Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)
1924-04-19 / 90. (538.) szám
26 Vasárnap, április 20. Könnyteleti zokogás rázta a testét. Micsoda} llet volt ez, mily fájdalmas, mily szép, mennyi j eszült öröm ezzel az asszonnyal. Öt évi házasság után itt állunk a halál partján. A .avartalan nagy boldogság sohasem egyesiette őket, az asszony nem volt e világra , aló. Nem tudta elviselni az életet, nem adott megbékélni vele, nem tudta meglátni .élját, értelmét; fájdalmai felháborították, örömeiben kételkedett. — Nem adhat-nékem az élet annyit mint ímennidvel tartozik nekem azért, hogy meg- 'Zülettem... — mondogatta, amikor faggatta lapokig tartó kétségbeesése felől. Megkapott mindent, ami emberi korlátái <özött elérhető volt, A férfit, akit legtöbbre aecsült az emberek közt, kikkel magányos líián találkozott; otthont, szépet, zárkózottat, művésziest, aminöre vágyakozott; barátokat, akik alázattal és szeretettel vették .körül ? majdnem teljesen neki éltek; gondtalanságot, múló élvezeteket, luxust. És boldogtalan maradt, aminőnek született, aminő egész éle- tében volt. És elment. Most itt fekszik, szivében a tű, melyet követelt A férfi ránézett a tűre. Egy esztendő óta úgy éltek már egymás mellet, mint testvérek, j mint örök barátok. Az asszony elvonult tőle., Már készülődött. Csak mosolygott, mint aki j tisztán akar eltávozni. És a férfi keze egy i esztendőn át szófián fájdalomban ökölbe! szorult. Várt, remélt, tűrt, hitt. Most már csak a hitetlenség maradt. Kint a templomban most öblösen meg- konduítak a harangok. Búgtak, döngtek, zúgtak. remegtek. Kis csengetyük is zenéltek, széles, himnuszos hangok is szárnyaltak be a zárt ablakon, a sok nehéz függönyön át. Ének, emberi ének ölelkezik az érc dalával, magasra röpiti mindkettőjüket a hit, a feltámadás hite. A férfi íelorditott. Hit! Feltámadás! A bűbájos halott lábainál! Szőke fejénél, eltűnt kék szeme csudájánál! Átszűrt szivénél! Az életnél, melyet néki is el kellene dobnia. Már néki sem szabadna élnie. Nem megígérte, hogy együtt halnak meg? Nem megegyeztek, hogy nem élik túl egymást? És tud még élni, tud még itt fájdalomban íetrengeni, van még panaszos szava, mely ha panasz is, de élet, görcsös, alázatos, becstelen ragaszkodás az élethez. Mire vár? Mért nem veszi elő a revolvert, mért nem lövi főbe magát, úgy, ahogy százszor, ezerszer elgondolta, ahogy százszor, ezerszer bekiáltotta a zárt hálószobába, fenyegetésül, kérésül, ígéretül? —• Csüggedten nézett körül. Meghalni. Meg kellene halni. Ügy kellene itt feküdni, sirás nélkül, társtalanul, ahogy az a titokzatos asszony itt elterül, itt hagyva testét, mint romlandó emléket. Most van a próbája szerelemnek. ígéretnek, rajongásnak, most kellene bebizonyosodnia, hogy valóban nem élet az élet nélküle, hogy valóban értéktelenné válik számára e föld minden kincsével, mihelyt nélküle kell járnia közöttük. Meghalni... Ó igen! De nem élni?! így feküdni itt s lehullani a földbe... Fiatalon, erővel, életkedvvel, még arra sem emlékezni, hogy volt s hogy ő vele volt. Nem látni több napot, nem Írni több verset, nem látni több szépséget, nem hallani zenét, nem ülni itt e kék gyászban és siratni, sírni, ami még mindig több, jobb a semminél... Hova lehet menekülni e halál, e csalódás, e lelkiismeretfur- dalás elöl? Fiatal, fekete fejét kétségbeesetten emelte fel. Hova meneküljön e holt asszony elől, aki e1 tudta hagyni, aki mégsem volt egészen ez övé, ha nem tudott vele élni s hova fusson el magától, aki még mindig élni akar és tud ebben a mérges, édes tragédiában? Ebből a halálszobából ? Felállt, nehány tétova lépést tett, aztán ismét zokogva visszaesett a karosszékbe. Az utcáról erősebben zengett föl a templomok és emberek éneke. Allelüja.! Föltámadás! — Ezt a halottat támaszd fel, Krisztus, vagy engem is válts meg kínjaimból! — kiáltott fel s öklével verdeste fuldokló nyakát. Qsönd volt a szobában, csak a feltámadás éneké reszketett. A tű az asszony szivében rácsillogott, Ebben a kínlódó pillanatban sóvárogva és vádló panasszal tapadt a férfi szeme a feszületre. Csodát látott. A szem, src megnövekedett, a szeretet töviskoszorus feje megmozdult, az egész test meghatalmasodott, majd mintha leolvadt volna a feszü-! étről. A fal mellől légies és határozott léptek-! <eí, átlyuggatoü testtel Krisztus megindult • i halott nő feié. egy pillanatra megállt a i leverőnél, kezét kinyújtotta és a tűt kihúzta \z asszony szivéből. A férfi előre hajolt és derrnedten, meredt i Játományra. Aztán felugrott és kirohant a zobából. Futott le 'a lépcsőn, bele a tömegbe is harangznggásba, mely ünnepelte a íeltá- uadást. Torluiszakudtából énekeim kezdett. Énekelte a halált, mely életre kel, az életet, melyet megvált kínjaitól és becstelenségeitől, gyávaságából és reménytelenségből hitt Ünnepelte a hivő az Urat, aki megbocsájt és uj életet ad az elroniqttért é,s megjavihatatlanért Sodorta az ár, áz ének, a félszabadulás.j Aztán .kiszakadt a1 tömegből s dalolva egyedül futott tovább, Mosolygott, nevetett. Egy külvárosi kiskocsmában megpihent Mohón kapott az élet, a kenyér után. Áldott, megváltó, húsvéti kenyér volt. Györy Dezső legújabb ; Szerelem L—ÜL Mese a lányság első mámoráról. I. Szűz, kis tested mesebeli vár. Áh ■. A szíved Jégkirálynő. * Alszik, alszik, valakire vár. _ Amíg a Vérkirály jő. Alszik, alszik, valamire vár. <^[ Csönd és béke. Örökös a hó. M A vágy megfagy kezében, F Ég bús hagy vágy, haragotadó A Vérkirály szemében. Ég bús nagy vágy, haragoíadó, ‘ II. Bontott ajkam öleli a szád. A szíved rózsátüz lesz. Nem Imii többé a babona, rád. A vágy üz s vágyat üzesz. Nem hull többé a babona rád. Állunk, égünk: mesebeli táj, A csókok erdős dombja. Nem fáj most már, ha valami iák Lehull a pillák lombja. • Nem fáj most már, ha valami-fáj. Esküs vágyak csoda-sora nő. Az égbe ér a vége: Naphalálig Te leszel a nö. És én halok meg érte. Naphalálig Te leszel a nő. in. Szálló lángként íelered a vár: Elégaszt férfi ajka. Szűz, kis tested csupa csoda már. A csók virít ki rajta. Szűz, kis tested csupa csoda ruár. A Vérkirály kis öledbe hullt. A csők halál és élet. Jégkirálynőm, oda van a múlt.. És véged, véged, véged. Jégkirálynöm, .oda van a vár. Csők. Szerelmes, pogány Ipoa az Éleinek. —< Áldozok, első zsenge érzést: Örömből hajnalszinü vérzést, Jókedvből egy csapat galambot, Énekekből egy diíhyra-mbot, Kacagásból egy marék gyöngyöt. Jóságomból egy lágy .göröngyöt. Áldozok: Hallgasd, nézd meg. Élet!-— Ma ez a lány az oltárképed S a parancs így valahogyan fut: Kiki úgy, amit-s ahogyan tud: — Én, mit adtál: magad, e lányban, —* Azt osztom meg veled imámban . Ha istenemmé megalkotlak. Imádkozom: — Szájonc-sókoljak. Vallatás Mondd, érzed-e, Hogy lelked egyre tagúi, S hogy sokkal több az élet, szerelem? Mondd, érzed-e, Hogy száz rokonszem bánról, Mi is történik levéled s velem? Mondd, érzed-e, Hogy egyezer szétszakadva Illatként úszunk majd a föld felett? Mondd, érzed-e, Hogy mint egy nagy patakba Gyöngy gyöngyként érzi lelkűk lelkedet? Mondd, érzed-e, Hogy széles e világba Az .ilyen véges örök végtelen? Mondd, érzed-e. Hogy férfikéz csinálta* Hogy több legyen az élet, szerelem? A brazil szerelme. Irta: Kilián Zoltán. I. Hetek óta vonzotta már a. Les Estellas színházba a brazil fővárosban mulató különböző színű embereket a nevéhez méltón ragyogó dizöz, Jo- delet la Luisante. Mindenütt csak az ő dalait dúdolgatiák, mindenfelé az ö képét rakták kirakatokba azóta. Neve, dalai hallatára még az örökké íüggőúgyak- ban heverő, félig alvó, félig álmodozó kreol asszonyok is felélénkültek. Esténként, az előadás után, mikor Jodelet hazamotorozott Nichterovba, a rloiak paradicsomába,tisztelői, rajongói egész kis flottával vették körül s száguldottak vele a világ legszebb öblének vizén. Jodelet mindezzel keveset törődött. Az idevaló urakat afféle alsóbbrendű valakiknek tekintette, akik az élet nagyszerű utjain csak mint másodosztályú utasok szerepelhetnek. És ha az udvarlásban, szép asszonyokkal való bánnitudásban olyan tökéletes párisi lovagjai jutottak eszébe, felkacagott Udvar nélkül azonban az ilyen istennők éppoly nehezen képzelhetők el. mint rioí ur milliók nélkül s igy, jobb hijján eltűrte őket. Melegebb széptevésről, infimebb pillanatokról azonban szó se lehetett. Még a legkitartóbb kreol, Goyaz, a cuyabai szerencsefi szerencséje is mintha megakadt volna nála. Pedig ennek az ifjú brazilnak, mióta a reciíei lelencházból szárny* meresztették, a siker valóban szolgájává szegődött. Neve egyértelművé vált a szerencsével, keveretlen és kevertvérii apák őt jelölték ki a brazilcsemeték mintaképének. — Undok sárga majom! gondolta róla a dizöz egydarabig. Ezt a vélekedését a — csak az a meleg fekete szeme ér valamit! — se enyhítette a figyelmességek, ajándékok amazonasi őserdőkhöz hasonlatos rengetege. — Nem édes barátom . . . Hova gondol?! — mondotta Koyaznak a bucsuzáskor, — majd csak odaát Európában . . . Ott esetleg még a magáé is lehetek . . . — Átmegyek! Magához még Grönlaitdba is elmennék! Pedig lássa, az a halált jelentené egy ilyen egyenlítői embernél! — Csak Párisba, kedvesem ... csak Párisba ... — kacagott Jodelet. Ott esetleg még . . * ahogy az előbb mondtam ... Ha szeret, át fog jönni hozzám! S ezzel véglegesen cl intézettnek vélte a brazíliait. A sült galamb. ; ü Irta: Nagy Lajos. ; Gyermekkoromban a nagyapámtól liaílot- |iáin ezt a mondást: „Azt várja, hogy a sült | galamb a szájába, repüljön.“ 1 Apámról mondta ezt, aki akkor kezdő [ügyvéd volt, az irodája gyengén ment, maguktól nem igen akartak jelentkezni a kliensek. Persze, nagyapám csak zsémbeskedett, apámra nem passzolt a szólásmondás: irodája egy-két év múlva megindult s azután mindaddig, áráig fönnállóit, virágzott, — apám tehát nem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Nekem azonban ez a mondás föltűnt és erősen az emlékezetembe rögződött. Elképzeltem a sült galambot, amint repül, esetleg késsel és villával a hátában repül, sőt valaki, valami éhes ember, tátja a száját, a süli galamb pedig, az a buta sült galamb, éppen ebbe a íátott szájba repül. (Azzal a kis hibával, hogy ha ezt igy képzeltem el, akkor miért képzeltem belé a villát és a kést is ja sültgalambba, nem törődtem). Később az iskoláiban is, az életben is, többször hallottam a bölcsességet, mely szerint helytelen, ha valaki arra vár, hogy a.sült galamb a szájába repüljön. Én magam nem is voltam ilyen ember, én dolgoztam a mindennapi ken3rérért. Rendesen még is éltem minden Időben, körülöttem azonban nem boldog embereket, nem virágzó életet láttam, hanem elakadtakat, habozókat, tanácstalanokat — és nyomort. Szóval, hogy a gyermekkoromból származó mondást alkalmazzam, olyan embereket láttam magam körül, akik azt várták, hogy a sült galamb a szájukba röpüljön. Nem voltam tehát elégedett ember. Magamnak semmi bajom, de fájt látnom, a nyomorúságot. Azt szerettem volna, ha mindenki dolgozik és mindenkinek megvan mindene, amit csak szeme-szája megkíván. jUgy képzeltem, hogy ilyen világban erezném 'én jól'magam, csak egy ilyen világban lennék igazán boldog. Ilyen ember vagyok éti. Elképzelhetni tehát szerencsétlenségemet, hegy ezzel a ‘ gondolkodással, ezzel a lelki diszpozícióval itt kellett élnem Magyarországon. Nem voltam boldog ember a háború előtt sem. Boldogtalanságom azután folyton nőtt és nőtt, a legutolsó években pedig már elviselhctét- ! lenné vált. Mert hát hol röpködtek itt a sült , galambok a levegőben és hol voltak itt olyan j emberek, akik ne azt várták volna, hogy a sült galamb a szájukba repüljön? Én. amint már megmondtam magamról, másféle ember voltam, mint a többi. Most is cselekedtem. Ha kissé későn is, de cselekedtem. Megállapítottam, hogy boldogságomnak s.fontos föltétele a mások boldogsága, a körülöttem virágzó élet; elhatároztam tehát, hogy elmegyek innen. De hová menjek? ! Angliába talán?. Ott gazdagabbak, egészségesebbek az emberek, többet dolgoznak és j boldogabbak. De ha ez kell nekem, akkor j inkább Amerikába megyek, .ahol. még gazdagabbak, még egészségesebbek és még boldo- > gabbak, ahol termékenyebb a föld. virágzóbb i az ipar. amely ország pénze értékesebb, 1 mint a többié. I Már el Is határoztam, hogy Amerikába megyek, amikor elgondoltam, hogy ott nincs tökéletes boldogság, ott is vannak szegények, söí vannak munkanélküliek, akik semmit sem keresnek és talán éhesek, — hogy egyéb bajokról ne. is beszéljek. Amerika helyett tehát legokosabb lesz mindjárt Eldorádóba mennem. Ez az Eldorádó nevii ország bizonyára ismeretes az olvasó előtt. Tetszik tudni, hogy milyenek ott a közgazdasági, társadalmi és politikai viszonyok? Ott ilyen viszonyok nincsenek is. Ott az van. ami kell az embernek, ott minden van, ott azt a szót, hogy ,,hiány" nem is ismerik. Ott minden van, még pedig mindenkinek a számára. Ott már annsrira előre jutottak a haladás terén, hogy nem is dolgoznak. Ott gépek végezték a a munkát, de most már azok sem végzik, nem kell dolgozni, van minden, nincs már szükség semmire. Ide utazom én, Eldorádóba. Hát az mesés volt, amit ott láttam. Igazi Eldorádó. nem is tudom leírni, kiki képzelje el magának úgy, ahogy tudja. Azonban. 'Igen, volt egy „azonban!" Ugyanis már a í második, vagy harmadik napján ottlétemnek, j ezt a mondást hallottam valakitől, egy másik i valakire vonatkoztatva: ' — Ja-a, az azt várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön! Szent Isten! Hát Itt' ts ismerik és használják ezt a mondást? Miféle állapot, miféle baj IT. — Nini, a kreol megjelent! Majdnem ezt kiáltotta mótdókája helyett Jode- let. hogy Goyaz vjgyorgó arcát párisi színházában meglátta. A brazil repesve várta az öltözője előtt. — Eljöttem magához Jodelet, hogy lássam, hogy emlékeztessem. Hebegek az örömtől . . . szeretnék magának sok mindent mondani . . . megint maga körül lenni ... Ragyogó úrnőm, a" maga szolgája lenni! — Szegény fickó, ennyi kitartás! Csak legalább egy kicsit, 'egy icipicit európaibb lenne! — Goni dolta szánakozőn a díva, hogy az öltözőben a brazilt vizsgálgatta. A kreol áradozott, a leány tűnődött. — Isten neki. hát kis kreolom. — mondta végül is Jodelet. —.Jöjjön el holnap négyre! . . . Magam is szívesen elbeszélgetnék azokról a rioi szép napokról, — tette hozzá bizonytalanul. Ebben állapodtak meg. m. Másnap négykor azonban a brazil nem jelentkezett. ... — Kicsit megkésik a fiú, — vélte Jodelet és nyugodtan szívta tovább a cigarettáját. ötig. Mert ötkor már haragudott, félhatkor szitkozódott, hatkor mélységesen szánakozott ön- i magán, hogy ilyesvalaki miatt csak égy pillanatra S is megdühödött. | Hétkor aztán beállított' egyszercsak az igy le! tárgyalt brazil. • | — - Most ion maga szerencsétlen?! ■— támadt rá í fuldokló dühvei a leány. Hétkor? S hozzá még ilyen állapotban?! ... Hiszen maga csuromviz'?! Mi történt magává!? Goyaz térdreesett. - • • — Bn ... bocsásson meg ... i . . , istennőm! Nem tehetek, igazán mondom nem tehetek róla! Félnégykor indultam cl a hotelből ... És amint jöttem . . . jöttem . . . egyszerre csak ismeretlen, sohasem látott pelyhek kezdtek hullani az égből . . . Tudtam, hog van ilyen, de elképzelni nem tudtam eddig soha még! Istenem!! . . . Minden olyan gyönyörű fehér lett, az utca, a fák, a házak ... Én ilyet sohasem láttam, nálunk nincs ilyen soha! Ez a nagy fehérség egészen megbolonditott. A La Fere-utcai iskolából éppen akkor jöttek ki a gyerekek, dobálni kezdték egymást és én ... ért nem tudom, hogy . . . ilyet még nem játszottam . . . játszani- kezdtem . . . Most . . . csak most hagytuk abba ... És magáról, magáról a játék hevében egészen megfeledkeztem. Madonna! Oly nagyszerű volt! . . . Kérem bocsásson meg . . . végtelenül bánt, de... de én nem tehetek róla . . . nem tehetek . . > Jodelet ezalatt fuldoklóit a kacagástól. Ahogy erre a nagy, dadogó, hóiétól csuromvizes exoti- kus gyerekre nézett, igazán nem. hirt magával. Mikor aztán a szőnyegen már kedvére begurulta magát, nagynehezen szólani kezdett: — Mag^ . . . maga nagy . . . nagy gyerek! Nem haragszom . . igazán nem haragszom! . « . Sőt! Csókoljon meg csak hamar! ... így ... igy . . , kis csacsim . . . Most pedig' öltözzön át tüstént és repüljön vissza hozzám! ... Izé, visz- szajövet a taxiját elküldheti t, *
