Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-12 / 83. (826.) szám
Asszonyfurfang Irta: Nyáry Andor. Vasárnap, április 12.^ 14 — Igen ám, de igen; elvenném ezt a szép gyenge liliomot, ha adnák, — mondta hosszasan elgondolkozva Virág Ignác és arra nézett, amerre lilaszinii felhők terülnek a Csanádi rétek fölött. — Az ilyen kigyóhájjal és ebzsirral meg- kenekedett férfinak, a gazdag gőzmolnárnak nem volt nehéz a Csanádi asztalos leányának a? fejét fölforralni. A molnár minden vasárnap reggel elment a Csanádi szentegyházba öregmisét hallgatni. Két zsufakanca volt mindig a kocsija elé fogva és a rudas nyakán csengő is lógott. Talán a rudasló is be volt avatva a gazdája szándékába, mert akkor rázta legjobban a csengőjét, mikor a Csanádi asztalos háza előtt zörgött a lőcsöskocsi. A házikó két apró ablakán csipkefirhang volt. Virág Ignácnak tölcsért kellett a tenyeréből gömbölyiteni, ha be akart kukucskálni az ablakon. A szőke Berta vasárnap reggel, mise előtt szorgalmasan csinositgatta magát a rámástükör előtt, mert szép akart lenni. A boltos és az árendás is minden vasárnap eljöttek a misére és mind- a ketten várták a szőke Bertát a templom előtt a dombocskán. Ök is nőtelen férfiak voltak, de egyiknek az orcája sem volt olyan fakó, mint a Virág Ignácé. A férjhezmenő lányok elméje olyan utakon jár, hogy ezeken a kacskaringós labirintusokon még a sánta Belzebub is eltéved. Ezért aztán senki sem csudálkozott, mikor a három férfi közül éppen a legcsunyábbat, éppen a legvénebbet választotta magának a Csanádi gyenge liliom. — Pokol a béled, lisztlopó . . . Nem .viszed te a csókot ezerig a Bertánál, — dörmögött mérgesen a boltos, mikor meghallotta, hogy a pap Virág Ignáccal hirdette ki Bertát a szószéken. őszi szelek fújtak a Maros mellett álldogáló fák ágai között és a rétek is sárgultak már. Hosszú ökörnyálak úsztak az aranyszínű levegőben. A gólyák is 'elmentek már a Maros mellől, mikor Virág Ignác hazahozta a feleségét a malomba. Ennek immár tíz éve. Talán a magas kéményből tóduló kormos füstök, vagy talán az örökké morgó gépek nyugtalanították a szép molnárnét, de sehol sem lelte helyét a malomban. Pedig három szoba tele volt cseresznyefából készült, politúros bútorral és mégsem lelte sehol nyugvását a menyecske. Mikor a következő őszön a vándormadarak megint fölkerekedtek a hosszú légi utakra: a molnárné is velük ment. Csak egy pici lányka maradt a malom bán Berta után. Szakajtóit anyjalánya volt a Piros, a kis Piros. Most már csak a malommal és a Pirossal törődött a molnár. A malom kereste a .pénzt, a leányka pedig nőtt, növekedett. Éppen olyan szőkesárga haja’ volt, mint az anyjának. — Édesapám, hol van az én mamám? — kérdezte egyszer a kislány az apjától. A mamád?.. — hümmögött Virág Ignác és a falon függő, tükör felé pillantott, de nem felelt egy szóval sem a kérdésre. Mámor Ma koccintok a csillagokkal, A föld sötét, Az ég bíbor. A lelkem krlstálypoharában Felhőt habzik az égi bor. Ma kezet fogok az Istennel, S addig rázom A szent kezet, Amíg belőle minden áldás Lé nem hull rátok, emberek. Lesöpört asztal... Hol vagytok régi délelöttök Poharak, kik összeütődtök, Sóskifli, barna kaviár? Hol van a piroslelkü pörkölt, A cigány, aki gyantát dörgölt, S a jókedv, amely messzi jár? Hol van a tanár, szolgabiró, Erdész, biró, s a méla Író, Hol van az asztaltársaság? Hol van a hős vadász, a délceg, Hol vannak a piruló élcek, S az elfelejtett árvaság? Bejött a sors, a rossz kaszlrnö, Kinek kezén a számla: sírkő, Betűje fekete korom. S mikor a búcsúnk felsivitott, Bennünket csakúgy elsimított, Mint egy ráncot az abroszon. ; Falu Tamás. * Régi bánat halkan vallat Éjfél tájba1, mikor fájva Tört hitem bús árnya nyom, Régi bánat halkan vallat Kinpaddá vált ágyamon: „Régi vágyhoz, mely csak átkoz, Mely oly fényes, szép, hiú, Mint egy buta, kivert kutya, Vissza tértél rossz fiú? Könyem ontom, sírva mondom, Lelkem mélyén, hogy mi fáj? Cifra múltam megfakultan Borul rám, mint őszi táj. Éjfelet ver, nyűtt szivemmel Lapdáznak az ördögök. Ide dobják, oda dobják, Én kínomban felnyögök. Négy rideg fal, — közte meghal Sorvadozva sok remény. Nincs, ki lássa elmúlása Bús szelét, de érzem én. Minden romba4 ... A goromba Élet mindent ellopott. Most tudom, hogy éltem elfogy, Nem ütöttem nagy dobot. Az én büszke vágyam üszfce Fel nem szítva kialudt. Lelkem sajdul a sok jajtul S köd boritja a falut. Imádságom éjszakákon A lelkemben megreked . . . Jaj, hiába holt virágra Hullatok csak könnyeket. Vallom néked, ami éget, Régi. szelíd Bánatom: Sok kudarc volt, mig a harc folyt, De fáj, hogy nem állhatom. Csak még egyszer, jaj, eressz el A porondra engemet; Dinom — dánom, már nem bánom, Azután ha eltemet Kersék János. A tükör mögött egy levél volt. Hét-nyolc éve jött valahonnét az Alföldről egy városból, amelyik arról volt híres, hogy ott voltak legsudarabb huszártisztek. Hát innen jött a levél. Az írása el volt mázolódva. Sirhatott, aki irta; de a molnár a tükör mögé dobta a levelet és csak ennyit morgött a’ pudvás fogai között: — Nincsen hamisabb viz az asszonyok könnyénél . . . A kisleány még ezek után is számtalanszor kérdezősködött az anyja után. —- Néked nincsen anyád. Tégedet én a kökényfa’ alatt találtalak. Néked nincsen anyád, — felelte mindannyiszor a molnár, aki ezekbe a kemény szavakba foglalt Ítélettel szándékozott az asszonyon bosszút állani. A kislány el is hitte, hogy öt csakugyan a* kökényfa alatt lelte az apja. A minap valamelyik délután egy fiatal nő érkezett a falunkba. Senki sem ismerte. Kopott ruha volt a testén és folyton ott sün- dörgött a malom körül. Mikor az a’ikony rászőkült a falura, a nő belépett a malom udvarára. A kislány éppen ott játszott az eperfák alatt a gyöngytikokkal; a kutyák és' macskák hüseltek a homokon. — Piros, édes csöppöm! . . . Édes csöp- pöm, — hebegte a nő és kitárt karral ment a leányka felé. — Kicsoda maga? — ijedezett ez. Nem ismersz? En vagyok a mamád . . . A mamád ... — Nékem nincsen mamám . . . Engem a kökényfa a’latt lelt az édesapám . . . Nékem nincsen anyám, — pötyögte elhalványodva a kislány, aztán bement az ajtón. Negyedik napra nagyon megdagajdt a Maros a zivataroktól és a halászok egy fiatal nő holttestét húzták ki a keritőhálóval. Szegény szőke Berta .... rsmsm Lottika története — Mese egy kis színésznőről — Irta: Sas Ede. I. Lottika színésznő volt, aki csak nemrégiben került ki a sziniiskolából és kapott szerződést vidékre — a legnagyobb túlzással se mondhatni, hogy valami elsőrendű társulathoz. Szükséges megjegyeznem azt is, hogy a főváros Sodomájában nem valami gazdag és vén háziúr, vagy vaiami gondnokság alá helyezésre megérett mágnásfiu fedezte fel benne az isteni szikrát. Árva leányka volt és agg nagynénje képeztette ki művésznővé. A jó Isten a megmondhatója, hogy Lottikának mennyi sírásába került, mig a félelmesen erkölcsös hajadont sikerült rábírnia, hogy erre a pályára adja a gyereket, amire magában olyan ellenállhatatlan haj- ladóságot érzett. Hogy mi vitte a vénkisasszonyt mégis erre az engedékenységre, az történetünk során ki fog derülni. Nos, Lottika, a színésznő, éppen a má- sodrangu — va’gy mit követelünk? valljuk be az igazat, a harmadrangú színtársulat új állomáshelyére került. Természetes, hogy nem akarta sokáig fizetni a méregdrága szállodai szobát, hanem sietve állandó lakás után nézett. Talált is hamarosan a főutcán egy gyönyörű kiadó szobát, amely neki végtelenül megtetszett. S a felelettel már előre rettegve kérdezte; — Mi az ára ennek a szobának? — ötszázezer korona — volt a jól sejtett válasz. Lottika nagyot sóhajtott. Ami lemondás lehetett egy elegáns pompás kis fészekről; az mind benne volt ebben a sóhajtásban. Hír- telenében egy kis fejszámolást végzett és úgy találta, hogy egész havi fizetése nem túlságos összeggel haladja túl a szoba árát. . — A színésznő, aki tavaly a* kisasszony helyében volt, szintén ebben a szobában lakott s valorizálva az is ennyit fizetett . . . Mivel azonban Szász Lotti semmi tekintetben sem akart elődje nyomdokaiba lépni, hamarosan elköszönt és egy meglehetős félreeső utcában bérelt szobát havi három- százezer koronáért ... II. — Igazgató ur — mondta egy nap Ber- ger Pista, a dúsgazdag bérlő fia a kávéházban — csináljon valamit a színházával. Ha egy jó estét akarok eltölteni, kénytelen vagyok autón átmenni a szomszéd városba’. — Mit csináljak? — vacogtak össze a boldogtalan direktor fogai, úgy hogy a teájába esett a szájából a: szivar. — Hiszen egymás után adatom elő a legfrissebb újdonságokat. — Nem is darabjai ellen van kifogásom. De a szereposztás hibás. A legkiválóbb tehetségeket nem foglalkoztatja’. Például itt van a Szász Lottika, aki istenadta nagy tehetség. Miért nem ád annak valami jóravaló s szerepet? Másnap próba után az igazgató már az irodába kérette Szász kisasszonyt: — Kedves gyermekem, rájöttem, hogy ma’gr feltűnő talentum. Én pedig mindig tőlem telhetőleg elősegítettem a fiatal tehetségek érvényesülését. Itt van az uj operettünk: A szerelemkirálynő. Ebben kegyed fogja játszani a címszerepet. Ta nulja be frissen. Egy hét múlva menni fog a dara’b ... Ne hálálkodjék, ismétlem: én mindig útját egyengettem a színművészet uj .'csillagjainak III. Aki még soha nem volt színésznő, annak fogalma sincs, micsoda szívdobogással vitte haza’ Lottika a Szerelemkirálynö partitúráját. Odahaza a mellékutcai kis lakásban mindjárt neki esett a szerep tanulmányozásának — de akkor hült ám el szivecskéjében a vér! Mert a szerepben nemcsak édes keringők, pajzán kupiék voltak, de tömérdek drága toalett, — még egy fess huszártiszt is, A leány kétségbeesve ejtette ölébe a tüneményes szerepet. Érezte, hogy le kell mondania a biztos sikerről, a ragyogó tajpsorkános dicsőségről, minthogy le kellett mondania’ az ötszázezer koronás szobáról? Honnan vegye ő azt a tömérdek drágánál” drágább öltözéket? Honnan? Igaz ugyan, hogy ez a találós kérdés azonnal meg volna fejtve, ha elfogadná Ber- ger Pista ajánlatát, amelyet a gavallér már annyiszor megismételt előtte. De Lottika nem akarta ezt elfogadni, mert*ebben a dologban szent fogadalmat tett szigorú nagynéniének, a halálos ágyán s ezt a fogadalmat semmiképpen sem akarta megszegni. A színésznő körmybelábadt szemmel ült az ablaknál. Az est halkan alászállt, a leányka nem látott a félreeső utcán semmit, igaz, hogy fényes nappal sem volt ott semmi látni való S ajkkor a titokzatos árnyakkal teli szögletben csadálatos, földöntúli fény kezdett derengeni, aminő bűbájos fényt semmiféle rendező nem tud a színpadra varázsolni. S a kékes, magnetikus derengésből előlépett egy A menyecske arcára árnyék suíiant. Le. tette a krumplival telt tálat az asztalra, maga elé nézett, gondolkodott, aztán sóhaj, tott egyet. Aztán felkapta a fejéi Messzire távozó képzelete előtt megje. lent egy keményhusu, szép, barna, bokor, ugrós szoknyáju, potyolatingü valaki s rövid ujja vágósan ráfeszült a gömbölyű karjára. A menyecske melle nyugtalanul emelke- dett, mint a viharzásnak ringó tenger és zak. látott leikéből fájdalmasan szakadt a sóhajtás: — Zsuzsii Az ember még hajnalban fuvarba ment. A kereskedő a nagy dologidőben sehol sem kapott kocsit, százezer koronát Ígért neki, ha a borát elviszi Dunaáőldvárra. Az ember, bár azon a napon a szénáját akarta hazahordani, mert a? sok eső már megártott neki, de a százezer koronás keresetre megváltoztatta szándékát Gon-dolta, ha a’ széna már eddig szenvedett még kibír egy napot s elfogadta a kereskedő ajánlatát j A menyecske is örült a jó keresetnek, ! egész nap vidám volt, most azonban, mikor í már vacsorára várta haza az urát, az ördög nagy titokban odasettenkedett hozzá s pajzán kedvében beledobbantott szivébe egy gondolatot: — Zsuzsi! Az ördög mosolygott, a menyecske arca sötétebb lett. A gondolat nőtt, szélesedett, szinesedett. Akármerre nézett, mindenütt Zsuzsit ; látta, akármit hallott, mindenből a Zsuzsi s neve csengett felé. Mert Zsuzsi Dunaföldváron lakott, az ura meg odament fuvarba. Szemei előtt a szénaboglya hirtelen to- 1 ronnyá magasodott, aztán szakadt az eső, | hogy csak úgy folyt a viz. — Hát persze, — rágódott benne a gon- 1 dolat, — a széna füstöl a sok esőtől . . . Az ura mégis fuvart vállalt. Mert Zsuzsit a’karta látni! Az ördög kacagott, a vizes sajtár alján I .apró lyukakat fúrt s a lyukon keresztül egy- j másután'engedte a vizcseppeket. A vizesep- i ípek a konyha kövén lomhán koppa-ntak s j hangjuk élesen verődött a menyecske fülé- j hez. Mintha az lötyögték volna: — Azt! . . . Azt! . . . Azt! . . _ Zsuzsi szép, barna, keményhusu menyecske volt, a szeme égett, mint a tűz s pár esztendővel ezelőtt szakadt el a faluból Földvárra. Azóta már el is vált az urától, mert a vérét ezer ördög bizsergette és sehogyan se fért a bőrébe. Azt szerette, akit utoljára látott. Valamikor legénykorábam a mi emberünk is szívesen legyeskedett a jóvérű leány körül. tündöklő alak, akiben Lottika minden ragyogó volta mellett is boldogult nagynéniére ismert. — Lottikám — mondá ezüst virágke- helyként csendülő hangon, amely oly ellentétben volt azzal, amivel földi életében zsörtölődni szokott, — értesültem a te kínos keserűségedről. És eljöttem, hogy kisegítselek nagy bajodból. Megjutalmazlak, amiért nem akartad megszegni szent fogadalmadat, amit nekem halálos ágyamon tettél. El fogod énekelni A Szerelemkirálynö címszerepét Ami vacak kell hozzá, azt egy-kettő előteremtem neked! . . . Azzal a tündérnő intett — s ime: micsoda csodás szabómiihellyé változott egyszerre a kis szoba! A mozsdó'kból, a bútorok alól elöbujta’k a fürge, parányi tündérvarró- lánykák, munkához láttak iziben. Mek, mek, mek, hajlongott az ugri—bugri törpe tündérszabó s egyszeriben ugv mértéket vett a leány karcsú termet mintha csak Pa- quinnél tanulta volna a mesterségét. Egy pár legapróbb cselédet felküldött a tündémő a felragyogó égre: tépjenek, hozzanak holdfényt, csillagsugarat özönnel; seperjék össze a tejut legtündöklőbb csillagocskáit a Szerelemkirálynő uszályára! És szőttek, fontak, szabtak, varrtak, hímeztek, próbáltak, vasaltak. — Mek, mek, mek, meglesz, meg! — biztatta a szabómühely vezetője Lottikát, aki mit hihetett volna egyebet, mint azt, hogy álmodik . . . Pedig nem álmodott. Szállásadónőjének szolgáló lánya tetézve vitte a ruháskosarakat, a vele jó barátságban levő színházi szolga segítségével, a Szerelemkirálynő próbáira.
