Szokolt keresek. Jaj, istenem, Pest . . . Nem szégyellem megírni: Maca majdnem könnyezett. Zongoraszó mellett, bricsesszes vidéki fiuk kurjongatása mellett, cigarettafüstben, könnyezni akart. Nagyon szomorú volt. — Most Így keresem a kenyerem. De tisztességes vagyok . . . Nagy szemeket meresztettem. Jó, elhittem neki. — Nem kell ráninézni úgy, mint egy rossz nőre — durcáshodott. Szegény Maca. Igaza volt. ö jó lány maradt, csak a világ rossz, a háború az oka, a pesti konjunktúra. a péuzisten, minden . . . _ Divatos 1 tn frizurád van. — Mi? Etonnalk hívják . . . Megint elfelejtett mindent. Persze, most újból egy lokál alkalmazottja lett. Másnap már nem láttam. Lejárt a szerződése s most valahol Zsolna körűi csatangol. A bárban mindenki nagyon helyesnek tartotta. Aki táncolt vele, mondta, hogy táncolni is jól tud Igen? Ezt csodáltam. De nem csodálatos mégsem. Az akadályokon igen jól táncolt. Ügyes lány. Nem féltem. Van úgy. hogy tavaszi áradáskor a Vág ezer szálfát hord össze egy hidgátnál. Ezer szálfa, ezer akadály. Hömpölyög, morog, árad, hullámzik. De az ügyes ember keresztülvergődik raita. Sebzett lesz, rongyos, csapzott, néha majdnem beiül, odaszorul: de átugrik mégis a másik partra. Macát én nem féltem. Mindig fent marad. l$Xe íé<ová«B, állj mellénftf STíxcm efő!
