Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)
1924-04-19 / 90. (538.) szám
• 20 Vasárnap, április 20. A szétszórt betűkIrta: Sziklay Ferenc. — Óh, igen kérem, de senki sem beszél ‘ Nem, senki. Tíz éve halt meg krrem ássan az utolsó francia, Maxnak, a gyertyásnak a nagyanyja. Volt talán már száz éves is, mikor meghalt. A fia már sváb. — De csak jár a ppstán, ilyen kis fészekben csak tudja, kinek jár külföldi újság! — Ja! — igen krrem, a bolond Gojko- vicsnak jár valami újság — Amerikából Akkora, mint egy lepedő... Heliehe, de biztosan ő sem érti, csak hozatja, mert bolond. Gojkovics! — — Igen, a bolond Gojkovics, aki ingeket árul meg nyakkendőket. — Köszönöm! — Ásszogé! Megint Gojkovics! Úgy látszik, itt minden szenzáció a „bolond14 körül forog! | Másnap bementem a boltjába és egyenest la tárgyra tériem: i j — Uram, önnek jár a Figaro, ugy-e? | — Igen, — felelte bizonytalanul és gyanákI vóan nézett rám. ! — Nagy szívességet tenne nekem, ha a , kiolvasott számokat nekem adná. Előfizetni ; nem tudok, de a fele árát... — Nem, ' ez lehetetlen, felelte hevesen s valami torz vonás ült az arcára. — De hiszen ön úgy kilószámra eladja a szappanosnak. — Az más, kérem, annak nem kell minden szám, én pedig... az öreg szerelmesebb volt mint valaha. Hamar meg ís esküdtek. Imádta a feleségét és csak az üzletének élt, nem volt semmi híja a boldogságának, a rokonok gúnya, méregkeverése nem zavarta csöndes családi életét. Az asszonyka valóságos napsugara volt a háznak, játékos jókedve solia el nem borult, úgy, hogy végre is beletörődött mindenki a dologba s már itt-ott, — jótékonysági hang- 5 versenyen föl is léptették, mert nagyon esi-1 nosan tudta énekelni a nemzeti dalokat, me-' lyeket a kóbor falazásban miszedett. Csak akkor zökkent k:. a rendes kerékvágásból, ha vásár volt a városban. Várta epedve, leste a kalendáriumban a napot, s ha összeverődött a tarkabarka sátortábor a város végiben, ha hallotta a zsivajt, amelyben gyermekkorát leélte, tüzesre pirult az arca. Ott hagyta a konyhái, házi rtást, mindent, fölvette a cifra parasztruháját $ boldogan járt-kelt a cigányéletü vásáros nép közt. Elé-' vődött velük, ériette a tolvajnyelvüket, gyerekes élvezettel hallgatta a sok kalandot, harcaikat a rablókkal, hirt hallott apjáról, — mert iga~, -á az öreg ac megtiltotta az öreg Vnicsnak, hogy ide jöjjön, jókora Összeggel váltotta meg az itteni vásárok hasznát. És j a kósza népség valami ajongő imádattal vette 'körül a közülök kiemelkedett asszonyt. Elhal- j mozíák ingyen, drága keleti selymekkel | amilyet csak titokban csempésztek be az ég \ tudná honnan. | Azután, ha felszedték a. sátorfát, vágyva, | üveges szemmel nézte őket, úgy húzta valami j a messzeségbe, a kalandos életbe, — mikor ; elhajtatott a hosszú szekérsor, soká, soká 1 bámult az ablakszekrényből az országúton | kavargó porba. Óh. mindenre oly'jól emlékszem, kis inas- I koromban veit magához a jó nagybátyám, J mint árva gyermeket, mert Őket bem áldotta meg a sors. Talán, ha lett volna gyermekük, minden másképp történt volna!... Olyankor napokig alig lehetett az asszonynak szavát venni. Ha aztán elmúlt a varázs, kiseperték a sátorok helyén maradt piszkot, újra a pajzán, dalos házipacsirta lett belőle, aki nótás kedvével mindent feledtetett az urával. . . népdalért annyi pénzt fizetnek neki, hogy úri mód megéljen? — Már kezdte elveszteni a. fejét. Mit tegyen.? — Hozza vissza, — tanácsolták a rokonok, —szégyen a családra, hogy egy tagjának a. , felesége pénzért árulja a testét akárkinek! Ha ilyen szamarat tett, lássa a következményeit. El is indult szegény ember Becsbe, de az asszony, jobban mondva a kitartottja, meg-; neszei te a dolgot, mire odaért, addigra az „impresszáriója4* Parisban szerzett neki szerződést valami kabaréban, fcs az asszony ment. ; A nagyvilág szele megcsapta s vitte magával, .. sodorta, mint a könnyű pitypánginagct. Szegény, szerencsétlen nagybátyán egész megrázva jött haza. Az az — alapjában — üres lelkű teremtés betöltötte még most is az. egész érzésvilágát, titkon talán remélte is eddig, hogy egyszer visszatér a meleg ott-- ! honba. Most mindenről lemondott már. És ! itthon részvét helyett mindenütt kárörömbe j botlott. Már nem csak ez ellen küzdött, de- í a maga lelki vívódása ellen is. Ugv szerette | volna elhinni, hogy joga volt az asszonynak I elhagynia őt, fölmentve akarta látni a rokon-_ ; súg vádja alól, igazolni akarta maga és a világ- : j előtt. Megtanult franciául Együtt tanultunk. . S. Meghozatta ezt a lapot, hogy olvashassa a nagy művésznő sikereit. Egyszer-kétszer meg is találta az orfeumok, café chantant-ok nagyhangú programjain, csupa szépséget képzelt mögéjük, hirt, ünneplést. Ha nem lenne különös, azt mondhatnám, boldog volt belé. —Egyszerre aztán lesújtott a villám. Megint megtalálta a nevét, de a törvényszék rova- . iában. Egész pőrére vetkőzhetve hoz.a a lap a szenzációt, mely majdnem diplomáciai bonyodalmakra vezetett. Egy exctikus herceg lett a szép Milica barátja, aki lángjához nem ’ .méltó őrületes orgiákba keveredett. A herceg 1 részegen összekülönbözöd az ..impresszá- 5 rlóvaí“, botrányos verekedés lett belőle, melyből a herceget vérbefagyva vitték Laza. Alig ■ tudták életre ápolni. A konzulátus vetette , közbe magát s a „szélhámos44 énekesnőt és * a kitartottját kitoloncolták Franciaországból ’ Együtt betűztük a kegyetlen hirt, a leplezet- ' i lenül piszkos részleteket, láttam, hogy a bel-. — Megőrült! — kiáltottam Önkény teíenül de a járókelők lemosolyogfak, őket nem lepte meg ez a borzalmas játék. Nekem a- hátamban futkosott a hideg, valahányszor az öreg ttr megismételte a halálugrást, a tömegen csak morajló röhej zúgott át. Egy sétálót szólítottam meg: — Ugyan kérem, ki ez a szerencsétlen, miéit ugrál olyan őrült módra azon a kocsin? — Még ezt sem tudja? — kérdezte csodálkozva a megszólított, — Gajkovics, a kereskedő, a feleségét keresi. Mi már megszoktuk. Rájön néha a rapli, akkor Így ugrál, de ha elmúlik a bolondórája a legcsöndesebb ember1 a városban. \ — Köszönöm! — Arra vettem az utamat, amerre a főutcán a Gajkovics nevet betüz- gettem volt. A város legrendesebb divatáru üzlete, tisztaságával jóizíésével. kirítt a városka többi butikja közül. *•- Az üzlet mellett, ott van a lakás ablaka is. Kis üvegfalú szekrény az, hogy a kinéző zárt ablak mellett is végigíát .az utcasoron. Tipikus ez abban a városban. Némelyek szedni abból az időből származik a szokás, mikor utcai harcokat vívtak törökkel más ellenséggel, mások arra vezetik vissza, hogy örökös szél van a vidéken, behordja a szobát a Macsva porával, melyből az egész nagy Délibláíi-puszta ís fölépült s az asszonynép meg kiváncsi, szélben is látni akarja a járókelőket. Az én emberem már ott könyököl a zárt ablak mögött, valami újságot iépdes egész apró foszlányokba s rakja össze a darabkákat, sorba, hasábba. — Visszaadom, amit megtartani óhajt. — Nem, nem, nem adhatom! — kiáltotta tiltakozva, mélyen ülő fekete szemében oly különös fény gyűlt, hogy szinte megijedtem j tőle s rohantam az utcára. Végtelenül izgatott a probléma! Kitol tudhatnám meg ezt a titkot?! Nyugtalanul ődöng- tem este felé az utcákon, mikor köszönve mellém szegődött valaki.. «= Bocsánat uram, hogy ismeretlenül megszólítom, tessék, elhoztam az újságot. * Ah, minek köszönhetem?.., — Kérem, ha óhajtja nagyságod, mindennap megkérdhetem, de nem garantálhatom, hogy egész. 3e.szr mert az öreg- ur, a nagybátyám ttéha. összetépdesí. Azt se tudtam," hogy kezdjek szóhoz, pedig szerettem volna megrohanni az emberemet ezer kérdéssel, úgy látszik megérezte a kíváncsiságomat, mert maga kezdte el: —- Ne tessék azt hinni hogy őrült, a legjobb, legszorgalmasabb üzletember akit el lehet képzelni! — De tegnap? A ... — Fiákerrel? Az is a mániájához tartozik. — De miért? E különös viselkedés mögött csak kell, hogy valami nagy dolog legyen. — Óh, igen, egy nagy tragédia. Kis ember nagy tragédiája. Látom, hogy részvéttel van iránta, ha megengedi, elmondom. — óh, nekem úgy fáj, hogy szegény nagybátyámat — mert a testvérének a fia vagyok, — kigúnyolják a .. z.. emberek! — Ha érdekli... — Végtelen hálás leszek! — A városkától egy nyílegyenes hársfasor vezet a határbeli kis folyócskához. Ha nem lenne oly borzasztóan szabályos, mint minden ebben a kisvárosban, mely soha nem tagadhatja el, hogy katonák építették „Richtung- ba“ minden utcáját, még szép is lenne. Lassan nekinduítunk az illatos fasornak s inig megjártuk az utat a hídig, meg vissza, elmondta a szomorú történetet, kis ember nagy tragédiáját, melyen röhögnek a fűrész- por lelkű emberek... dűgtalan ember, lelke egészen összeroppau tőle.. öss?eiépfe az -újságot, hangos-zokogássa-T labruít-á. papirrongyokra... Aztán htoméba a fejét, szemében az őrület tétovasága, nézte, nézte mereven az össze-vlssza hányt .betűket, sokáig halotti csendben babrált közöttük. Lélekzetfojva néztem, mi lesz ebből Egyszerre íölkialioít: — Nem igaz! Nem igaz! — Ez az igazság! — Rámutatott a szövegre, amint ő rakta össze. Magasztaló dicséretet a világhírű énekesnőről, a Balkán csalogányáról, aki az udvarok fényében sütkérezik! — Azóta nyoma veszett az asszonynak. Csak ö találja meg mindennap. A szinházrovatot mindig szétdarabolja, egy őrült csodálatos ügyességével betűkre szedi szét és végtelen türelemmel rakja össze újra ragyogó, dicsőséges himnuszokká a világ legnagyobb művésznőjéről — Meg kell tudnom, ki ez a titokzatos ember, nem nyugszom addig, aniig nem találom meg áz őrületének nyitját! Ezzel az elhatározással mentem haza sivár íegénylakásomra. A takari ónőm valami csomagot hozott nekem s legnagyobb csodálkozásomra a Le Figaro egy nem is régi számába volt csomagolva. Egyszerre megváltozott a véleményem a megzápultnalc hitt kisvárosról Hisz ide is eljut a nagy világnak legalább a szele. Nem is lesz olyan sivár itt az élet, mint amilyennek hittem. Az új elhatározás, hogy megszerezem, ha másodkézből is a világlapot, szinte elfeledtette velem a másik szenzációt. Felfedező körútra indultam, kikutatni, hová jár a francia újság. Talán a kávéházba? A kávéház, egyúttal vendéglő is. Az agglegény adóhivaíalnckok ott vacsoráznak a tarka íeritős asztalokon, asztalbontás után leseprik a morzsákat s ugyanazon az abroszon verik a preferánszot éjfélig. A söntés mellett sikerült lelket vernem a ludíalpu, zsíros szmokingu pincérbe, aki térdére könyökölve bóbiskolt: — Ide jár a Figaró? — Igen is krrem ássan! — Ki olvassa? Kérdeztem mohón. «— Mindenki krrem ássan! — Két példány is elkelne, de az a fösvény disznó... (Ez a gazdának szólt.) Heliehe, pompás viccek vannak benne! — És cuppautott hozzá a szájával, karikára fogva a két ujját szája előtt. — Ah nem az a, Figaró! — forrázódtam le, — a francia Figaro Parisból! — — Hozzánk krrcni ássan nem jön olyasmi. — Talán a kaszinónak? — Oh, dehogy krrem ássan, a kaszinó is mink vagyunk! De hát ki beszél itt franciául, maga csak tuc/ja, hisz maga mindent tud*' ... Hol is kezdjem el, hogy mindent meg tudjak érttetni? A mi fajták itt rémitőeu kényes a család tisztességére. A középosztály csak most van kialakulóban s az egyáltalában nem ritkaság, hogy ügyvédnek, kereskedőnek az unokatestvére a cselédje. A paraszt apjára büszke is az úrrá vedlett ember, de jaj annak, aki visszafelé lép a fölfelé indult utón. Jaj annak, aki parasztleányt vesz el feleségül, vagy olyat, akiben ... hogy is mondjam ... akiben nincs meg az erkölcsi súly. Ez a fölfelé törő középosztály kényesebb, arisztokratább a tizenhái om ősös mágnásoknál. Nagy volt hát a felháborodás a rokonságban, mikor az öreg ur, —- lehet úgy huszonöt éve énnek, — mint fiatal, müveit kereskedő, aki akadé^ miát végzett Temesváron s megjárta a külföldet, halálosan beleszeretett a részeges vásárosnak, a közismert világosai ónak, Vnics Szávának a — tneg kell odni, — csodaszép lányába. Nem elég, hogy beléje szeretett, de cl is akarta venni. Kitagadták, megátkozták? — Nem használt ez semmit. A leánykát formálisan megvette az apjától s Becsbe vitette az intézetbe, hogy tanuljon meg legalább írni, olvasni. Csodálatos volt a leány átalakulása, két év múlva, mint kész dáma került haza. Az. öreg urnák, egyszer az jutott az eszébe,: hogy .t—, haszon: ide, .haszon vodö,a Tavaszi nagyvásár eiöl elviszi valahová fürdőre. Durcásan engedelmeskedett az asszonyka, azt hiszem Abbáziába mentek. Ki. tudja, mi minden fordul meg égy ásszonyi fejben, láttam az arcán a dacosságot, mikór'vonatba ültek, gyermekésszel valahogy úgy sejtettem, hogy ebből baj lesz. Négy hétig voltak oda, mikor visszajöttek, láttam, hogy az asszonyt, mintha kicserélték volna. Most már állandóan olyan révedező volt, mint a vásárok után, nem is maradt meg soká otthon, őszre újra elment, vissza se jött többé. Megszökött. Azaz nem jól mondom, nem szökött meg, a nagybátyám szépen klkiséríe a vonatra, könnyezve búcsúztak el, az asszony habozott k, menjen-e, ne-e, de győzött benne a kóborlás ösztöne. Jó soká rá tudtam meg, mi történi azon a végzetes kiránduláson, a nemzetközi, fürdőhely embervásárán. Összeismerkedtek valami szélhámossal, az nyitotta föl a szemét. Meghallotta értékelni, azokat az édesbus — másoknak exotikus — nemzeti dalokat Felléptette a Kurszalónban s a léha internacio- nális társaság tomboló tapsokkal ünnepelte az uj csillagot. Egyszerre körülrajongott központja lett a fürdőzőktiek, fejébe szállt a dicsőség, szűk lett neki a kisvárosi kereskedő háza. A jó ember próbált a lelkére beszélni, nem használt, végre fájó szívvel beleegyezett hogy képeztesse ki magát művésznőnek, eleinte még ő maga küldözgette neki a „tandíjai44. . Képzelem, hogy kinevették Becsben a jó bolondot! — itthon? Újra pokol lett a nagybátyám élete. Akik akkor telejövendölték a fejét mindenféle rosszal, most kárörömmel csaptak rá: —- Kellett ez neked? Ugye megmondtuk! — A cigány vér csak kitör belőle! Nem volt nyugta a marakodástól. — Makacsul védte az asszonyát, hogy így, meg úgy, nincs joga visszatartani a világhírtől — kinevették! — Visszavonultan remény és kétségek közt teltek a napjai, boldog elégtétellel mutogatta a szinlapot, mely az első debüjcí jelezte a — Rónaeherbeit. Szerb nemzeti dalokkal szerepelt a műsoron, meg táncolt is hozzá. Az asszony volt olyan becsületes, hogy mikor megkapta az első szerződését, megköszönte meleg szavakkal az ura jóságát, kérte, ne küldjön több pénzt, mert meg tudja becsületesen keresni a kenyerét, — Most meg evvel rágták a fülét! — Becsületesen? Igen, a testével. Csak nem képzeled, hogy azért az egypár rongyos Néha azt hozza k? az. összerótt betűkből, hogy a nagy énekesnő hazatér a hazájába, meglátogatni a rokonságát, akkor izgatottan kocsit hozat, kihajtat az állomásra, megvárja, míg az utolsó utas is elmegy. Mereven nézi végig a kiözönlőket, mintha félne, hogy meg nem ismeri. — Nem jött! — Nem nyugszik meg benne, talán elnézte, — úgy hiszi — s rohan végig a kocsival a Vasút utcán, lefed ugrál ha egy úri nőben valami hasonlóságot fedez föl s csalódottan folytatja a kisérteti hajszát egész hazáig. — — Így láttam én Is tegnap a szegényt, — szóltam közbe. — — Igen, tegnap megint rossz napja volt. Ma már nyugüdtabb, — Itt már megszokták ezt a hóbortját, de részvéiet nem tudott máig sem kiérdemelni. Pedig oly jó ember, nincs szegénység, nyomor, amit ne enyhítene. És a fizetség érte; hogy kikacagják! — óh, ha tudná, hogy fáj a szivem* ha rágondolok! Az üzlet elé értünk. Ott könyökölt a kis üvegszekrényben nyitott ablak mellett s finom ujjaival hihetetlen gyorsasággal tépegette a betűket. Sorokat rakott egymás mellé, egész hasábokat állított már össze. Valaki kinyitotta hátul az ajtót, a léghuznm belekapott a papt- rospelyhekbe s mint valami finom cseresznye- szirom-esöt söpörte ki az utcára, óh, milyen kétségbeesetten kapkodott a papirfoszlányok után!— Ki tudja, milyen gyönyörűséges mesét kőt* tölt magának a világ leghűségesebb, legszebb iszonyáról!... A hivaíalnoksors egy délvidéki kisvárosba szórt el pár évre. idegen világ. A boltok fölött citál bei fis cégtáblák, az . utcán Sváb, szerb, meg román beszéd, mintha száműztek volna az országból. A bennlakók, mind jómódú szőlős gazdák, a íespedt jólét gőgjével nézték . !e a „betolakodót44, a magyarságot egy nagy család, a hivatalnok-kaszt képezte, de az is kinézett magából az első státszvizit előtt. Szánalmas szürke életet ..jósoltain magamnak ebben a tipikus „stráfkolóniában44, amelybe magam is büntetésül kerültem. Elszántan, unottan sétáltam egyszer a Vasut- utcában, mely vonatérkeztén szokatlanul megélénkült. Különben csak méla tehenek szokták ellepni az úttestet, járdát. Egyszerre. egy vagtato rozoga fiáktr vonta magára j a figyelmemet, mely zörögve zakatolt Végig j a macskafejü kövezeten. Egy sápadt arcú i urias kinézésű ember ült benne, meredt szemmel nézte a vasútról jövő* csoportokat, korái megcáfoló fürgeséggel ugrott le a kocsiból, — a fiaker akkor megtorpant, — elvegyült az emberek között, mintha keresne valakit, a következő pillanatban újra bevágódott az ülésre, a kocsis parancs nélkül is a gebék közé vágott s vágtattak tovább.
