Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-12 / 83. (826.) szám
Vasárnap, április li. [ M, P. M. H. SZOMBATI ROVATA írja: Vulpes Az apai inielniek&öl — Húsvéti tojások helyett — A pénz akkor ér többet, ha az enyém. A feleség akkor ér többet, ha a másé . . . Az ifjúság gyorsvonat, a szerelem kéjvonat, u házasság vegyes vonat, az özvegység külön- nosvonat, az öregség tehervonat. Az első falat é* az utolsó szó mindig az asz- t< -szonyé . . . Minél okosabb az asszony, annál nagyobb 'bolondot csinál belőled . . . Ahol kilátszik a lóláb, rendesen szamár van •mögötte. . . . A jó házasságot az égben kötik, tehát okosan teszed, ha vársz vele, mig az égbe jutsz . . . A feleségednél néhány rövid percig te vagy az első, aztán egy hosszú életen át te vagy az te utolsó . . . Ha Ádám el nem alszik a paradicsomban, ma egy bordánkkal több volna és egy feleséggel kevesebb . . . A halottakban mindenekben találnak szivet; az elevenekben csak elvétve . . . Ha annyi pénzed volna, amennyi kellene, akkor se volna annyi pénzed, amenyi kellene . . . A házasság a szerelem fogyókúrája . . . A szerelemben a nő az iiíju cigány, aki mindennap tanul egy ui dalt; a férfi a vén muzsikus, aki mindennap elfelejt egy nótát . . . A szerelem a férfiúnak kiadás, a nőnek bevéted a gyermeknek tőke, az aggnak alamizsna. Azt akarod tndni, miért szegény a világ? Korán kezdünk költeni és későn takarékoskodni . . . Az élvezet is munka annak, akinek a munka nem élvezet . . . Repülni már tnd az ember, de mikor tanul meg a maga lábán járni? Mihelyt a korodra gondolsz, már öreg is vagy. A házasság kaptafája a szerelem. Minél kisebb a szerelmed, annál jobban szőrit a cipő... A rossz az a regény, amelynek a legtöbb folytatása van-. . . Az igazságot osztják. Azért lesz mindig kevesebb . . . A legszebb szónoklat az asszonyf mosoly... A leghübb állat a kutya. Ám a kutya se a kutyáihoz hü . . . A házasság szerelem nélkül kalitka, amelyben nincs kanári . . . Az emberek jórészt kisemberek, a gazdák főképp kisgazdák, a kereskedő jobbára kiskereskedő. az ipaTos többnyire kisiparos, csak a képviselő — nagykép-viselő . . . Sokkal kevésebben átkozzák az asszonyok hűtlenségét, mint ahányan örülnek neki . . . Nincs annyi becsület a világon, hogy mindenkinek jusson belőle . . . Aki hisz a pokolban, már félig benne is van. A pénz meséje is úgy kezdődik, fiam, liogy ,.hol volt, hol nem voit“ . . . Ha minden gonoszságra szemet akarsz hunyni, akár vakon is születhettél volna . . . Az asszony hamarabb öregszik, mint a férfi. Csak később hiszi el . . . Az emlékkönyv az élet hamutartója . . . Mindig az osztja fel a vagyonokat, akinek nincs . . . A házasságod költségeit az apósod viseli. De az árát te adod meg . . . Meginterjúvoltam a halottakat — Amikor még Uzhorod Ungvár volt. — Húsvéti séta az ungvári Kálvárián. Ungvár, 1925 husvét. (A P. M. H. eredeti riportja.) Uzhorod . . . A korzón cseh szó énekel, a cégfeliratok ruszinul szólnak hozzád, a kereskedelmi és ipari élet jajszót hallat, a politika kényszeredetten szaval, a mindennapi kenyérért robotoló magyarság hallgat és fájón gondol a husvétra ... Ez Uzhorod! És Ungvár? No, Ungvár, a régi Ungvár inkább már csak a Kálvárián van. Ott, ahol a krisztusi dráma majdnem kétezer éves jelenetei a „stációkban" őrködnek a régi Ungvár csendes lakói felett. Odamentem ki, a Kálváriára, a bemohosodott sirok közé, a korhadt fakeresztek, a durván faragott kövek és a rozsdás vasoszlopok szóttalan városába, mely alatt a völgyben, mint valami pergő mozikép, az áprilisi napfényben UZhorod vibrált. A Kálvárián, az isteni kínszenvedés e drámai színpadán oly nyugodtan éreztem magam. A kápolna eresze alatt ricsajos verebek építgettek fészket az eljövendő madárélet számára. Nem zavartam őket, hanem papirt, Irént véve kezembe, betértem az uttalan ősi temetőbe, hogy húsvéti interjút kérjek a régi Ungvár csendes, porladozó lakóitól. Ungvár ... És felrajzottak előttem az ezeréves város ősi szellemei. Magyarok. Nyakasak és szabadságszeretők. Mintha a közelgő husvét feltámadást hirdető titokzatos szava hívta volna életre valamennyit . . . „Itt nyugszik Iványi-Fekete Jenő, forradalomban mint kapitány lábát elvesztvén, meghalt 1858-ik évben junius l.-én.“ Kalapot emeltem előtte és megkérdeztem: — Ugy-e, nemes, nemzetes Iványi-Fekete Jenő kapitány uram, maga is kétszer halt meg? Először akkor, amikor a hazáját elvesztette, másodszor, amikor nemzetes uramat eresztették le a sirba? A rokkant kapitány nem felelt. Szellemszemével áthatolt rajta és látta, hogy Ugorodról jöttem. Megszégyenülten fordultam el tőle, mert éreztem, hogy a szabadsághős a mai magyart nézi úgy le bennem . . . Azután kezet fogtam egy másik magyar szellemmel. A régi Ungvár tipikus alakja lehetett. Biztosan semmit sem csinált egész életén, de magvar volt. A megfogyatkozott ungvári magyarokból egy hajlithatatlan példány, akinek hatvanhetedik évében ütötte ki szájából a pipát a halál. Tizenöt év mulva lesz száz éve, hogy a csendes Ungvár lakói közé tért ineg. Keresztjén ott a túl világi cime: „Itt njmgszik Kiss Ádám, kimúlt életének 67-ik évében, julius 22.-én, 1840." Szellemkezével némán mutatott le laborodra, ahol a hozzá hasonló patópálos magyarok százai laknak. Megértettem őt és Halász Márton ükapámhoz fordultam, aki csak rövid négy évvel élte túl az előbbi magyart. így mutatkozott be: „Halász Márton Hamvainak Emléke Kimúlt Élete 66-ik Évében Mártzi 2.-án 1844-be.“ Ez sem szóit egyebet. Korcs utódai miatt még poraiban sem nyughatik. Nem tehetek róla, hogy ilyenekké lettünk. A szomszédban ezt olvastam egy siri ház kőkapuján: „Itt nyugszanak Thálay Miklós hamvai. Meghalt 1850-ik év junius 5-ik napján élete 63-ik évében." Megkopogtattam a síremléket és megkérdeztem: — Thálay uram, mit üzen gyászos napokat élő unokáinak? Az áprilisi szélben mintha tulvilági hang mormolta volna: „Ne tagadjatok meg engem!" Találkoztam egy tanárral is. Szép kort élt meg. 1846-ban mint 70 éves aggastyán feküdt le a halálos ágyba. Hatalmas kőkeresztjén alig olvasható a belevésett irás: „Síremlék, mellyet Tekintetes Kovács József (olvashatatlan) nyugalmazott tanárnak, ki 1846 október 27-én, 70 éves korában halt el elszomorodott szívvel neje Zom- bory Ágnes tetet." Meginterjúvoltam. Sokat mondott. Szivet- facsarón beszélt szellemnyelvén, mintha csak a katedrán volna ... A ma magyarjának kicsordulna szeméből a könny. Hogyne? A magyar kultúra napszámosa üzen a 70 éves múltból. Nem írtam le. Úgyis mindnyájan érezzük . . . Szomorúan nézett felém egy fiatal magyar nemes: „Tettes" (tekintetes) Moktsay Haraszty András, akit huszadik évében ragadott el a halál 1853-ban . . . Persze! negyvennyolcban ő még tizenöt éves „gyerek" volt . . . Nem ok nélkül jegyzem meg ezt, mert 1848—49-ből egyetlen magyar férfinek sírját sem tudtam felfedezni az egész temetőben! Ungvár férfiai akkor nem haltak meg. Megdicsőültek! Ezért szól hozzám oly szomorúan a felírás: ..Tettes Moktsav Haraszty AnfeW" I Nagy választék ^ CtH Ifj. Klein Sándor női divatküJönlegességek áruháza Legolcsóbb bevásárlási Fő-h. 9. sz. j forrá* , |'Bg drás hamvainak kesergő szülei. Meghalt életének 20-ik évében 1853-ik évben." Megkérdeztem, hogy mit üzen Uíhorod magyar ifjúságának? „Tettes" Moktsay Haras’.ty András húsz évet élt csontjai összecsörögtek a s:r*iant alatt. Vérfagyasztó hangok voltak ezek: könyörögve szólották az eszményét vesztett uí- liorodi magyar ifjúsághoz . . . Egy vaskereszt előtt hozzámcsapódott a régi Ungvár idegen kézbe került ősi magyar udvarházainak emléke és ott láttam a roskatag tornácon a nemzetes asszonyt, az uihorodi magyar nők dédanyját az ő nagy asszonyt tisztaságában és kardos akaratával, amint menteni igyekszik az ősi vagyont. Fejfájánál igy szól hozzám az irás: „Itt nyugszik Lászlófalvi Eördöglt Dánielné, született Bessenyői, Bcssenyey Regina. Meghalt élete 52-ik évében, juni 21-ikén 1861. Nagyot köszöntem a nemzeti asszonynak és — mi tagadás benne, nem mertem megkérdezni tőle, hogy mit üzen igy husvét táján Uíhorod . magyar asszonyainak ... ; Szellemének korholó tekintetétől elfordultam és egy újabb siri lakásra esett szemem. „Meg holt Tek. Dolinay Borbála kisasszony Aug. 1.1 1839." Bizonyára senkije se lehetett. Tán epekedő szerelem vitte a sirba. Uzhorod magyar leányainak mint sem üzent, de szellctnkezével díszes magyar pruszlikjára, aranyos pártájára mutatott, ! mintha kérdezte volna: „Miért dobták ezeket lom- tárba a mai magyar lányok Uühorodon?" ... ! Árvaleány lehetett Borbála, mert akinek volt valakije, annak sírkeresztjén ilyen irás fakult: „Az legjobb nőnek és anyának hideg tetemei április 22.-cn 1842-ik évben elhunyt Fritz, született Andrényi'Aloyzának." A legjobb anya porladozó, szive kutató tekintetem hatása alatt mintha ismét feldobogott volna a mélységből. Zakatolása üzenet volt Uzhorod magyar gyermekeinek, akiket még anyai kebel melenget, anyai kéz ápol: „Vigyázzatok gyermekeitekre! Magyarnak neveljétek!" . . . Van azonban az árva Borbála sorsánál szomorúbb is. Ez az özvegyi sor, melyet imigyen panaszol el egy fakereszt: „özv. Kállay Imréné szül. Buday Erzsébeth 1854." Nincs szava hozzám. Az özvegyek sorsa mindig szomorú. Sokat beszél azonban ez a rövid ‘'elírás: „Kánótz Mária, Bezzeg András neje. Meghalt September 27.-én 1847 “ Egy hideg szomorú családélct határköve volt ez a siroszlop, mintha mondta volna: „Ne kövessétek!" A legrövidebb sirfelirás azonban mégis csak ez volt: „Pápoczy János 1856.“ öt is magyaros rövidséggel intézték el, mint sok utódját ma Uzhorodon. Egy sirra telepedtem. A köröttem pihenő csendes Ungvár fakadó fái között egy merész r velem? Miért üldöz? Kezdtem a kezem tördelni: hát igen, szerettem öt, persze hogy szerettem! Tehetek is én róla, hogy süldő leány létemre mindent elhittem, amit éretlen fiatalemberek sugdostak nekem? óh, kétségkívül „nagy szenvedély41, vagyis nagy ostobaság volt, teljes apparátussá: holdvilág, szivdobogás, titkos kézszoritás, igen, még vers is volt benne, ezeket Zoltán a tennlsz- labdával csúsztatta a kezembe . . . Több nem lett volna? Belepirultam, igen, csók is, sőt eskü is volt----------. Haihaha, valóságos ol ajnyomatromantika: egy holdas éjen kilo- pództunk a parkból s az országút melletti feszületnél örök hűséget esküdtünk egymásnak. Mindez most a kényszerképzet erejével tolult, torlódott emlékezetembe. Hallottam újra a Zoltán szavait: „és ha elhagysz, esküvőd napján lövőm főbe magam . . Igen, igy mondta s én a vállára dőlve ájtatosan hallgattam. Tiszta nevetség, krajcáros komédia, ugy-e? Örök szerelem? Hisz három hónap múlva már alaposan összevesztünk. Igaz, ebben tán én voltam, az én kacérságom volt a hibás. Zoltán elmaradt tőlünk. Lumppá lett, kártyázott, adósságot csinált. A papám mindezt bölcsen megmagyarázta nekem s uj jelöltként elhozta* hozzánk a jelenlegi uramat! . . . Nagy perc, drágám! Én végre is belementem, de bevallom, főként azért, hogy lássam, mit csinál erre Zoltán ur? Hát ő szépeket miveit, vagyis bosszút állt a maga módja szerint: az ósdi recept szerint egyik legjobb barátnőmnek kezdett udvarolni. Pfuj! Ez aztán alaposam megkönnyítette a szüleim munkáját. Hamarosan a „bácsi" menyasszonyává lettem. S ma a felesége vagyok . . . — És boldog vagyok, — toppantottam, — csak azért is boldog akarok lenni! Vége, Zoltán urat örökre elfelejtettem. El, minden komédiáival és olrejnyomatromantikájával együP. Hál’ Istennek! De fáztam és betettem az ablakot. Újra beleültem a plaidembe. A sok közönyös tépett boríték halomba nőtt a lábam köré. Kész vagyok. Hopp, még egy utolsó levél. Ki ez? Drágám, itt meg kell állnom, mert még most elszorul belé a torkom. Szaladt a gondolatom összevissza s végre nyomra táplált. E betűk, ez az irás benne van az emlékkönyvemben is, — persze, ez a kis Balogh Gyurka Írása. Közönyös személyiség, de tudtam én, Balogh a Zoltán legeslegjobb barátja. Ezért rezzentem úgy össze. Eh, ostoba izgalom, — gondoltam, — a kis Balogh udvarias ember s bizonyára szintén gratulálni akar. Felbontsam? Még mindig haboztam. Már azon a ponton voltam, hogy tüzbe vetem az episztolát, midőn egyszerre észrevettem valamit a borítékon. Vastag . . . Hm, ez nemcsak levél, ebben más vsáami is van. „Ne tépd fel!44 súgta valami S én csak azért is felléptem. Irásnélküli üres fehér levélpapír s egy kicsire összehajtott vastagabb fehér iv benne. Még igy összehajtva is áttetszett az iv tulf elére nyomtatott széles fekete keret Gyászjelentés! Szétkaptam s a nagy vaskos betűk szinte rám kiáltottak: „Gaál Zoltán., élete huszonhatodik évében . . . hirtelen .‘5 Jaj! Hallottam a magam, sikolyát, de éreztem, beleiül ez a nagy fekete betűk nagyobb és egyre növekvő, siketitő kiáltásába: „meghalt! Hallod-e? Meghalt!44 Szörnyű betűk, éltek, rémekként ágaskodtak, ordítottak ezek s lármájuk már betöltötte a szobát, — néztek zordan, vádolón meredtek rám: „megtartotta a szavát, azt, amit te megszegtél . . Te ölted meg!44 En bújtam, menekültem volna, elképpedve néztem a* kerevetre esett gyászjelentésre, de bármerre hátráltam is, az ágaskodó nagy fekete betűk egyre ádáz- abbul üvöltöttek utánam. A falhoz támaszkodtam s behunytam a szememet. És ekkor valami jelenlétet éreztem magam körül a szobában: két szem nézett rám mindenfelől. De nem haragosan. Inkább szelíden, szerelmesen ... A többire a’lig emlékszem. Ájul- tan rogytam oda a kerevet mellé, arccal épp arra a gyászjelentésre. Drágám, ma sem tudom, meddig heverhettem ott. Végre éledni kezdtem, mi ez? Igazán harangszó lenne? Hallom-e vagy csak képzelődés? Az óra a falon . . . most, igen, most temetik őt otthon. Döbbenve konstatáltam: igen, hallucinálok, hallom a távoli otthoni magya*r barangozást ... De vájjon igazán az-e? Most egyszerre mintha énekhang vegyülne abba a zengő zúgásba. Feltápászkodtom s az ablakhoz vánszorogtam. Hát nem volt az hallucináció. Valóság volt; akkor haladt el a Schiavoni előtt egy gondolás temetési menet. Ezüstdiszes fekete sátor alatt emelkedett a katafalk s a koporsó érce fehéren villant elő a sorfalat álló szolgák szövétnekei közül Fényes öltönyü temetési marsall állt elől, hátul pedig a pap broAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA.AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÍ 3 Zi \ 3\ 4 \ 4 \ 4 \ 4 \ 4 \ 4 ------Menyasszonyi kelengyék áruháza Saját készítményt) önöm férfi és nűi fehérnemű, asztalterítők és mindennemű tenáru Árusítás nagyban és kicsinyben kát válla mögött skarlátban vöröslőitek a sirásók csuklyái. A sarkon nagy kanyarral fordult a gondola, átsiklott a híd alatt, besuhant a San Provolo zöld vizére. Én csak áltiam ott az ablakban. A halántékomhoz kaptam: most temetik őt otthon és csak én nem vagyok ott, csak én nem teszek a koporsójára semmit . . . Kapkodva néztem körül. A dobozok . . . hamar! Hol is van? Felkaptam a menyasszonyi koszorúmat s a Provolóra* nyíló ablakhoz futottam vele. Most halad el a menet a vizen ott alant . . . gyorsan! Kihajoltam s óvatosan a sikló gondolára eresztettem le a koszorúmat. Láttam, mint libben a fátyol a légen át. Az emberek egy percre felpillantottak a szálló ablakára . . . * A háziasszony megölelte a barátnőjét: — S aztán? — Aztán? Nincs aztán. Pár perc mulva az uram jött haza. Drágám, hegy is mondjam neked? Alig ösmertem rá, oly idegennek láttam. Bokréta, bonbon, ékszer a zsebben, igazi kifent, kopasz bácsi-barát, kinek éhes kis színpadi patkányok adják el magukat. Most láttam csak, mily kopasz s mily rosszul áll neki, mikor úgy hamiskás mosollyal büszkén dülleszti a hasát. Én szórakozott voltam, nem örültem az ajándékainak, ö vállat vont, felvette a kereveiröl a gyászjelentést: — Hm, Gaál Zoltán . . . Bizton öngyilkosság. Hja csak ez lehet a vége az ily svrháknak. No, puszi, mucus . . . Én nem feleltem. S azóta egyáltalán nagyon keveset beszélek, drágám. Pedig már jó régen volt . . . A háziasszony kedveskedve nógatta: — Eh jer velünk, édesem. Venezia la belfe . . . Meggyógyulsz! Az a kacagó nap.; Sóhaj: — Nekem nem süt ki többé soha*. Az én napom ott ment le az én szomorú Velencémben. Örökre ... ,
