Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)

1924-04-19 / 90. (538.) szám

22

Vasárnap, április 20.

lakásukban, hogy alig fértek tőle, Terjedt, terpeszkedett, ihs-Zé&to az ablakról a függönyt, a falról a képei, kiemelte a fiókokból a vasár- papi holmit* a láncot, az árát, majd kilafcol-' tatfa őket az utcára. Valamit tenni keltett, Aztán, sok vívódás után az asszony találta.| ki, hogy mit Elmennek a fővárosból valahová,; ahol olcsóbb az élet, ahol eleinte nem ismeri őket senki. Ott könnyebb lesz,

Antónia nevetett és megcsókolta a férjét; ‘

— Majd visszajövünk és előttünk szalad a hírneved, — Olyan erősen hitte, amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még] nagyobb szüksége volt a feleségére.

Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott ma-1 gúnyosan, de hinni csak akkor tudott, ha az asszony hitét érezte.

A vidéki városkában, ahol meghúzódtak,, egy Ideig megint csupa várakozás volt az élet Mintha elölről kezdődnék. Pedig semmi se kezdődött. A kisvárosi porban, az álmos akácfák alatt nem igen került szobrásznak való munka. Legföljebb egy-egy sírkereszt és elvétve egy buzogányom Árpád vezér a kályha tetejére,

A gyógyszertárban, ha összeverődtek, so- j hasé beszéltek róla az urak. Az emberek kö-\ zömbösen néztek rá, alig vették észre és ] egyszerűen kőfaragómestemek nevezték. Most már igazán egyesegyedül csak az asszony hitte róla, hogy művész.

Hitte, és ha kocsi zörgöft az úton, kiszaladt: ; a ház elé, beárnyékolta a kezével a szemét és I nézte, nézte, nem az ő férjéért jönnek-e a városból, mert megtudták végre, milyen nagy : ! művész lakik ott az alsó végen, a rcskadt pa- j I raszíházbaii.

i Biztos volt benne, hogy így lesz és estén- | kint, mikor Péter komoran ült a padkán a ke- [ menee mellett, olyan .szépen tudott erről mesélni, hogy a párját is elesalta magával. Es! ; mind a kelten mosolyogtak. Ezek voltak a | legszebb óráik. Reggelre nyomuk se maradt ! De mire megint besöíéte lett és a kemence. lelőtt táncolt a fény a téglázott földön, újra | kezdődtek az órák, mindig újra és Antónia so- ] hasé fáradt el. Pedig a múlt tavasz óta mindig ■ l fáradtnak látszott. i

| Mikor a házban tetí-veft, gyakran megállt' j ok nélkül és nézett és nem mozdul;. Szegény; ;kífakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett, ] keresztbe í a mellén.. Fagyott..Mindennap> eltűnt ; belőle; valami. És éjjel szárazon, halkan “kö- \ bőgött Péter aludt, ilyenkor minden aludt az I éjszakában. Csak ő köhögött és félt.

Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor í magára maradt. És ha a férje váratlanul be-, ! roppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne •előle. Máskor meg riadtan. nézett fel rá és ! szomorúan mondta:

>; —- Meglásd, meglásd, én tudom... — De

? hogy mit tud, azt nem merte megmondani.

Péter biztatni akarta volna, csak hogy nem • értett hozzá, az asszony rászoktatta, hogy Ő az, aki biztat. A nagy, erős ember gyámot- I talanul álldogált egy darabig, aztán hirtelen ■ kinézett az ablakon és fütyörészni kezdett,

’ mintha nem lenne semmi baj. Antónia ezt is megértette. Úgyis hiúba beszélt volna, mindent tudott róla, mióta szerette.

— Megint egy újabb .szomorúság mirajtunk.

: „Istenem, ne hagyd cl a nyomorult bujdosókat! j — s felkapván kulacsát, kibotorkált az éjsza- | kába.

| Tizenkét óra féle mind ott voltak már az S „öreg magyar király" kőiül Csend volt, ré- ] müietes csend, Csák a két gyertya füstölgőit í az ágy fejénél s imbolygó fénye kísérteteket | riaszthatott az .ablak' alól.

■ Kint felhők sötét hadserege kergette egy- j mást s a házak lábát szüntelenül csapkodta jj a tenger.

\ A fejedelem hanyatt-terüh s este óta mozdu- í lattan maradt az ó szép szeme és szakálla. j Kedden még dohányzóit, szerdán már nagy j búgyadtsúgba esett és csak mindenkor aludt, i pedig amióta aludt, nagy dolgok estek odakint, {Tegnapelőtt pérai urasoktól vették az első I hírt, hogy messze Magyarországban az erdők • alatt megint csattogni kezdenek a Máriás- j zászlók s a Rákóczi rézdobjait újra pergetik már a buíykn hegyek szakadékaiban, meg az j alibim ári ingoványok között,

| De a riasztó örömhírt nem volt'senki, aki ] tudathatta volna a szerencséden Rákóczival.

Semmi kincs többé. Ke is tegyen! ö is már ^ csak. alig van, az utolsó élő ember, Szinte. csodálkozott, hogy még mindig lélegzik. Nem j akart volna létegzeni. Ez is mozgás volt- Ez j is zajt ütött. Pedig Antónia meghalt

— Meghalt... — Megint mondani kezdte!

ezt a legiszonyúbb szót, addig akarta mondáid, f míg kiírttá magát vele. Aztán, elfáradt és le-j hunyta a szemét. . T

És ekkor váratlanul mintha kést döftek j volna bele a végtelen csendbe, egy emberi hang nyilallott az éjt szakán.

Valaki messze, messze valamerre énekelt

Árva Péter nem értette, ml főttéot Fdnyi- I tolta a szemét, A testtartása hirtelen megválj tozott. Hiszen ő azt hitte, sohase fesz nvXsA ként, ezentúl mindig minden így marad. Sötét, ! csendes, nagy éjíszaka...

— Énekeinek! — Egyszerre felugrott él aj szája úgy eltorzult, hogy fájt neki, — Hogyan j lehetséges ilyesmi? Hogyan merhet valakij ilyet tenm? Mosí, mikor Antónia a halottas j ágyún fekszik. Micsoda jogon?

A kín összeszorhoíía a torkát. — Fiát még 1 énekéinek a világon? Minden iolytaíééikf Van f olyan, aki víg és nevet? — Mint egy borzasztó j sértés csapott le rá ez a tudat. A két öklét j rázta a levegőben. Hirtelen változott minden j pillanatban, már összegörnyedt, alázatos lett,] szinte könyörgött; — Nem, nem, csak erre j ne jöjjön... — Es félni kezdett valamitől, ami i még nem látszott a gondolatai mögött. Két j remegő kezét összekulcsolta, mintha koldulna. { Sokáig nem mozdult. Oldali haj t o 11 fejjel, dér- í medien hallgaíódzott és közben egyre a fele- j ségét nézte,

— Csak erre ne jöjjön!, — Az a valami, j

amitől félt, már nem bujkált a gondolatai\ mögött, jnár legelői volt a fejében. Kéísébce- : settew fordult az ajtó felé. Vadul felágaskodott! és árnyéka, mint egy ugrásra készülő rém,! szökött a mennyezetig.

A uótás ember pedig odakinn csak egyre- jött és énekelt torkaszakadíából, mintha az egész világ vígságát dalolná.

Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt járt. Jött feltartóztathatatlanul ,..

A halottas ágy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az á nóta iszonyatossá növelte a fájdalmát Lázadón • rikácsolta; — Most, miért éppen most? — ...Kínjában az öklét kezdte harapni aztán egyszerre vakon előre-, botlött. E cl rántotta az ajtót. KI, ki a Szabadba! j És elállta a nőtás ember ötfái.

! — Ne énekeli! — A hangja hőrgött a szetii védéstől Az arca olyan fehér volt az éjisza- : kában, mint a fel Egy. pillanatra csend lett. És a két ember egymásra -meredt, mim két i nagy ellenség, amelyik nem tudja, miért gyűlöli egymást, amelyik most találkozik először és összeméri az erejét. Rövid ideig tartott. Az a másik a nyakába tolta a kalapját és nevetni kezdett.

A nevetés egy pillanatra elborította a világot. A kőfaragó jelordított fájdalmában.

Ez volt az erősebb,

D.e a másik aem törődött vele. Kurjantott egyet és mintha útszéli kocsmára tatáit volna,1 a íegvígabb nótájával a nyitott ajtó felé tántorgott

Péter dühös nagy ugrassa! utolérte, és rettenetes öllé vei lesújtott a fejére.

A nóta bugyborékoló pörgésbe fulladt. Az ember visszafordult, A vér már elborította az arcát. Egy ideig még állva maradt, aztán lassan dűlni kezdett.

A síró ember megölte a nevető embert. És ahogy dűlt, tágranyiíott szemével még estében fs mintha kérdezte volna, hogy miért?

— Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg! a kenyeret... — Ezt mondta róla az az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte az ablaktalan, gőzös kamrába.

Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy maid másként is lesz még. Aztán még egynéhányszor másként lett, — koplalt, fázott, lázadt, — de nem lett jobb.1 Szegény emberek adták és -vették át egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét.

Évek múlva is sokszor álmodta éjjel, hogy még úgy van, mint akkor volt és hánykolódott és nyöszörgőit a kiújult kíntól

Ekkoriban már egy kőfaragómester műbe- j Ivében dolgozott. És munkaközben, mikor! vésőié alatt pattant a szitánk, gyakran eszébe ] jutott hajdani mezítlábas szegény gyerekön-{ maga. Akkoriban hányszor elálldogált a kő- : faragómester kapujánál Milyen sóvárogva né- í zett be az -udvarába. Nagy legények dolgoztak j odabenn a kövek 'között és olyan erőseknek! és hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások j a mesében. A kalapácsuk csillant a napban, a vésőjük szisszent és a kivájt szilánk ahogy visszahallott, csengett a kövön.

Ez szép volt •és... most ő az a nagy legény, \ aki odabenn az -udvaron ráparancsolja a terméskőre az akaratát

Aztán egyszer egy megrendelő, aki fogaton, jött és nem is alkudott, azt mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is becsületére, válnék.

Árva Péternek felragyogott a szeme és ettől j kezdve valami szüntelenül gyönyörűen nyug-; talanította a leikét. A többiek nem .egyszer rajtakapták, .ahogy elgondolkozva állt és a' vésőjével vonalakat rajzolt a levegőbe. Azt; is látták mikor széndarabkákkal beíirkáita ■ a padot az öreg akác alatt és késő este, vizes i kendő alatt agyagot cipelt a szobájába.

gödöít inasnak a szobrászhoz. Nagy tervei voltak. Tanulni akart, várta, hogy észreveszik. De bizony csak a kőíaragómeste.r szürkeszemű leánya vette észre, most, hogy nem látta többé.

Néhány hét múlva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A leány megmondta, neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen tisztán, ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mifii ez a leány. Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott, mikor a kőfaragómester szürkeszemíí leánya a felesége lett.

Az öreg sohase bocsátotta meg a leánya fejességét Kitiltotta a házából, kitagadta az örökrészéből Ügy halt meg, hogy viszont se látta, konok haragban, engeszte Ihetétlenül

Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott önmagában, mióta volt, aki bízott benne és erősebbnek érezte magát, mióta volt, .aki támaszkodott reá.

Küzdeni akart érte, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit hisz. Nem kőfaragó, nem mesterember ő. de művész, csak a többiek nem látják még.

Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se sikerült. Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon elbukott, a szobrait észre se vették. És egyik év múlt a másik után, Lassankint kételkedni kezdtek benne még a kormos bérház negyedik emeletén is, ahol az asszony nagy, napos hite eleinte megejtette a szomszédokat, A reménység unatkozni kezdett. Már a kis emberek se tartották őt nagy embernek, azok se vártak tőle semmit,

A semmi betelepedett az ételébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra nőtt szomorú kis

ősz lett. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és rázták az .ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre szakadozottabbak lettek. Félbeíiniaraatak a tervek és 6 köhögött, fájó, száraz kis köhögéssel Péter lopva felpillantott rá az alacsony székről Aztán megint a tűzbe nézett. Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél kemény volt Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a hallgatások. Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten hogy egy nagy szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták...

És azért mégis milyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev víaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel soha többé azt a ragyogó, szép szürke szemét.

Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt Elment az egyetlen, aki szerette. És mellette holtan feküdi minden, ami csak az 0 hite volt...

O:

Odakinn megijedt valami a falióra szerkezeiében és féibemnaradt a ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő.

Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában, a házban... A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És ez a csend onnan az ágy felől terjedt'. Sötét, hideg csend kör,őskorul és a virrasztó ember úgy érezte, hogy mindig így marad.

—- Meghalt! — Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy összeinarcangolja, elpusztítsa magát ezzel a rettentő, végleges szóval — Meghalt... — Hogy fájt ez és mégis mondta, kényszerítette magát, hogy mondja, hangosan, kegyetlenül tciekiábálja vele a rop pant ürességet*

— A?,., utolsó,.,

összenézlek, nem értették. Mikes találta .fel magát elsőnek s intett Rezgőn; felé, ki az ajtónak támaszkodva sldogúít:

— Küldjék be a papöt!

S bejött a pap az utolsó kenettel és megállt a hald Dklő mellett. Árnyékok kergették egymást a szobában s ez árnyékek közt külön élő- árnyék volt inindcnik bujdosó. Csak a tenger csapkodott s rég szeríehuílt kurucok fellcg- osziopai kiabálta:: szakadatlanul a felhők alól. Mint a írencséni mezőn, amikor véres szemmel rohantak; a halál Célé; — vivat prineeps-Rá- kéczi!

Csönd volt. A gyertyák sercegtek. A pag az ágy fölé hajolt:

— Én téged megkenlek, hogy amit vétkeztél a te szemeddel, bocsássa meg azt te néked a jóságos 1-síen ,,.

Az öreg Pépay sógor fdcsuklótt, Sibrík apánk eliakaria a szemét, CsiUy generális 4 saroknak fordult s Zay nrfi nehéz bánattal pillogott kifelé, a nagypénteki sötétbe.

Mikes íőkarnarús ur az ágy végében réve- dereit, álmatlan'fejét a tenyerébe bocsátotta $ a széniéi egy pillanatra nem vette 1c az ő utóról Most már megérezte, hogy nc-m ok nélkül hívogatta hazafelé valamikor_a mindég őtcí sirató édesanyja, .árva Torma Éva. Most már megérezte, hogy igaza volt szegény ura-, rak mikor magához vonta arcát az elmúlt héten a mefisimogatta a fejét — fiam. Kelemen

Nagypéntekre virrad-*)

Irta Komáromi János.

Éjfél körül lehetett. A fejedelem haldoklóit.:

Az este már annyira volt, hogy kétfelé! tar-. toiták a karját, miközben a hálóházba ment. A szavát ahg lehetett érteni. Ahogy pedig lefektették, csak sáfrányszinü lett az arca és bár nem panaszkodott, nagy szenvedések zak-:! •láthatták szegényt. j

A íőkarnarásnak, maga se tudta, miért, cte; valami aljas érzése támadt, hogy rövidesen •árváiul maradnak az idegen földön. Lábujj-, hegyen kiszólt az előterembe:

— R-ozgonyi uram ...

A homályos zugból felzörrent Rozgórni András, rétig aludt még, félig most se 'vol. józan állapotban:

— Szolgálatidra, Kelemen urfi.

— Rozgonyi uram, — intett „suttogva Mikes, — szaladja be tüstént a virrasztó arakát, mert halálán van immár szegény fejedelmi arunk...

S zokogásba fűlt a íőkamanls ur szava. Rvz- gOnyi ur pedig tenyerébe fogra gubancos fejét:

í

®) Az irrtnak „Vidróczki s még néhány ágrul- ; szakadt'* című iegközolobb inegjelenü Sóletedéi, j

\

A két gyertya táncolt és füstölgö.tt, a ro- dostói menekülők iehajtotf fejjel álltak és vártak, Mintha a virradatra leske-öatek volna. Ncin .a földi virradatra, hanem arra a másikra, amely Erdély felől próbált jelentkezni s amely még jobban megzavarta sokszor megzavart fejüket, Mert a tegnapi napos újabb üzenet jött a portától, hogy Temesvár vidéké* .csakugyan felütötte fejét a Férő veszedelme, az urak eszük nélkül menekülnek Becsnek, Ősapád felől minden éjjel tűz veresük *z éghatá- ros s huszonöt esztendős rejtckslkből előbuj- íak a vézna nyakú kurucok. Csak Rákóczit várják Keletről' Jaj/ be szivszakadva -várják!

A fejedelem, a törökök ,tóreg magyar királya" pedig haldoklóit ezalatt. S a bujdosók csüggedten néztek maguk elé... 0, mi lesz velük, ha. egyszer nem nyitja föl elfáradt szemét a gazda! Hiszen igaz. egyszer porrá kell változnunk, mert porból vetettünk valaineay- nyíen. De ki visel majd gondot azontúl a boldogtalan fejükre? S ml sors fog várni Pérő keserű és sötét legényeire, akik Rákóczi nevével szakadtak ki a hegyekből és 4 mocsarakból?

Pedig most rnár bizonyos, hogy megmozdultak. Mert épp az este jött meg a harmadik üzenet ás Maíida Páltól Drtnápolyből üzent Maink Pál Azt üzente Matek Pál, hogy csak kicsike kitartás még, útban van már 0 lázadók parancsával, hogy vigye magával a fejedelmet. Ha pedig meghalt volna azóta, emelje ki a halotti ágyából Ernője ki, ültesse lóra, de ha- toítan is vigye vissza a felzendült iViagyar* országba.

A hálóházban kínosan másztak ezalatt a percek. Kint zúgott a tenger, rikoltott a szél S a felhők -hanyathomlok menekültek a szél hátán. Mintha régen széízvMtt kurucok menekülő hadoszlopa rikoltott volna vivátot az utánuk készülődő fejedelem felé.

A fejedelem most megmozdult. Szemét, mélységes bánatu kék szemét nem nyitotta fel, csak mintha a jobbkezével intett volna valakinek. Mikes íölébehajo.lt:

— Mit kívánsz, jó urunk?

Az öreg arcán iszonya vívódás látszott A bujdosók az ágyhoz settenkedtek s szemeiket ráfüggesztették Rákóczira. A fejedelem megint elaludt ők pedig nézték, szüntelenül nézték. Aztán, de sokára, felsuttogott az öreg; .

— Talán bizony művész akarnál lenni, tel

komisz kőfaragólegény? ... — Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. ] Mentői több idő teli, annál komolyabban] fogadta a megszólítást, szinte úgy, mintha! megilletné. ' . j

— Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi —] liahotáztak a legények.

Pedig az leszekf — Árva Péter kíe-i gyenesedeít és megrázta a kalapácsot hátra- j vetett fiatal'-feje felett. ]

Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a j -.nagy terméskődai-abok közül éPPtn íeléfe néz j .'•a mester lánya. Szép szeme -.olyan ragyogóan i •.szürke volt,-mint a vadgaiamb billenő szárnya • a. napsütésben. A leány nem nevetett. A kő-; faragólegénynek belülről valami -megdöngette \ a mellét.

És ezentúl mindig ilyesmi történt vele, ha' a leány elmeimben benézett a műhely ablakán., Maga se tudta miért volt ez.így, de az öreg' mester valahogyan tudhatta, mert egy napon í csak kiadta az útját.

— Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, .j itt nem tűrlek tovább.

Mennie kellett. Vége volt, pedig el se kéz- ] dődötí.

Árva Péter dacosan vágta a fejébe a ka- j lapját, mikor indult,

•— Majd megmutatom nekik! — És így jutott el a hegyre, az üvegfalú liázba, Lesse-