Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)
1924-04-19 / 90. (538.) szám
Vasárnap, április 20. 2T János szerelme. Irta: Zií a hy Lajos, János, miután otthagyta a műegyetemet, kikerült az utcára. Bár tinóm mozgású keze és megérző látása volt, szive mélyéből gyűlölte azokat a lehelletszerü rajzokat, amelyeket a fehér és fekete üvegvonalzókkal rajzolnak az óriási ablaku nagy teremben, ahol állandóan érezni lehetett a tus erős, átható szagát. Gyűlölte a körük bántó józanságát, is igazságos arányát, az egymásba futó vonalak élettelen logikáját és mindent, ami egyszerű, átlátszó és megérthető volt. Utálta oz öreg professzorokat, akik a katedrába kapaszkodtak, mert öregek és lankadtak voltak már és akik azt hazudták, hogy a tudománynak mélységei vannak, amelynek ezer és ezer méteres ásatag kutjaiban uj és uj energiák várják, hogy fölfakadjanak. Az öreg professzorok, akik fehérhajuak és lankadjak voltak, úgy tűntek föl neki, mint parancsoló gyerekek, akik a borszesz lángjánál duruzsoló lombikban színes gőzöket főznek, így azután nem Is sokra ment az egyetemen. Az órák alatt is piros könyvekből olvasta Nietschét, a szigorlaton megbukott, kikerült az utcára és lassan elzüllött, Rongyos cipőben, vásott ruhában járt, apró külvárosi kávé- házakban álriporterek és hajléktalan írók között találta az éjszaka, akik egy Brescit és Azevet láttak benne, mert János lehofgasztotí fejjel járt és titokzatos volt a nézése. Reggel- felé azután, amikor hazaveíődött nyomorúságos kis szobájába, amelynek ajtaján egy piszkos, gyűrött névjegyen még ki volt írva: „Köves János műegyetemi hallgató'* érezte, hogy az élete, mint egy nyomasztó álom, rettenetesen fáj. Az éjjeli szekrényen meg- áporodott a pohárban a víz, az ágy hideg volt, mint egy koporsó és mikor János bele- j feküdt a hűvös rosszszagu párnák közé. még! sokáig nem aludt el. Lehunyt szeméből, fáradt I arcán két könnycsepp vándorolt végig és beitta a párna. Ilyenkor mindig a gyerekkorára gondolt. 'A nagy kertre, ahol piros és zöld üveggömbökkel felékesitve nyilottak a rózsafák, a tornác piros tégláira és a jőszagu szobák nyugodalmas, fehér falaira. Eszébe jutott, hogy mikor beteg volt és sovány tízéves kis iesíe párnák közt didergett és piros meleg íátyolokat hajigáit a szemére, a szivére, j az agyára a láz, egyszerre csak íöínyilt a ho- j mély, egy bágyadt fehér kéz röpült a homlokára és valaki ezt mondta: — No, kis fiam. Ilyenkor világosan látta az anyja kezét, és hallotta a hangját. Érezte a meleg fcorleves fűszeres illatát, amit' az anyja egy vékony csészében hozott felé. Hallotta a léptek smerös zaját, hallotta, hogy a nyári konyhában az öreg nazarénus Zsuzsa énekel. Kantáivá, halkan, elnyújtva, istenes félelemmel. Hallotta a primuszok s juharfák zengését, amelyek az udvaron állottak és amelyekre estefelé 'ölkapaszkodott a szél. Ilyenekről ábrándozott Köves János, a múltakról és halottakról, inig íztáji a szennyes, fekete párnákon, elaludt, érezve a homloka fölött az anyja kezét és. amint azt mondja: — No fiam. így élt János, örömíelenül, munkátlanul sülötíen. Délben kelt és órákon át a körúton savargott. Alkonyattájban megállt a feketével beárnyékolt tornyos hídon és nézte, hogy messziről zengve, suhogva, jön a híd alatt a Duna. Távol pedig, az alkonyat gőzében, mint így tüzes fátyol lebeg a sziget. Tudnunk kell itten, hogy János míivészlélek volt, aki mélységes gyönyörű invenciókat hordott a lelke mélyén, szomjas füle ütemeket, rimeket, íág- ranyilí szeme pedig mindenben az örök szépet tereste. Ősz felé történt, hogy János komolyan szerelmes lett. Egy nagy kapu alatt, ahol hideg márványosz- opok alatt ragyogott .. sok-sok lámpa és thol fényképek állottak, megállt János és iézte az arcokat, amelyek az üveg alól iátyolos szemmel tekintettek rá, vagy oldalt léztek, vagy pedig a feje fölött a levegőbe bámultak. Volt ott sok mindenki, akikkel János megismerkedett és elbeszélgetett az arcukkal, uletnagyságu olajai tábornagyok, akiknek de- 'üs kék szemük és erős piros arcuk volt. bűvészek sápadt arccal, nagy fekete szem- tolyókkal. Apró makart ifjak egymás mellé orakozva. Komoly szépia főispánok és ragyogó aquarell asszonyok, a vállukon és fehér tarjukon sűrű puha csipkével. János nézte két, hol szeretettel, hol közömbösen. Különösen sokat időzött egy öreg szépia főispán ;épe előtt, aki egy szék mellett állt és, jó- ágösan nézett Jánosra. Megyéjebcli ember olt, valamikor ismerte Jánost, sőt ebéden is olt náluk. Egy kis szemrehányás volt a te- ántetében, amint végignézte Jánost. — Ejnye, János, de rongyos vagy.. János odébb kullogott. Most egy fiatal leány nézett a szemébe, egy nagy sötét kalap eresze alól. A csipkebluzon lankadt krizantém pihent A szája keskeny volt és szomorú. A szeme bágyadtan- mosolygott és Jánosra nézett. János reszketve állt a kép előtt és a szive megdobbant. Sohse látta még azt az arcot, de most úgy rémlett, hogy ez a lány egyszer — talán álmában — fölébe, hajolt és megcsókolta az o keserű száját Akkor is ilyen szomorú volt és akkor János érezte, hogy a haja, mint egy illatos virág a homlokához ért, sötét szeme az övébe világított és zsenge forró keze súrolta a karját. Emlékezett rá, hogy akkor elzsibbadt a szive és kimondhatatlanul boldog volt János sokáig nézte a képet, amely alá rond- irással oda volt írva: „réti Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya". Elment másnap is és Iassankint betöltötte nyomorúságos züllött kis életét ez a leányarc, amelyről könnyes szemmel álmodozott. Érezte, hogy egyszer el fog jöni az az idő, mikor lefogja tépni nyakáról a szennyes gallért, a feslett nyakkendőt, lehányja magáról a nehéz rongyokat, amelyek szinte égették, finom angol szövetekből szabat magának gyönyörű harangos kabátokat, könnyű amerikai cipő tesz a lábán, nehéz selyem nyakkendője a búzavirág színét fogja viselni, minden reggel borotválkozni fog egy előkelő borbélynál, ahol sima állát illatos olajjal kenik meg. Jókedvű lesz, szerelmes és tulon-tul boldog. A lelke minden zugában egy név fog zengeni, még nem tudja, hogy melyik ez a név, csak annyit tud, hogy réti Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya, méltóságos kisasszony, világitó kék szemekkel, túlíehér arcbőrrel. Egy fehér kis szalonban fogja fogadni Köves Jánost, a fiatal mérnököt, aki zseniális vállalataival j máris jókora vagyont gyűjtőtó És ő érezni j fogja ezt a leányt reggel, délben, este, éjszaka,! láthatatlan bűvös erők so'darják felé és alig j várja a délután', mikor megjelenhet a kis fehér j szalonban, ahol ezer parfüm fölük, és várni j fogja a névtelen kisasszony és jókedvűen I köszönti. — Isten hozta János. Már vártam magát, j Szomorú lennék, ha nem jött volna el. Nézze ezt a párnát, magának himezem. Ugye-szép? Öt akkor nagyon meg fogja hatni ez a párna. Vagy talán nem is a párna, amin selymes virágok fényiének, hanem valami egészen inás amit maga sem tud megmagyarázni. ■Nagyon forrónak fogja 'romi szivét, magához vonja ezt a leányt, és akkor először megcsókolja a száját, es a buzavirágszinü szemét, amit ájultam lehuny... * i * * * S Harangok. Szeretnék együtt ujjongani a húsvéti harangokkal, melyeknek ze^gő ércfe«tét versenyt húzzák kipirult arca .harangozó - fiúcskák Londontól New-Yorkig, — de nem tudok. Nagy, fagyott szemmel nézem • templomok imádkozó!t és fekete reménytelenség béklyózza a vérem. Látom a frakkos, feíiérkeztyüs miniszterelnököket, amint a békeszerződések betűiből Imádkoznak; látom 3 tábornokokat a mészárlásért kapott érd emrendek légióival mellükön, amint meghatotta:! néznek a íömjéniüstbe vesző feszületre s megtapogatják zsebükben az uj titkos szerződéseket, amelyeket tegnap kötöttek népek boldogságának meggyilkolására; látom a bankárokat, amint sze- „műket vak koldusként forgatják s közben uj kontremint kalkulálnak a nemzetek kirablására; látom a népek leborult nyájait, melyek a maguk feltámadását hozsannázzúk, hogy ami feltámadás Parisnak, az halál maradjon a berlinieknek . . . Krisztus arcát h'vba keresem. — játom vászonra festve, színes üvegből kirakva s fából faragoííau, de nem látom az emberek szemében . . . A húsvéti harangokkal ujjongani nem tudok, de betölt a tavasz örökítő igézete és sápadt figyelemmel méregetem az ember útját. Hatszázezer esztendeje futott a szörnyű rögökön, míg végre lefogyhatott Krisztus lábaihoz, meghallhatta szavát és megsejthette az emberi testvériség boldogságát. De azóta csak ezerkilenczszhuszonnégy esztendő telt el, kis Idő ahhoz, hogy ez a világot átfogó érzés lombba boruljon, A világtörténelem a nagystílű rablógyilkosságok sorozata maradt, s nyilvánvaló, hogy az emberi társadalmak fejlődésüknek ama iokán állanak, mit az ember fejlődésében a barlangi korszak jelentett Csak. éppen a kőbaitát fölváltotta az általános hadkötelezettség s a gázgránát. De amint hatszázezer év kitermelte a bozontos ősember üzekedö dühéből és éhes fajfenntartás! ösztönéből a szerelmet — alig pár száz éve. hogy ez a csodálatos virág virul a szivünkben, — úgy fogják a jövő évezredei elhozni az emberi társadalmaknak az emberi szolidaritás kincsét Ma még csak pár Örült rajongó vízié ja ez, ők a szédítő jövő csirái. A szédítő lövőé, mely tán beteljesül, ha Krisztus születése után is elérjük a hatszázezredik évet. A ma húsvéti harangjai a mi halálharangunk, de feltámadás-harangjai a jövendőnek. Merényi Gyula. Kapuzárás, — mondta a házmester és kilökte. Jánost a kapu alól, ahol a fényképek voltak, mert János rongyos volt és méltán hihette a házmester valami rossz csavargónak. Nem is tudta János, hogy ilyen késő van már. — Hogy eltelt, az Idő, szent Isten. Tiz óra! Ilyenkor fordul be a nappal az éjszakába Pesten, — nyikorogva csukódnak össze a nagy kapuk. A lumpok és zölöttek, akik ilyenkor még a kávéházak és orfeumok napsütésében sütkéreznek, ha hajnal felé meg akarna): térni a bárházak éjszakájába, obulusokaí fizetnek a mogorva révészeknek, aki átsegiíi őket a nagy kapukon. De miit csinál János? Neki még egy obulusa sincs, be sem engedi a házmester, akinek egy vagyonnal tartozik. Itt kell eltölteni az éjszakát, az utcán, ahol pedig síkongva szaladgál a szél, mert november vége fele jár az idő, az égből pedig, amely az utca zaján és az ivlámpák fényén túl sötéten hallgat, hideg, aprószemü eső permetezik. Másnap János már éhezett, s amikor a torkába nyilait ez az ismeretlen fájdalom, nyakába vette a várost, s elindult munkát keresni. Nagysokára, miután gyanúsan nézegették mindenütt rongyos ruháját, fölfogadták egy helyen villanyszerelőnek. Ezentúl János egy szennyes ládával a hóna alatt, amelyben kisebb és nagyobb kalapácsok, zsinegek, szegek, srófhuzók és több eféie szerszámok voltak, emeletről-emeletre vándorolt, kalapált, szegezett szorgalmasan és kötözte a varázszsineget ajtók szegélyére, falakon át, amelyen a fény árama rohant keresztül a lámpákba. Egy délután azt mondta neki a felügyelő: — Köves, menjen el a Kő utcába, huszonhat szám, alá. Első emelet hat. A szalonban fogja a villanyt szerelni Majd óit megmondják, mit csináljon. János hóna alá kapta a ládát és elindult. Megállt a mondott helyen, első emelet hat és becsengetett. Egy inas nyitotta ki az ajtót. — A villanyszerelő vagyok^ — mondta; János. Az inas gyanúsan nézett a János zavart szemeibe és mogorván szólt: — Erre jöjjön. Egy kis szalonba vezette Jánost, amelynek a falai hófehérek voltak cs az ablakokon is hófehér csipke függőt, mint apró bárány- íeiieg. János reszketv- lépett a szőnyegre és körülnézett: — ...A szive mintha leszakadt volna, az agyáról lefutott a vér és remegett a térde. Ketí.en ültek a szalonban. Egy karcsú fiatal | leány, akire János rögtön ráismert, hogy réti i Kiss Pál miniszteri tanácsos leánya, és egy ; szőke fiatalember. I A leány meghajtott nyakkal egy párna fölé ! hajolt amibe zizegő selyemszálakat hímzett. S A szőke fiatal ur aranyos-végű cigarettát szitt és a leányt nézte. Ezer parfüm fűtötte ezt a kis szobát, amelynek szmirna szőnyegeit, karcsú Hippiéit, arany- keretű apró képeit, lágy faragása amarantta bútorait, minden egyes darabját és zugát ugyanilyennek álmodta János egy-egy fáradt, | züllött éjszakán. A lány így szólt a szőke i fiatal úrhoz* í — Nézze, ezt a párnát magának hímezem, j Nem is érdeklődik iránta? Nézze, ugye szép? | És feléje tartotta a párnát, j János zavart szemeiben valami titokzatos ; láng gyűlt ki. Gyilkoló fájdalmat érzett a szivében, szörnyű züllöttnek, elveszettnek látta a maga rongy életét, — egy pillanat alatt elborította a düh és a kin. — egy fájdalmas, hang hördült fel a torkán és rárohant a szőke fiatalemberré. Fojtogatni kezdte és érthetetlen szavakat kiabált. A lány sikoltására berohantak az inasok és Ieteperték Jánost Véresre kötözték i a kezét és elvitték. A méltóságos asszony ijedten szaladt oda. —Mi volt az, Ella? A lány a szekrény mellett állt Halálsápadt volt és reszketve mondta; — Egy őrült voltait... A síró ember, meg a nevető ember. Irta: Tormay Gócile. Odakinn ugattak a kutyák. Folyton ugattak, pedig nem jött senki és nem ment el senki. Az asszony még akkor elment, mikor sütött a nap. Nem nyitotta ki az ajtót, szép szürke szemével uem is nézett vissza, mint máskor, ha indult, csak félrebillentette a fejét a párnán. Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az ágya mellett. Felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött kabátja szárnya, lecsüngő keze a földet érte. Beretváíath.n arcában két száraz gödör volt a szeme. Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan régen ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. Az ember arcában pedig lassan megtelt a két szál az gödör kimondhatatlan fájdalommal. Elment, elment az asszony... Hőkölve formálódtak fejében a szavak. Haboztak, fennakadtak. Nem ... azzal a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak így, és még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy hangzott, mintha ordítva valaki más mondta volna helyette. összérázkódott. Már vissza szerette volna venni. Nem bírta el... Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd ellentmondanak néki. — Antónia... —Váratlanul történt ez is, még nem határozta e!, hogy kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz, ha elhangzik. Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán sokszor egymásután megismételte: — Antónia... A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és emelkedett a felez Ige mozdulatlan melle felett, mintha valaki kívülállón, idegenül lélegzett volna helyette. Az ember körül hurcolta szegény tekintetét I a szobában. A falón is'lélegzett a gyertyafény, az egyik ablak üvegjén is. Túl, sötét volt minden. A ház táján már faluvá lapult a kis város vége. Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a Rmb alatt. Utcalámpa nem égett errefelé, csak Árva i Péter kőfaragómester udvarán világított né- ; hány félig kifaragott sírkereszt, í És a kutyák ugattak. Bomlott, iszony | vonításuk elnyelte az éjíszaka minden lián ' Nem hallatszott, ha kő indult a töltésről. La denevér surrant ki az eresz alól, nem ha'lat- szott a halk, nesz, mely alacsonyan zenélt a fekete láthatártól végig a nagy földön. Oda- kintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és hullámverésük a sövényt nyal- j dosta. Az ölet ostromolta a halottas házat, de kívül maradt. A piívaiajtó öreg repedésen csak 1 a halált ugató kutyák vonítása tört be. Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában egy falióra ketyegett. Azelőtt mindig az asszony húzta fel és ahogy húzta a hosszú láncokat, | a vassúlyok árnyékai mint fekete patkányok | sebesen futottak fel a meszelt falon, j Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegeít !az olcsó szerkezet. Az asszony pedig nyúj- | íózva állt cs a foga kiragyogott az ajka j között. Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka között fénytelenül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra ketyegése is más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres konyhában, mintha lassan- lassan vérzett volna el benne az idő és a vére sűrűn, cseppenkint hullott volna le az ingáról, minden lendülésnél, halk cseítenéssel a téglá- | zott földre. í Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is sűrűn, cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve táján. Lelógó keze idegenSzerüen felemelkedett és ; odakapott, mintha szíjakat, akarna magáról Ic- ; tépni, szörnyű, szoros szíjakat, melyek elzsíb- í basztotíák a testét. Eszeveszetten rázta a ! fejét és szaggatni kezdte melle felett a ruhát, j Aztán egyszerre, egy borzasztó sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul tágult és kitört belőle az első zokogás. Szerette, szerette az asszonyt... Az övé volt és rajta kívül nem volt senkije a világon .. Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi neve is elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora: sokemeletes nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes udvarok, meredek lépcsők, rosszszagű szennyes kamrák, ahol csak kegyelemből tűrték meg idegen emberek. Mindig kegyelemből, mindig idegenek. És ő is idegén maradt miurimuifi:
