Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)

1925-04-12 / 83. (826.) szám

- - -------11 —ni............... HM II ■■ ii 1.1

Liancourt herceg is támogatta a felséges asszony kérését és bátorkodott megjegyezni, hogy Loménie de Brienne állítólagos hitetlensége nem lehet akadálya a pénzügyminiszterségnek, hiszen a legkeresztényebb király a protestáns Neckert is megajándékozta bizalmával.

A felséges ur átküldte az aláirt kinevezést a királyné lakosztályába és Marié An- toinette tagpsolt örömében, .mikor kívánsága teljesedett. A Calonne bukása óta a királyné állandóan levert volt, most mindnyájan azt reméltük, hogy derültebb és könnyebb napok virradnak reánk.

Hiszen Calonne jóval nehezebb viszonyok közt vette át a pénzügyminiszterséget, mint most az érsek. A Necker örökébe lépett és tudjuk, hogy ennek a kellemetlen, szőrszálhasogató, puritán rómait játszó genfi kálvinistának egész financális tudománya abban merült ki, hogy az udvar költségeit ellenőrizte, számolta és nyirbálta. Régi kegyeletes nemzedékek óta járó kegydijakat szüntetett be, máról holnapra, úgy hogy tökéletesen igaza volt Bezenval bárónak, mikor a király elé lépve nyíltan és becsületesen megmondotta: „Sir, ez igy nem mehet tovább.

Az ember este nyugodtan lefekszik és reggel mint tönkretett szegény koldus ébred fel. Végre is nem élünk Törökországban.4* Ő felsége azonban az udvar felháborodása ellenére is tartotta a szőrszálhasogató, kellemetlen kálvinistát, míg végre az Oeil-de-Boeuí haragja elseperte.

— ön itt volt még Franciaországban, mikor Calonnet kinevezték és emlékezni fog, milyen szeretettel fogadtuk az uj pénzügy- minisztert. Valóban előzékeny gavallériája, az udvar kívánságainak teljes átérzése és megértése méltóvá tették őt Versailles rokonszenvére. A királyné újra jókedvű és vidám lett Calonne éberen ügyelt arra, hogy a mosoly állandóan ott ragyogjon a legszebb szempárban, ön talán még emlékezik, mint szokta Calonne fejét meghajtani a királyné kívánságára. Ilyen, mindent megértőén és mindent biztatóan csak egy ember tudott meghajolni: a mi pénzügyminiszterünk. S mikor a felséges asszony kissé aggódva kérdezte, nem lesz-e nehéz vagy lehetetlen a kérés teljesítése, Calonne csak ennyit felelt:

— Ha nehéz, akkor már meg is van, ha lehetetlen, akkor csak holnap lesz meg.

— És mégis és mégis ennek a káprázatosán zseniális embernek volt egy lehetetlenül ügyetlen és rossz ötlete: a Notablek összehívása. Azoké a Notableké, kik iránt Ön, drága barátnőm oly melegen érdeklődik.

— Monsieur Calonne helyesen látta, hogy Necker krajcáros zsugorisága semmit sem segít rajtunk, akkor támadt az a lehetetlen gondolata . ...

— Úgy van édesem, ebben a dologban nem védhetem Calonnet. Ön tudja, mint vélekedem az előkelő urak alávaló és a francia főnemességet örök gyalázatba boritó viselkedéséről, de Calonne lehetetlen ötletére jöhetett-e más válasz?!

— Ön bizonyára tudja, hogy Calonne ur által kieszelt uj adótervről volt szó, mely reform szerint az egyenes földadót mindenkinek, tehát a nemességnek és papságnak is fizetni kellett volna.

Ezt az uj adójavaslatot terjesztette Monsieur Calonne a Notablek elé. Mintha nem tudhatta volna előre, mi lesz a válasz?! Hiába válogatta ki a királyhü családok leglojálisabb tagjait, mi az udvarnál, mikor a meghívók széimentek, mindjárt nyugtalankodni kezdtünk. A Notablek gyülekezetét Richelieu bíboros hivta legutoljára össze, azóta nem kellettek senkinek. Lomtárba voltak téve százhatvan évig. Duzzoghattak vidéki kasztélyaikban, vagy mulathattak az udvarnál. Senkisem volt kiváncsi véleményükre, vagy tanácsukra.

Most Monsieur Calonne összehívta a francia főurakat, hogy bölcsességükkel, ügyességükkel segédkezzenek az újszülött adóreform világrajövésénél. Százharminc meghívót küldtek szét a Szent Lajos trónjához tántorithatatlanul hűséges családok ivadékaihoz. A többit már tudjuk . . .

Szent Lajos trónjának támaszai mindjárt az első összejövetelnél kéllemetlenkedni kezdtek. A leghangosabb volt köztük természetesen Orleans. A királyi család két ágának viszálkodása. XII. Lajos óta állandóan foglalkoztatja az udvart, most a nagy nyilvánosság is mukathatott rajta. Hogy a No- tablok az uj adóról mitsem akartak tudni, az természetes. Jean Jaques Rousseau leglelkesebb tanítványai, a „Társadalmi Szerződés44 buzgó olvasói fellázadtak az első gyöngéd érintésre, mely kiváltságaikhoz és előjogaikhoz nyúlt. Mert egész más dolog az istentelen Voltairet Paris szeme előtt babérkoszorú va*l megkoronázd; a Palais Royal- ban a kiütéses arcú, düllodt szemű Orleansnál, a királynéról aljas vicceket faragni, Jean Jaques Rousseau mellszobrát szalondisznek használni, a Társadalmi Szerződésből elmés citátumokat idézni, mint fizetni, terheket vállalni, s a Szent Lajos trónjára szakadó bajokban és veszedelmekben hűségesen résztvenni.

A Notablek nemcsak, hogy az uj adóról nem akartak tudni, de elkezdték kutatni Calonne ur pénzügyi manipulációit és követelték a birodalom rendjének összehívását. A legkellemetlenebb és legmerészebb a fiatal Lafayette márki volt. Emlékszik még, édes barátnőm az ízléstelen pozőrre, a romantikus szabadságharcosra, ki amerikai kalandjaiból akar itt nálunk népszerű és vezető alak lenni. Állandóan a lettre de cachet-ről beszélt, ugylátszik ő is mindenáron levelet akar kapni Szent Lajos utódjától.

Utána mindjárt megemlíthetem Roche- foucauld herceget, ki mindig szeretett szabadelvű eszmékkel játszani. Kinek száraz, keserű, humora itt sem tévesztette el harcisát. Mikor Aix érseke panaszkodni kezdett, hogy a tized, a keresztény jámborság és buzgóság emez önkéntes adománya rendetlenül folyik be, Rochefoucauld herceg felemelkedett és száraz fanyar hangon csa’k ennyit mondott: Jól van, miután az érsek ur ő eminenciája is úgy kívánja, beszéljünk hát a tizedről a keresztény jámborság és buzgóság emez önkéntes adományáról, melyért éppen most negyvenezer pör folyik Franciaországban.

És ezen a hangon beszéltek tovább Szent Lajos trónjának védői Voltaire és Jean Jaques Rousseau buzgó tanítványai. A főurak elkeseredése oly heves és hangos lett, hogy a felséges ur elejtete Calonnet és két sikertelen kísérlet után, a királyné tanácsára, Tou- louse érsekét, Loménie de Briennet bízta meg a pénzügyminiszterséggel és a Notablekkel való tárgyalással.

Az uj miniszternek első dolga volt a No- tableket udvarias és szives hangú levelekben szétküldeni.

A főrangú urak a harag és elkeseredés nem éppen előkelő kifejezéseit használva vonultak vissza birtokaikra. Ott valószínűleg tovább és még nagyobb lelkesíiltséggel olvassák a Társadalmi Szerződést és még elkeseredettebben tiltakoznak mindenféle uj teher ellen, melyben nekik is részt kellene venniük.

Mint érdekes és jellemző dolgot említem még, hogy az öreg „Emberbarát44, a Mira- beau Viktor márki fia a Notablek egybehivá- sát meghallva azonnal Parisban termett. Képzelje, titkárnak ajánlkozott. A főrangú urak azonban csak mulattak a humoros ajánlaton. Csak az Ízléstelen fontoskodó Lafayette márki jelentette ki komor merevséggel, hogy nem ül le egy teremben a fizetett kémmel, az okmányhamisitóval, az asszony- csábitóval, az Európa minden nevezetesebb börtönét megjárt Gábriel Honoré, Riquetti márki de Mirabeauval. Jóságos Istenem! Ez az unalmas, bőbeszédű, szára’z arcú Lafayette! Csak ö egyedül, ö veszi komolyan Mi- rabeau gróf kedves ajánlatát és ő botránko- zik meg rajta. A Notablek gyülekezete nevet és nevet egész Versailles, hát lehet Mirabeau grófról komolyan is beszélni?!

Loménie de Brienne a? Notablek távozása után a parlamenttel próbálkozott. A világ azonban teljesen megbolondult, édesem és a párisi parlament nyíltam állást foglalt Versailles ellen. A Notablek vágyait, kifogásait, ócsárlásait mind újra kellett hallanunk a parlamenttől, csak jóval kevésbbé előkelő formában, de annál arcátlanabbul és mocskosabban. Az adó és bélyegilletékekről szóló javaslatot pedig nem akarták beiktatni és nem iktatták be akkor sem, mikor Urunk és királyunk kirendelte az egész hitvány bandát Versaillesba és ott élő szóval, személyesen parancsolta meg a* beiktatást.

Szent Lajos trónjának támaszai azonban kitűnő iskolát csináltak. Ez a szájas csőcselék visszament Párisba és tiltakozott a királyi beavatkozás, a „lit de jusíice44 ellen. A Francia történelemben még nem volt rá példa, hogy a királyi beavatkozásra cl nem csendesedett volna a vihar. A „lit de jusíice44 nem volt többé sem beszéd, sem vélemény, sem vita- Nekünk kellett megérni, hogy ez a másodosztályú, palástos nemesség, ez a parlament, melyet a nap király lovaglóostorát jobbjában suhogtatva* olympusi tekintetével korbácsolt szét, ez a parlament, kit soha komolyan nem vett senki, most felemelte szavát Ura, királya ellen. Ez a parlament merte arcátlanul odavágni, hogy az adó- és bélyegilletéket már csak azért sem iktathatja be, mert ehhez joga nincs. Ezt csak az ors?ág rendelnek gyűlése, a nemzetgyűlés teheti meg, ha kedve van hozzá.

Az alávaió módon feleselgető parlamenti tagokat lettre de cachet-val szétzavarják. Ám a király nagyon haragszik és nem hi- sezm, hogy több erőszakos lépést ki tudjunk

belőle csikarni. A királyné sirt és Loménie de Briennet mindenki bukott embernek tartja. Az érsek maga is tisztában lehet sorsával, mert legutóbb, hogy a királynénál volt, nem beszélt csípős, sikamlós, elmés történeteket, hanem egy ezredet kért sógorának, udvar- hölgyi állást unokahugának, önmagának pedig bibornoki süveget és hatszázezer livre uj kegydijat eszközölt ki. Ezekkel próbált vigasztalódni, mikor Versaillest elhagyta.

— Jókedve nincs itt már senkinek, legföljebb a kiütéses arcú Orleansna*k. Fülöp herceg tevékeny részt vett úgy a Notablek hangversenyén, mint a parlament arcátlan szájaskodásábam. A felséges ur rokoni jóakarattal neki is küldött egy levelet, de az mindössze is csak annyit jelent, hogy a Palais Royal most csöndes és Orleams egy vidéki birtokán fogadja jóbarátait: a szájas ügyvédeket, a pimasz újságírókat s a* mocskos pamflett szerkesztőket.

— Mondja drága barátnőm, még mindig vágyik haza? Ha igen, akkor hiába írtam ezt a hosszú levelet és természetesen nagy szeretettel fogjuk várni. De ha megfogadja szavamat, Angliában marad még egy idei&, mig a viharfelhők elborulnak és megint kisüt a naip, — a mi napunk.

Feltámadás...

Irta: Kliszák Margit

— Nem lehet az anyám — mondta a férfi bosszúsan.

Az öregasszony reszkető kézzel igazított a fejkendőjén. Alázatosan, könyörgőn nézett az elegáns, uriformáju emberre, aki a szegényes, szűk szobában idegesen fel és alá járkált.

— Neked is jobb volna fiam, — kezdte újból félénken az asszony — rendben tartanám a lakásodat, ruháidat. Otthon is kosztolhatnál s nem vóna semmire gondod. Magamnak pedig nagyon kevés köll mán. Az öreg embörők mán kevéssel beérnek, mög osztán senki sem tudná, hogy edösanyád vagyok ... a neveink sem egyformák, azt is megvátoztattad . .. tehát senki sem sejtené, hogy a fiam vagy . . .

Hangja kicsit megcsuklott. Nagyot nyelt, mint akinek befele folynak a sós könnyek.

A fiú elháritóan legyintett a kezével.

— Ugyan hagyja azt anyám! Maga azt úgy sem érti.

— De értem fiam . . . értem: Egyszerű asszony vagyok, de belátom, hogy igazad van: Te ur lettél s azon urinépek, akik közt élsz, lenéznének téged paraszti származásod miatt. De azér még sem üres beszéd, amit mondok. Ezt a kis viskót elvették már adósságba: A megbódogult hosszú időn át nagy beteg vót. Semmi keresetünk sem vót. Élni pedig költött. És a patyi'ka, a doktor is pénzbe került. Mindenünk ráment. Te sohasem válaszoltál levelemre, csak most elgyüt- tél a temetésre ... de ha elmégysz, megint csak nem fogsz írni... én pedig öreg vagyok, semmim sincsen, de azér még sem akarok szégyenszemre kódulnL

A férfi még mindig járkált. Gondolkozni látszott.' Tulajdonkeppen igaza volt az öregnek. Éhen veszni nem hagyhatja, pénzt küldeni nehéz dolog. Minden jövedelme felmegy ... s ha még kétszerannyi volna, az is elúszna s amellett a sok adósság.

Az öregasszony félszemmel pislantott a fiára s erélyesebb hangon folytatta.

— Ha az Istenben megboldogult főtisztelendő ur élne — aki kitanittatott téged s urat csinált belőled és akinek jussa vóna hozzá, hogy megmongya neked az igazságot — az is csak a*zt mondaná, hogy végy magadho öreg anyádat. i

Hirtelen elhallgatott. Felhős, nagy ránc képződött a férfi homlokán, mely haragot, vihart jelzett.

Most ott állott előtte. Keze az asztal felé lódult, aztán féhitról visszahullott. Az ököl nem csapott le az asztal kemény deszkájára. A reszkető fénybe, mely az öreg szemekből ráesett, megbotlott a harag: az indulat prüszkölő paripája.

— Nekem mirfdegy, hogy az öreg főtisztelendő ur mit mondana — dörmögött mégis ingerülten — én azt teszem, amit jónak Iátok s mivelhogy jelen körülmények között mégis legokosabb, ha magamhoz veszem, hát velem fog jönni ... de ... de .. .

Nem fejezte be. Habozott, zavartan nézett az anyjára.

Az öregasszony szomorúan bólintott.

— Tudom fiam, tudom . . . mondta fátyolozott hangon — nem foglak idegenek

előtt fiamnak szólitani . ..

*

özv. Vargáné nagyon értelmes asszony volt. Meglátszott rajta, hogy fiatal éveiben előkelő házaknál szolgált. Mindenhez értett s úgy beleélte magát a fővárosi életbe, mintha mindig ott élt volna.

" 1 r

Boldog volt, hogy fiatal gazdáját kénye, kedve szerint kényeztethette. A menyecsl késen hátrakötött fekete selyemkendő jobb gazdasszonyi külsőt öltött rá és jóságos, gömbölyű arca sugárzott az örömtől, ha gazdája arcán az elégedettség derűjét látta.

Kövesi János, a délceg hajóskapitány, az örökös adósságokkal küzködő, könnyelmű fiú most rendesen étkezett, rendesen és tisztán lakott. Minden elgondolható kényelemmel volt, körülvéve s felébe sem került annak, ameny- nyit eddig silányabb ellátásért fizetett.

Derűs elégedettség tolta előre a heteket,! a hónapokat. Már tavasz felé. hajlott az idő. Már ott rügyezett a tavasz a fák megduzzadóí kérgei alatt, amikor egyszerre elillant a derűt fénye s helyette sötét árnyak költöztek be a falak közé és ránehezedtek egy öreg ssz- szony reszkető szivére.

Úgy kezdődött a dolog, hogy Kövesi egy nap fáradtan és mogorván érkezett haza. Levágódott a divánra és falnak fordult.

■— Nem eszem — szólt az ebédet tálaló öregasszonynak.

Az öregasszony keze megállt a merő f kanállal. Ijedten, aggodalmasan nézett a j díván felé. Egyideig még várt s hogy nemi jött több szó onnét, lassan, csendesen czupog-1 tatta vissza a tálba a levest. Halkan szedte! le az asztalt. Kivitte a tálat és a tányérokat, é Aztán tanácstalanul, ijedt tekintettel állt a ; tűzhely elé. Valami nagy teher nehezedett a ? mellére és ettől nem tudott mozdulni.

És ebbe a nehéz mozdulatlanságba. egyszerre beleberregett az előszoba csengője.* Ettől a csengetéstől megmozdult a*z öregasz-1 szony lába.

— Ez Erdős — motyogta magában meg- í könnyebbülten. Erdős volt fiának a legjobb C barátja, ö szokta ilyen erősen berregtetni a > csengőt.

— No mi az újság? — kérdezte a belépői férfi jókedvűen. Aztán meglátta az öregasz- | szony sápadt arcát.

— Csak nincsen valami baj? Miért olyan I szomorú Ágnes néni?

— Baj . . . ba*j — sopánkodott az öreg — * bizony baj van lelkem: a kis gazdám beteg,! vagy valami más rossz érhette. Egy falatot! sem evett, kiparancsolta? az ebédet a szó-1 bából.

— No, no, nem lesz az olyan komoly 1 dolog. Nem kell mindjárt kétségbeesni. Majd I beszélek vele s helyreigazítom a fejét. Talán i csak rosszkedvű.

Az öregasszony könnyei közé sápadt, kis ! remény tévedt s miközben lesegitette a jó j barát kabátját, keze hálás simogatással siklott j végig a karján.

— Hát micsoda dolgokat művelsz — | mondta odabent Erdős a d'ivánon fekvő ba- * rátjának — hallom hogy már vége felé i közeledel.

Kövesi komor arccal ült fel.

— Hagyd el a tréfát — húzta végig kezét a homlokán. — Nagyon komoly dologról van szó. Szeretnék már tisztába jönni Gárdos- néval: A helyzet már tarthatatlan . . . minden oldalról szorítanak: a legszükségesebb pénzt sem vagyok képes előteremteni. Már a Dorner féle váltó is esedékes, ha napok alatt nem rendezem az ügyet, akkor főbelőhe- tem magamat.

— Eh, ne beszélj bolondokat.

— Úgy van ahogy mondom: Vagy meg kell nősülnöm, vagy ott a revolver . . .

— No már akkor inkább nősülj meg. Csak nem értem, miért vennéd éppen Gár- dosnét a nyakadba.

— Mindegy akármelyik . . . s miért ne legyen az éppen Gárdosné? Nem is kellemetlen asszony s már régen várja a nyilatkozatomat.

Erdős szomorúan nézte barátját.

— Ha pénzem volna, rendezném az ügyedet, de igy nem segíthetek rajtad. De azért Gárdosné pénzével még sem tanácslom a mentési műveletet. Én nem merném hozzá kötni az életemet. Léhának, megbizhatatlan- nak tartó

Kövf cinikusan mosolygott.

— A. fulladozik, annak minden eszköz után kell ka*pnia. Fő, hogy pénze van.

— Elzának is van pénze — mondta Erdős bátortalanul.

Kövesi felugrott

— Azt ne emlitsd. Arról ne beszéljünk — mondta elfulladó hangon s arcát feldúlta a mély elkeseredés. Lekapcsolta gallérját s a szoba sarkába vágta.

— Hát azt hiszed, hogy még egyszer megalázkodom? Nem elég, ha az öreg kijelenti, hogy nem adja a lányát ilyen magamfajta gézengúznak, adósságokban fuldokló, könnyelmű fráternek?

— És Elza?

— Elza? — nevetett fel fájó gúnnyal Kövesi -1- Elza egy gyenge, kishitű bábu, aki apjára hallgat és félti a hozományát. Elhiszi, hogy a pénzéért akartam elvenni. Hiszen igaz, nekem pénz kellett, de azt a lányt mégis

Vasárnap, április 12. V