Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)

1924-04-19 / 90. (538.) szám

30

Gazdag Táncos Gergely.

Irta: Marék Antal.

Meg sem látszott rajta a tegnapi laszí. Legé- nyesen jártkelt az udvarban, parancsokat osztogatott a kisbéresnek, mindenre kiterjedt most a figyelme, amiket azelőtt észre sem vett.

Az asszonya pedig — az ő egy napos, még csak meg sem csókol', asszonykája — bent a szobában az ablaknál állt 'és álmos szemekké! kísérte a férje minden mozdulatát. Tudta jól, hogy csak a sötétség fogja őt bevetni hozzá. Pedig még a teheneket sem hajtották haza, nagyon korai volt még az idő.

Lassan múlt egyik perc a másik után,, pedig mikor otthon volt, bizony gyorsan vágtattak az érák. De asm is álldogált otthon az ablaknál ko- mőtizálva egy percet sem. No liisztn adott volna neki az anyja, csak megállt volna a két kezében egy percre is a nrnnka. Mert őt munkára, erős embernek való munkára fogták.

Jól esett a szemelnek az ura erőteljes mozgásait látni. Amint íélkézzel kihúzza a szekeret az- udvar közepére, aztán megkeni. Egyik kezével emeli a kocsit, a másikkal meg a kereket veszi le. Aztán jó! megkeni a tengelyt és a megforgatja a kereket rajta, hogy jól’ forog-e?

Egy nagy villa szénát is vet a kocsi Sarogtyá- jába.

Mintha útra menne.

— Fogj be — szól oda kurtán a kisbáresnek. Aztán kényelmesen; hintázó lépésekkel jött a

ház fele. Az asszonynak megdobbant a szive, amint az embert közeledni látta. Majdnem efaíéH, nekitáin aszódott a duzzadó párnákkal, dunnákkal inenyozetlg felrakott ágynak, azt hitte ott esik össze.

Tompán- csapadott a léceserény, amint kivágta maga előtt az ember. Az ő erős, gyér eket,adó ura, aki miatt az egész falu szoknyás népe sóhajtozott.

— Sárikám lelkem. — szólt oda/az asszonyának, miközben a bundáját kereste a sok íefagga- tott ruhadarab között — kimegyek a tanyára.

— A tanyára? — suttogta az asszony. — Hová méc te most, a tanyára? •

— Kimegyek. Megnézem miesinálnak a gúnyok. Meg aztán már le is kell velük Számolni eeccr az aprójószágok szempontjából. Kinn hálok a szó nakazlon.

Közben leemelte a bundát.

— jól fog esni. Hűvösök még az éccakák.- Hűvösek az éccakák- —■ ismételte magában az asszony. Elmegy. Ott hagyja az első együtt- hálásuk éccakáján. Kimegy a tanyára... most... gúnyokká! veszekedni, alkudozni... most... amikor reggel óta várja az estét, hogy odaadja az életét, mindenét érmék az erős, durva szépíe.m embernek, amikor az éjszakát s csak a szemével nézhette, — mint ma az udvaron, amint jó -bori- vóan emeli a poharakat sűrű egymásutánban, mintha nem is bor volna —és most... hűvösek az éjszakák:

— Déli harangszóra megjövök — vetette oda panyókásan,

Megcsókolta az asszony két piros teli orcáját, azzal kiment ugyanolyan súlyos léptekkel, mint ahogy bejött.

Az asszony elhomályosodó szemekké! meglátta, ahogy az ura meghurkoíia az istrángot, megsimogaíia a kesely hátát $ azzal feliép az első kerékre, onnan a szekér ülésére.

A béresgyerek előreszaladt és kitárta a kapukat.

Szekérzörgést, kapu becsapást hallott még, aztán minden visszafojtott keserűsége kitört a szemén, csillogó, drága könnyek alakjában.

Ií.

Az ember meg mosolygott a bajusza alatt. Vég’g vonult Idki szemei előtt minden, ami a már megszelídült leánnyal történt. Még élt az apja,1 amikor pitvarok neki. De csak úgy gazdag Iegé-j nyesem Nem erőltette meg magát valami nagyon érte. j

Mikor az ujszásd vásárra ment, mindig hozott1 ajándékba valamit. Azt sem ő adta át neki, hanem csak elküldte.

— Azt'n mit mondjak, ki küldte? — kérdezte' az öreg Mari néni, aki a postás volt közte és a leány közi.

— Mond, hogy az utón leltein. Cigányptrdék

górálták egymást ve1e. —

Mert hát ö, Táncos Gergely volt a leggazdagabb ember fia a faluban. Mert hát ó semmiféle vásronycselccinek nem ád vásárijai, akkor is küldi, ha küldi is, akkor sem vár érte semmi is cm viszonzásképen.

A leány is büszke vo’t egy kicsU. Nem futott sohasem utána, tavaly husvét keddjén sem jött vederrel öntözkcdír, ahogyan minden leány eljött. j

Ezt a büszkeséget megbosszulja most.

Lassan porosz!: utak a lovak az előtte kígyózó utón. Gergely vidáman nózcgéJcit körül. Már zöldültek a fekete barázdákban clhullaitott ma- • gok, Imgy aztán drága hullámzó arany kalászokká sárguljanak.

Leté'rt egy dü/lőutra. Itt már -lassan, rázóson ment a szekér. A rúd a göröngyös úttól ide — oda! vágott, hol az egyik, lrol a másf/ ló oldalúba. j

— liöóőóó. — Kurjantotta ed nugát s a lovak

fárad ián lüegáíUai;. Vidáman ugrott le Táncos j Gergely a .szckí-rröl és ü.-szelhúzott szemei.végig kalandoztak a fülelj cm. Zöld volt már minden körülötte, kikelt a mag. i

— Aztán, ltpgy soká nézte* ft földjeit, eszébe |

jutott egy mondás, amit a tanító mondott a községházán: „A gazda szeme növeszti a vetést.1*

Elmosolyodott.

— Ha a vetés most elkezdene a nézéstől telt kalásszokká sárgulni.

Még ma kijönne kaszával és elkezdene. Kihívná az asszonyt is, markot szedni. Aztán, ven- ; dégoldalas szekérre! iiazavinnének egy 'pár ke- | részét világ -csodájára. Lenne csodálkozás, irigy- ( kedés, szóbeszéd. —

I Kifogta és megfordította a lovakat a kocsi felé. ! A kis saroglyába vetette át szénát-, hadd egyenek.

Ö maga meg le terítette a bundát az árok szélére és leheveredett rá. Elgondolta, hogy mit Csinálhat most a felesége?

— Fúziós rí — gondolta megvetően — ámbátor egyebet sem tudnak csinálni, ríni, ríni őzt csak ríni.

— Eljöttem. Ne higyje legalább, hogy homlok utána. Ne gondolja, hogy kell a csókja, hogy haza szaladok rögvest, hogy no most már aztán gyerünk, mert már hát még is esküdtünk volna. Táncos Gergely nem rohan hozzá, Táncos Gergely elmegyen tőle.

Nyújtózott egyet.

— De azután visszamegy hozzá: -gondolta egy kis idő múlva.

Közben lassan sötétedett, hűvösre vált az idő. Idenalfoüa, ahogy nyolc órára' harangoztak a faluban.

Lassan felállt, befogta újra a lovakat, csikorgó recsegéssel fordult meg a szűk dühön, a hátsó

j keréknél még majdnem bele is zökkent a kisárok- [ba.

j Aztán lépésben megindult vissza a falu felé.

III.

1 A szekérrel Andris gazda udvarában állt meg. j Azt mondta, hogy a kerék szöge elveszett (ott yü-U a zsebében) és majd reggel eljön.

Addig majd csak megférnek valahogy.

— Csak ne sajnálja alóluk a szalmát Andris bá- — mondta búcsúzóul.

— Es a kihalt, kufyáugatásos csendes kis falusi házak között lapulva ment haza.

Csendesen nyitott ajtót. Sajó megismerte. Ráugrált farkcsóválva a gazdájára, aztán gyors iramban űzőbe vett egy udvaron át sétáló macskát.

A léccserényt kinyitotta, aztán csendesen megrakta a búbost (a konyháról kellett fülem) hogy beont jó meleg legyen.

Benyitott-... '

Ott aludt a-felesége a nagy székben. Haja le- , bontva, úgy látszik feküdni készült. Közben a , nagy sírástól — mint a megvert rossz gyerek — | elaludt. A holdsugár besütött egy hasadékon, szerűd ezüsttel, glóriával az asszony feje körül.

Nézte egy darabig, azt a falu szépet, egészséges duzzadt Izmit leányt, aztán- vadul megkapta a fejét, a megrémült arcra hajolt és a sikoltani akaró ajkára rácsókolja egész büszke, gőgös életének az asszonnyal való hiábai küzdését, gazdag Táncos Gergely,

Visszakivánlak.

Visszahív árnak, Visszakivánlak,

Vege a télnek Adjon az élet

Önszámüzöíiek Téged magamnak

Tavasszal mlssdíg Forrón és iijra

Csak visszatérnek. S engemeí néked.

Gyönyörű nyárban, Forrjunk a napba

Virágszüretben, Sugaras fénnyel,

Hadd égjek újra Akaratosat!;

Fiatalító Kurjongató, nagy,

Csodás tüzekfeen. Bátor reménnyel.

áw Szeressünk, éljünk

TÍZX mindent ^togő -várban

Vissza magamnak; í Egymáshoz írnjva —

Pazarul drágám E^ulás őszén

Mint csoda-kincset. Ugyisesak, mégis:

hív álunk újra.

Segesdy László.

Don Juan kudarca.

Irta: Sebes! .Sarat?.

Vass Ferenc távozni készült legénylakúsábó!. Még egy pillantást vetett tükrébe; hogy jól van-e kötve a nyakkendője és elég üde-e az arca? Mert kétségtelen, hogy Vass ur csinos fitt, de sohasem volt ellenére, ha még csinosabb lehetett. Azt beszélték, hogy a nők rajonganak éretté és köny- nyü sikerei varrnak a szerelmi harcmezükön. Ebből származhatott nagy önelégültségé' és fölényes gesztussal kísért ama kijelentése, hogy Hannibál, Július Caesar és Napóleon összesen sem arattak armyi dicsőséget a harcmezükön, mint ő, amikor női szivekét ostromolt...

Mikor a tükrétől az ajtó felé indult: levelet hoztak. Vass egyik jóbarátja kezeirásáí ismerte föl a borítékon. Balsejtelemtől megkapatva szakította fel és olvasta: „Kedves Ferim! Két ut előtt állok, Egyik a feledéshez, a másik a halálhoz vezet. Az egyik hosszú, ' a másik rövid. Fáradt, darabokra tépett szívvel talán a'rovidéb- bet választom. Mire e sorokat olvasod én már elutaztam... messze, nagyon messze... Isten veled. Gábor."

Vass Ferenc csinos arca kilobbant az izgalomtól. Arra gondolt, hogy Gábor meg se áiit a másvilágig. Hogy bizonyosan iőb előtte magát így lendületesebb és tragikusatok így fölényesebb pózzal lehet meditálni a győzelemhez szokott hősnek, a gyáva vesztes felett. Rövid gondolkozás után a következő monológot szavalta el:

—■ Szegény Gábor! Te már nem élsz! De bocsásson me-g nekem elköltözött szellemed: a míg éllel, szamár voltál. Ideális bolond. Szerelmednek, hitednek, illúziódnak lettél áldozata. A ki fanatikusan hisz, azt a csalódás megöli; aki ideálisan szeret, annak szivét széttépi a reális valóság. Most már vége. Égy kegyetlen szépség, egy perverz hisztérika, egy kéjsóvár, gyönyörre szomjazó komédiásnő kimondta halálos Ítéletedet, amikor beleszerettél. Kellett az ölelésed, a csókod, a véred íorrósága és te bolond, mind rápazaroltad. De mihelyt jóllakott veled, elrúgott magától, mint a többit. Gyönge és gyáva voltál te szegény és ettől a rúgástól a sirba zuhantál...

Vass ur itt megállította gondolatmenetéi és siető lépésekkel, az eseményhez méltó komoly arccal inditíi a barátja lakásához, ahol képzeletében Gábort nagy vértócsában látta, ahogy most is görcsösen szorítja kezében a már nem füstölgő revolvert... Ha érzett is némi csalódást, amikor arról értesült, hogy Gábor ur elutazott, — de csakhamar az a meggyőződése támadt, hogy okvetlenül öngyilkos lett. Nyomban leült a Gábor árván maradt íróasztalához és megszületett a következő levél:

Tiszteit Művésznő! Elismerem, hogy ön a színpadi v«lás kiválósága. Vannak csodáiéi, tapsoló!, sikerei és dicsősége. De mindez nem volt elég önnek. Arra a dicsőségre is vágyott* hogy szép1 ségének áldozatai legyenek? Ezért űzte háláiba az én melegszívű barátomat, Gábort. .Csábította, megbabonázta, el bolondította. Kitépte a szivét, összetörte és eldobta. Játszott, csalt, hizelgett, -áiakoskodott ön nagyszerű játékos, csak azt neju tudom, mikor nagyobb művésznő? Akkor-e mikor a színpadon, vagy amikor otthonában aUfcoskodik. Kleopátrához hasonlítana, ha Juíius Caesarok és Arit-oniusok helyett, nem ostobák, üsyeíogyott faáankók fetrer-genének lábai előtt. Egyébként nem írtam sértő szándékkai e sorokat, de ha annak találná, gavailérai közül bármelyiknek rendelkezésére állok. Vass Ferenc, Bárány-utca 3.

Amikor az „Intim Színház" szép és fiatal hősnője elolvasta 'Vass ur levelét, bem dühöngött, nem is harapdálta gyönyörű metszésű ajkak,1 csak a ‘szemei viliámlottak vészesen. Aztán mintha mi sem zavarta volna meg nyugalmát, a'következő választ küldötte: „Tisztelt Uram! Önt félrevezették és én magyarázattal tartozom. Leveléből érzem, hogy ön az .a lovagias férfi, aki fel fog keresni, hogy meghallgasson és azután ítéljen. K. Emília."

Vass Ferencet, a művésznő levelének olvasásakor, nem a csodálkozás, hanem a bosszuáilás hangulata szállta meg. Meghódítja — gondolta. — Ez neki nem lesz nehéz! És mikor szerelmi lázban ajkaihoz tapad, úgy löki félre, mint a rongyot. A harag és bosszuáilás érzelmeivel várta a pillanatot, űrkor a művésznőhöz bekopogtat, de szinte zavarba jött, anrkor Emília, olyan szelíd, szinte félénk mosollyal fogadta, mintha azért a vétkéért kérne bocsánatot, amit e! sem követett. Leültek egymással szemben. Vass fölényesen és hidegen nézett a művésznőre, akinek hóditó szépsége egyre jobban bontakozott ki, a könnyű gyözel-, niekhez szokott Don Juan előtt.

— Bocsánat, hogy ide íárasztottam, — mondta a művésznő. Hangja lágyan, édes melegséggel csengeti, mint egy bűvös hangszer. Vass nézte és hallgatott:

Bevallom, folytatta, hogy nem is annyira. felvilágosítani, mint személyesen találkozni óhaj- j tottam önnel. Talán szokatlan, 'amit mondok, de; kérem, tekintsen el ettől. H'zelgésnek se vegye, amikor kijelentem, hogy untam már azt az egyhangú alázatos kó~ust, amely szüntelenül banális bókokkal árasztott el és vágytam olyan férfi ismeretségére, akiben megérzem a férfi erejét-, komolyságát és bátorságát . Bocsánat, -ez nem perverz vágya Egy a gyönge természetes vonzódása az erőshez. De ha elitéi, sem tehetek másképp, mert nem bírom visszafojtani őszinteségemet... íme! Szemtől szemben egy Sérti, aki nem szeret, nem bókol, aki gorombaságokat ír. Nem ■ hódol meg, nem ömleng, nem nyavalyog :íi a füleimbe. Hallgat, mint egy szobor és hideg, mint egy- jogsi v mag. Igen uram! Én meguntam a sok üres bókot. Angyal, tündér, menyország és más c-íéle már eleget voltam. Prózai lény akarok lenni... Csak nő, akit azért szeretnek, mert nemi tündér, csak nő. föaza van önnek, amikor azt írja,!

: hogy az én-szépségein, döfi csak t-gyügyü fajait-. 1 kok térdepelnek. Én ezeket az arcokat n-m áll- ! hatom. Utálom, akik a szerelmet nem verekszik ki, hanem koldulják. Erre-ön tanított és ez tetszik nekem! Pompás urain, pompás! Hol járt őrt a szerelemnek ebben a nagyszerű iskolájában?

Elhallgatott. Arca kigyult, szemei égtek, ajkai félig megnyíltak s piros széleik mögül kicsiiian- tak a gyönyörű, fehér ' fogsorok. Keble zilált, mintha szót akarná repcszteni a finom blúzt, mely a mell forró halmain feszült . . . Vass Ferenc, ki a bosszúálló' n'emezis szerepére vállalkozott,' — mintha igézet verte volna meg — úgy meredt erre a részegítő szépségre. De erőt veit magán, és szigorúan komoly maradt, noha úgy érezte, hogy győzelme kapujában áll, csak be kell lépnie és akkor öt a bosszuáilás órája. Emília' ' lassan közelebb, húzódott a fiatal' úrhoz. Szavai szint suttogássá halkultak, amikor mondta:

— Ne vegye tolakodásnak, ha nercről-pcrcre őszintébb leszek és nem titkolom el érzelmeimet.

'■ Ha vallomásnak veszi, sem tehetek róla, mert ön annyira rokonszenves volt mindig előttem, hogy c pillanatban szokatlan örömöt érzek . . .

Vass ur összerezzent, mintha delejes árain rázta volna meg idegeit. Emília önkéntelennek látszó mozdulattal a- fiatalember váTlaira ejtette karjait | és azt sejtette, hogy nincs ellenére, ha amaz a I szivére szorítja. A nagy Don Juan már eiérke- j zettnel: látta a megalázás pillanatát.

: átölelte a művésznőt, felemelte ülő helyzetéből és a szemeibe nézett:

— Szeretsz?

— Kérdezheted? suttogta Emília.

— Mond ki! Akarom! Szeretsz?

— Imádlak! mondta a művésznő, lírikus rezgéssel és félig hunyt szemekkel.

— Én pedig megvetem és eldobom magamtól, amiként ön eldobta és ezzel a halálba űzte a legjobb barátomat . . . !

Ekkor ellódkotta kehiéről a művésznői aki egy jól kiszámított -plasztikus, drámai hanyatlással omlott a köreveire. De már a nők finom ösztönével megérezte, hogy Vass ur nem a szivéből haragszik, csak pózol, mint a rossz komédiás. Hanem azért heves tragikai zokogásba csapott s a legpompásabb eicsukiő hangon tíe- klarnálta:

— Ellökhetsz, 'e!taposhatsz! Mégis szeretlek, mégis imádlak! Azért hívtalak, hogy lássalak! Azért űztem el magamtól másokat, mert téged vártalak! Ölj meg, ha bűnöm az, hogy egyedül téged szeretlek!

Ekkor heves drámai szenvedéllyel kapott a kebléhez. Lihegve és sok művészi diszkrécióval letépte a finom csipkefodrokat. Gyönyörű bajfo- naíai kígyózva omoltak végig meztelen nyakán ... j Vass Ferenc megbüvölve állott az igéző látvány | előtt, idegei remegtek és szive őrüleíeseu űzte | ereibe' átforrósodott vérét. Odacsuszott a vonagió ! szépséghez, elkapta kezeit, és a kigyult vágyak ! förgetegével csókolta . . .!

I Emília e pillanatban elrántotta kezeit és felegyenesedett. Gúnyos nevetéssel kiáltott a megdöbbent és térdeplő helyzetben maradt urrac

— Előttem csak az ostobák, az együgyű fajan- kók szoktak térdepelni! így ina-e babám?! No

: most keresse az ajtót és ki innen Bárány-utca 2!

| Ezzel -a másik szobájába lépett és olyan temperamentummal vágta be az ajtót, amilyen egy kiváló hősnőtől kitelik, - mikor .benne van a tragikai iramban.

Vass Ferenc kitámolygett az ajtón, ügy 'érezte magát, mint akit váratlanul fejbe bólintanak. Mikor Bárány-utca 2 alá megérkezett a kővetkező levél várta: Kedves barátom! A hosszabb

utat választottam. Fáim: vagyok- és próbálok feledni. Gábor."

. Vasárnap, apfiüs 20.

Csak visszatér . . .

Csak visszatér, csak visszatér S egész valómon át nyilai A mali minden tájdalmivaí.

S oly cinkor csendes őszidőn Megérint lágyan epeden Régen elhalkult fájdalom fis sírni készlett dalom A hulló lomb a nyári emlék,

Mely észrevétlen felgyűl emlék S mely visszatér . „ , csak visszatért

Csak visszatér . . . Csak visszatér A korty mely régen kiapadt,

Szemembe buggyan hirtelen S eltűnik a komor/ jelen.

A mait a ködből kiragyog S vig, gondtalan fia vagyok , . .

S virúgtalan komor romokba"

Egy árny után járok bolyongva,

Mely visszatér . . . csak visszatér.

Csak visszatér, — csak visszatér Sok régi álom régi vágy.

Bús hangi a újra régi, lágy;

Hol vagy te régi, vig, legény?

Véget nem ért még a regény,

Szived hiúba vértezed.

Fájdalmát újra erezed S dalodban sírni készlet újra A feltámadt múlt méla búja,

Mely visszatér , » . csak visszatér... .

Kertéi János,