Prágai Magyar Hirlap, 1925. szeptember (4. évfolyam, 196-220 / 939-963. szám)

1925-09-06 / 201. (944.) szám

Vasárnap. szeptember 6.

SPftÁGAlMAÜYARTfmTAP

Közvetlenül tárgyaljak Németországgal

Géni, szeptember 5. Pamlevé francia miniszterelnök, Briand külügyminiszter, Chamberlain angol külügyminiszter és Vandervelde belga külügyminiszter tegnap este megbeszéléseket folytattak, amelyben főképpen a biztonsági szerződéssel foglalkoztak. A miniszterek elvben kimondták, hogy tárgyalásba bocsátkoznak a német birodalmi külügyminiszterrel. A tárgyalások idejét és helyét még nem jelölték meg, de az a ielfogás uralkodik, hogy a konferenciát csak egy távolabbi időpontban fogják megtartani. Grandi olasz helyettes külügyi államtitkár, Mussolini barátja és bizalmi embere ma Génibe érkezik, hogy az olasz delegáció főnökének a miniszterelnök végleges irányelveit átnyújtsa. Grandi a tárgyalásokon mint második megbízott fog részt venni.

„Az állampolgárság megadására elég olt nem toM“

Belügyminiszteri válasz a református lelkészek állampolgársága tárgyában beadott interpellációra

M IDŐ SODRÁBAN

v

Irta Scliöpfiin Aladár

/* *

Legutóbb, Pálifyné Gulácsy Irén regényéből kiindulva azt az ígéretet tettem, hogy ki fogom fejteni véleményemet abban a kérdésben, hogy mennyiben, mi módon és milyen mértékben kell az irodalomnak kapcsolatot tartani az élettel, mennyiben kell hogy tükrözze az aktualitást. Előre kell bocsátauom, hogy amiket elmondok, azok nem annyira az én saját eszméim, mint inkább az általánosan elfogadott irodalmi közvélemény vérré vált megállapításai, azt is mondhatnám közhelyei, de ismétlésük nem árt, mert legalább is helyre lehet velük igazítani egyfelől azokat, akik minden áron tendenciát, még pedig rendszerint politikai tendenciát követeinek az irodalomtól, másfelől pedig a másik szélsőségen áliókat, akik bele akarják zárni az art pour Part légüres burájába az iró alkotását. Eleve bocsánatot kérek tehát azoktól, akik csupa ismert dolgokat találnak elmélkedésemben.

Dickensről mindenki tudja, hogy nem irt irányregényeket, ö a maga élettapasztalata, személyes élményei és megfigyelései alapján, a maga humanitásának színezésében szemlélte és irta meg kora angol középosztályának életét. Látta többek között a gyermek kínszenvedésekkel teli sorsát, az árvaházak' borzalmait, azt a szívtelen butaságot, amellyel az akkor szokásos berendezésű nevelőintézetekben a gyermekekkel bánnak. Humánosan érző ember volt, nem bírta ezeket a dolgokat szenvteieniil, egy art pour kart iró im- posszibilis gyönyörködésével megírni, belevitte Twist Olivér, Copperfieid Dávid és más gyermekalakjai sorsának elmondásába a maga együttérző szivét, nemes haragiát, bátor szatíráját, könnyektől csillogó humorát, de nem vitt bele semminemű prédikáló tendenciát. Regényei nem szónokolták, nem kiabálták és nem is könyörögték, hogy: reformáljátok a gyermeknevelést és a gyermeknevelö intézeteket, hanem egyszerűen kiteregették az emberek előtt a meglévő állapotokat s a konzekvenciák levonását hagyta az olvasóra. Az eredmény, melyet elért, az lett, hogy néhány halhatatlanul művészi gyermekalakot adott az irodalomnak, felfedezte a gyermekvilágot, mint témát és ezzel megindította az emberek szivét, azt a természetes emberi érzést, amely félti, becézi, szereti a gyermeket s hatalmas lökést adott a nevelési és oktatási rendszer megreformálására való társadalmi mozgalomnak. Nem pré- dikálással, hanem a szivében élő humanitás és a művészi géniusz eleven erejénél fogva. És éppen azért, mert nem akart kimutathatólag egyebei, mint emberi arcokat és sorsokat ábrázolni, Írásai nem avultak el, bármennyire megváltoztak a társadalmi viszonyok és intézmények, amelyeket ő [eirt. Olyan árvaház, amilyet ő leirt, nincs már Angolországban és pedig jórészben az ő érdeme, hogy nincs, de azért Twist Olivér ma is megragadja szivünket.

Azt akarom ebből a példából kihozni, hogy egyrészt az Írónak nem kell okvetlenül tendenciát belevinni az írásába, ha az életre, a társadalomra, az intézményekre és a közvéleményre hatni akar, a művészet szelleme nem követel tőle sem mást, sem többet, mint hogy humanitással és

Prága, szeptember 5.

Szent-Ivány József képviselő még a múlt év jun'us havában nyújtott be egy interpellációt a belügyminiszterhez és Szlovenszkó teljhatalmú miniszteréhez a szloven- szkói magyar református lelkészek állampolgárságának megtagadása tárgyában. Mint ismeretes, a református egyháznak eddig is igen súlyos gondokat okozott a képzett lelkészek utánpótlása, ráadásul a kormány a .régi lelkészeket állampolgárságuktól számtalan esetben megfosztotta s e^zel nehéz válságot hozott létre a számtalan egyéb nehézséggel küzdő felekezetiben.

Ma, amidőn az állampolgársági kérdés nemcsak a református lelkészeknek, hanem Szlovenszkó százezreinek égető problémája, nagy érdeklődésre tarthat igényt a belügyminiszternek alább közölt rideg válasza, mely halomradönti a hontalanoknak a csehszlovák kormány emberi érzésébe vetett reményét. Az interpelláló az állampolgársági törvény sürgős reformját is követelte s a válasz lényege az, hogy a mai állapot k fogás tálán, javításra nincs szükség.

De átadjuk a szót a miniszteri válasznak, amely mindennél ridegebben beszél.

„Boldizsár György machovci-i református lelkésznek a csehszlovák állampolgárság megadása iránti kérvénye a belügyminisztérium 1924 január 3-án kelt 84, 900-24 sz. határozatával el lett utasítva, mert az állampolgárság megadásához az adott esetben elég ok nem volt.

Miután az állampolgárság megadása tárgyában a belügyminisztérium szabad mérlegelés alapján határoz, nem volt köteles közölni a féllel, hogy milyen megfontolások vezették határozata meghozatalánál. A minisztérium eme eljárása megfelel a legfelsőbb közigazgatási bíróság állandó gyakorlatának is. Arra vonatkozólag, hogy nevezetthez hasonlóan a szlovenszkói és podkarpats- kerusi református lelkészek tetemes részének szintén megtagadták az állampolgárság megadását, konkrét esetek megjelölése nélkül eme panasz vizsgálat tárgyává egyáltalán nem tehető, mert az állampolgárság megadása tárgyában csak a fél külön kérvénye alapján hozatik határozat. Általában azonban meg kell jegyezni, hogy eme kérvények elintézésénél a legnagyobb gondossággal járnak el, azért ezen panasz sem indokolt.

Boldizsár Györgynek, mint idegen alattvalónak, kötelessége lett volna rendes útlevélről gondoskodni ás ezt a közigazgatási hatóságnál (járási főnökségnél) láttamoztatni. Miután ezen kötelezettségének eleget nem tett, felhívta őt a nyitrai zsupáni hivatal, hogy az 1921. évi junius hó 9-iki 215. sz. kormányrendelet 3. §-a értelmében gondoskodjon útlevélről. Nevezettnek a Csehszlovák Köztársaság területéről való kitiltása tárgyában eddig semmiféle néven nevezendő intézkedés nem történt és nincs is ok aggodalomra, hogy az ő vagy családja kiutasítására sor kerülhet, hogyha gondoskodik rendes útlevélről és viselkedésével nem nyújt okot az 1903. V. t.-c. 10. §-a alapján való eljárásra.

Az állampolgárság tekintetében a szlovenszkó'. és podkarpatskarusi református lelkészeket illetőleg az általános jogszabályok irányadók és nincs ok, hogy éppen a református papság részére valamelyes külön intézkedések tétessenek. — Szlovenszkó teljhatalmú minisztere: Dr. Kállay s k. A belügyminiszter: Malypetr s. k.“

igaz. Azért iró az iró, hogy a zavaros korban meglássa az élet törvényszerű rendjét, megtalálja a perspektívát, amelyből át lehet látni, és segítsen kiforrni, ami kiforratlan. Balzac éppen olyan zavaros korban élt, mint a mienk, egy társadalmi rend bukása után, egy uj rend vajúdó alakulásakor, forradalom, szörnyű háborúk, nagy gazdasági katasztrófák utáni káoszban. Belemarkolt ebbe a káoszba, bátor, erős kézzel és kimeríthetetlen gazdagságából olyan tömegét emelte ki az emberi sorsoknak, olyan roppant galériáját az arcoknak, amely előtt ma is elképedve állunk meg. És rendet, szabályt tudott teremteni ebben a kaotikus gazdagságban emberlátó vizionárius hatalmával és megtalálta magyarázó formuláját is, arrlikor ábrázolatait egyetlen hajtóerőre, az anyagi érdekhajhászatra redukálta. Nem mint közömbös szemlélő, nem is mint politikai vagy erkölcsprédikátor állt kora életével szemben, hanem mint az élet megértő kritikusa.

A művészet játék, a legszebb és legnemesebb, amit ember valaha kitalált. De nem olyan értelemben játék, hogy kizárólag csak üres, a valóságtól elvonatkozott gyönyörködés. A gyermek sem játszik mindig csak éppen üres időtöltésből, játékainak nagyobb részében az életet játssza, amelyre készül, életéveit próbálgatja és trenírozza. A művészet dicső játéka sem lehet merő gyönyörködtetés az emberek számára, hivatása ez is, de ennél több is: tudatossá tenni az emberekben a saját életüket, annak hajtóerőit, erkölcsieket és lélektaniakat egyaránt, a környezetet,

: amelyben élnek, a társadalmi erőket, melyek életüket meghatározzák. A művésznek emberebb embernek kell lenni mindenki másnál, tudatosabban és szemlélődőbben élnie, kapcsolatot tartani emberi örömmel és fájdalommal, akár az örök. vál- tozhatatlan sors okozta, akár a kor állapota. A rózsaszirmon remegő harmatcseppet nézni gyönyörű dolog, aki ennek élvezésére megtanítja az embereket, az nagy cselekedetet müveit, mert az emberek örömkincsét gyarapította. De aki pestis- járvány ideién, minden rágondolás nélkül arra, hegy körülötte halálos kínban fetreng ezer ember, kiül a kertjébe és nincs más gondja, mint hogy a rózsaszirmon remegő harmatcseppben gyönyörködjék, az bizony gyanús, önző. embertelen ember. Nem lehet nagy művész, mert nincs benne humanitás. A nagy művész a harmatcsepphez menekül a szörnyűségek elöl, amelyeket szive már nem bir ki, vagy meglátja a harmatcsepp tükrében a körülötte vonagló szenvedést, vagy más n ódon érzi meg a kapcsolatokat.

Politikán, társadalmi reformon, erkölcsprédi- káláson túl van valami, ami a művészt hajtja: a ’r 'manitás. Ez pedig szolidaritást jelent mindennel, ami az emberi életre vonatkozik. S ha megvan benne ez a szolidaritás és egyidejűleg a kifejező erő — enélkül nincs művész —, akkor hatni fog az emberekre, minden tendencia nélkül is, az élet formáló erői közé emelkedik a géniusza is. Akár a lélektani introspekció ereiével mutatja meg az emberi szenvedélyek működését, mmt Shakespeare, akár a világnézet reflektorával keresi az ember elhelyezkedését a világ jelenségei között, mint Goethe, akár széles ivü világképet tereget ki, mint Tolsztoj, mindenképpen messze tu! a merő gyönyörködésen prófétai hivatást is vállal.

Mindig érvényben marad a goethei r ondás: Greif hinein ins volle Menschenleben!

igazsággal ábrázolja az életet, de másrészt nem válik müve maradandóságának kárára, ha szemét rajta tartja kora élctjelenségein és feldolgozza nemzetének vagy az emberiségnek aktuális nagy kérdéseit. Igenis, kell hogy fájjon neki, ami embertársainak fáj, felháborodjon azon, ami felháborító és együtt vágyódjon minden után, ami után kortársai vágyódnak. Főképpen pedig életet, életet, mennél több életet komprimáljon bele Írásába, adjon emberi alakjainak gyökeret, mellyel

belefogózkodnak koruk, nemzetük, vagy az emberiség talajába, gyújtson jelzőlámpákat az eszmék és érzések sötétségébe, melyben az emberek túlnyomó tömege él.

Hogy a kor eseményei és jelenségei — különösen olyan forrongó és zavaros koroké, mint a miénk — tulközel állanak még, tulnversek és kiforratlanok, semhogy kellő perspektívából, kellő higgadtsággal nézhesse őket? Ezt ma sokszor hal- Lni, de mennél többször hallani, annál kevésbé

— Meg kell találnod. Az életem, mindenem! Menj, keresd, — szólt otthon a duenná- hoz és leiría a jelenést.

Késő este visszajött az öregasszony, csapzottan, ziláltam

— Nincs sehol, nem találtam. Senki sem tud róla. Talán csak valami fantóm volt, — jelentette rejtélyes mosolygással.

*

Másnap munkások jelentek meg a kastélyban, hatalmas márványtömböt helyeztek d a műteremben és a Mester néhány vázlat, egy éjszaka alatt megalkotott modell nyomán belefogott a műbe. Mintha egy Michelangelo titáni küzdelme ismétlődött volna meg újra, aki magacsinálta lámpájával a fején, lázban görnyedő testtel a fehér falon a teremtés misztériumát keltette életre, oly ihletés és ájulásig makacs tetterővel támadt a Mester a márvány élettelen és ellenálló anyagára. Vésője szakadatlan törte és zúzta a márványt, már látszott a finom boka, a térd gyengéd hajlata és a combnak csípőbe ívelő remek vonala: egy szökdellő lány, a forrás jelenése, libbenő, leheletkönnyed léptű

A duenna szótlanul hozta az estebédet, szótlanul ágyat vetett a terem heverőjén, de a Mester alig pihent, egy percig sem dőzsölt a nyugalom bőségében.

Künn lágy pasztellszíneket kavart már az ősz, a tejszürkén szállongó márványport csöndes napsütés remegtette, amikor az otromba márványtömb fölszabadult a salaktól ss a test vonalai nemesen, tisztán előrajzolódtak. A Mester vésője a fej formáit kezdte tapogatni.

Néha megállt, megpihent és újból munkába fogott.

De minden hasztalan, — az anyag ellenállt! Élettelen tömb meredt rá. Még egy nap és egy éj telt el szörnyű vívódással, de az anyag ellenállt és a Mester kezéből kihullott a véső. Mint vízió kísértett benne az üldözött arc, ott remegett a márvány szikrázó porában; őrjöngve vetette magát a márványra, de karja lelankadt és sirva hullott az élettelen anyag elé. Őrjöngve kaparta, sikálta a márványt, aztán arcának esett, hogy körme nyomán kiserkedt a véreA'líkonyattájt bejött a duenne és aggódó szóval jelentette, hogy délben megkonJuli a lélekharang és a halott várja.

*

Határtalan izgalom vett erőt a Mesteren. Még soha sem érzett ilyen vad örömöt.

— Teremteni! — ujjongott ős elhagyta a kastélyt.

Hangos köszönéssel nyitott a szobába, ahol kiterítve várta a halott. A homályban nem látta jól az ónsápadt arcot.

— A támaszom, egyetlenem! — sírt fel mögötite az anya.

A Mester meg tántorodott— A te lányod? ... A tiéd volt? — kérdő hitetlen ámúlással és jajgató keze a torkára fonódott, hogy jaját, szörnyű panaszát elfojtsa.

— Az enyém volt, óh, uram. Az enyém volt, mig a halálé nem lett. Már heteik óta az övé volt, hogy zilált létekkel megjött az erdőből . •. Idegláz, így mondta az orvos. Az életemet adtam volna érte és nem segíthettem. Apránként halt el a teste, előbb a lába, azán a teste, a dereka, a nyaka és két gyönyörű karja ... Nézd az arcát unam. mintha valaki tompa késsel összevagdalta volna... Tegnap lazáiméban folyvást rebesgette, hogy hívják és mennie kell!... Kimentem a konyhába és ő, az ideglázas, szélütött, fölkelt, utánam jött, kitárta az ajtót és a küszöbön leroskadt. Akkor még tiszta volt az arca és most, nézd, uram, valaki összetépte, apránként megölte a testét és elvette a telkét!

Az anya panasza nehéz sírásba fu.lt. A Mester a halottat szemlélte, melynek össze- kaszabolt arca a durva vésővei vegigszán- tott, sárgán erezett márványhoz hasonlított.

— A támaszom, mindenem! — nyögött fel az anya és a Mester ölébe ejtette pénztárcáját. Mint egy Iebujból kirúgott, részeg cpiumevő hazatántorgott.

*

Otthon gyötrötten rohant szobáról-szobára.

— Meghalt! — mormolta eszelősen és égnek emelte kezét.

Mikor műtermébe ért, valamennyi ablak tűz veres fénnyel felragyogott és a polcokon halottan nézett az estbe a sok kő- és gipszarc. Fehéren, mozdulatlan: megannyi

lárva, halotti maszk.

A Mester meglátta örök mozdulatlanságukat és visszahőkölt. Lihegve bámult. Aztán felemelte kalapácsát és lesújtott. A fej porrá törött, a semmibe foszlott. Egy újabb csapás, fontolt és lassú, egy harmadik, századik, vérmámoros ujjongó csapások és a padlón zúzott,an, romokban a megteremtett lelkek.

Most a szoborhoz lépett és lesújtani akart. Ekkor fenn, a fej helyén, alig kéznyujtásnyira, a remegő fénynyalábban megjelent a leány arca. Fogható, tapintható arc. A Mester felágaskodott és arc maradt, tisztán, eltörheted énül.

Felemelte a vésőt és az első szilánk zengve a padlóra hullt. Homály borul a teremre, de ő a sötétben is halálos biztonsággal faragott a szobron és a hajnal fényében csodás leányarc derengett a márvány haván.

— Élet!... Te vagy. aki megmaradsz és összekötsz a végtelennel Halhatatlan vagy! — lehelte a Mester és a szobor lába elé borult.

— Meghaltál, tudom. Érettem haltál meg. Sántám! — pillantott fel munkájára könnytelt, édes fájdalommal.

Meggyötört teste elnyúlt a szétzúzott arcokon és megváltó álom simította el homlokáról a szenvedés rodóit.

*

Azóta nem látták a Mestert a városkában és a duenna sem járt ki többe kosarával a piacra.

A Mester eltűnt, senki sem tudta, merre.

Mondják azonban, hogy az ideglázban meghalt leány temetése napján egy törékeny termetű férfi szállt be az esti gyorsba, akinek homlokán sebforradás vöröslőit és akinek nagy, hajlott orra finom, mosolygó szájra ereszkedett, de a szeme mélytüzű és égetett. akár egy vén sasé, derűsen kutatta az utasok arcát, nagyon vidám volt, szóba is elegyedett az utasokkal és jólszabott utazóruhát hordott, vörhenyes angol kelméből, egészen békebelit, amilyet senki sem látott addig a Mesteren.

41

| inmm kipeiveh is estimA SS