Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)

1924-04-19 / 90. (538.) szám

lehet itt az, amit ezzel a rettentő mondással lehet megjelölni? Ha egyszer minden van, ha nem csak hogy nem muszáj dolgozni, de nem is lehet, a munkái nem is ismerik. Ha küzdés nélkül, korlátlanul elégítheti ki minden ember a szükségleteit, a vágyak, itt, Eldo- rádóban!

Szörnyű gyanúm támadt. Ez a gyanú később, amint a tiszta gyönyörűséget változatlanul láttam magam körűi, enyhült, de azérí én kutatni kezdtem. Meg akartam tudni, hogy mit keres ez a mondás, — hazai emlék — itt, mi értelme van. Kérdezősködtem, nyomoztam és csakhamar eredményre jutottam. Kutatásaim közben többször hallottam a mondást, több egyénre alkalmazva. Végre elvezettek egyhez, egy eldorádói szegény, szerencsétlen emberhez. A szegény szerencsétlen ddórádéi ember fényes palotában lakott, mint minden eldorádót Pazarul berendezett szobában üli, terített asztal melleit, Ült és szomorú volt. Olyan szomorú, amilyen szomorú embereket csak idehaza láttam. De nem csak szomorú, hanem sovány és sárga., szenvedő és dúl tar cu. Kínokkal és aggodalmakkal volt megrakva egész lénye, mini idehaza nálunk egy közli iva tablóknak, vagy írónak. Látszott, hogy ha megszólalna, fátyolos lenne a hangja és bizonytalan -a szava, ha felállana és járna, fáradtan imboíyogna.

Megdöbbenve néztem az ddorádólt, csodálkozó, kétkedő tekintetemre a hozzátartozók adtak róla felvilágosítást Hogy haszon- < talap, szerencsétlen ember, soha sem fogja I semmire sem vinni. Tönkre fog menni, nem j lehet rajta segíteni Nem olyan, mint ami- j lyennek lenni keik hogy m ember el ne ' bukjék a „Létért való harcban*', nem rendes I ember, hiába próbálták már akárhányszor ! kihúzni a bajból, semmi sem fogott rajta. Talán mór a nevelése is rossz volt A szegény, züllött eldorádói ott ült a díszesen terített .asztal mellett, a pazarul berendezett szobában, előtte gyémántokkal kirakott kristályíálon sült hm, remek piros sült galamb hevert.

Hát mi a baja? — kérdeztem tanácstalanul, részvéttel.

— éhezik! felelték a hozzátartozók. — Éhezik, szenved, tönkre megy, soha sem lesz belője semmi, meg fog halníS

— De'hát miért?

— Fht nem is érdemes róla kezelni. Haszontalan ember, aki nem tud, vagy nem akar magán segíteni. Itt üj és nem eszik, nem akar enni, mert könnyelmű, vagy ügyeden, vagy nincs tehetsége hozzá, vagy lusta; csak ül és bámul maga elé s azt várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. .

A vágy.

Irta: Klis-zÁk Margit.

Valahol messze, a távoli hegyek között, rózsás ködbe burkolva kezdett keringni a vágy. A mész- sze hegyek között pedig, falombok árnyékában állott a tanító ék fehér, kis háza és a vágy egy holdvilágos, telszlnü, meleg estén egészen váratlanul lop ózott he oda. A büszke, ezüstös nyárfák remegni kezdtek tőle és forró, halk suttogás támadt a ho’díényben csillogó levelek között

Anka a muskátlis ablakok előtti padkán ült, fájón édes elmerüléssd nézte a karcsú nyárfák remegését. Tizenhét éves szivével bele csodáikon zett a sóhajtozó, fehér éjszakába, mert eddig még soha sem vette észre, hogy a iák remegni és suttogni tudnak . „ .

ɧ egyszerre Anka .szive is halkan, gyengén, reszketni kezdett: Nagy szerelmi jelenetek, versekbe foglalt,, mámoritó szerelmi-vallomások rezdültek végig a Jel kén, amiket a közeli, kis városka ideiglenes színházában hallott. Az átvonuló színtársulatnak szerelmi-bőse pedig igézetet hordott a tekintetében, lágyan suttogó, forró szavában és a szerei mi-hős Anka nagynéniénél lakott, Anka pedig minden reggel bement a városba a korai vonattal, mert Anka varrodába járt, ám megtörtént, hogy estére haza .sem ment; 'a nagynéni szabadjegyeket kapott a színházba és Anka az előkelőség' .sorából meresztette csodákat látó, nagy vágyó szemeit a színpadra.

Végűi már haza sem járt, egyszerre csúnyának, porosnak, sárosnak és unalmasnak taiálía a falut. Durcásan fordult el a hegyektől Titokban szerelmes költeményeket szavalt, sóhajtozott és isten kegyelnie által megáldott nagy tehetségei érzett magában, amit az égő tekintetű bős esküre emelt kézzel és lágy cirógatással végző kézmozdulattal j bizonyított.

A nagynéni csak akkor kezdett eszmélni, ami- ! kor a színtársulat igazgatója te verseket szavalta íott Ankával

A megrémült, jámbor lelkű szidok nem engedték többé Ankát a városba, ám a vágy most már j ragyogó csodavilágba csalogatta Anka képzeletét, ! rarázslatos álmokba burkolta a szivét. A vágy nőst már kápráztatóan csillogó, nagy szárnyakon terfngnt körülötte és A-■ka egy nap meghajtotta Clóriás Jéuyü, szőke fejét a szülői átok alatt és i

elhagyta a két könyörgő, síró és átkozódó öregembert.

Anka elhagyta a fehér, kis házikót, az egekbe nyújtózkodó, haiti alpi rban fürdő, és alkony bíborban égő hegyeket és elindult az idegen emberekkel az idegen világba ... az ismeretlen, tarka,

' bonyodalmas életbe. És az élet feltárta előtte j fényes kapuit: Mim diadalmas ifjú királynő vonult , be rajtuk- A csillogó szárnyú vágy beváltotta |merész Ígéretét; diadal és őrömvi/ágokat szórt j finom lábai eléJ És Anka azt hitte már nem ma- ! radt semmi kivinni vaiója.

A vágy hosszú időre meglapüft a lelkében, kíelégülíen terült el a mélyén. Anka szédült a saját magasságában. Már az sem fájt, ha levelei — amiket a messze hegyek közé küldött — felbontatlanul jöttek vissza. Nem fájt az üzemet, hogy a kowédiásnőnek immár semmi köze a hegyek között fehéríti kis házhoz. Táncolt, kacagott tovább. Csőkokat dobált a virágos színpadról az ujjongó közönség felé.

Lassankint aztán megszokta a magas diadaJn- takat, már nem szédült, már nem öntötte el a mámor láza. Szeme évről évre tisztábban, élesebben kezdeti látni. Belepillantott a tomboló, kiabáló közönség és a hódoló barátok szivébe, gondolataiba és amit ott látott, attól nagyon sokszor elkedvetlenedett, fázott. S ettől a látástól, mely évről-évre élesedett, elhídegült a szive, A közönség te hűden lett .hozzá, más csillag után. rohant, más csillag felé tárta ki virágotszóró kezeit, Anka fáradt lett és sokszor szamom, nagy magáurtsfág-oí érző szívvel mulatott hódoló barátai között

JL

£$ egyszer aztán újból íöit a vágy . . .

Pírosau lobogó, égő szárnyakon jött el hozzá. Mint kápráztató, fényes égi tünemény jött el az igazi a nagy szerelem, Anka érett, szomSuhoző, forró szívvel szeretett; Egy kiváló, hatalmas, nagy ember előtt hajtotta meg alázattal büszke, szép fejét és lelke megint vakon, szédülten mérte •te magasságokul

Ebből a magasságból húzta \e a gyászhír, mely haza szólította anyja halálos ágyához.

Az anyai kéz még egyszer áldóan, megbocsá- tóim (nyugodott szőke, hajkoronás fején, aztán minden elmúlott. Eltemették a legígazabb, a leghívebb szivet . , . De Anitához most nem férhetett a mélységes bánat, azon sem tudott keseregni, hogy édesapját már évekkel ezelőtt temették e! s nem értesítették róla: A szív ében ujjongó boldogság élném kotta •$ nagy távolságba fólia el tőle a bánatot Csak szelíden, enyhén tudott sirdogáiíü.

A szoba másik sarkában egy mogorva férfi hallgatta halk airdogáiását. Szeme sötéten,, ellenségesen méregette.

A férfi pedig Anka fitost vére v.oít, az egyetlen

hozzátartozó lény,

— Neked az örökséghez nincsen jussod — mondta sötét pillantással — Atyánk leikéi:ők szivéből kitagadott és érzése szerint kitagadott az örökségből ís, csupán halogatása miatt mulasztotta el akaratát hivatalosai] is végrehajtani.

Anka keserűen mosolygott.

— Nem vagyok éhes a hagyatékra — nyúlt a táskája után és egy csomó bankjegyet szórt ki belőle — nézd, pénzt én te adhatok neked. Egész kis vagyon van Itt. Neked adom, csak arra kérlek, ne add e! soka ezt a kis házat. Ha p'tízre

: szorulnál, fordulj hozzám, én mlnd'g kísegitlek.

A férfinak kigyulladt a szeme. Az ő birtokában soha sem volt ennyi pénz. A kellemes meglepetés meleg kíengesztelődésí festett az arcára, Bucsuzásnáj már alázattal hajlongott a komédiás-buga előtt

—r Ha nem veted meg ezt a szerény hajlékot, gyere néha haza húgom! Most te maradhatnál i még itt. Juli nér.í eljönne rendet csinálni. Főzne ! neked finom érdeket. Juli néni finoman tud főzni J Ám Anka nem maradt; a vágy piros lobogássa! űzte szülei hajlékából, meg sem láthatta tőle a régi, kedves szobákat, a hívogató emlékeket, csak rohant a lobogó vágy vissza a boldogságához.

De mire hozzá éri, a fényes meteor lehullott a

magasból; egyszeriben közönséges csalóka fénynek bizonyult . , . eltűnt, elillant ... A pirosán lobogó vágy pedig egy picinyke, mély seb, amit a csalódás ütött rajta.

Anka most még többet mulatott. Kacagással; hangos kedvvel tyikiabálta fáradt, lelkének szomorúságát. És maga is elhitte, hogy mulat .... örül az életnek és nincsenek többé felesleges vágyai

Ve mulatozása! közepette egyszerre csak észrevétlenül, halkan, szepegve jött d hozzá valami ismerős elfeledett érzés, amit eltiltani, elűzni igyekezett magától. Ügy jött mint egy megbüntetett. síró gyermek, Anka először gúnyolódott, kegyetlenke detí vde.

E — Eh, nem kell nekem fehér íímonádés etlá- gyiilás zsörtölődött Önmagával —nem keli már semmi. Jó! vagyok én így te.

Duhajkodó kedvvel nyúlt a gyöngyöző pezsgés kehely után, de a koccintás vgy ütődéit hozzá, jtííTít egy szomorú, haík lélekharang. A pezsgő gyöngyöző habjából valami varázslatos nagy fehérség bontakozott ki, aminek nagy fehér szárnyai nőttek. A szárnyak pedig verdesni kezdték Anka szívét.'

Most már tudta, hogy megint a vágy rendes körülötte ... Megint a vágy ... de ülte {ormában,.. más színben. Most fehér n ’íKt, h a bio! i éren és szomorúm ... és most setn fog tudni ellene küzdeni ... Most is hatalmába fogja keríteni.

A vomt már az erdős hegvek között fütyölt. Hosszú, fekete teste kígyózva, lihegve kanyargóit

a meredek sziklák közötti kanyarulatban. Tüzes szíkra-prüszköiéssel bujt ki bej öle $ nehéz sóhajtásokkal közeledett a völgybe át a kis nílusi hadőházhoz. Csak annyira áilt meg előtte, hogy egy nő leszállhatott róla, aztán tovább prüszkölt.

Az idegen nő egy pillanatig njozdulailamj! állt a sic eh. mentén, .szelne révedezve meredt egy pontra, aztán a kijáratnak tartott s azontúl egyenesen indult annak a pontnak az irányába, amelyen a szeme csüg&öít. Kezében kis útitáska volt. Kalapjáról fehér fátyol lengett És ment előre, síelő, könnyű léptekkel. Szívétől felfele a nyakáig hatalmas, nagy lüktetést érzett, amitől néha elállt a léJekzete. ügy rohant lobogó, fehér fátylával a iorró mezőkön mint a honvágy fájdalmának fehér lángjában égő fáklya.

A vonat, amely messze idegenből hozta, már csak a ífisíuszáJyúl hagyta maga után, dübörgéséi néha még áthozta egy-egy forró szél roham aztán az is elhalt a hegyek mögött A vágy pedig, amely a kiégett tarlókon keresztül űzte a nőt, fájó, nagy csillogással égett a szemében. S a no nem nézett sem jobbra, sem balra csak a dombos erdő alján elszóródott falut nézte és nem tudta, hogy az őrömtől, vagy a bánattól reszket-e a lelke. Egyetlen pillantással ölelte át az összes házakat, aztán csak a legszélsőn maradt a szeme, amely magasabban és magában állott s úgy látszott pihenni a fal cmbök sátra alaíi mint égy megbújó, fehér, nagy galamb. A kő érezni vélte a vibráló hőségben a pihogését. Még gyorsabban sietett előre, Végre gyöngyöző homlokkal, lihegve élt a magános, fehér házhoz.

Vak.ml mefíUletődést kdtő, nagy csend volt a tiáz körül, mintha a déli nap heve mélységes, varázslatos álomba bágyasztotta volna belső és külső életét. A kutya sem vakkantott, lomhán elterülve feküdt a lombos udvar bejáratánál Még a fülét sem mozgatta, a farkát sem verdeste; mozdulatlanul tűrte a legyeket, amik elbágyasztva mászkáltak nyálas szája és gyengén pislákafó, csipás szemei körül. Már nagyon öreg állat lehetett. Talán inkább kegyelemből tűrték a háznál.

A nő leguggolt hozzá. Keze remegve pihent meg bozontos fején.

— Vigyázz! — szólította halkan és égő szeméből lefele peregtek a könnyek.

A kutya inár süket volt, nem hallotta a gyöngéd hangot, de a kéz cirógatását mintha megismerte volna. Örömteli vakkantással tápászkodott fel. Nyaldosta az asszony kezét

— Megösmeríél, öreg pajtásom? — becézte tovább a nő — milyen jó, milyen jó, hogy még itt talállak.

Lassan felállt. Most már enyhübii kezdett benne az izgalom láza, valami csodálatosan fájó jóérzés ömlött el rajta és megindult lassan az udvaron át a fehér oszlopos ámbítus felé. Aztán megállóit. Sehol, semmi élet. Az ajtó zárva volt. Az udvaron mindenütt akkora pedáns rend és tisztaság, amilyent csak nagy ünnepnapokon lehet látni. Szive ujfeől nyugtalanul vert. Megállt a zárt ai'ó előtt, a mely nem nyílott számára. Fájó, nagy ijedelem szakadt rá és nézte az ajtót, amely mégis a régi volt s ügy örült, hogy a régi, hogy újból láthatja rajta a bevert lapos, nagy szögíejeket, a faragott dudorodásokat és a két fekete vaspántot. Az ajtó most frissen be volt festve, még fényiéit az enyves festéktől, A nő elakadó lélekzettel állt előtte. A vaspántokon nem lógott a zárt lakat; tehát valakinek mégis itthon kell lennie. Csak le kellene nyomnia a régi vaskílincset. De nem volt hozzá ereje; valami belül lappangó gyáva félelem rántotta mindenkor vissza a kezét. Nem értette a nagy csendet, az ijesztően nagy rendet. Széjjel nézeti az udvaron. Sehol egy szemetecske sem éktelenkedett. Lassan távolodni kezdett az ajtótól. A kutya mindenütt a nyomában volt. Farkcsóválva, halk örvendező nyöszörgéssel dörgölödőtt hozzá.

Az udvaron minden úgy volt, amint tizenöt év előtt elhagyta. Ott volt most is az ámbitussal szemben, a kert bejáratánál a nagy diófa, alatta asztal és pad. A kerítésen túl ugyanazok a . gyümölcsfák integettek feléje, melyekről gyermekkorában maga szedte le magának a gyümölcsöt. Még a régi nagy kövek láttára is elfogta a jóleső, fájó sirás. Az egyik most is oda volt gördítve az esővizet felfogó hordóhoz, hogy ne csússzék a lejtős földön, a másik az ístállőajtó mögött állott, hogy támasztéka legyen az ajtónak. Most az istálló is zárva volt. Talárt nincs is benne állat? Sehol, semmi élet, a kutyán kívül. Még csak egy tyuk sem kaparászott. Aztán mégis megnyugodott, eszébe jutott, hogy a tehenek ilyenkor kint vannak a legelőn, a baromfi a földeken kaparász.

De az ajtó mégis zárva van ...

Ügy állt ott mint az elvarázsolt Csipkerózsa udvarán és maga is valami furcsa varázslatot érzett. Lába a múlton taposott, szive a múltat varázsolta vissza. Még mindig kezében volt a kis táska s eszébe sem Jutott, hogy letegye, azt sem vette észre, hogy fáradt. Lassan megkerülte a házat, szemében egyre égett a fájó vágy. Most kívülről került vele szembe és kérdő nagy ijedelemmel nézte a húrom csukott ablakot, amik mögül most is iáíüsi, szagos virágnövények zöldültek. Talán tizenöt év előtt is ott állott a terebélyes rozmár lúgos fa, az illatos bazsalika. Csak egy drága arc, egy k'-' , hófehér fej hiányzott

onnét, amely többé soha sem bukkan elő a vi- rá?r,~ .u'.-pek mögül

És magábaomiottaii állt és várt, hogy valami csoda történjék. Lelke visszazokogta a múltat. Egy pillanatra behunyta a szemét és azt hitte, mire feltekint újból ott kezdheti, ahol hosszú évek előtt elhagyta és semmi sem üli mögötte

és fájó, édes honvággyal nyitotta fel égő szemét. Tekintete ráesett az ablakok előtti padkára, ahol titokzatos, fehér holdvilágos estéken álmodozott. És látta a sóhajtozó nyárfákat. Leiik szembe velük a pádra, de a nap heve keresztül tűzött a fák lombjain s a ház falai égtek, Izzót tak. A forró fa! égette a hátát. Felkelt és újból nézte a három ablakot. Felsóhajtott, aztán elfordult tőlük és visz- szatnenl az udvarra.

Most jyáf maga is érezte, hogy fáradt, lábai reszkettek. Szomjas és éhes volt. De a zárt ajtóhoz nem közeledett többé. Keresztül ment az udvaron a kert felé. Bctóua a rozoga, kis ajtót. Végig ment a zöldséges kerten a gyümölcsösbe. Sírva rogyott te a nagy abnaíu alá. Hőségtől megrepedezett gyümölcs hevert szanaszét a földön. Reszkető kézzel nyúlt utána s amíg vele éhségét, szondát öltötte, képzeletén $ fájó, nagy vágyakozásán keresztül újból vissza ringatta magát gyermekéveibe, boldog, nyíló fiatalságába.

És egyszerre meleg, nagy nyugalom szállta meg. Otthon érezte magát. Az emlékek elringatták, elcsitították benne a magánosság fájó érzetét. Az emlékek egymás mellé sorakoztak, kedves halk, fágy zengéssel vonultak be a szivébe.

Hányát feküdt az illatos főben. A kutya vele szemben terült el Fejét előre nyújtva, álmos szemének szeretetteljes pislákolásával Őrködött mellette, mert Anka fáradtan hunyta le szempilláit s azzal az édes tudattal szenderedetr el, hogy íttiion van, szülei hajlékában pihen. Vágyó lelke oly intenziven varázsolta vissza a múltat, hogy amikor felnyitotta szemét önkéntelenül felugrott s a ház felé indult.

Most már erős érzéssel vágyott a ház belsejébe, a régi, kedves szobákba.

— Istenem — sóhajtotta sóvárogva — csak .úgy láthatnék mindent viszont, a hogy elhagytam: Minden bútordarabot, minden tárgyat a maga helyén. Milyen ió lesz itt időről-időre megpihenni.

És egyszerre nagyon közel érezte magát a bátyjához is: Mégis csak együvé tartoznak, ö sem fiatal már s ha eddig nem gondolt a családalapításra, most már aligha fog megnősülni Egymásra lesznek utalva. Az összetartozás egymáshoz fűzi őket öregségükre.

És szemét egyenesen az ámbitusra Irányítva közeledett az udvar felé, Am lába egyszerre megtorpant, iélekzete elállt. Szeme tágranyiltan meredt előre. Talán iralluc’nál? Vagy eddig álmodott... s mindaz, ami mögötte van csak rossz- álom? És most felébredt' és ott az ámbituson háttal a kertnek ül az édesanyja ... talán most is mint régente krumplit tisztit vacsorához. Fehér, ősz feje lefelé hajlik a munkája fölé. És neki c$ak oda kelt rohannia és hozzá Leli guggolnia és- egy pár öreg, hűséges szembe fog tekinteni. - Felsóhajtott. Megdörzsölte a homlokát és önmagát csalva, ámítva, lassú, vontatott lépt lekéi közeledett a kér tájidhoz. Hosszan állt előtte és fájó gyönyörűséggel élvezte az öiiámitást.

Az öregasszony most felemelte a fejét. A kert felé pillantott. Kötényéből csakugyan krumpli gurult ki. Ijedten sietett az idegen nő felé.

Az idegen nő pedig fújó, csalódottan felnyögött. ö is előre sietett az idegen öregasszony elé.

— Talán a tanító úr nővére? — kérdezte az öregasszony.

— Az vagyok — sóhajtott Anka fáradtan — nem akartam előre megírni érkezésem napját, mert magam sem tudtam, mikor utazhatom.

Az öregasszony sajnálkozva csóválta a fejét.

— Ejnye, ejnye, pedig milyen jó lett volna, ha tegnap érkezett volna a lelkem; legalább most a bátyja menyegzőjén lett volna. Úgy van bizony úgy, a tanító ur meg akarta lepni a telkemet, hogy mire haza jön semmiben sem legyen hiány; sem asszonyban, sem rendben, sem szép, finom szobákban.

— Finom szobákban? — akadozott a szó Anka elsápadó ajkán.

— Persze hát no. Csak nem is hozza az uj asz- szonyí olyan rozoga, vén bútor közé. Eladta az egész kramurit úgy a hogy volt mindenestől és vett szép, finom, uj bútort. Tehette is, elég pénzt küldözgetett neki a drága, jő húga. De most aztán szép is a lakás. Öröme lesz benne a lelkemnek. Jöjjön hát beljebb nézze meg.

'De’ Anka nem mozdult. Valami megbénult benne, aztán darabokra összetörött. Szeme révedezve, ijedten nézte a nyitott pántos ajtót, ami mögött eltűnt az ö világa ... eltűnt örökre. És nem tudott az idegen szobák felé közeledni... nem akarta látni azt a nagy idogenséget. Legalább lelkében akarta megtartani az otthonát. Magával akarta vinni zajos, nagy magánosságába.

— Nem mehetek már be — mondta tiltakozva — a vonatom egy óra múlva indul. Majd máskor máskor — tette hozzá megvonagló, sápadt ajakkal és még egyszer hordta körül hosszan, búcsúzva a tekintetét az udvaron, a hol semmi sem változott. Elfojtott zokogással vonta magához a kutya fejét, aztán elfordult és kifelé indáit a kapun.

Az öregasszony értelmetlenül bámult utána. — Talán meghibbant az esze — gondolta ijedten vagy tán nem is volt a nővére. Idegen nő lehetett

Az idegen nő pedig fáradtan lépkedett te réteken át. Még egyszer visszafordult. A ház előtti nyárfák búcsúzva rei gtek az alkony bíborában s a nő fehér fátyla visszaintegetve lebegett a réteken át az iüdóház felé.

S a vágy most már szárnytörötten szürkén gyászbaboruitan kullogott a nyomában.