Prágai Magyar Hirlap, 1924. április (3. évfolyam, 74-98 / 522-546. szám)
1924-04-19 / 90. (538.) szám
18 Vasárnak, április 20. — Oszt estig te is kigyalogoihatsz. Na, adjon Isten! Amire a két sárga még eszeveszettebb nyargalásba kezdett. Mihály pedig csak nézett a szekér után, vakarta a füle tövit és igy vallotta b sajátmagának: — Túljárt az öreg az eszemen. — jövünk, — ütötte el a dolgot az öreg s már benn is volt. — Biztosan megint csak délbe indultak, — támadt Meszes Tóthflé Mihályra, — Mikor a nemzeíes úr parancsolta, tért ki Mihály a válasz elől. . — Mikor parancsolta? — s viharzott a nem- zetes asszony hangja. Mihály nem felelt, csak babrált a szerszámmal. — Nem megüzentem, hogy' korán reggeli, induljanak? Hiszen indultunk, — vágta ki végre Mihály elkeseredetten. — Indultak? Reggel indultak, oszt alkonyaikor érnek ki? Hogy az Isten nem sülyeszti el az ilyen népséget! Persze, korcsmázni, ko- mázni, a lovak pedig jöjjenek a melegben! Hanem iszen adok én vacsorát! Hogy nem ég ki a szeme! — s kezdődött olyan hadd el hadd, azt se tudta szegény Mihály, melyik lábára álljon. .Másnap viszament Meszes Tóth Debrecenbe Mihállyal. LUy volt, harmadnap i mennek megint a tanyára, de az Öreg Meszes Tóth beteg lett, ágynak esett s csak Mihály mehetett. —■ Na, legalább egyszer idejére kiérek, — j gondolta, Hirtelen valami az eszébe jutott s jóízűen mosolyogni kezdett. Szárba szedte j a lovakat s csak rákezd: mondani: — Adjon Isten, Imre bátyám! A lovak, hallva az adjon Istent, meg akartak állni, Mihály abban a pillanatban sihi-suhi, nekik az ostorral, hogy azok szegények alig győztek i ijedtükben eléggé nekiiramodni. Csak nagy sokára tudta őket Mihály csendesebb nyarga- lásra fogni. Akkor megint rákezdte; — Adjon Isten, Imre bátyám! — Megint állottak volna a lovak meg, de Mi- j hály az ostorra! gyorsan a nyakukba $ sihi- i sulii! Megint esze nélkül megnyargalt a két; sárga. Mikor lecsendesedtek, csak kezdi megint Mihály: — Adjon Isten, —• s rögtön rá Jött a sihi- suhi! így ment ez a tanyáig. Vagy harmincszor. Hogy a végén, mikor hallotta a két sárga, hogy — adjon Isten — ész nélkül nyargalni kezdtek. Két hétig feküdt az öreg Meszes Tóth, két hétig járt Mihály a szekérrel egyedül s két hétig egyre csak az — adjon Istenre — fa-! niiotta őket a sihi-sunivak . ; Két hét múlva ment ki a tanyára a szekérrel az öreg Meszes Tóth. Mindjárt az ni elején szekér jött velük szemben. ' — Adjon Isten Imre bátyám I A két sárga abban a pillanatban megugrott, hogy az öreg Meszes Tóth a hirtelen rántástól csak fordult a kasfarba s mire visszakecmer- geíí az ülésre, már a harmadik utcán jártak. Megint jön ám velük szembe egy szekér s köszön a gazdája: Adjon isten, Imre bátyám! A két sárga az adjon Istenre uccu, újra neki $ az öreg Meszes Tóth megint csak befordul a kasfarba. Mihály meg csak jóízűen mosolygott az első ülésen, mis lefogta a két nekívadult táltost. — Te Miska te, — kezdte az öreg, mikor megmt az ülésre kapaszkodott, — mi a fene van ezzel a két döggel? — Nem tudom én, iieinzetes uram, — ta- j gadta Miska s a lelke is táncolt titkos örömében. Megint jön ám velük szembe egy szekér, j Az öreg éli a gyanúperrel s most már jól í megkapaszkodott a két könyöklő vasban. — Adjon Isten,-Imre bátyám! — köszöni a szekér gazdája. A két sárga abban a pillanat- j bán neki az országúinak ugyan kellett az j öreg Meszes Tótlinak kapaszkodni, hogy megint a kasfarba ne forduljon. János, félkegyelmű. Irta: Egri Viktor. I. Az utca közepén ballagott az állomás felé. Lyukas bakancsa orrán becsordogált a pocsolyák piszkos vize, minden lépésnél zenélt, nyelte és köpte a vizet magából. Mélyen homlokába húzott kalapja alatt riadtan fénylett a szeme; gyereknél látni ilyen szemet és azoknál, kik valami kellemetlen előtt állnak és nem akarják észrevenni... A sarkon két koldus üldögélt, rőzsafüzér- jükön babrálgatva, örökös imaszóval keshedt, vétiasszonyos ajkukon. János, a félkegyelmű ki nem állhatta a koldusokat, a sántát egyenesen megvetette. Alamizsnáért nem tudná kinyújtani kezét, gondolta, valahányszor sóvár, zsugori arcukra nézett. Ez volt talán az utolsó és egyetlen emberi erkölcsi nézet, amit beboruít agya zavartalanul, tisztán rögziícit leikébe ... — Félórája elment már a vonat, miért josz mindig későn? — kiáltott utána a sánta. János megfordult. Tulajdonképen csak megállt és hegyes madárfeje fordult a sánta felé. Lerágott, szennyesbarna bajsza belógott si- rósan torz szájába; hegyes, előretolt állát és sovány arcát hosszú és ritkás szőr lepte be; görnyedten nézte a sántát. Világoskék zubbonyára súlyos fuiykévéket dobált a tavaszi nap; — mintha azok liorpasztották volna be deszkás mellét — Elment, elment... majd jön más. Mit törődsz vele, te sánta kutya! A sálit.-, röhögött. — Menj a fenébe, bolond! Hagyd békén a tisztességes embereket és láss valami munka után, — szólt megvetően. Jól tudta, miért fecséríí Jánosra a szót. Eddig csak ketten lesték a járókelők kezejá- rását. Ez a félkegyelmű itt tekereg folyton és kalapját szaglássza. Egyszer csak mer világosodik az agya és ideál! harmadiknak... Az úttesten megrakott teherautó robogott; a házak is inogni látszottak a pántos kerekek dörgő forgása alatt. János tátott szájjal nézte. Valami eszébe juthatott a múltból, mert megfeledkezett a koldusokról és csak az egész utcát betöltő éktelen zörgést hallotta... Ott kint is gyakran zörgött el mellette ilyen kocsi ... tikkasztó ion-óságban percekig nyelte a lelviharzott égő port... ilyen robogó alkotmányon vitték egyszer sebes lábával... A másodszorra nem emlékezett. A zaj Mhalt. — Lusta vagy, János, — intette a sánta — telerakhattad volna már a zsebedet. Ilyen erős fiatalembernek dolgoznia kell! János zavarba jött. Hebegett... Hogyne kellene neki még dolgoznia... Csak nem fog ideálinl koldulni. Bal karja gyenge ugyan a vállsebtől, de a jobb még birja a csomagokat és a kosarakat... Kiment az állomásra. — Te Miska fiam te, csakugyan nem tudnád te, hogy mi van ezekkel a jószágokkal? — Nem én, mondom. Az öreg nem szólt többet, csak fogózkódott, ha szekér jött szembe. A két ló az „adjon IsíCTlre" mindig megugrott. Nem szólt már az öreg Meszes Tóth semmit, csak fogózkodoít. A tizedik „adjon isten" után a fele utján járhattak a tanyának. — Fogd le csak a lovakat, hé —- parancsolta akkor az öreg Meszes Tóth Mihálynak. Mihály lefogta a két sárgát. — Eridj csak, ugorj be ebbe a dűlőbe, oszt tépi egy marék kalászt. Nagyon eldicsekedett az öreg Szentért János, iiogy még sose termett ilyen búzája. Mihály gyanútlanul átadta a gyeplőt az Öregnek s leszállóit. Mikor lenn volt a szekérről,csak mosolyog egy nagyot a bajusza alatt az Öreg Meszes Tóth s rákezdi; — Adjon Isten Imre bátyám! A két sárga uccu, megugrott, az öreg pedig visszaszólott jókedvűen Miliáb^ak; II. ! Május közeledett. A meleg napnyilak vérébe fúródtak és élén - j Rebben kergették bámuló bőre alatt a para- ! zsas nedvet. Vig, kötekedő katona dalokat j akart énekelni, néhány soruk még zsongott emlékezetében; lányokról, kiket epeszt a vágy bakájuk után, masirozásról, meg aztán szent- séges dolgokról, harcról, halálról. A városban csak dúdolni mert. Az ébredő mezőket, az elhagyatott folyópartot kereste fel és a kalászukat hány§ vetések közt ne- kiereszteUe hangját; ritnmstalan, zagyva érieksorokban hullámoztatta a .simogató melegtől fakadt örömét, a nyári zivatarok dénio- | nám.k köszöntött és annak, aki lépteit ittas táncba ringatta". Becsókolta örömét a föld porába ... szekérzörgésre, emberközeledésre megbénult a nyelve. Kerülte az állomást, kevés pénz kellett. Kint hált a földeken, öreg kazlakba ásva. Egyszer csak végleg kimaradt A városban senki sem érezte hiányát, csak a sánta emlegette néha. — Biztosan bedült éjszaka a folyóba és ott veszett. Nem kár érte, hiszen már egészen bolond volt, — szólt át a másikhoz. A másik csak ümmögött. Kicsit sajnálta Jánost. Jó szive volt, még a sántára sem tudóit ' haragudni, pedig az a keresete telét elvitte, j De János nem veszett a folyóba, ahogy a {sánta hitte. A falvakat járta és aratott és csépelt és szánton a parasztokkal. Néha megesett vele, hogy eszébe jutott a város. Esténként, amikor harmonikaszó mellett táncoltak a fiatalok és.messziről nézegette őket... Az esték a városban, a vasárnapok tavasszal! Hajóhinta, ringlspil! Csak az a mérges dob ne ijesztette volna mindig!... Az mégis más volt!... tarkaság, nevetés, emberek és katonák ... a gyerekek nem voltak ott a nyakan folyton . . . Vissza fog menni, határozta el ilyenkor, de reggelre minden eltörlődött emlékezetéből ... t Szénagereblyézés közben történt. Az országút felől ütemes, nótaszót sodort feléjük a szél. A lányok abbahagyták a ge- reblyézést, az egyik kisza'adt az országúira és János követte. A mélyen fekvő utón katonák jöttek, alacsony porcigyó vonaglott felettük. Harsány hangon daloltak, fiatal porlepte gyönyörű legények. f János különös, megmozdulást érzett belsejében. A fejét és homlokát örökösen feszítő abroncs nyomása engedett, leszállt fejéből... elkarikázott itt mellette, rózsaszínű küllői káprázatos fényt vetettek szemére és a szél tovaragadta az éneklőkön int... Ezek mások, más a ruhájuk!... De‘mégis katonák! De régen nem látta igy őket! Hol voltak? A sorokban nevettek rajta és János szemük derűjét és vihogását hívásnak vélte. Melle kitágult és ittasan a- daltól, az emlékektől, tántorogva átbukott az országút árkán és meg- hempergett az arasznyi vastag porban. Nyerttett rettentő örömében. A sorok elvonultak, már nem látta az arcokat. Ott fenn, az országút árkán túl gereblyé- jére támaszkodva kacarászott a lány. Az egyik katona hátrafordult, utána még kettő és nevető arccal nézték, hívták őt. Hangjukat elnyelte a távolság. Utánuk rohant és lihegve, fu-ladtan ment velük, egyre jobban felhevülve a belső tüztől. Már ő is tempósan rakta lábát és fáradt, fakó hangon dalolt velük. Bodor sorokat hadart és a katonák, a pajtások nevettek... Az a vigyorgós szemű már a zubbonyához is nyúlt, nem hagyta énekelni. — Te, hol vetted ezt a maskarát? Mennyiért adod el? Ujjé! De tiszta a cipőd, répát ültetünk rajta! — Hagyd öt, — intette szomszédja, — nem látod, bolond a szegény! — Bolond, az bizony! — hagyta rá a vigyor- ■gós szemű és bizalma jeléül hatalmasan. ráveregetett dános hátára. ... Bolond 1 Az a másik is mondja, akit két karjával át akart fogni, mint a jó testvért... A sánta js ezt mondta mindig... Mi az, hogy bolond? Hiszen két karja, két lába olyan, mint a többié; hangja is szakasztott olyan, mégis miiidűntalan hallja. ...Üj nótát énekeltek, ismeretlent Elszomorodott. A vigyorgós szemű cigarettára gyújtott. János éhesen nézte, hogyan nyeli és köpi a füstöt, Szeme éhesen birtokolta a cigarettát, nótaszóval betelt szája rángatódzott a vágytól ... Eh, hiszen ezek bajtársak, ezektől kérhet; ö is adott és nem kérte vissza. — Adjfü cigarettát... egyet... szépen kérlek! — hebegte. — Mire az néked, mit csinálsz, vele? — szólt kötekedőin a vigyorgós szemű és egyet a szájába tolt. Lányok nézték a csapatot. Kidüllesztette mellét. Lányok, lányok, motoszkált valami benne. Szemük simogat, őt nézik; nevetnek, barna nyakuk hajladozik, mint a nád; az egyik elfordul és visszamegy, csípője ring, aranyos napsugár pörköli fehér ingválláí... Vére íe • szaladt talpáig — alattomosan nevetett — — Segély!.,. Igen, katona! ... Segély! — révedezett a félkegyelmű. Es megijedi, ahogy .. rokkant szót hallotta. Cs’ ébe jutott egy fehérre meszelt nagy szoba, a kórház, egy testes vörös arcú s^aniíée, kinek igen hirtelen keze yolt.. Nem akar ő többet ilyenről tudni. A vörösarcú újra ütné! Csavargóit az esőben, nem volt meleg vacka és köhögött.'Még a múlt télen szedte magába ezt a kórt. nyáron elmúlt, most újra itt volt és egész testét rázta és sorvasztotta. Szikrányi erő azért mégis volt ebben a vázban. a rég' daliás idejéből maradt benne, mikor a nehéz bakancs még nem tcite lábát, hátat ílem nyomorította a hátizsák és néni voltak órái, melyekben ember és anyag elleni állati iusákban elsorvadc benne minden nemesség és | menőrőlt idegzete és boruló agya egyet kívánt 'csak: a puszta életei. Percek, melyekben leölázúüik az ember a sáros rögig és inkább féreg szeretne lenni, mint a teremtés koronája, elvitték és letarolták huszonötéves fiatalságát; Ott maradt az ösztönöket mozgató valami, a cselekvésnek érteimet és irányt adó valami, izmain rágódott a mimkp és az éhség, az idegeket, melyeknek létezésérői fogalma sem volt, elhasználta az öntudatlan rettegésnek és lelke tudatos háborgásának minden kínja, az agy pedig el'ene fordult, mikor második sebét kapta, fenn a vádban. Talán csak vére nem vált méreggé benne, mely Tölt a sebekből és nem pótlódott soha ... Egy havas estén kapta le lábáról először a nyomorúsága. Ennivalóra még telt a megcsappant keresetből, férges szalmazsákra . iá néha, csak rengyait nem bírta szaporítani. Eddig nem tudta, hogy él. hogy létezik. Most minden baj egyszerre szakadt rá... A köhögés, a láz, a hideg nappalok és a véget nem érő éjszakát! Mennyi szenvedés! Ködös agya teljesen elborult. — A két koldus beljebb húzódott a városba, védettebb sarkokra. Erős hóvihar dühöngött, a vonatok elakadtak, éhség is kínozta már. Harmadnap reggel kivánszorgotf újra az állomásra, de vonat nem jött. Dél felé visszament a városba és megpihent a sántánál. — Menj innét, te rongyos, menj a fenébe! —* morgott a sánta és mankója után kapott. — A Városházán segélyt adnék, ruhát és cipót is, talán én menjek értük? . Addigi szitkozódott, mig Jémös e'fcotródctL A városházával szemben megállt, összeszedte szertekúszó gondolatait: valami jár neki... zsold!.... régóta nem kapta ménázsít is kap, (!él van. Két rendőr jött ki a városházból. Megijedt és futásnak eredt. Egy mellékutcában iszonyúan elfáradva és verejíékes testtel megállt és fülelt. Nem mert visszamenni. Köhögött. Pihent és neyetett magában, mintha csínyt követett volna el. És jóízűen havat íalogatott... Újra ott volt a saroknál. Már gyújtották á gázlámpákat. Tenyere? egymáshoz dörzsölte és kezére lehelt, furcsán pattintott nagy körmeivel, nevetett és dudolgatctt: Nyomd meg a gombot, tudod mit ígértél. . Nyomd meg a gombot, tudod mit Ígértél... Redőnyök csikóiogtak a hidegben; csukták a boltokat. Emberek siettek el mellette és pénz csengett, a sánta leejtette a kövezetre a kapott alamizsnát... Búsan lehorgasztotta fejét, az agya dolgozott, valami idegen új érzésre hangolódott a lelke: a halálra gondolt és arra, hogy jó volna, he nem kellene többé kivánszorogni az állón ásta.. Ha ez a ház ráesne a fejére, vagy az a gázlámpa, amúgy is inog, | Prémbundás no állott a sántánál és apró- [ pénzt keresgélt. János karja megmozdult, keze j kinyúlt, vörös marka kitárult a járókelők előtt. | Az egyik ránézett, mintha adni is akart | volna. János vörös lett. Visszahúzta kezét és j a falnak támaszkodott. Szédült, könnyek szán- | káztak arcán. Újra kinyújtotta kezét, valamit motyogott; a sok könnytől alig látott. Karja elzsibbadt. Valami hullott kitárt markába... Keze dermedten ökölbe szoiult, könnyel fá- tyolán át még látta a dülöngő gázlámpást és a keringő hideg, sárga világosságot, aztán jobbra — balra hajtotta fejét és egész testével eldült a járdán. aztán fölszaladt a fejébe. Homlokán kidülledtek az erek* az abroncs iiira nyomta belül. Kalapja karimáját mélyen a szemére húzta, gépiesen ment a csapattal, cigarettáját rágta és nézte lábait, ment mint a gyerekek szoktak, az ütemes lépések ritmusától delejézve és agyában köddé gomolygott minden ... Az éhség újra kikergette az állomásra. Ösztönös ellenszenvből kerülte a koldusokat. Csomagokat hordott, de más életet élt, mint tavaly. A városba beszállásolt katonaság, a kivonuló csapatok, vezényszavak, a dobpergés és a trombita órákra megzavarta. A takarodó búsotlgó hangjától méla lett; gondolatok nélkül nézte az eget, mintha onann várna valamit; az esti vonatot is elmulasztotta miatta. 1 ősz leit. A sok esőtől testén rohadt a ruha. Mezítláb kódorgóit, bakancsa még a nyáron íemáííott lábáról. Fázott. Senkije se volt, kinek elpanaszolhatta volna baját; a koldusokat kerülgette. A sánta dühös volt, hogy nem veszett a folyóba és hogy elterelje figyelmét a koldulástól, tanácsokat osztogatott: —• Nem vagyok- biztos benne, de úgy gondolom, valami segély jár neked. Katona voltál. Amolyan rokkantsegély! — Nem bánta volna már, ha a városban koldul, de ott téníergett mindig körülöttük, Virág ének. !. No lásd te meg a ködöt, árnyai Mely szüntelen 'borong a lelkem Ragyogja be utad sugár, fény S örökös derű, én egyetlenem. II. Ne tudd soha te Jó, te drága. Hogy szenvedek, hogy érted meghalok, Kísérjék álmaid bubáját Mosolygó arcú égi angyalok . . * Vass Béla tJr3 , _ áxmi* ■•■‘rMnnrwn
