Prágai Magyar Hirlap, 1924. december (3. évfolyam, 274-295 / 722-743. szám)
1924-12-24 / 292. (740.) szám
Szerda, december 24. 19 x nagyobb szükség van itt SzíovenszkÖn, mim az irodalmi eredményekre, mert ennek is az ■ az alapja. — nem elég hogy egy ember a pódiumról jól-rosszul nagy szavakat vagdos- c.ison más, százemberek fejéhez, kell az is, .‘hogy a poharak összekoccanjanak s a szivek egybeolvadjanak a magyar nóta tüzében. Oly mámorosán szép volt az este, hogy ■leszerelte minden idegenkedésemet a „íehér- :<asztaltól“. Másnap, — szokás szerint —- pohár sör és fogpiszkálóval halászott ringli a jóhangulat után tolakodó szánom-bánom letorkolására. Odajön mosolyogva a vendéglős is >az asztalhoz és hallgatja, amint szürögetjük le az este tanulságait. — Még soha sem volt ilyen meleg este tninálunk! . . . mondja örömmel egy helybeli lelkes kulturmunkás. A szereplő vendégek Ír znak a boldogságtól, hiszen talán nekik s részük van a sikerben. A vendéglős külön véleményt jelent be: —* óh, kérem, dehogy nem volt! Mit, Csokonai! Ki az a Csokonai! öreg. elavult ímber az kérem. Az a nagy kötő? Dehogy! ^etőfi legalább tízszer olyan nagy költő, ryar kötő! Nem lesz többet sohasem olyan h meleg este! — Hogy? Csokonai érdeme a maga kodban volt olyan nagy, mint a Petőfié az ivében. Sőt, ha szorosan vizsgáljuk a dolgot rodalomtörténeti szempontból, talán még öbb is . . . kezd az egyik irodalmi ember J így ékes periódusba, látva, hogy ebben a ;edves, aranyos kedélyű szimtiagyar város- iában a vendéglősnek is vannak kijegece- ;edett irodalmi elvei, melyekkel érdemes zembeszállani. — Már kérem, — inti le a felszólalót ianytnédes késői utódja, —én csak tudom! ’etőfi fegalább tizszer olyan nagy kő1 tő, I nini Csokonai. Az volt az este! Tavaly! Ti-j enhárornezer koronás lózungot csináltunk! j "egnap? Csak ezerháromszázast! Azt hiszem, még senkinek a jóleső, rő- saszinü kaccenjammerjét nem savanyították így vissza, mint az enyémet a vendéglős ír! Rám támad újra a kétely: így is lehet :öltöi nagyságot megítélni? A járulék, az ön- etlen, lelkes és ami fő — ingyen munkát övető muri lózungjából? Ez valami egészen ij szempont az irodalomban. Önkéntelenül gyamba nyilai: — Szegény Petőfi! Milyen boldog ember itt volna, milyen nagy tir leit volna, ha az gész, száz évet élő halhatatlan poézisével, gész életén át annyit keresett volna, mint milyen nagy lózungot egyetlen egy vidéki' 'ároskában, egyetlen egy vendéglős egyet- zn egy estén, az ö centennáriumának az ünnepsége után csinált! Nem is szólok többet. Az ítéletet a nyá- as olvasóra bízom, csak azt hiszem, hogy az :gész szlovenszkói magyar irodalmat úri nódon el lehetne tartani, ha a közönség iro- lalompártolásra fordítaná azt a pénzt, amit íz ünnepségek után a fehérasztalnál elkölt. Azt hiszem, hogy ez nem rontaná el a ven- iéglős urak dolgát sem, hiszen ők megtalálók a számitásukat Csokonai, Petőfi és az rodalom nélkül is! ... (Kassa). Sziklay Ferenc. mmmmmmmmamHKsmammmammramammmmmBsmomamm Vasárnap Vasárnap, hogyha templomba megyek: eszembe jutnak a havás hegyek . . . Eszembe jutnak napok éjszakák s hallom az Urnák zengő, bús szavát. Eszembe jut az el hullajtott vér s a könny szemembe némán visszatér. Rám néz az Urnák fénylő homloka és sir a lelkem, sir az orgona . . . (Kassa). ^ Karácsony Legenda. I. A házban estebédhez ültek, mikor István, a katona beállított. Nagyanyó arca nem mondott jót, amint meglátta ... idejött, nem liivta senki! A falatot jó szívvel adja. a hálást se sajnálja tőle, elvégre rokon is. Karácsony estéjén még vadidegennek se mutatna ajtót. De holnap odébb állhat; az ö unokája nem termett koldus világra, hétszámára robotba járásra és gondban nevelni koldus porontyot. István szive elszorult, amint meghallotta a vénasszony kemény beszédét. Hiába bírja Lidi szavát tavasz óta. hogy szerelembe estek, nagyanyót ketten se tudják megengesztelni. Márton gazda is megkushadt a helyén. A tőzsde! Hányán kerestek vagyonokat rajta, s hányán, de hányán veszítettek cj mindenüket éj tették tőnkre idegeiket az aranyborjú körüli lélekölő táncban. Ha a világ metropolis inak tőzs- dMre gondolunk, akkor képzeletünkben pompás paloták, hatalmas oszlopcsarnokok jelennek meg, s látjuk amint az aranysujtásos, f :hérkeztyiis portás a szédítő komforttal berendezett, jól fűtött csukott autókból segíti ki a „Pénz11 mindennél ha- í talniasabb birodalmának fejedelmeit, kisebb cs! nagyobb hercegeit, grófjaié és egyéb ariszt kra- íáit. Aki ilyen képet vár a prágai tőzsde nie.:- piüantásától, az keservesen csalódik. Egy nagy bérház kiskapuján egy porceiiánüz- let és egy drogéria között szerény tábla hirdeti az értéktőzsde hollét H. — A forgalom két nagy teremben bonyo'ód'k le A terein közép'n orális alakú korlát áll. A korláton kivü! ülnek a bank k diszponensei, belülről a szenzá'ok üvöltik a k:aln- kult árfolyamokat, tTiHvek't egv szolga tüneményes gyorsasággal ir egy több részbői álló hatalmas táblára. ,Jk korlát üzletfelet^''-ti*mdaná a hivatalos jelentés. Az egyik szenzál hanyagul di.il a „korlátjára. Szórakozottan figyel a „kulissz14 felé, ahol „nagyobb érdeklődés14 csupán a Brünni Gépgyár iránt mutatkozik.14 A szenzái egy páholyszerü emelvényen áll és rekedtre kiabálja magát: — Négyszáznyolcvanhatért adok Brünnlt, négy- száznyolcvanhatért .... négyszáznyolcvanhat . . . négyszáznyolcvanöt és fél . . . négyszáznyolcvanötért adok. — Négyszáznyolcvanháromért veszek, négy- száznyolvanháromért veszek, négyszáznyol- vanhároniért veszek szólalt meg egy alacsony köpcös vevő. — Négyszáznyolcvannégyért adok, négy- száznyolcvannégyért adok . • . Négyszáznyolvanháromért veszek, száz- nyolcvanháromért veszek ismétlik mind a ketten szédítő sebességgel, a mondókájkat, amig a szenzá! egy hirtelen elhatározással kiböki: adok. A felek feljegyzik a kötést s az árverés folytatódik. A táblára újabb és ismét kisebb szám kerül. A hivatalos jelentés ezt így fejezi ki: a kulisszban Brünni Gépgyár gyöngült. Nézzünk tovább. A Skoda-páhoily előtt három négy ember hevesen gesztikulál. Jön egy negyedik, félrehúzza a csoport egyik tagját, valamit a fülébe súg. A gondoktól ráncos arc mosolyra derül és a vitával már egy cseppet sem törődve kiáltja. Veszek Önin ni t négyszáznyolcvan kettőért . . . veszek, ürünnit . . • A zai, a larma, háromnegyed tizenegytől fél egyig tart Tizenegyig lebonyolítják az exoták, a tőzsdén nem jegyzett értékek forgalmát. Tizenegy órakor kezdődik a tuladoukéneni űz! t. Eleinte mindig bizonytalanul addig, amig m Eérkezik a bécsi jelentés, mert országhatár ide, országhatár oda, ha a bécsi tőzsde lanyha, akkor Prágában is elkedvetlenedik a hangulat, míg ha szilárd a bécsi tőzsde, akkor itt is emelkednek az árfolyamokFél égy körül hazamennek a tözsdések. Csupán a bankok képviselői és a Bankhivatal megbízottá nftradnak a tőzsdén, hogy megállapítsák a devizaárfolyamokat. Ez minden nagyobb emóció nélkül szokott megtörténni. A szükségletet mindenkor kielégíti a Bankh'vata! s az árío!yamok a világparitáshoz igazodnak. A tőzsdések a friss levegőre jutva a jól végzett munka megnyugtató tudatával gyújtanak rá gyűrűs szivarjaikra, vagy egyiptomi cigarettáikra. A kapunál á'ló ősz koldusnak egy-egy koronát adva, megnyugtatják lelkiismeretüket, begombol- ják prémesbundájukat s mennek • . . Azt hiszem az egyetlen ember, aki biztosan keres a tőzsdén: ez az ősz koldus: 1 ÉÜÍHS Kicsit szomorkásán tekintgetett a fiatalokra;] sok minden járt a fejében, de nem háborgott. Majd megnyugszik a lány. Dehogy megy, a víznek, ezt csak most mondja ... A Ger- zson módos, becsületes ember, a tenyerén fogja hordani asszonyát. Szerelem! ... ö se vette el azt, akit szeretett és akart, hanem azt, akit az anyja választott. És nem mondhatta senki, hogy rosszul éltek. Szomorú karácsony este volt. Odakint dühödt szél cibálta a zsúpról a havat és szórta a útra, a ház elé. A zimankó megfeküdte az egész falut és minden elveszett a nagy fehérségben . . . Lidi k:surrant a konyhába. — Bizony szivem, nem elég a becsület, a hűség egy egész életre, — eredt ineg az öreg cseléd nyelve. — Pistának se földje, se háza. Ahol két ököllel dörömböl a gond, ott hamar halódik a szerelem. Tudom magamról ... Én is voltam fiatal. Szép is voltam. Régen volt ... Most itt vagvok. Bori, öreg cseléd. A véreim idegenben, azt se tudom merre . . . Uram, mgalmazz, nem manaszoPk. Lehetne rosszabb sorom . . . István a lány után akart menni, de az öregasszony visszaparancsolta: — Hagyd békén azt a lányt! Százsor mondtam, nmn neked való . . Az apád napszámba iár, mióta eliíta a földjét. A tenyereddel akarod megszerezni? . . . Lidiére ne építs, az még az enyém! A legény komoran lehajtotta fejét .... Minek is tett meg olyan messzi utat! Csak a szive lett nehezebb, hogy látta a kedvest. Majd megenvhül a nagyanyó, ha elindul hajnalban. Tovább nem marad. • — Nem akartam haragot hozni a házba, — szóit sötéten. — Nem kértem a földjét, őt akarom! — Ha ott hagyod a kaszárnyát, nincs egy rendes gúnyád, amiben elébe álmái. Az én unokám nem termett koldus világba! — Nagyanyó, szent este van, ma nem lesz civódás, — szólt békítőén Mártcn gazda. Bethlehernesek énekeltek az ablak alatt, majd bejöttek és eljátszották a betlehemes játékot. Az egész falu talpon volt. A zimankó is elvonult valamerre és a cafatokká tépett felhőrongyok mögött kisütött a hold. Éjfél előtt bejött a szomszéd gazda, a fiával Gerzsonnal. Gerzson meghökkent, amint meglátta Istvánt, — Mit akar ez üt? — faggatta a lányi, de Lid! ügyet se vetett rá. — Nem értelek Lidi, mit akarsz attól a koldus kutyától? Nem jói akarsz. Menjek talán bírókra vele? — Te? . . . Kettétöri a derekad! Gerzson magába gyűrte mérgét. Nem esett a fejére, hogy bírókra menjen a Katonával. Arra ugyan hiába vár a Lidi. Ott a nagyanvő az rendet teremt holnap. És az öregekhez ment. Csakhamar misére harangoztak. Lidi fölkeltette tesivéröccsét, az oskolás Petit, akit a búbos mellett elnyomott az álom, aztán félrerakta az aszfalon heverő holmit, a morzsát, kalácsmaradékot a térítőben hagyta, négy sarkával összerakta és letette a sarokba, a karácsonyfa mellé. — Ejnye, de babonás lettél! — szólt rá István. — Babonás? . . . Anya is mindig a sarokba tette karácsony estéjén. A kritika alkonya Az irodalomban is úgy van, mint az életben: egyes fajok vígan tenyésznek, szaporodnak. mások pedig lassankint kipusztulnak. A komoly, művészi értékű kritika, úgy látszik, teljesen kipusztulófélben van. A régi félelmetes, kérlelhetetlen kritikusok már nincsenek többé. Ha néha akadnak, akik felveszik ezeknek maszkját, felteszik a nagy pápaszemet, csakhamar kiderül, hogy ez a szigorúnak látszó bácsi csak olyan vásári csalogató: Tessék uraim és hölgyeim, itt lehet valami nagyszerűt látni! A kritika egyszerűen reklámmá fajult. A kritika külső alakját nem annyira kegyeletből vette fel a reklá..», mint inkább üzleti élelmességből. Ez nem is a kritika hibája. Egészen természetes, hiszen az irodalom maga is üzlet lett. Ezen megint nincs mit csodálkozni, meri természetes folyománya annak, hogy a mecénás most a nagyközönség. Ncrn is itt van hiba, hanem abban, hogy a közönség itt nem úgy tesz, mint más boltban, hanem engedi a rossz portékát drága áron a nyakába sózni. A kritika elhallgatott, mert nem hallgattak rája. Nem kellett sem az olvasóközönségnek, sem maguknak az Íróknak, Az olvasóközönség a legutóbbi időben nagy változáson ment keresztül. Talán soha sem olvastak annyit, mint a háború alatt. A legutóbbi években mintha megcsappant volna kissé a buzgóság, de azért még most is sokat olvasnak. De mást olvasnak, és másképen olvasnak, mint annakelŐtte. Az olvasás manapság nem valami áhítattal bemutatott áldozat, hanem bótíitószer. Nem Apolló oszlopos templomába kívánkoznak az olvasók, hanem opiumbarlangba, mikor könyvet vesznek a kezükbe. Mikor az élet az emberekből az összes szellemi energiákat kiszivja, akkor a költészettől csak pihenést várnak. Az esztétikai élvezet nagyszerű, de fáradtságos. A gyönyörűség is fáraszt, a műélvezetben nem passzíve viselkedik az ember, hanem nehéz tevékenységet fejt ki. Ennek az agyongyötört kornak az emberei nem tudnak ilyen szellemi erőfeszítést végezni. Nincs idejük ér, nincs erejük a műélvezetre. Szórakozni, pihenni akarnak. Ehhez pedig nem alkalmas vezető a kritikus. A kritika gondolkodást kíván az olvasótól is. A fáradt ember szívesebben választja kalauzul a csillogó lánnás reklámot, mint a csendes-komolyán magyarázó kritikát De nemcsak az olvasók fordultait el a kritikától, hanem az irók is. Az iró és a kritikus mindig hadilábon állottak egymással, az iró is ember, mindig jobban szerette a hódolatot, mint a bírálatot. A forradalmak korszakában az irók is orradahnat csináltak a kritika ellen. ítéletét íegíellcbbezték a legfelsőbb fórumhoz, a néphez, a közönséghez: „Mi a közönségnek írunk, nem a kritikusoknak, az a fontos, hogy az olvasóknak t "ék, amit inmk.“ Az Írónak vauban az olvasóközönség a fontős. Csakhogy a kritikus is iró, tehát neki — Emlékszem, szegény édesanyám is odatette, — lágyult el István hangja. — Azt hitte, hogy szerencsétlenség szakadna a házra, ha elmulasztaná. Peti az oskolás gyerek már kitörölte az álmot a szeméből. — Én is tudom Pista bácsi, mi a babona! — okoskodott. — A múltkor olmot olvasztott a Lidi, hideg vízbe öntötte, aztán néztük ketten a formát, ami kigyütí. Emberke lett. Sisakja volt, puskája szuronnyal. Katona volt. És a Lidi örült a babonának. Nagyanyó elha’gatíaíta a gyereket. — Az már jövendőkérés Peti, az nem babona, — nyugtatta meg István a megriasztott gyereket. — Hát tudod-e Pét’, hogy éjiéii mise alatt, a második harangszótól a mise végéig emberi hangon beszélnek az Glatok, akik a házban vannak! Úgy bizony! Rendes a hangjuk, értelmes a beszedők . . , Ez a babona! — Ne boianditsd a gyereket, István szólt csendesen Márton gazda. — Beszél a kutya az ő nyelvén és az ember megérti, ha van szive hozzá. A lovad nyelvét, a beszédét nem értenéd, ha rád néz az okos szemével? Szedelőzködíek. Nagyanyó visszahívta az ajtóból L;dit:-— Azt mondom neked: holnap vége a tréfának. Holnap odébb áll az István, ehez tartsd magad . . . Eredj, imádkozz, hogy az Úristen megnyissa a szemed! Lidi meredt arccal hallgatta. Már nem ellenkezett, de a szive körül érezte a vénasszonv hid^g száraz kezét és a k'öny- nye hangtalanul csörgött. Látogatás a prágai tőzsdén
