Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-12 / 83. (826.) szám
ya/iiauJU(Tfsx^jxF Vasárnap, április 12. játék ahhoz a másik viaskodáshoz képest, amelyet politikai barátaink esetleges gáncsvetései ellen kell folytatnunk. Ez emészti fel az energiánkat, ez őrli meg az idegeket, ez kedvetlenül el legjobban az embert! Ha meg akarjuk teremteni azt az atmoszférát, amelyben élvezet és gyönyörűség a munka, úgy mindenekelőtt száműzni kell körünkből a gyanakvás szellemét. Intézményesen kell biztosítani a pozitív munka lehetőségét, hiszen annyi sok a tennivalónk. Ne higyjük, hogy megtettük kötelességünket, ha a választókat elvezettük az urnához. Erre is szükség van, de a mi helyzetünkben a nemzet vezetőire egyéb feladatok is várnak, amelyek sokkal fontosabbak, mint az agitáció, a pártkeretek szervezése. Az iskolákban egy uj generáció nő föl. Megtettünk-e mindent, hogy nyelvében, érzésében, gondolkodásában legalább is olyan legyen, mint mi vagyunk? A katasztrófa előtt az állam végezte el azokat a feladatokat is, amelyek voltaképpen a társadalomra tartoznak. Kellőképpen kihasználtuk-e az azóta eltelt esztendőket társadalmunk megszervezésére, ellent- álló erőnk fokozására, meglevő intézményeink kiépítésére, újak létesítésére? Gazdasági téren egyre nagyobb arányokat ölt elszegényedésünk, lezüllésünk. Gondoskodtunk-e arról, hogy azt a fölötte elhanyagolt területet megnöveljük, hogy az egyedeket az ellenfélnek is imponáló országos szövetségekbe tömöritsük, még meglevő pénzintézeteinket a közös céj szolgálatába állítsuk, szövetkezeti rendszerünket kiépítsük, hasonló sorsban levő népektől a célszerű védekezési módokat eltanuljuk? Valljuk be, hogy nagyon sokat mulasztottunk. A hatalom folytonos akadékoskodása nem az egyedüli oka annak, hogy kulturális, társadalmi és gazdasági téren oly sokat veszítettünk. Mi magunk is hibásak vagyunk, mert minden erőnket a szoros értelemben vett politikára koncentráltuk: a pártós személyi harcokra, a nemzeti szervezkedést pedig elhanyagoltuk, noha. ez is politika, még pedig a legmagasabbrendii politika. Ezt a feladatot a pártszervezetek képtelenek elvégezni, hiba is volna, ha ők végeznék, mert ez az egész nemzet, közgazdasági téren peaBBB«iiaBiiaaHaaa* *BfiaaaaaaBuaa*ttíKai**aaBfiB«Baaatta% e ® ®iaa&® s I B Páris és Londonban j ■ személyesen választotta ki a tavasz és nyár £ legutolsó divatu donság-a’t. 2861 ■ Köpeny, kazak, ruha, selymek | és SZÖyeiek különleges választé.Kban, a * legszolidabb olcsó szabott árakon. Sziovenszfró icgeisfs női divafüzlcte S Goióos jenö Mosice, ts-ntca 39. | Szerda: NEUBAUER PÁL: Feltámadás. Csütörtök: BOTHÁP SÁNDOR dr.: Visszaemlékezéseim Petrogalli Oszkárra. Péntek: PÁLL MIKLÓS: A tavaszi utcán. (Vers.) Szombat: BOTHÁR SÁNDOR dr.: Visszaemlékezéseim Petrozalli Oszkárra. Vasárnap: KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA: Hegyek. (Vers.) — SCHALKHÁZ SÁRA: Mindenütt és sehol. Velence — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcáia — Irta: Pékár Gyula. Ketten a teásasztalka nagy vörös lámpa- ernyője alatt. Ketten barátnők. Bizalmas fecsegés: álmok, remények, tervezgetések ,. a háziasszony, egy szívesen örülő és hangosan kacagó kövérkés menyecske vidáman nógatta mélázóan csöndes vendégét: — No, velünk jössz, ugy-e? Megígérted, Magda! Gyönyörű ut: Génua, Nervi, az olasz tavak s mindenek felett Velence . . , A másik rezzenve ismételte: — Velence? — No, ugy-e te is örülsz? Tudtam! Az aram már megvette kettőnk jegyét, de előjegyezte a tiedet is . . . Tehát? A szomorú szőke asszony, ki még a lámpa teli sngarkévéjében is úgy festett, mintha árnyékban maradna, felsóhajtott: — Tehát . . . nem megyek. Bocsáss meg, drágáin, de ne is próbáld . . . Mindenhová, csak oda nem. — Érthetetlen! Venezia la bella ... A farsangos, vidám Velence . . .? Újabb sóhaj: — A szomorú Velence . . . Tréfa, csók, ölelés, rábeszélés, aztán dig az egész őslakosság ügye, amely a pártokon felül áll és azért csak egységesen oldható meg. Ma a múltban is minduntalan fölhangzott az a követelés, hogy a közös intézményeket fejlesztenünk, kiépítenünk kell. úgy úgy ezt az a kívánság szülte, hogy a közös föladatokat a pártszempontoktól függetlenül, közös erővel kell elvégeznünk. Minden bizonnyal ez a kívánság a szülöoka a Szent- Ivány-féle egységes párti akciónak is. A magyar ellenzéki sajtó túlnyomó része, — ezt elfogultság és a tárgyilagosság sérelme nélkül megállapíthatjuk — a magáévá tette ezt a gondolatot, vo'tak keresztényszocialistá lapok is, amelyek mellette foglaltak állást, amiként egyes tekintélyes keresztényszocialista pártszervezetek is helyeselték és üdvözölték annak fölvetésé:- Közvéleményünk lelki világában tehát erős az egység, mint eszme után való törekvés és azt onnan kiirtani nem lehet. Minden vezető politikusunknak éreznie kell ezt és ha a tökéletes egységet sokan talán gyakorlati okokból nem tartanák megvalósíthatónak, még akkor is egység legyen az a sarkcsillag, amely felé haladnunk kéül. Nem programbeli differenciák, de személyi ellentétek és szervezkedési kérdések idézték elő a mostani válságot; Ha a személyi ellentéteket végleg ki tudjuk küszöbölni és képesek vagyunk olyan szervezeti formát találni, amely a közös munka föltételeit inkább biztosítja, mint a mai állapot, úgy a válságból értékes eredmények teremhetne*. Ellenkező esetben azonban széthullunk, apró frakciókra bomlunk szét, a reánk bízott érdekek végtelen kárára és az ellenfél legnagyobb örömére Aki ezt akarja, az nem igaz fia a magyarságnak, nem hü sáfára a reá bízott érdekeknek. Becs lakói közül ötszázezer született Csehországban Waber Lipői dr. osztrák alkancellár nyiíaíko zata a P. M. íl. számára — Mi okozza Bécs nehéz helyzetét és miért lehetetlen a dunai konföderáció Bécs, 1925 husvét. (A P. M. H. bécsi tudósítójától.) Waber Lipót dr., Ausztria’ alkancellár ja a húsvéti ünnepek küszöbén fogadta a P. M. 11. tudósítóját, hogy a Prágai Magyar Hírlap számára részletesen nyilatkozzék Közéipeurópa aktuális problémáiról. Waber alkancellár az osztrák politikai élet egyik legmarkánsabb egyénisége. Már több ízben volt minisztere az osztrák köztársaságnak ,hosszú időn át a beíügyeket vezette, míg mostan az alkanceüári teendők ellátása mellett az igazságügyi tárcát is betölti. Egyik vezére a nagynémet néppártnak és mint nacionalista politikus gyakran áll támadások középontjában. Nem tartozott azonban sohasem túlzott irányzatok képviselői közé és éppen ezért a támadások nagy része bizony gyakran igazságtalanul érik. Nyilatkozatai minden tekintetben kiemelkednek a sablonos ünnepi politikai megnyilatkozások közül, mivel a különböző Középeurópának oly sok gondot okozó problémákat teljesen uj látószögből világítja meg. Első kérdésünk arra vonatkozott, hogy a nagynéniét néppárt a Németországhoz vMő csatlakozás élőharcosa, mikor Tátja elérkezettnek az időt arra, hogy ismét felvegye az a’gitációt Ausztriának Németországhoz való csatlakozása érdekében. — Az osztrák kormánynak első és úgyszólván a ‘jelenlegi viszonyok közepette egyetlen gondja az állam fen tartása. Világos és senki által kétségbe nem vonható, hogy kötve vagyunk a genfi államszerződéshez és ezt be kell tartanunk. Az állam fentartása és felépítése azonban'nem könnyű feladat, mivel I3GSB3SSBSBH lassanként a háziasszony is elszontyolodott. Vállat vont: — Sajnálom. Tudod, mi nászuton voltunk ott . . . — Én is . . . Magda felkelt, de a barátnő nem eresztette: — Maradj. Mondd el. Ki vele! Meglásd, megkönnyebbülsz. És velünk jössz . . . * — így márciusban volt akkor is, — kezdte Magda. — emlékszem, én a nyitott ablaknál feküdtem a hotelszoba kanapéján. Friss levante a? lagúnák felől, künn didergetí miég a város, de a benevető opálos káprá- zatban már a tavasz zsibongott. Párnapos fiatalasszony ... az olasz doktor épp akkor ment el tőlem s receptül hagyta: csak pihenjek, lustálkodjam tovább a? plaidem alatt. Engem nem kellett biztatni; az uj lét uj öröme csak úgy zsongott, muzsikált pihegő érzékeimben. Lentről a Schiavoni felől alta- tóan hangzott fel a bárkások délutáni tere- feréje s a mellékutca, a San Provolo felöl, melyre a sarokszoba másik ablaka nyílt, valami szerelmes dal ekhója zsibongtattar a fülemet. Künn a gyöngyházas azúrban sirályok szálltak el s fehér szárnyán mindegyik egy-egy múló pillanatot vitt tova magával. En kábultam néztem az elmúlás e játékát és — jaj, beli bolond is az ember! —■ azt hittem, sohse leszek többé ily boldog életemben . . . Behunytam a szememet s akaratlanul is az uramat szélit ott am. Hm, beh hamar is megszokja az ember, hogy igy keresztnevén szólítson egy „idegen" urat, mily kár, hogy az uram épp most nincs itt, persze a konzulátusra ment . . . úgy szeretnék most a nyákéba borulni, oly teli szivvel tudnám most, most e percben, a1 fülébe súgni, hogy „szeretlek!" Furcsa, furcsa, igazán sohse hittem volna, hogy ez a komoly, negyvenéves „bácsi" ilyen szerető és gyöngéd tudjon lenni. Persze, oly Bécs és Alsóausztria nemcsak a jelenlegi, de a régi nagy monarchiának is középponti a volt. A monarchia minden részéből sereg- lettek ide. Ez mindenekelőtt Becsben mutatkozik, amely nemcsak Ausztriának, hanem az egész kettős monarchiának fő és székvárosa volt. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint (újabb pontos adatok még nem állanak rendelkezésemre) Becsnek 750.000 olyan lakósa volt, akik az ekkor Ausztriához tartozott, jelenlegi utódállamokban születtek. Az összeomlás után ugyan az erősen nemzeti érzésű csehek egy töredéke elköltözött Csehországba, azonban jöttek helyettük mások, máshonnan. Az előbb említett 750,000 külfölddé vált területen születettek közül 499.000 a jelenlegi Csehországban (Szlovenszkó nélkül) született. A háború alatt a munkások újabb ezrei özönlöttek a monarchia minden részéből Becsbe, ahol Wöllersdorfban és az arzer.á- hsban találtak munkát. Az utódállamok lakosságúnak plusszáért tehát nekünk kell gondoskodnunk. Ebből származnak Ausztria •Összes nehézségei és bajái.. Nekünk kell fizetnünk ezeknek a hiyaíalnokokna’k nyugdijait, a munkanélküliek segélyeit, ez okozza a lakásínséget is. Ha az utódállamok átvennék a,gondoskodást a\z ő területeiken született hivatalnokokért és munkásokért, úgy Ausztria egy csapásra életképes lenne. Erről természetesen a jelenlegi viszonyok közepette nem lehet beszélni, igy tehát .várnunk kell tiz-husz évig, amíg ezek a bajok maguktól elmúlnak. A.z összeomlás élőt a- régi monarchia idején ezek a hivatalnokok és munkevés§é ösmertem azelőtt. Hisz oly hamar jött ez az egész házasság . . . Jó recept, áldott lustálkodás! A szobaleány jött be, a napi postát hozta, nagy halom levelet tett le mellém a kis asztalkára. Rámmosolygott, én pirulva mosolyogtam vissza s aztán a levélhalomra! néztem. Hej, beh sokat pletykálnak most otthon a barátnők az én nászú iámról! Csak hadd irigykedjenek; mégis csak nekem volt igazam, nekem, hogy egy kacajjal igy félbeszakítottam azt az ostoba regényt . . . Jól van ez igy. Volt erőm dönteni s én döntöttem: az uram felesége lettem, punktum! Az uram? Sohse hittem volna, hogy ez az idősebb bácsi igy tudjon imponálni nekem. Nekem, a kényeztetett leánynak, aki úgy tudtam váratni a táncosaimat. Hja az élet nem bál, itt az ember egy férfival járja Csere nélkül végesvégig. íme most ez a rossz táncos vezet, parancsol nekem, rendelkezik velem! Kicsit lázad tan., aztán belenyugodtam: Voltakép kényelmesebb igy, az. embernek csak engedelmeskednie kell istenem, mivé lettem s hozzá még ily rövid idő alatt . .’? ' Elgondolkoztam! Künn a magasban a nap bujócskázott s a gyöngyházas ég egy percre szürkére vált. Én dideregni kezdtem Vájjon igazán boldog viagyok-e? Oly furcsa, oly uj minden, de hát igazában ez az újdonság lenne az a híres boldogság, amiről leányfővel annyit álmodtam? Ennyi az egész? Felkeltem. Fázom. Hol is a kis pélérincm? Sok doboz itt egymáson . . . mi is van ebben? Nini, & menyasszonyi koszorúm! Mát ezt ugyan minek pakkolták be az útra? Jaj, az az ostoba Mari szoba- leány! Mit csináljak most ezzel a koszorúval? Elnéztem: hogy elhervadt már az esküvői narancsvirág! Csak itt lenn ezek a bimbók, nini, ezek kinyíltak azóta. . . Visszafeküdtem a piáid alá. Lássuk azt a postát. Szörnyű egy papirhegy! Az első kások mind osztrák állampolgárok voltak és] igy igazán mindegy volt, hogy Becsben,- illetőleg Ausztriában helyezkednek el, avagy a többi tartományokban. A békeszerződések köteleztek bennünket, hogy ezeket osztrák állampolgároknak ismerjük el és az utódállamok ezt a kötelezettséget nem veszik le rólunk. Ma már természetesen jobban elzárjuk határainkat, nehezebb Ausztriában munkát kapni idegen állampolgároknak, azonban akik itt élnek, azokat el kell tartanunk. — Természetesen egy csapásra megváltozna a helyzet, ha az utódállamok, beleegyeznének ezeknek az ő területeiken szül. tetteknek repatriálásába. Erről azonban szó sem lehet. Nem nacionalista türelmetlenségből mondom ezt és ezen kijelentésem nem irányul sem a csehek, sem a szlovének, sem más nemzeíbeliek ellen, hanem vonatkozik ez a jelenlegi Csehországban született németekre is. Szóval tisztán célszerűségi és gazdasági szempontok alapján mérlegelem a dolgot. Ez nem is lehet másként, hiszen magarn is a jelenlegi Csehország területén születtem, sőt a jelenlegi kormány tagjai közül ott születtek: Ramek kancellár és Grünberger miniszter is. — Ausztria túlságosan kicsiny ahhoz, hogy állami kötelezettségeinek megfeleljen és ezért keresnünk kell a közeledést egy nagy gazdasági területhez. Remélem, hogy idővel ez is meg valósi iható lesz, Ausztria 'mindenben törekszik a vállalt szerződéseket betartani és reméli, hogy békés munkával jut majd el a célhoz. A Németországhoz való csatlakozásnak problémája után a dunai konföderációról szólaltattuk meg az alkancellárt. — A dunai konföderációt — válaszolta Waber alkancellár — egyetlen érdekelt és tekintetbe jövő állam sem akarja komolyan. Ha Benes dr. csehszlovák külügyminiszter ezt a kérdést ilyen vagy amolyan formában felveti, úgy ezt csak azért teszi, hogy az antant-hatalmaknak egy érdekes kérdéssel szolgáljon . Gyakorlatilag azonban maga is ellenzi a tervet. Egyébként is teljesen ellentmond a cseh mentalitásnak. A konföderáció nem lenne más, mint A.uszíria-Magyarország helyreállítása uj formában, azonban, ha a Habsburgok nem tudták ezt a birodalmat és ezeket a népeket Összetartani^ úgy ezek a népek mai demokratikus és köztársasági formájukban még kevésbé tarthatók össze. A dunai konföderáció nem egyéb ábrándnál, amely minden gyakorlati alapot nélkülöz. Szemere Pál. levél, ez a mamától, persze csupa áldás . . . ez a papától, detto; tovább: ez a huszárezredes nagybácsitól; jaj beh izzadhatott, amig ezt a napiparancsszerü gratulációt tollbalovagolta! öreg irás, ez a másik nagybácsi, a kanonok ... eh, nézzük kissé a ntásforma borítékokat. Angolos betűk, — persze, ez a szellemes, gonoszkodó s minde- nekfelett kiváncsi Ella. Úgy kacagtam: borzasztók ezek a konkurrens leányok, mi mindent kérdeznek az embertől! Eh, menjetek férjhez, majd ti is megtudjátok ... És volt több ilyen leánylevél. Mind egyforma. Az utolsó? Fulliánkszerü betűk, ösmerem, ez a Jolán írása. Felbontsam? Eh, essünk túl rajta. Hát, drágám, nekiestem, de hamar földhöz is csaptam. Felháborodtam: hogyan, még idáig is üldöznek ezzel az ostobasággal? Hagyjanak már békén vele. De aztán megint csak felvettem a levelet a földről. Hol is az a passzus? Itt van: „gratulálok, de főként ahhoz, hogy oly hamar elfeledted G. Zoltánt Szegény Zoltán f ‘ ‘ azán nem érdemelte tőled . . .“ Én me&mt az éreztem, hogy mellbelöknek. Főként ez a „szegény Zoltán** hozott dühbe. Egyszerre odalett a kedves, szerelmes hangulat. Vége. És, tudod, hiába akartam volna tovább olvasni a postát sehogy se ment. Csak bámultam magam elé s közben olykor rázkódva fordultam meg. Furcsa érzés: mintha valaki ott állt volna a hátam mögött. Jaj, minek is olvastam el azt a levelet, ugy-e, ez a kellemetlen emlék most Jdetclepszik mellém . . . Fel kellett kelnem. Átültem a másik ablakhoz s a Pro- volo-sikátorra néztem ki. A nap nem sütött, s mint mikor a színpadon lesrófolják a lámpát* kápráztat híján minden csak szennyesnek tűnt fel. Prózai penészfoltok ott a szem- benlevő falon, de nini, e foltok is mintha betűkké tagolódnának, igen, látom már a G.-t s mellette a Z.-t . . . Toppantva ugrottam fel: hogyan, Hát még innen is Zoltán nő elém? Hov& szökjem már előle? Mit akar
