Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)

1925-04-12 / 83. (826.) szám

23

? Vasárnap, áprflte \2.

*k, érzem hogyan tágul a mellem, hogy nö

•Ítész testem, amint szivom, habzsolom agamba ezt az élettel, erővel, kéjjel terhes Tvegőt.

Lassan felérünk egy lapályosabb oldalba.

kersztapánk lmrinek meghagyja, üljön le 'tlamilyen tuskóra és várjon mig visszaesünk, mi pedig letérünk a cserkészükről és t itladunk tovább fel a gerinc felé, melynek Isó oldalán, kiugró sziklákon álló ágas férőn dürrög állítólag a nagykakas.

Mikor a gerincre érünk, éppen kezd rkadni a keleti ég peremén. Mélyen alat- mk pára lepi a völgyeket s mi mint egy a ingerből kiálló csúcson állunk a hegytetőn, körülöttünk abszolút csend, felettünk az ég ;zta gömbje halványodó csillagaival s tőlünk íletre a páratenger felett pillanatról pilla- itra fényesebb az ég, ott fog felkelni a nap, ■gy érzem csak a mi kettőnk kedvéért, kik tetőn állva némán gyönyörködünk ebben fölséges képben.

A csendet egyszerre csak megszakítja ilünk balra egy mellék gerincen a nagy- akas blak-blak hangja. Keresztapám kaimra fekteti kezét, s némán a hang felé nutat. Aztán megindulunk lehetőleg zajta- tnul a hang irányában. Közelebb érve ezdődik az igazi óvatos „beugrás*4 a kakas íöszörüíése** alatt. Fgy-két ugrás előre, ztán mozdulatlanul várni, néíha féllábon a övetkező köszörülésig, majd megint egy- ét ugrás és újra várni, azt hiszem az izgalom zétveti mellemet. Végre a vén vörösfenyő Mlló ágán elválik az égtől egy fekete izgó, jozgó táncoló tömeg, a vágyva várt „nagy- akas“.

Még egy ugrás, hogy elérjem keresztfát, aztán egy fél percnyi pihenés, hogy :alapáló szivemen kissé erőt vegyek és élozni tudjak. Ekkor mint villám a derült gből, tőlünk jobbra a főgerinc túlsó oldaláról, gy dördülés s az én kakasom hangos zámycsapással eltűnik a fák közt.

Keresztapámra nézek, de ő csak int és óformán futva sietünk a főgerincre. Sehol ;emmi nesz. Csak itt mondja keresztapám tálkán, de nagyon izgatottan: „Úgy látszik

valaki más is akar ma nagykakast főni!*4 Azzal rohanunk az alattunk a hegyoldalban íuzódó cserkészutra s azon arra, amerre t lövés történt.

Nemsokára csorog rólam az izzadtság, az óreg pedig fuj, mint egy szétrobbanni készülő tazán, de nem szól semmit, csak látom, íogy roppant ideges. Mikor pedig a következő mell ékgerinchez közeledünk, felhúzza puskája mindkét kakasát és a fegyvert lövésre készen tartva, lassan, óvatosan lépegetünk a hely felé, ahol a hallott lövésnek körülbelül esnie kellett.

Már dereng, száz lépésre már jól meg lehet különböztetni mindent. Ekkor egy kanyarodénál egyszerre csak előttünk áll az öcsém vigyorgó ábrázattal, jobb kezében a nyakánál lógatva egy hatalmas fajdkakas.

„Haszontalan kölyke!*4 tör ki az öregből, és már felemelve keze, hogy pofon teremtse a gyereket, de mégse teszi.

Az öcskös egy szuszra elmondja, hogy elindult a cserkészükül, hátha lát majd őzet s mikor idáig ért, csak hall ám olyam hangot, ahogy a keresztapa tegnap utánozta, hogy úgy szól a süketfajd, hát ő belopta úgy ahogy keresztapa azt mutatta, mindig egy két ugrással a „köszörülés** alatt, aztán mikor már jó közel volt, oda lőtt és a kakas lebukfencezett a fáról.

A gyerek csak úgy tüzel: az örömtől és büszkeségtől, én azonban majd hogy ott nyomban meg nem tépáztam, amiért a?z én kakasomat elrontotta.

Keresztapánk nem szólt semmit, ellenben közben egy közeli bokorról levágott egy ujjnyi vastag vesszőt, aztán a vadászregulára hivatkozva, hogy az újdonsült vadászt fel kel avatni, az öcskösnek ott helyben keresztül kellett feküdnie a» kakason. Most az öreg, miután néhány buzditó szóval a vadászat mesterségének igaz, nemes gyakorlására figyelmeztette Imrit, a kijáró hármat elég szelíden ráhúzta a fiú hátulsójára; utána azonban: „ezt pedig engedetlenségedért44

szavakkal hirtelen olyat csapott a gyerekre, hogy az felsikoltott, hogy csak úgy hangzott hegy-völgy és mint egy lapda ugrott fel. Szeme tele volt könnyel s hátulját fogva rémülten tekintett keresztapára. Az azonban már eldobta a vesszőt és kezét nyújtva az öcskösnek, mosolyogva, de komolyan mondta neki: „Az engedelmesség is a vadászregulához tartozik. Különben Isten éltessen!*4

\------------------------------------------------1 Dr. Borüvka!

ezelőtt Dr. Hausmann 2713 8

szánalommal

j T*ííí?n Prás’i Q., lejerova 61. f

Könyörgés a Tavaszkoz

Ki ott rejtőzöl még a fák száraz testében,

S dalzengö ajkán lapulsz meg száz csacska madárnak.

Az ég ónsziirke fellegel mögött tanyázol.

Jöjj, óh megváltó Tavasz, várlak, remegve várlak.

Viruló rügyekkel törd meg száraz kérgét a fáknak,

Száz madáraiakról zengő áhitat szálljon az égre, Fénypalástoddal öleld át ezt a szomorú Földet,

S múljanak el a posványok egyetlen Igédre.

Óh, kérve-kérfek. fogadd be magadba telkemet.

E bolygó lény-pontot szánd meg, óh zengő Fényrengeteg, Hisz Tőled van ö is és ő is része a nagy Fényegésznek, óh nézd, sóvárgó telkemet bódultán hurcolom Elé bed,

Pezsdltsed újra duhaj, viharos táncra a vérem,

Kondltsd meg bennem újra a néma vágy-csengőket,

Adj. óh lángot és uj tüzet kialvó szemembe...

S én allelujázva, zengve hullok a porba Előtted!

Szírt Ferenc.

A

1 1 •• z ■ 1 **S rrm * rí

szlovenszkói magyar miiveszet bölcsőjénél

Hét festőművészt nevelt eddig a komáromi festőiskola.

— A P. M. H. eredeti riportja. —

Komárom, 1925 husvét.

Az idegen, akit útja véletlenül ebbe a határmenti szürke kis városba vezet, nem is sejti, hogy az eseménytelen, mozdulatlanul vegetálni látszó Komáromban az utóbbi időben milyen lázas munka folyik. Sokan a komáromi bennszülöttek közül sem tudják, hogy Komáromban van a szlovenszkói magyar képzőművészet gondosan ápolt melegágya, amelyből egy erőteljes, életképes művészetnek keli kisarja’dnia.

A felületes komáromi polgár H a r m o s Károlyban csak a mindig ötletes, kedélyes bohém pajtást-látja, akiről tudja azt, hogy festeni „is“ tud, de Harmost mint művészt sem értékeli teljes érdeme szerint, még kevésbé tudja róla, hogy az a munka, amelyet szinte túlzott szerénységre valló csendben a művészet fejlesztésével és a közönségnek a szép szeretetére való nevelésével kifejt, milyen krőzusi ajándék a szlovenszkói magyarság számára.

Harmost, a festőművészt, tán Komáromnál jobban értékeli a köztársaság néhány nagyobb városa, ahol eddig kiállított, mert csodálatos, pazar fantáziájának szinpompás termékei, kifogyhatatlan ötletgazdagságot hirdető képei mindenütt feltűnést keltenek. Komárom azonban nagyon megszokta már, hogy Harmostól egyre újat, szenzációsan változatosat kapjon, igy minden uj sikerét természetesnek találja. Mint művész feltétlenül originális, magas klasszisű, de ezúttal Harmosnak művészi tudásánál is nagyobb érdemével akarok foglalkozni, ami abszolút emberi értékét világítja meg.

Mikor másfél évtizeddel előbb Komáromba jött, mint a gimnázium rajztanára, már kész tervet hozott magával, mint ambícióval teli fiatal művész. Valami nagyot, szinte lehetetlent akart megvalósítani: Komáromot a művészetre nevelni, a megcsontosodott nyárspolgárokat Ízlésre szoktatni. Eleinte mindenki megmosolyogta. Évekig úgy látszott, hogy a mosolygóknak lesz igazuk. A háború előtt alig-alig mozdult a komáromi művészi élet. Harmos már akkoriban tanfolyannot nyitott, amelyet főként a gimnázium ügyes kezű diákjai és néhány szépre vágyó uriasszony látogatott. Később kiderült, hogy az ügyes diákok közül néhány hivatásos és pedig nagyon tehetséges festőművész került ki, akik mesterüknek becsületére váltak.

Az államfordulat után Komáromban is megkezdődött a kulturéhség s Harmos eddigi munkája, amely éveken át inkább csak a művész kedvtelése volt, komoly hivatássá, jelentős misszióvá lépett elő. A növendékek száma egyre gyarapodott, a munkakedv növekedett s ma már nyolcvanöt növendék tanul komoly szándékkal a komáromi festőiskolában.

Harmos nem vesződik a tehetségtelenekkel, de a tehetséget azonnal felismeri s mindent elkövet, hogy helyes képzéssel a rendes vágányra terelje. Nem egy rejtett tehetséget fedezett fel, ingyen tanította, sőt később is lehetővé tette, hogy tehetséges diákja a magasabb iskolákat is megjárhassa. Harmosnak ezt a nevelő és fölfedező szenvedélyét, valamint művészi tudását ismerik nemcsak a városban, de a környéken is a?zok, akiknek valami közük van a festészethez, rajzoláshoz és mint művészi tanácsadóhoz, hozzáfordulnak ha valamiben kétségük van. Ez megint csak jó alkalom Harmosnak arra. hogy meglásson egy-egy tehetséget, felfigyeljen rá és uj hivet szerezzen a komoly művészetnek.

Nyolcvanöt növendéke közül itizenket- töt most is ingyen tanít, a saját szakkönyveit kölcsönzi nekik, hogy elméleti tudást is szerezzenek, nem egynek a festőanyagot is ő adja. A növendékek között van néhány iparossegéd is, akik csak maguknak rajzol- gattak eleinte, de a szomszédok, pajtások észrevették és Harmoshoz küldték őket, aki felcsillanó szemmel látta, hogy a szegény sorsú, más kenyérkereseti pályára kényszerült fiatalemberekben szokatlan nagy tehetség van, amelyet bűn lenne nem értékesíteni. Harmos mint a művészet apostola, fanatikus rajongója, ösztönöz, buzdít s ezzel a lelkes munkával elérte azt, hogy a nehéz munkával foglalkozó tanítványai a -legszorgalmasabb tanulók, akik minden szabad percüket az önképzésnek szentelik és rövid idő alatt bámulatos eredményt értek el.

Ki tudja, hátha Harmosé lesz az érdem, hogy uj Munkácsyt ad a magyar festő-művészetnek?

Művésznek lenni magabán is érték, de mikor a művész egyúttal a tanító és irányitó szerepére is vállalkozik, százszoros hivatást tölt be, mert uj kulturharcosokat nevel, akik folytathatják a régi generáció megkezdett mumkáját. Harmos nem csüggedő annbiciója uj életet teremtett, tisztultabb ízlést, komoly szépakarást hozott a komáromiaknak, anélkül, hogy azok észrevették volna. Alig egy éve szervezőképességével megalakította a komáromi Jókai-egyesület szépművészeti osztályát a Jeszót, amelynek létrehozására az ösztökélte, hogy régi tanítványai közül többen mint kész művészek a főiskoláról visszatértek Komáromba, hogy itt dolgozzanak akidig, amíg lehetővé válik számukra, hogy külföldi tanulmányútra menjenek. A Jeszo- nak ma már műterme van a Kultúrpalotában, ahol a fiatal művészek dolgozhatnak, évente kiállításokat rendeznek, sőt az alapító tagok anyagi segitségével Harmos, az altruista azt is elérte, hogy a szegénysorsu fiatal művészek egymásután külföldre mehetnek.

Harmos iskolája eddig hét hivatásos tehetséges művészt adott a magyar kultúrának, a mostani tanítványok közül is legalább négy nagyon komoly aspiránsa van ennek a szép, de nehéz hivatásnak. Az iskola lűre már a vidéket is bejárta s ennek az eredménye, hogy sok vidéki növendék jár be Harmos tanfolyamára.

Ha az egyetemes kultúrának sok ilyen önzetlen harcosa volna, mint ez a komáromi ezermester, aki a képzőművészet minden ágában otthonos, aki másokat érvényesülni segit, akkor sok nagy művészt, zseniális alkotót menthettek volna meg a világ számára. A komáromi kis müvésztársaság, amint az eddigi eredmények mutatják, bár uj egyéni utakat keres, teljesen Harmos iskolájában nőtt fel, mert a művészeten kívül ők is fontosnak tartják egymás segítését, az ismeretlen tehetségek felszinrehozását. Egyelőre csak az anyagiaknak vannak szűkében de a müvészsorsnak ezt az oldalát is szívesen viselik, mert megértik, hogy magyar művésznek lenni ma nem annyira megélhetési cél, mint inkább rögös utón járó elhivatottság.

A komáromi kis művészcsoport rövidesen életreliivója lesz egy eredeti, speciálisan szlovenszkói magyar képzőművészetnek. Harmos önzetlen fáradozásainak szépen érő gyümölcsét látva, önkéntelen vetődik fel az az óhaj, hogy lenne bár az irodalomnak hozzá hasonló mentora, hogy évek kínos vajúdásából megszületne végre az annyira áhított; komoly fajsúlyú szlovenszkói magyar irodalom is. B. B.

Iliiért nem vaév méé a tófio- lunfiftan, miftot itt a Aelved?

A viharfelhők

(Campan asszony levele.)

Irta: Dánielné-Lengyel Laura.

Versailles, 1787. augusztus 10.

— Ha Ön, drága barátnőm, mindenáron haza akar jönni Londonból, nem beszélhetem le róla. De mégegyszer és óva figyelmeztetem, ne vágyakozzék most vissza Francia- országba. Itt most na*gyon nehéz és viharos idők járnák.

Ezt mondottam Lamballe hercegnőnek is, ki a napokban érkezett vissza Angliából és derűs mosollyal nézi a viharfelhőket, melyek oly nyomottá teszik Versailles felett a levegőt.

Azt talán már tudja, hogy az okvetetlen- kedö, ostoba, párisi parlamentet Loménie de Brienne szétkergette. Százhúsz darab lettre de cachet-t sikerült kierőszakolni a felséges úrtól. Ugyvan, kierőszakolni! A felség csak hosszabb habozás után és igen rosszkedvűen adta ki a leveleket, mikkel az arcátlan fclesel- gető parlamenti tagokat Troyesbe parancsolta. Az utolsó napokban maga a királyné és Artois gróf vetették magukat közbe. Ha nem teszik, az arcátlan parlament, még mindig üzeneteket és véleményeket küldözgetne Parisból Vcrsaillesba,

így végre, mégis rend van. Az udvar fellclegzik kissé. Csak a Provencei herceg rosszkedvű és elhibázott lépésnek tartja a parlament szétkergetését és még nagyobb ballépésnek a királyné kedvelt érsekének Loménie de Brienne-nek pénzügyminiszterré való kinevezését. Ám Monsieur mindig óvatos és filozófus ember hírében állt.

A parlament szétverése után kissé megkönnyebbültünk. Mert nehéz napokat éltünk át, drága barátnőm. Lambelle hercegnő beszélhetett volna önnek mindenféle kölönös dolgot, de a drága hercegnő érdeklődését toilettügyei és imádói seregének rendbentar- tása teljesen leköti. így még azokat a? dolgokat sem veszi észre, mik szeme előtt történnek.

Különben februárban, mikor a Notable- ket egybehívták, a hercegnő már nem volt Franciaországban. S mert önt, ugylátszik, nagyon érdekli a Notablek gyűlése, hát én írom meg a dolgot.

Tehát februárban Loménie de Brienne Toulouse érseke volt és nem foglalkozott pénzügyekkel. A legszabadabb szájú és legelmésebb főpapnak, akkor még csak egy kötelessége volt: hetente kétszer megjelenni a királyné termeiben, ott előadni azokat az ötletes, merész, bájos és pikáns történeteket, melyek egész Versaillest felvidították. Senki- sem viselte oly kecses méltósággá’! a lila- szinti talárt és senkinek sem volt olyan remekbe szabott, hegyesorru, csattos cipője, mint az érseknek, őfelsége a királyné maga kegyeskedett észrevenni és megdicsérni az érsek kitűnő Ízlését, sőt nem egy Ízben tanácsát is kikérte az uj fejdiszre, vagy a pásztorleányjelmezre vonatkozólag.

Magam is nagyon kedveltem az érseket. Még jól emlékszem, milyen kedvesen fogadott benőnket, mikor Brienne kastélyában meglátogattuk. Megnéztük Brienne nevezetességeit, voltunk a katonaakadémiában, hol a felséges asszony elé vezettek egy sötétbarna bőrű sovány fiút. Azt mondták róla, hogy a legjobb matematikus az iskolában. A felséges asszony kegyeskedett a fiút megszólítani, de a suhanc olyan különös, rossz kiejtéssel beszélt franciául, hogy bár később nagyon sajnáltuk a gyermeket, hangosan nevetni kezdtünk. Talán ez a humoros epizód az oka, hogy még ma sem felejtettem el e brienne-i tanuló nevét Bonaparte Napóleonnak hívták.

Sok gondot okozott nekünk drága barátnőm, hogy Madame Elizabeth valósággal gyűlölte az érseket és sohasem jelent meg a királyné termeiben, ha Loménie de Brienne ott volt. Még szomorúbb, hogy maga a felséges ur is ellenszenvvel nézte a kedves, ötletes elmés főpapot. Mikor a felséges asszony mindenáron Paris érsekévé akarta kineveztetni ,a* király arca valósággal eltorzult a haragtól. Először történt, hogy nyíltan és keményen szembehelyezkedett felesége kívánságával. És haragosan kitört.

— Páris érsekétől annyit csak megkívánhatok, hogy jó és buzgó keresztény legyen. Loménie de Brienne lelke mélyéig, hitetlen pogány és romlott ember.

Hogy ci múlt hetekben a királyné kérésére mégis kinevezte pénzügyminiszternek, azt is kényszerítve és nem szívesen tette. Ám a felséges asszony állandó kitartó és heves ostromára végre is vállat vont és Liancourt herceg felé fordulva mondta:

— Végre is, ha a királyné annyira óhajtja ... Ha valaki hitetlen ember és rossz keresztény, azért még lehet jó és ügyes pénzügyminiszter. Ám legyen . . .