Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)
1924-04-19 / 90. (538.) szám
Vasárnap, április 20: 1D ^ Trió. Irta: Szomaházy István. , .v Húsz év óta megszokták, hogy együtt ülnek az ebédlőben, hogy napi dolgaikról beszéljenek, egymással, hogy hosszan, kellemesen hallgassanak a túli estéken a kályha mellett: jó barátok vokak, akiknek leikéi a két évtizedes együtt!ét szinte eggyé formálta. Az asszony, aki közel járt a negyvenhez. csöndes, otthon- ülő, naphosszat gazdálkodó, gyermekéi fölött virrasztó volt, mint amilyennek valamikor az édesanyját látta, a férj kicsit szeszélyes mii- vésziélek, aki pillanatnyi benyomásai!Kik mámorában élt s valószínű lég épp úgy clzüliöit volna, mint sok kollegája, aki nem került egy finom asszony szuggesz dója alá. Lassaukint egymáshoz idomultak: a nőben néha felcsil- lámíott egy bohém gesztus, mely szüleinek konzervatív házában ismeretien volt, a férik aki ícgéiiykorábaii az íróasztalára dobta levetett cipőjét, rendhez, talán egy kis pedantériához is szoktatta a csöndes kis lény, aki esténkiní mellette olvasta az illusztrált újságokat.. Az ifjúkor lángoló szerelmét rég elfelejtették, de jobb és hűségesebb pajtásai voltak egymásnak, mint azok a fiatalok, akik vad csókokkal és eszeveszett ölelésekkel marcangolják egymást. A férfi — deresedé feje volt irás és olvasáskor pápaszemei tett az orrára — egy estén letette az újságját s jó darabig elgondolkozva- nézett a feleségére. — Zsuzsóka, szólt halkan, nagyon szeretnék beszélni veled valamiről! Az asszony kicsit fölemelte a fejét s halvány arca, vizeskék szeme jósággal és szelídséggel fordult az ura felé. — Zsuzsóka, — ismételte a férfi' és a hangja most nem volt oly nyugodt, mint rendesen — el kell valamit mondanom neked, ami talán örökre elidegenít egymástól. Tudom, hogy milyen rettentő kockázatot veszek magainra, de ha nem szólnék, sohasem tartanám többé magamat becsületes embernek. Annyira hoz- záinnőííél, annyira egy vagy velem, hogy akkor sem lehetne titkom előtted, ha vallomásommal magamra clönt^ném d boldogságnak azt a nemes és finom hajlékát, amit húsz cv óta felépítettünk. Zsuzsóka, én szerelmes vagyok egy másik asszonyba. Az asszony nem ugrott föl, nem gesztikulált, nem sikoltott: csak a szeme lett kicsit riadíabbá, ipint rendesen volt. Pár pillanatig nem is szóit, de aztán nagy lélegzetet vett s bámulva, mint a megijedt gyermek, nézett az urára. — El akarsz válni tőlem? kérdezte csendesen. A férfi fölugrott s a hangja, a nagy erős férfi hangja megcs-ukloíí az ijedtségtől. • — Én? Elválni? Tőled? Hát nem inkább százszor meghalnék, minthogy te hiányozzál az életemből! A hangod, a tekinteted, a tip'e- gésed, a tiszta jóságod, az anyáskodó gyengédséged nélkül, a drága esték nélkül, amelyeket együtt töltök veled, éppoly kevéssé tudnék megélőn, mint az emberi szervezet a levegő nélkül. — Hát akkor? Mit akarsz tenni velem, ha más asszonyba vagy szerelmes. El tudod képzelni, hogy minden a régiben maradhat, ha ezt a titkodat elárultad nekem? A férj belenézett a tüzbe, aztán áhítattal megcsókolta a felesége kezét, mint a jó gyermek. aki apró biinöcskéit nemes lélekkel meg- vaíija az édesanyjának. Zsuzsóka. te meg fogsz érteni eimem, hiszen mindent megértettél, an.it husr esztendő óta cselekedtem. Ha mesterember, hivatalnok, ügyvéd, orvos vagy más filiszter volnék, sohasem tárnám ki - a .leltemet előtted, mert ráírnak hazugságok, amelyek hősiességszámba mennek s az uj vonzalom katasztrófáját í*p oly kötelessége eltitkolni a gyöngéd férj- lek, mint az orvosnak a közeli halált a sídyos' >eíeg előtt. De te nem vagy közönséges asz-1 ;zoiiy és én nem vagyok közönséges férfi, j tfyilt tekintettel vallhatok be mindent előtted: leni én vagyok a bűnös, hanem a véletlen, neiy ezzel a másikkal összehozott. Nem a szándékomon múlt, hogy kedvessé és néi- íülözhetetlenné lett előttem, hogy rayaszko-j lom hozzá s üresnek találnám a napot nélküle,; togy komoly szükségszerűséggé lett az éle-j emben. Az íróknak, a becsületeseknek, a nyjlt- Kirnlokuaknak, sohasem szabadna magukhoz retni egy olyan tiszta és finom asszonyt, mint e vagy Zsuzsóka. Elzárkózni egy nj és telepítésre ösztönző impresszió elöl: ez biztosabb halála minden művészetnek, mint a mező i halnak, meiyet a vízből a szárazra dobnak; Jj és boldog izgalmak, a holnap egy gyeinyö- ti órájában való bizakodás: ezt jelenti nekem .z asszony Zsuzsóka, akiről beszéltein neked.; í közönségesek talán gonosznak találnának, cmiért mindezt bevallottam neked, de íe, aki \übz év óta olvasol a lelkemböí, meg tudod érteni, hogy becsületesebb vagyok a többinél ... / Zsuzsóka felkelt a kályha mellől syJ támaszkodott a székre, amelyen az ura, a- vén és gén iá! is kis ffu ült. — Nagyon . szereted? kérdezte egy kicsit sirós; egy kicsit szánakozó egy- kicsit gyengéd tekintettel, melyet csak az anya szokott vetni beteg és ápolásra szaruié gyermekére. — Úgy -szeretem öt. mim a könyveimet, a l régi bútoraimat, az .órámat, amelyet diák- i korom óta viselek, a' virágot, mely kápráza- i fos helyűével ráumiósolyog, az erdő csöndjét, | a májusi napsugarat s a kályha tüzet, melyben 1 pajkos és táncoló kis ördögöket Iátok, ha az | éjjeli lámpámat eloltom. Mindez ’iozzátartozik | a leiki harmóniámhoz, mely az alkotásra ke- (•pedsé tesz. Most egy uj szín surrant a .lei- I kembe, egy uj és káprázatos, szín, mely haldokló fantáziámat felgyújtja, mely rég elmúlt tavaszok édességét kelti életre a lelkemben. És íc cl tudnál tiltási ettől az ni erőforrástól, aki minden értékem között a legnagyobb vagy. Az asszony odsmyujtoita sápadt arcocskáját az ura arcához s szolid kis márdmiosoly jelent meg a szemében: — Ismerem? — Ismered Zsuzsóka; — A barátnőm? — A legjobb barátnőd, — Kató? — Kató, anyácskám. Egymásra néztek s bár mindkettőjük ajka körül ott voí tagló ti a sirás, egyikük sem sirt. A férj, remegő karjávr.1, magához, ölelte az asszonyt és Zsuzsóka lehunyta a szemét, mintha álmot látna.' — Vissza fog ö adni nekem? susogta bágyadtan és megborzongott, mintha valami jeges széi érte volna. — minden este visszaad, mert ü jó és nemes és tudja, hogy belepusztulnék, ha a szép és boldog estéimet elvennék tőlem. Kató csak egy szép virág, mely hozzátartozik az élőiéin derűjéhez, te a tűzhelyem tisztasága vagy, mely nélkül árva, züllött és boldogtalan lennék*. Csöngették az előszoba ajtaján: Szop, fiatal, meleg-nihaniásü- asszony lépek: a. szobába, aki gyengéden megcsókolta a barátnőjét s rajongó •pillant;:sí veteti a nagy íróra. Körülülték a kályhát, cíe Zsuzsóka csakhamar főikéit a helyéről. — Jó meleg teát hozok nektek, mondta fájdalmas mosollyal, és. a citrom dzsemből is hozok, amit annyira szeretsz, torkos Kató! Kis gésa -lépéseivel kitipc.gcíi a szobából és egyedül hagyta őket a homályosodé szobában, meiyet a háztetők beáradó fehérségen kívül csak a kályha rubin-vörös zsarátnoka világított meg Az Ember Fia. Láttad suhanni sikátor éjén, Piacon szólni vad tömeg felett, Vagy bénán üres pádon ülni? . . . Jönni forró bizakodón S véresen menekülni „ *•. Mondd, ruhája gyolcs volt, gyászra la ti fehér, Vagy rengj', nyomor kalózlobogója, Tán bíbort hordott, kőtől ékeset? Vagy halk lázrózsa nyílt az arcán, Verset irt és éhezett? Nem lobogtatta még nagy árnyát Viharzó kalász, vagy gyár füstje, Hol a kohók szerelme éget, S a gép iszonyú robaja mond Hegyi beszédet? 0. nem r eb égtél el egy halk ..Quo vadis"-t Ma, vagy fájdalmas tegnapodban, Xigyult szemmel megértvén az igét Egy rövid só-hajtásnyira csak, de A halálnál jobban? *■. * Mert minden életben van egy óra, És megjelenik a Messiás, Kezében végzet-mécs világa. Szemében könny, dac, bús alázat is ezer „hiába** . . . Merényi Gyula.--T - ......I | MII..........■■■«■■ III I .................... Áz őrök httsvét* „Menjetek be a szoros kapun és járjatok a- keskeny utón -- mert tágas az a kapu és széles az az üt, amely az éleibe visz és csak kevesen találják meg“. Máté evangélista, aki ezeket a szavakat leírta, elsőnek vette észre az ut szellemét, az eiöre —és a relfeíélialadást az erő és hit örök kötelességét. De ma tiz év belénkégett fáradtságával, majd mindenki úgy érzi: jobb biztosan állni, mint megroggyanó lábakkal haladni, jobb létezni, mint élni, jobb elviselni, mint cselekedni. Hová lett a periodikusan visszatérő nagy életstációk szimbolikus — példaadása? Ki érzi még idegeiben a tavaszi napforduló csírázó életbőségét, a pogány égigugró nagy örömét — s ki tudja a húsvéti misztériumot, a halottakból való feltámadást, a cselekvő élet eiapadhaíatlan erejét? Megfogytunk és megtörtünk. Nem voltunk hívek a földhöz s elengedtük magunktól a menyek országát is; nem úgy éltünk, mint az Írás okok szüzei, akik a Vőlegényre vártak s takarékoskodtak az olajjal. Kiégett lámpák vagyunk s egy szörnyű dorbézolás undorával lelkűnkben csak a vegetatív létet őrizzük immár. És mégis: mélyen lenn a tudat alatt, ahonnan az első hajnali sugárra elmerülő álmok erednek, érezzük a kegyelem nagy szabadulását. A természet, ezer segédcsapatot küld; virágok, fák, füvek az élet gyönyörű szentségével indulnak neki a szenvedésnek, — az őszi sorsot elfelejtik, amint a szülő nő is elfelejti kínjait. Minden tavasz a legszebb tavasz — minden rügy uj csoda, minden virág egy kis feltámadás. Örök a husvét, amint örök a karácsony is, — a születés és feltámadás nem szűnik meg sohasem. Nagypéntek után mindig Husvét Vasárnap következik, minden tavasz legyőzi a kajált s a vegetáció himnusza mindig 3 diadalmas kórussal kezdődik: „Evőé élet!11 Gregorián. A köliS a -kirakatban. Irta: Lakatos Lűsz'ó. (Copyright by dr. Marton, Budapest, ÍV., Béla-uíza ■ í.) Ipolyi költő volt. Szorgalmas és szerencsétlen. Nappal és éjszaka ült és irt és dolgozott, gyakran fényes délben is lebocsátotí redőny mögött, elsötétített szobában, augusztusi délben, gyertyák imbolygó iélvi- lágossúgában. Teste szinte egybenőtt az iróaSz/ínÜal, arca, mint egy mániákus ngga- szüz.é, jobbkezén tyul:szemei: nőtt''!:, és olykor azt lehetett hinni, hogy tavaszi éjszakákon kivirágzik a tollszár kezében ennek a szerencsétlennek. Most megint az éhhalál kerülgette. Mint macska az egét mögött, ólálkodott rá az éhualái. Szelíd és szinte fájdalomnélküli kimúlás, méltó a költőhöz. Ipolyi nem is az életét féltette .tőle, hanem a'munkáját. Élni■ nem akart, de dolgozni szeretett. Ezer ka- j vargó verssel fejében, megjeleni égy kiadó-1 nál. . A kiadónak tetszett az ötlet. Merész ember volt, vérbő és fantáziája elragadó. — Ön dolgozni fog nekem — mondta. És előadta tervét. — Ön be fog ülni. a könyvesboltom kirakatába, Kap asztalt, tintát, tollat, papirost.' Reggel, ha nyitjuk az üzletet, ön elfoglalja posztját és dolgozik estig az utca népének szemHáti ára. — Az utca.... — Ne ellenkezzék, a dolog természetes és egyszerű. En láttam szőnyegszövőket, ahol napestig egy perzsa ül a kirakatban, keresztbevetett lábbal guggolva és egyik öltést végzi a másik után. Egy perzsaszőnyegben í van akkora művészi érték, mint egy versben, j Én láttam baromíikereskedéseket, ahol a ki- j rakatban orpkigloni tyúkól ülnek tojásaikon j és a frissen költött csibéik közt. Egy csibe j húsa, bőre, pilléje — tudja mennyi poézis i van abban! És láttam egy magkereskedést, I ahol a kirakatban dinnyék, uborkák és füvek nőnek cserepekben, kaktuszok terebélyesednek, 'egy egész őserdő, Valóságos tavaszi rapszódia egy boüablakban. — De mégis .... — Mentsen - meg, uram, nem nyomorult — Ha szőnyegei:, csirkét, dinnyét és öser- életemet, de munkámat, ami dicső. Vegye , dót, miért ne lehet a kirakatban termelni meg tőlem, ha úgy szabad mondanom, a Ual- i fájdalmat szenvedést is? Igen, ön ott fog hatatlanságomat. I ülni az üveg mögött, kívül az utca népe és i neki mennyei látvány: egy' mártír, aki szive hevét önti papírra, vére lüktetését, a legszebbet, legnemesebbet, legíájdalmasabbat és légkülönbet, ami van. Higyjo meg, az emberek meg fognak nemesedni ettől a hitványtól, megjavulnak és megtisztulnak ott, az tieca kövezetén, nem is szólva a reklámról, ami természetesen óppemigy az öné, min* az enyém. II. Ipolyi elfoglalta helyét a kirakatban. Előtte asztal, finom papiros és tollak, a kalamárisban a tinta valósággal fekete vér. A többi kirakatban nadrágok, kézelők, konyhaedények, vetőgépek — ebben eleven költő, a testet öltött ihlet, az Írói szenvedés misztériuma, minden titkaival feltártam Nem is volt ez már kirakat, egy az utcára kihelyezett akadémia, dolgozószoba és majomketrec. Fülledt dolgozószoba és majomketrec. Fülledt tolongás az ablaküveg előtt, az utca népe, majd ■ nevezetességek is, külföldi turisták, Baedek- kercl a kezükben, fényképészek és újságírók, konkurreiis költők ós mczioperaíőwsk. Egy nap arra ment a kultuszminiszter is és elrendelte, hogy az összes iskolák ifjúságát vezényeljék ki szemléltető oktatásra a kirakat elé. amely mögött egy eleven költő szenved. Ili. Esztendő múlva az utca üres volt, a kirakat előtti járda kihalt. Vctéíytársak fondorlata okozta ezt, vagy csak az unalom: a kirakatba helyezett költő nem érdekelt senki sem. Megunták, lenézték, elkerülték. És Ipolyira, aki azelőtt az eget sem látta meg az előtte íeke- téllő tömegtől, most bőven sütött a nan. Túlságosan bőven. Egy augusztusi délben, hogy az üzleti személyzet is elfelejtette ráhúzni a redőnyt és a nagy ablaküveg, mint valami óriási lencse, csak úgy gyűjtötte a hét .'.agarakat Ipolyi fejére, a költő napsa urast kapott. Szegény halhatatlan 'ott fordult fel az Íróasztala előtt, a kirakatba tett olimpusi kiapadja fölött. ÍV. A kiadó megdöbbent és most csakugyan lehnzaíta a redőnyt. Rendőrt és mentöt hivatott, majd megtagadta a temetkezési költséget. Hosszadalmas por indult meg aztán közte és a temetkezési egylet között. Senki sem akarta vállalni szegény halhatatlant, aki végül is eljutott egy spődinmgyár-ba. Csontvázát ott megőrülték különböző hengerekbe helyezték, péppé gyúrták. Sorsát végül sem kerülhette el, lett belőle irópapi- ros. Porai belejutoítak sok száz és ezer pa- pirosivbe, azokat fölszeletelték, fiatal költők megvették és kezdődött a munka elölről. Millióm és millióm' betűket írtak a csonífehér papírokra, amikben benne nyugodott szegény Ipolyi. A költő földi maradéka igy megtelt szavakkal, mondatokkal, gondolatokkal, érzésekkel, íádalmakkn! és hevületekkel, amelyek újak voltak, hiszen minden költő csak éppen Homérosz óta birkózik velük. Sok millióm betű, vers, gondolat, érzés és m'ndezt szegény Ipolyin és őrajta keresztül. A sok papír egy végtelen szántó, örök-fehér humusz, rajta a tegnap, a ma, a holnap, örök emberi kin. hiúság, magasztosság, bölcseség, bánat és butaság. Egy költő fölött ezer. Amire vágyott, megkapta. Ezermilliom gyökérrel terebélyesedik fölötte a halhatatlanság Falusi levél ...Szeretek magamba a felvégre állni, Napnyugatra szálló varjuieihőt várni Esti szürkületben. Nehéz gyászba vonják a nagy* rónaságot, Úgy tiszik a felhő, mint a sötét átok Egyre sebesebben. Előttem kis erdő. Már alig van fája, Már a jó Isten is.alig gondol rája, Törik, vágják régen — Megmaradt törzsei az égre merednek, Öreg árvaságban fázva dideregnek Puszta mezőségen. S ödafont r- kődből, halkan károgatva Lecsap az erdőre a varjak csapatja, Eelzug rá a réiség, Egy-egy gyenge ágrul 1 eb i il ennek -buknak, De más gyenge ágat szorítva maguknak, Elül a sötétség. Recsegnek, ropognak, hullanak az ágak, * . Felkapnak a varjak, lassan odébb szállnak, Kód suhan a fákon, . . . Ha más utat vennék . . . mindent elieledtlék! Hisz igy töri-zuzza a sok nehéz emlék Tűnő hiúságom,. Miklós Jenő.
