Prágai Magyar Hirlap, 1924. december (3. évfolyam, 274-295 / 722-743. szám)
1924-12-24 / 292. (740.) szám
20 Szerda, december 24. is kell olvasóközönség. Ha nem olvassák a kritikáját, akkor minek Írjon? Hogy valaki jó kritikus ' lehessen, művészi, költői lelkületűnek kell lennie. A kritikához is tehetség kell, még pedig elég nagy, habár másfajta, mint költői müvek alkotásához. De hát a mai korban az az ember, aki jó kritikusnak születik, inkább befogja tehetségét a nem neki való munkába, inkább ir regényt, vagy költeményt, amit mégis csak olvasnak, mint kritikát, amire nem kiváncsi senki se. így azután a kritika, mint műfaj szépen kimúlik. Ez volna a kisebb baj. Hanem a kritikátlanság károsan hat az irodalomra, meg az olvasóközönségre is. Az olvasóközönség, amely elfordult a kritikától, lassanként észreveszi, hogy mégis csak szükség volt arra a tisztogató munkára. Mégis csak nehéz dolog útikalauz nélkül utazni. Az ember mennyi mindent elolvas, amire kár volt az időt pazarolni, és hány* könyv elkerüli a figyelmét, amit jó lett volna elolvasni! Nem az a fontos, hogy mindenki kritikákat olvasson, hanem hogy hozzáértő kritikusok véleménye valahogyan mégis átszivárogjon a köztudatba. Az irók pedig tapasztalják, hogy az ő forradalmuk is úgy* járt mint minden forradalom. Nem azok maradnak az urak, akik a forradalmat csinálták, hanem csakhamar jönnek mások, akik ezeket is elkergetik. Ha elvetünk minden objektív mértéket, ha mindenki maga állapíthatja meg mennyit ér, akkor alighanem az igazi irók látják annak legnagyobb kárát. Igaz, hogy a kritikusokkal szemben az olvasóközönséget tették meg legfőbb bírónak, csakhogy ezt a közönséget nevelni lehet, meg pedig rosszul is lehet nevelni. Ha a jó kritikusok nem nevelik, átveszi ezt a szerepet a reklám. Hogy ez milyen nevelő, azt látjuk. A közönség rászorul a kritika nevelésére, az irók meg rászorulnak a helyes kritika, jó értelemben vett reklámjára. Más portékánál a közönség csakhamar észreveszi, hogy becsapták, hogy rossz portékát varrtak a mókába. Ha a ruha. amit vettem, hamar elszakad, kifakul saját káromon bár, de rájövök, hogy rossz portékát vettem, becsaptak. De az irodalommal nem így vagyunk. Itt a rossz portéka elrontja a vevőt, megrontja az ízlését. Lassanként már nem is kell a jó, már hozzászoknak ahhoz az olvasáshoz, amely nem nyújt ugyan magasabb esztétikai élvezetet, de nem is kíván semmi szellemi erőfeszítést. Az irodalom színvonala határozottan hanyatlik a kritika pusztulásával. De mivel az irodalomban —- hála Istennek — van erő, vannak igazi tehetségek, a kritikát vissza fogják helyezni jogaiba az irók és az olvasók. De a dolog nem ott folytatódik, ahól abbamaradt. A kritikának is változáson kell átmennie. Eddig talán a kritikusok talán kissé túlságosan birák voltak. Kezükben a szigorú törvénykönyv, mereven alkalmazták a müvekre a poétika kérlelhetetlen paragrafusait. Pedig a költői alkotásokat nehéz ezek szerint megítélni. Hiszen a költő teremti meg az esztétika szabályait. A művészi alkotás értékének megállapítása, szépségeinek meglátása, és megkutatása valami finom, megfoghat., tlan és leírhatatlan lelki funkcióval történik, amelyet nem lehet merev törvényekbe szedni. Persze, hogy sokkal könyebb az ész tétika szabályait alkalmazni, mint ezt az alkotással rokon lelki élményt átélni és másokkal közölik. De a kritika csak ezzen az utóbbi módon tud újjászületni. Az újabb korban éerzték, hogy az emberi lelket — a bűnös emberét — a biró nem tudja a törvény paragrafusai szerint megitélni. Ez a megérzés hozta létre az esküdtszékeket, ahol az ember Ítél az ember felett. Itt meg az a baj, hogy az esküdtek nem é/tenek a joghoz. Az irók a merev kritikusok helyett a nagyközönség esküdtszéke elé vitték ügyüket, de kiderült, hogy ez a nagyközönség: meg túlságosan járatlan az esztétikában. Szüksége van tehát vezetőre. De a kritikus igazán vezető legyen aki felfedzi az uj értékeket, ne pedig egyszerűen elköny- velöje a már régen megállapított értékeknek. A művészet, irodalom folyton uj utakat keres. A kritikus ne a haladás gátlója, féke- zője legyen, hanem az elöreküldött őrszem, aki vigyáz arra, hogy rossz útra ne tévedjenek. (Komárom.) Bognár Cecil. veltje, ja magyar alkotmány, nemesi és egyház szabadságok kemény harcosa, maga is kiváló tudós, hatalmas könyvtár alapitója, — por és hamuvá lett régen . . Ö is tovább adta a toflat, még egy ellenjegyzésre s a kinályi secretárius gondos gyönyörűséggel ültesz-té keze vonását a kancelláré alá: Maid áüüztéK az okményt nehé - á\ zsinórral, fatokban rákerült a Nagyasszo pompázó percsétje, — ma is sértetlen, teljes, min.ha most hült volna ki, — összehajtottak a roporós írást, talán épen úgy, mint most én hajtom v'ssza, egymásra simulnak s dús-arany betűk s század s álmába merül ismét a pergamen, melyen hód:tá; parancsoló, teremtő királynő? kéz n-'bent . . . (Rozsnyó.) / A királynői kéz L ehet, hogy valami különös öntu-í DATLAN fétis-imádat az, amivel a múltak kincsei iránt viseltetem, vagy hogV| érzéseim mérlegén kincsnek becsülöm azt is, ami] mellett mások közönnyel haladnak el. Aliért ejti ez érzésmérleget legmélyebbre épen a múlt? Mindaz, ami az elrohant idő végtelenjére, a vissza- hozhatatlanságra, a „soha többé”-re emlékeztet? Egy sercenő ludtollal odavetett aláírás, melyn k téntája halványra fakult s a kéz, mely a rugany s vonásokat vezette, talán már poraiban sem él? Pergamen, mely fölé buzgó miniátorok hajol fák s csak az Angelus csendül'ésére emelték fel róla szigorú, elmerült tekintetüket? Kódex, meT n -k csontszin lapjain kinyílt rubin és zafír-virágokként virítanak a tarka kezdőbetűk? Valami fáj ilyenkor, j a régi szépségek láttán. Elejnezhetlenül, miszt'ku- san. Talán, rnert fájdalmas minden jel, mely az elmúlás tudatát perzseli örök, megmásithatlan parancsok alatt vergődő lelkünkre? Talán, mert minden patinás, poriepett, szúette régiség trö ott régen porladó alkotóik sorsát érezzük s vég'gí t rajtunk az elmúlás borzalma, a rettenetes tuda% j hogy egy kézvonásunk, levelünk pecsétje,.meghitt bútorunk, vagy ezer más jelenté.kte'enség sokszorosan túlélheti a pusztulással felbonthatlanul eljegyzett testünket? . . Bocsánatkérő szeretettel simogatom a rozs- nyói városi múzeum mostoha sorsú régiségen. Zord, vasrácsos abl-'ku kis kamrában szorosnak, porlepve, rozsdamartan; együtt szenvedn k velünk, akik még nem tudunk nekik értékeikhez méltó elhelyezést adni Okmányokkal, jegyzőkönyvekkel tömött céhládák hrdják magukban Rozsnyó iparának mu’í- ját. Fakó írások, rozsdás fringiák, porló kötegek, ódon ezüst, imitt-amott a közelmúlt beszédes emlékei. Függőpecsétes, ruganyos, nehezen szétnyüó pergamen kerül a kezembe. A szűk kanra félhomályában arany betűk villának meg: .Nos Maria Theresia” . . . Két aranybetüs sor után egy míniumos, aztán újra arany. A keret fonott cirádái leheletfinom csipkeként szegik a sürü szöveget, melyből minduntalan kiragyog a „curialis ror- tiok”-kal megajándékozott „Christophorus Maro- ny” neve és „Fe1s'"-r'osztoka.” Gyorsam keresem a dátum't: 1/65 ^ Február 4. ^Urafko-5'- J/ 'sir' sun-k 25. évében.11 A szöveg alatt óus d-rá- ' dák, a szögletben alul ^ / a foirólyiasszony aláírása ^ Erélyes, ruganyos betűk. Színüket fakó-sárgára szíttá az elmúlt másfél század. Tekintetem rádermed a pergamenre, oda, ahol valaha a királynői kéz pihent. A kéz, mely valaha leírta e mondatot is: „£n jó magyar vagyok szivent telve hálával e nemes nemzet iránt" ... A kéz, mely a koronázó Pozsonyba gyűlt nemesek előtt magasra emelte a kis II. Iózsefet s a túlcsordult szivekből kizenditette a történelmi „Vi un cl sanguinem”-et ... A kéz, mely egy másik, csodálatos szép, hat lapból egybeíüzött, aranyveretes bőrbe kötött pergamen-füzet végére is odarótta a királynői nevet s e vonásával adott életet a rozsnyól püspökségnek: 1778-ra felépült a rozsnyói püspöki székház. T-Tosszü, KONGÓ FOLYOSÓN át jut az em- bér a püspöki székház könyvtárába, milynek két óriás termében közel hatezer kötet szorong a két ember magasságú állványokon. Mérhetetlen kincsek, a XII. századik viszanynló eredeti okmányok, viaszpecsétes pergamenek, Péter és Pál apostol arcaival díszített, kámeás remekbe vésett pápai bulla-pecsétek ólomból, merő pergamenre irt kódexek, hatalmas evangeliáriumok, bőrrel borított töIgyfa-íedéSel. Egyik iíverben lapozva találtam a két kincset, meyeknek egyszerű rajzmásolatát e cikk két kezdőbetűjén mutatom be. A két kezdőbetű nagyértékii muzeális ritkaság: berakott aranylemezzel van díszítve. Az „L”-riél á háttér van aranyból, a „H”-nál maga a betű teste. A vékony aranylemezeken poncolt, bevert díszítés. A betűk teste redő színekkel van hajszélf”oman árnyalva- Az „L” halványkék és söré'k'k, a „H” háttere tompa vörös, fehér cirádákkal. Még egyre a nagy Királyasszony keze- nyornát nézem. Már letette a tollat s átadta a nemes grófnak, íökancelláriusának, kedvelt hívének: Eszterházy Ferencznek, hogy akadozó, makrancos betűivel ellenjegyezze a Nagyasszony parancsát. Ropogott a penna a kemény férfiökölben, mig kicirkalmazta: lm, az érdes vonások itt kígyóznak most is ímuló szemeim előtt. A toll végigszáníott a pergamenen s mihozzánk átnyúló nyomot hagyott S a főkancellár, Horvátország bánja, a nagy Királyasszony. Ferencz és II. József császárok kedII. A vénasszony magára maradt. Az ö csuzos lába nem bírja már az utat a templomig. Odaül az asztalhoz, felteszi pápaszemét és halkan betüzget az imakönyvböl. Sajó, a komondor lomhán bejön. Nagyanyó (felpillant) Mi baj Sajó, bejöttél melegedni. (Megvakarja a kutya fejét.) Miket fecseget az az István! . . . Mire való a beszéd. Megértem a nézésedet is. Azt mondod: nagyanyó, karácsony éjszakán minden rossz lélek megbékél, ma nem jár tolvaj ... Na jól van, eriggy a búbos mellé. (Sajó lefekszik. A macska felriad és mérgesen íefpupozza a hátát. Csend van. Másodszor harangoznak, az éjféli mise megkezdődött. Nagyanyó elbóbiskolt. — A pacsirta felébredt és szárnyát emelgeti, a macska mosakszik a tulipános ládán. A ketrecbe zárt róka nyugtalanul ugrándozik. Sajó felkel, nagyanyónál megáll és hü szemmel nézi álmát.) * A pacsirta (megszólal): Ó jaj. kalitkába zártak! v A róka: Engem ketrecbe, rácsos ládi- kába! A pacsirta: Csukott az ajtaja! A róka: Vasból van a rácsa. A macska: Mi után eped a szived, pacsirta? A pacsirta: Te kérded, aki életemre törsz! . . . Szabadulni vágyok ki az azuros ég alá, a virágpárnás rétre, ki a zöld mezőkre, szabad szán'ókra vágyom! fi róka: Bolond! Hová mennél? Tél van Odakint, zimankó süvölt. Furfanggal eleség után kéne nézni, itt két kézzel hozzák. Kint életemre törnek, meleg bundámra, itt kefélik a szőrömet. Bolond, aki elvágy k. Sajó (a ketrechez lép): Elég a fecsegésből, alszik a gazdám! A róka (röhög) Szolgaiélek! Sajó: Ne ugass, mert rádcsapok! A macska: Haragos a Sajó ur: Rosszat vacsorázott. Tejeset, hériuget. Sajó (morog): Mi gondja van velem a kisasszonynak! A macska: Az emberek szentesiét ünnepelnek. Minden haragos megbékél. De kend Sajó ur délben is megbántott, de szivembe nyilait a megbántása. A róka: Tán a begyibe! A macska: Ó jaj, milyen ord’náré népség! . . . Megvert az Isten, hogy ilyenek közt kell élnem. A róka: Megverte a kandúr! Sajó: Nem illik a bajból csúfságot űzni. A róka (röhög): Szép baj, már kidagadt az oldalából. A macska: Ó jaj! Sajó: Ez lett a vége, hogy a szavamat szélnek eresztette. Mondják az emberek is: addig jár a korsó a kútra, amig eltörik . . Nem vezetett semmi jóra a háztetőkön való járkálás. Éjféli holdvilágnál kellette magát. A macska: MevDsétt és megejtett. A róka: Mo<T idd meg az árát! Sajó: Elhallgassatok, felébred a nagyanyó. A macska: Nem értem kendet, Sajó ur. Gonoszra fecsérli a jó szándékát. Sajó: Gonosz! . . . Bezzeg nem mondja reggel, mikor tejjel kínálja, de a kásás ebédnél se. A macska: Mégis gonosz asszony. Hogy megveri az Úristen az én nagy bajommal, kinyílt a szemem a más baja számára.. Nem látta a gonosz szándékát! Sajó: Úgy7 látom, a szerelmeskedés elvette az eszét, hogy ilyen bolondot beszél. A macska: Többet hittem volna a kend eszéről. Az orránál se lát tovább . . Csomra, tolvajfcgásra nem köll sok okosság! A róka: Ne hagyd magad, kutya koma Sajó: Szent este van, de holnap számon kérem tőle. A macska: Csak kérje, sokat nem nyom a latban. Nekem úgy is megásták a sírom. A róka: Mit nyávog! A macska: Ö jaj, még panaszolok, mikor százszor rosszabb sort hoz az uj év.. Most még jó szemmel néz rám, de mikor nincs mellette a Lidi, kitör belőle a rosszaság. A múltkor hasba rúgott, majd ott haltam ... A magzat;m vizre fojtja, engem zsákban elveszejt Sajó: Nagyanyó? A macska: Félórája beszélek a Ger- zsonról és kend tátja a csudálattól a száját. Gonosz ember a Gerzson, akihez nagyanyó kényszeríti a kis gazdámat. Sajó: Mit locsog, hát nem adja az Istvánhoz? A macska: Majd adja olyanhoz, akinek nincs egy garasa! Nem bánnám már, ha bárkihez adná. csak nem a Ci-erzsonhoz. A pacsirta: Szabadságomat elvette, a szárnyam megnyeste. A róka: Ketrecbe zárt, a farkam levágta. A macska: Megrugott, a hasamba rúgott. Szeretlek népem Szeretlek népem, mint semmit e földön* . .. Bánatos orcád, kérges két kezed, Szeretem azt a gondoktól meglépett, És mégis büszke, dacos fejedet Szeretem szemed, azt az égő mécset, Mely kitüzellik távoli világból, . . . És regét regél, . . . dalosat búsat Elhagyott honról, ősi Turánról. Szeretem a te bús nézésedet Mint a világon senki meg nem ért, . . Hogy is értené? . . . hiszen másokért Soha nem ontott senki annyi vért. Szeretem azt, hogy te sírva vigadsz, Hogy könny pereg a kedved borába, . . . S míg ajkad dalol, lelked vándorot Egy messze-messze álomvilágba. Szeretem a te szilaj véredet Mely a balsorssal nem békéi soha, S mit megfékezni nem tudott eddig, Egy ezredévnek ezernyi pokla. Szeretem a te ifjaid izmát, A lánykáidnak ezüst kacaját, A csókosajkú asszonyaidnak Egei ígérő édes mosolyát Szeretem a dalt, mely ajkadon Fkad, Mit szültek derűs s szomorú órák. ... Szeretem e főid legszebb muzsikáját A százszor-édes, bús magyar nótát Szeretek mindent, népem, te benned, . . . Benned érzem a saját leTkemet, Szivein verését, vérem zúgását, Éltem balsorsát és boldogságát .... . . . Szeretlek népem! . . . ... jó magyar népem! , . . A pacsirta: Mézesen dalra kér és hegyes iával szurkáL A róka: Rám husánggal jár. Sajó (nagy komolysággal): ügy mondja az ember is: kinek állathoz nincs szive, nem szíveli az embert se. A macska: Bodrijának nincs oly dolga, mint kendnek. Az ökre panaszát egész éjjel hallom, a lovát ostorozza. És ilyen emberhez menjen az én kis gazdám. Sajó: Megkérdem Bodritól, igaz-e minden! A macska: Nem elég a kék folt a testemen! A pacsirta: Hogy a szárnyam megnyeste. A macska: A Bodri csapzott szőre háta, husánggal megdorgált bundája. Hányszor k-ézt csontot kendtől mert éhen hagyta! Sajó: Elég volt a fecsegésből, itt tenni kéne. A róka: Munkához tüstént. Nyisd ki ketreceme-t hadd vegyem a vérét éles fogammal. Nem kényszeríti unokáját gonosz lélekhez. (Nagyanyó ijedten megrázkodik álmában.) Sajó Gonosz vagy magad, adta beste lélek! A macska: Csak semmi széthúzás. Fmbemek való, de nem józan állatnak, össze kell fognunk. A p a c s i r t a: Jól beszél a macska, ^ismerem az eszét, bár azzal fundálja életemre törő ravasz cselét . . De halljátok a tanácsot. Felköltőm énekemmel és eldano- lom neki az István tenger keservét. Szép szóba öntöm, édes muzs'kábá. A macska: Tudja ő jól, hogy szenved
