Prágai Magyar Hirlap, 1924. november (3. évfolyam, 249-273 / 697-721. szám)

1924-11-09 / 255. (703.) szám

Vasárnap, november 9.

Sja&LŰé&BElfoSGL

Az anya

"Aki vérével táplálta gyermekét

San Bernarciino, november 8.

A pelikánról •mondja a mese, hogy saját vérével táplálja fialt. A természetrajz által •megcáfolt mesét most valóra váltotta egy sanbemardinéi anya, alkil három napig vérével táplálta négyéves kisleányát, hogy megmentse az éhhal áltól.

T. C. Kelity földibirtokos gépkocsin indult üzleti útjára. A kirándulásra magával vitte fiatal féleségét és négyéves kisleányát is automobilján, amelyet ő maga vezetett. A sanberniardimn hegyek között vezető országúton a gépkocsi lezuhant egy kilencszáz láb mélységű szakadékba. Kelly a zuhanás pillanatában kiugrott az automobilból s halálra ziizta magát. Felesége karját és lábát törte, míg csodái nődön a kis leánynak semmi ba.ja sem történt.

Három nap és három éjszaka feküdt missis Kelly a szakadékban gyermekével, míg a keresésükre küldött rendőrök ráakadtak a szerencsétlen családra. Az anya rendkívül siralmas állapotban volt, amikor reá- bukkantak. A sok szenvedés és éhezés úgy elgyengítették, hogy csak hosszabb ápolással tudták eszméletre téríteni. Azután elmondotta a szerencsétlenség részleteit

A teljes sebességgel haladé autó a fölözött útról a mélységbe csúszott. Férje kiugrott a zuhanó kocsiból, míg ő kisleányával a kocsival együtt esett a mélységbe. A vak- sötét, hideg éjszakáik rémségei megőrjítették volna, ha nincs mellette gyermeke. Már a második nap a leányka rémesen szenvedett az éhség miatt s a gyönge gyermek bizonyára elpusztult volna, ha az anyai szeretet meg nem menti. Az összezúzott asszony fölvágta ereit s az abból kifolyó vérrel táplálta a kisleányt. Éjszaka pedig a testével melegítette és védte meg a rémes hideg ellen.

Az orvosok megvizsgálták a gyermeket s megáilapitolták, hogy az anya vére mentette meg életét. Amikor Keltynének megmondták, hogy kisleánya életben marad, boldogan sikoiltott föl:

— Köszönöm Neked, Istenem, hogy a véremmel megválthattam magzatom életét.

A hős anyát most szanatóriumban ápolják s a kezelőorvosok bizna.k fölgyógyulásában.

Reading Walter lord angol munkáspárti képviselő utilevelei feleségéhez, Daisy Amáliához

My dear,

az öröm jelét látom utolsó leveledben, amint megirod, hogy merész és kitartó propagandád, no meg hathatós programbeszédem, melyet Kómából küldtem neked, ismét mandátumhoz juttatott kerületemben, de egyúttal a bánat keserű könnyeit is erzem Írásodból, amint beszámolsz volt pártom szomorú vereségéről. Imádott Daisym, ne szomorkodj Macdonald kudarcán, mert a te Waltered nem zuhanhat sohasem lefelé, elvégre nem azért tanultam Oxfordban és nem azért volt apám Bekonfield bizalmasa, hogy ne találjam meg politikai egyensúlyomat a lehető legnehezebb szituációban is. Sokat gondolkoztam az impérium nagy problémáin pokkerjátsz- máim elemzése után s a kontinens együgyüségét látva, arra a megállapodásra jutottam, hogy mi angolok csak a splendid isolationban, azaz az unionista párt programjával valósíthatjuk meg ideáljainkat, mely számomra — hiszen tudod — országunk koldusainak fölkarszalagozásában áll. Érzelmileg unionista lettem. Nem tudom, hogy jött ez a változás belém, de amikor a Times egy elkésett példányában azt olvastam, hogy Bald- winék győztek, valahogy úgy kezdtem érezni, hogy született konzervatív vagyok s a Labour Party csak kényelmetlen epizód volt életemben.

Tegnap este beszéltem a szállóm halijában egy barátságos hazánkfiával is e kérdésről. Szent meggyőződésem csodálatosképpen nem hatolt át koponyáján, mert pipáját szája egyik feléről a másikba szorította s észrevehetően sho- king volt. Röviden és szárazon kijelentette, hogy furcsába gyors változásomat, amelyet angol gentlemanhoz nem méltó tapintatlansággal köpe- nyegforgatásnak nevezett. — Imádott Daisym, ebben a pillanatban láttad volna uradat! Lloyd George barátom ékesszólása eltörpül ama beszéd mellett, mellyel ellentétes pártállásu íöldin- ket megleckéztettem!

— Mister, szólottám, úgy látom, ön nem járatos hazánk politikájának nagy tradícióiban. Különben tudhatná, amit mesterein, Chamberlain, a nagy Chamberlain mondott ellenfeleinek, midőn azok ugyanolyan inparlamentáris kifejezésekkel illették személyét, mint ön most az enyémet. Ugyanazt mondta, amit én most önnek mondok : Barátom nem én, hanem a körülmények változtak meg. Én változatlanul csak egy célért dolgozom: koldusaink fölkarszalagozásán, de nem tehetek róla, ha az idő átalakítja e cél elérésének körülményeit. Én a reál- politika embere vagyok, Uram, s hazám nagyjai csak érdemül fogják betudni, hogy mindig a döntő pillanatban, szükségszerűen át tudom csoportosítani elveimet.

My dear, a politika árja ismét elragadott. Pedig utazásom impressziói hatványozódtak, mióta elhagytam a svájci hegyeket s a középeurópai dzsungelbe érkeztem. Most itt vagyok Prágában, ahol, sajnos, meg kell szakitanom utazásomat, hogy otthon újra kiépíthessem pozíciómat. Tudod, hogy én az eseményeket és a tárgyakat, a városokat, a kosztot és a dohányt az angol impérium politikai szemüvegén át nézem, így hát érteni fogod, hogy rendkívül jólesett az a kitüntető tisztelet, amellyel engem itt fogadtak, mert az Albionnak járó tiszteletet véltem benne fölismerni. Megérkezésemkor véletlenül még a munkáspárt uralkodott minálunk s az itteni notabilitások nem győztek elég demokráciát a szájukba venni, hogy ecseteljék tiszteletüket a nagy nyugati haladó népek s így persze főleg Anglia iránt. Elhiheted, hogy tetszett brit impéMM—9—MW—

riumos szemüvegemnek ez a bánásmód, mely va- lóságos Macdonaíd-tojásnak tekintette szerény személyemet. Éppen ezért a várost is jóleső tetszéssel fogadtam. Van itt egy folyó, néni ugyan oly nagy, mint a Themse, van itt egy parlament, nem éppen olyan nagy, mint a mienk, van itt is sok autó, nem éppen annyi, mint nálunk, a rendőröknek itt is van gummibotjuk, ha ugyan nem is akkora, mint a londoniaknak s van itt egy külügyminiszter is, ha nem is akkora, mint a Foreign Officeban, — de azt megállapítottam, hogy beszélni épp úgy tudnak itt, mint átlag nálunk Angliában s majdnem olyan jól, mint én tudok. Hál* Istennek, itt már nem találkoztam annyi képpel, mint Olaszországban, se annyi heggyel, mint Svájcban, bár legnagyobb bánatomra itt sincsenek még fölszalagozva a koldusok. Mégis örvendetes jelenségeket tapasztalhattam Prágában: ahány befolyásos emberrel csak találkoztam itt, mind biztosított, hogy ha a koldusok karszalagositása megtörténik Angliában, azonnal, két héten belül ebben az országban is törvénybe iktatják e szociális intézményt, tekintve, hogy Cseh-Szlovákiában mindaz szent- irás, ami Franciaországban vagy Angliában történik. El is határoztam, hogy a kis Benes minisztert megkérem, hogy tegyen indítványt a kar- szalagosltásra vonatkozólag a népszövetségnél, hallom, ö nagy ur abban a genfi népklubban.

Ami engem legfőképpen megragadott itt Prágában, az fönteinlitett szállóbeli honfitársam elbeszélése volt. Mister Talbot elmondta, hogy 1918 óta szakadatlanul tanulta odahaza a cseh nyelvet, mert meg akarta ismerni Prágá városát és környékét. Most végre kellő tudással fölfegyverezve eljött s legnagyobb csodálatára, majdnem mindenki, akivel szóba elegyedett, vagy németül, vagy magyarul, vagy tótul felel neki. Nem tudta mire vélni a dolgot s azért egyszer lent Szlovenszkóban járva, megkérdezett egy embert, hogy hát tulajdonképpen miféle nemzetiségű is. A jámbor férfi igy felelt:

— Hát, kéremszépen, én szlovák vagyok, de az apám német. Igaz, hogy a fiam magyar, az anyám viszont cseh, de öregapámtól végig mind zsidók vagyunk.

E válasz után honfitársunk még zavarosabban látott s éppen ezért elhatároztam, hogy megkérdezem Benes minisztert, mi a véleménye e rejtélyes esetről. Közben azonban nagy baj történt. Otthon nálunk megbuktak a munkáspártiak és a konzervatívok kerültek uralomra. A külügyminisztériumban tudták, hogy labour-partysta vagyok, azt gondolták, hogy én is a megvert párthoz tartozom s egyszerre becsukódott előttem minden ajtó. Oh, hogy félreismerik ezek itt Reading Walter lordot, ugy-e, imádott Daisym? — De hogy hasonló esetek ne érhessék többé személyemet, sietek haza hozzád, hogy véghez- vigyem nagy átcsoportosításomat a konzervatív pártba. Az én jó Baldwin barátom nem feledkezik meg Walíeréről, sem a koldusokról, sem pedig karszalagjaikról. Röpülök haza, hogy megmutathassam majd később itt mindenkinek, hogy mégis csak én vagyok az örök kormánypárti. Várj deasym és virágozd föl mind a kilenc szobánkat, hogy illatosán fogadják a te hazatérő

hü

Waltcredet.

— A konzervatívok okosak. Tárgyalhatsz egy textilgyárral már a koldusok karszalagjai ügyében. Jövök a leggyorsabban. Eddig négy- száztizenkét konzervatív képviselő van, de ne félj, my dear, ion már a négyszáztizenharmadik!

akkorát dörrant, hogy a föld is beleremegett A dicsőségit! — ijedt mag a legény, — ennek már a fele se tréfa!

Kapta magát s — harag ide, harag oda — beszaladt a présházba, mintha puskából lőtték volna oda.

Lesz, ami lesz, de az életét nem hagyja!

Vica ránézett.

Ferkó úgy állt előtte, mintha lyukból öntötték volna ki. Még a haja szála is vizes volt. A szive dobogott. A leányé is, de nem szóltak.

A leány leült a padra, a legény az ellenkező oldalra a berakott sparhert mellé.

Mikor Ferkó felnézett, Vica kapta el a tekintetét, amikor Vica nézett föl, akkor meg Ferkó sütötte le a szemeit.

így tartott sokáig.

Kint a vihar dühöngött, az eső szakadt mintha öntötték volna.

Nagysokára Ferkó megszólalt:

— Nem fázol? — kérdezte csendesen, pedig ő didergett, majd az Isten hidege vette meg.

Vica vállat vont.

— Nem!.

— Én se.

Jó ideig hallgattak, aztán Ferkó szive a leány mellett igen kukra állt, megint megszólalt:

— Most se fázol?

Vica szintén szeretett volna békülni. most már szelidebben szólt:

— Nem.

— Én fázok, — mondta Ferkó s láthatólag, hogy hasson vele, jól előkészítette a szót, — Tán meg is hülök.

A mellére mutatott:

— Szúr a tüdőm.

A leány megijedt:

— Fáj?

—- Szúr.

Vica megmozdult:

— Begyújtsak?

— Be.

Tüzet gyújtottak s a rozsé pattogása mellett a szerelmük is tüzet fogott s Ferkó vizes keblére úgy odarántotta a leányt, hogy az csak úgy tapadt dobogó szivére.

Abban a pillanatban megzörgették az ajtót. Vica megijedt:

— Zörögnek.

Elugrott a legény melléről és kiszólt az ajtón:

— Ki az ?

Ázott hang felelt a kérdésre:

— Én. Domokos István. Eressz be!

Vica kinyitotta az ajtót és Domokos s

még egy csapat ember, asszony, legény belépett a présházba.

— Aggyon Isten! — köszönt az öreg és szidta az időt. — Betyár idő. Itt ért el bennünket a fordulónál. Mondok, gyerünk Sza- bóék présházába, hátha van ott valaki.

Felnézett.

— Reggelig se áll el.

Csak most vette észre Ferkót, nagyot pislantott:

— Ketteu vagytok?

Vica megértette a kérdést, a hajáig elpirult. Az újonnan érkeztek mozogni kezdtek.

Ferkó zavartan pödörgette a bajuszát s lassan derengett benne a gondolat:

— Úgy volt, István bácsi, — kezdte a beszédet, hogy izé . . . ketten . . . már mint Vica, meg én, máma izé . . . kivágta — megesküdtünk.

Az-egyik leány nagyot nézett:

— Ki se hirdettek benneteket.

Ferkó föltalálta magái

— Diszpenzációval, — mondta aztán, mire a leány megnyugodott.

István bácsi azonban élesen nézte a legényt:

— Aztán? — kérdezte, mikor az nem akart megszólalni.

Ferkó nagyot nyelt:

— Úgy volt, — füllentett tovább, — hogy izé ... a lakodalmat itt tartjuk a présházba. Édesapámék bementek a faluba, hogy kihozzák az ételt, meg a ruhát, de a vihar útba kapta őket.

Az öreg rábólintott:

— Értem.

Mire Vica is megnyugodott. Aztán leültek, ki hol talált helyet. Várták a lakodalmasokat. Mivel azonban a vihar még mindig dühöngött, Domokos Istvánnak okos gondolata támadt. Sajnálta is az „uj házaspárt**, hogy ilyen szomorú lakodalmuk van, hát megszólalt:

— Én aszondom, nem jönnek a lakodalmasok. A vihar nem engedi őket, — felpillantott a kalap alól. — Tartsuk meg mi, hogy a nap kárba ne vesszen.

A gondolat tetszett, de aggodalmak voltak:

— Hogyan? — szólt Ferkó, — nincs vacsora.

István bácsi arra is megfelelt:

— A tarisznyájában mindenkinek van va-; lamicske. Megosztjuk. A pincékben van bor. — Az egyik legényre mutatott, — a Jancsinak vau szájharmonikája.

A köztársasági elnök ellen támadások

Prága, november 8.

A Lid. Listy vezércikkében azt a megállapítást teszi, hogy' a szocialista és az úgynevezett pokrokár (haladó párti) lapok azzal vádolják a cseh néppártot, hogy ez nem tiszteli a köztársasági eínököt, sőt állandó támadásokban részesíti. Ez a vád aljas rá- fogás és elemeire bontva a következők tárulnak a figyelmes néző szemei elé: A szocialista lapok minden nap közölnek néhány cgy- házellenes cikket, mely írások csaknem kivétel nélkül Masaryk müveiből vett ilyfajta idézetekkel kezdődnek: „Róma itélöszék elé állítandó s elítélendő", „Becs elesett, Rómának is esnie kell**, „Tábor a mi programunk**. Senki sem veheti rossz néven a cseh néppárttól, ha ez úgy védekezik a szocialisták támadásai ellen, ahogyan tud, a köztársaság elnökét azonban sohasem támadja. Egy államban sem volna lehetséges az, hogy az államfő szavai az állam lakosságának 80 százalékát kitevő csoport ellen használtassanak.

A legkmísták lapja támadja Korláth képviselőt

Ungvár, november 8.

(Ruszmszkói szcrkeszőségünkíöh) A Nár. Osvobozeni című ieigionista lap hevesen támadja Korláth ruszinszkói képviselőt, a külügyi vitában mondott beszédéért.

A cikk a többek között ezeket írja: — Furcsán hatott Korláth képviselő merészsége a képviselőházban, ahol olyan tónust használt külügyminiszterünk expozéjának kri- tizálásában, mintha politikai és tudományos kvalifikációja lenne a külpolitikánk feletti bíráskodásra.

A Korláth beszédét különben a cikk állítása szerint „Nagy Magyarország ideoló- giája“ szülte, mely „veszedelmessé válhatik abban az esetben, ha magyar nyelvű állampolgáraink tömegeiben elterjedne**.

Megkérdeztük erre vonatkozóan Korláth Endre dr. képviselőt, aki mosolyogva jegyezte meg a következőket:

— Nem tartom alkalmasnak, hogy foglalkozzam a cikkel, mert az egész beállítást nevetségesnek tartom épp úgy, mint azt a részét is, aho! az én tudományos és politikai képzettségemet vonja kétségbe a Benes „külpolitikai zsenijének* megítélésére.

— Ha a cikkíró érdeklődött volna, tudnia kellene, hogy én ügyvéd vagyok, ügyvédtől pedig a világ teremtése óta minden kitelt, a legmagasabb állástól a legaiacso- nyabbig. Tanárember meg, mint például Benes, csak a legritkább esetben került diplomácia élére, mert akkor is megmaradt, mint ő, tanárnak. A pedadógiai oktatásokat pedig a diplomáciában a Lloyd Georgok és a több! hasonlók nem veszik be tőle.

Beleütött a markába:

— Olyan lakodalmat csapunk, hogy no!

Úgy is lett.

A tarisznyákból előkerült a kenyér, szalonna, hagyma. Vica bort hozott s egy óra múlva olyan kurjongatós jókedvvel táncoltak a lakodalmasok, hogy még a vihar se hallatszott.

Éjfélkor a menyecsketáncot is megcsele- kedték s reggelre kelve összevissza hevert aludt a berúgott, fáradt társaság.

Szabóné ezen éjjel nem aludt, halálravált jajongással siratta Vicát s mikor hajnal felé a vihar elcsendesedett, befogtak a kocsiba és Szabóval együtt elindultak a szőlőbe.

Bizonyosra vették, hogy leányukat agyonütötte a villám és holtan találják meg a szőlő között.

Rettenetesen meglepődtek azonban, mikor a gyász helyett egy horkoló karavánt találjak, az asztalon meg csöbörszámra állt a bor. £

Szabó nagyot kiáltott:

— Haló! Mi van itt?

Domokos István feltápászkodott s amikor megpillantotta Szabót nagyot ásitott:

— Meghoztátok a vacsorát?

Szabó ránézett:

— Miféle vacsorát?

S amikor hegyitől-végéig kitudódott, mi történt az éjszaka a présházban: Török Ferkó hogyan tartotta meg a lakodalmát Szabó Vicával, az öregek is elnevették magukat.

Hanem három hét múlva megtartották az igazit, amire azonban Domokos István bácsi azt mondta:

— A másik jobb volt!

___